A „felsőbb hatalmasságok” (A.T.Jones)

Harmadik fejezet

 A „felsőbb hatalmasságok”

A polgári törvények és a vallás kapcsolatáról A.T.Jones lelkész írt egy átfogó tanulmányt, melynek első három fejezete olvasható a www.denesotto.hu honlapon.Itt most a harmadik – befejező –  fejezet olvasható. A könyvet fordította Wolfgang Köbel.

Annak alátámasztásául, hogy az államnak joga van Isten nevében kormányozni, Pál apostol Rómaiakhoz írt levele 13. fejezetének első versére szoktak hivatkozni, miszerint: „amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek”. A fejezet első kilenc versében Pál apostol kifejti, hogy az állam Istentől rendelt intézmény, és arra figyelmeztet minden keresztényt, illetve minden embert, hogy ezért engedelmeskedni tartozik ennek az intézménynek.

„Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak; mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: amely hatalmasságok vannak; az Istentől rendeltettek. Azért, aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene; akik pedig ellene támadnak, önmaguknak ítéletet szereznek. Mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak. Akarod-e pedig hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekeded a jót, és dicséreted lesz attól. Mert Isten szolgája ő a te javadra. Ha pedig a gonoszt cselekszed, félj: mert nem ok nélkül viseli a fegyvert: mert Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik.

Annak okáért szükség engedelmeskedni, nemcsak a haragért, hanem a lelkiismeretért is. Most azért fizettek adót is; mivelhogy Istennek szolgái, akik ugyanabban foglalatoskodnak. Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok; akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet. Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte. Mert ez: ne paráználkodjál, ne ölj, ne orozz, hamis tanúbizonyságot ne szólj, ne kívánj, és ha valamely más parancsolat van, ebben az igében foglaltatik egybe: szeressed felebarátodat, mint tenmagadat” (Rm. 13:1-9)

Könnyen észrevehető, hogy ez annak a krisztusi tanításnak a kifejtése, miszerint „adjátok meg ami a császáré, a császárnak”. Jézus felszólításából egyértelműen kiolvasható az állam intézményének elismerése, és hogy az államnak jogos követelései vannak polgáraival szemben, amelyeket azok kötelesek teljesíteni. Pál apostol ezt fogalmazza újra levele 13. fejezetében: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől; és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek”.

Jézus tanítása a farizeusok kérdésére – „szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?” – hangzott el válaszul. Rm. 13:6 szintén az adófizetés kötelezettségét magyarázza. „Mert azért fizettek adót is, mivelhogy Istennek szolgai, akik ugyanabban foglalatoskodnak”. A farizeusok kérdésére Jézus így válaszolt: „Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak”. Rm. 13:7 erre utal vissza: „Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a’ félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet”. Nyilvánvaló e párhuzamokból, hogy Rm. 13:1-9 Máté 22:17-21-nek az ihletett értelmezése.

Az előző fejezetben bizonyítottuk, hogy az állam nem rendelkezhet azzal, ami Istené. Ha az ott kifejtett érvelés, mely Krisztus adópénzzel kapcsolatos tanításán alapult, helyes, akkor Rm. 13:1-9 – lévén Krisztus eme tanításának értelmezése – szükségszerűen meg kell hogy erősítse az álláspontunkat.

Pál apostol „felső hatalmasság”-nak nevezi az államot. Ez nem azt jelenti, hogy a legfelsőbbnek, hanem a pillanatnyilag fent levőnek. Majd a fejedelmekről beszél, akik a fegyvert viselik, és felügyelik az állampolgári tartozások teljesítését. Ezután arra szólít fel, hogy mindenki tegyen eleget az állam iránti tartozásának: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte”. Aztán idézi a 6., 7., 8., 9., 10. parancsolatot, és hozzáteszi: „Ha valamely más parancsolat van, ebben az igében foglaltatik egybe: szeressed felebarátodat, mint tenmagadat”. Az „ige”, amit itt Pál idéz, az úgynevezett „második nagy parancsolat” a két nagy parancsolat közül, amelyekben Jézus az egész törvényt összefoglalta. (Lásd: Mt. 22:35-40.)

A törvényben, aminek betöltésére Pál hivatkozik, más parancsolatok is vannak. A Tízparancsolat fel nem sorolt parancsolatai a következők: „Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem”; „ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi teremtett dologhoz hasonlót, hogy imádd azokat”; „az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd”; „megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt”. Mindezek egybefoglaltatnak az úgynevezett „első nagy parancsolatban”: „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből” (V. Móz. 6:5). (Ezeken kívül Pál apostol a felsorolásban nem idézte még az 5- parancsolatot, amely mintegy híd az Isten és a felebarát iránti kötelességek között, a parancsolatoknak az első és a második csoportjához egyaránt hozzátartozik.)

Pál jól ismerte ezeket a parancsolatokat. Miért mondja, hogy „ha valamely más parancsolat van, ebben az igében foglaltatik egybe: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”? Azért, mert Krisztusnak az állampolgári kötelességeinkről szóló tanítását fejti ki itt.

Az állampolgári kötelességek pedig az állam, illetve a fele barátaink iránti kötelességeinket jelentik, mert az állam hatásköre is kizárólag az embereknek az egymás közötti és az államhoz való viszonyát érinti. Jézus alapjaiban különválasztotta Isten és az állam illetékességi körét. Ami a mindenható Istené, arra az állam – a mindenkori „felsőbb hatalmasság” – nem tarthat igényt. Ezért utal Pál csak a másik „nagy parancsolatra”, nem pedig azért, mert megfeledkezett volna az első törvénytábláról, mikor azt mondja, hogy „ha valamely más parancsolat van, ebben az igében foglaltatik egybe: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Azaz: ha van még az egyén és az állam viszonyát érintő parancsolat az említetteken túl, az a felebaráti szeretet kötelezettségében foglalható össze. Azt kívánja leszögezni itt, hogy a fennálló hatalmasságok Istentől rendelt volta csak a felebaráti szeretet kötelezettségét rója egy keresztényre; és nem többet.

Nyilvánvaló, hogy ha a keresztények a Rm. 13:1-10-ben foglalt kötelezettségeiknek az állammal és polgártársaikkal szemben eleget tettek, a „felsőbb hatalmasságok” ennél többet nem kérhetnek számon tőlük. Amit eddig elmondtunk, az nem azt jelenti, hogy az állam jurisdikciót gyakorolhatna az említett hat parancsolat isteni parancsolatként való betartatása tekintetében. Azt akartuk csupán érzékeltetni tehát, hogy az állam – a maga rendeltetése szerint – kizárólag csak az ember emberekhez való viszonyát szabályozza. Nincs joga beavatkozni az egyén és Isten kapcsolatába, a második törvénytábla parancsolatainak érvényesítése címén sem.

Továbbá abból a tényből, hogy a Római levél kifejtésében az ember állam iránti kötelességei között nem találkoztunk az első törvénytáblára való utalással, arra kell következtetnünk, hogy az ember viszonya a fennálló hatalmasságokhoz, noha ezek Istentől rendeltettek, nem ugyanaz, mint Istenhez való viszonya.

Abból, hogy a Tízparancsolat az ember minden kötelességét magában foglalja, valamint abból, hogy a Biblia az ember állam iránti kötelezettségei között nem említ egyet sem az első törvénytábla parancsolataiból, az következik, hogy mindaz, amivel az ember az első törvénytábla rendelései szerint Istennek tartozik, a fennálló hatalmasságokat nem illeti meg. Az első négy parancsolat megtartása az Isten iránti engedelmesség körébe tartozik, és Jézus világossá tette, hogy Istennek adjuk meg azt – ne pedig a császárnak, és még csak ne is a császár által -, ami az Istené. Ezt a Biblia számos helye megerősíti:

„Jojákim uralkodásának kezdetén, aki fia volt Jósfásnak, Júda királyának, ilyen szavakat szólt az Úr Jeremiáshoz, mondván: Így szól az Úr nékem: csinálj magadnak köteleket és jármot, és vedd azokat a nyakadba. És küldd azokat Edom királyához és Moáb királyához, az Ammon fiainak királyához, Tírus királyához és Sídon királyához a követek által, akik eljönnek Jeruzsálembe Sédékiáshoz, Júdának királyához. És parancsold meg nékik, hogy mondják meg az ő uraiknak: Ezt mondja a Seregeknek Ura, Izráelnek Istene, ezt mondjátok a ti uraitoknak: Én teremtettem a földet, az embert és a barmot, amelyek e föld színén vannak, az én nagy erőmmel és az én kinyújtott karommal, és annak adom azt, aki kedves az én szemeim előtt. És most én odaadom mind e földeket Nabukodonozornak, a babiloni királynak, az én szolgámnak kezébe; sőt a mezei állatokat is néki adom, hogy néki szolgáljanak. És néki és az ő fiának és unokájának szolgál minden nemzet mindaddig, míg el nem jő az ő földjének is ideje, és szolgálnak néki sok nemzetek és nagy királyok. Azt a nemzetet és azt az országot pedig, amely nem szolgál néki, Nabukodonozornak, a babiloni királynak, és aki nem teszi nyakát a babiloni király jármába: fegyverrel és éhséggel és döghalállal verem meg azt a nemzetet, azt mondja az Úr, míglen kiirtom őket az ő kezével” (Jer. 27:1-8).

Babilon eleste Círus által (korabeli feliraton)

Az idézet tanúsága szerint Nabukodonozor babiloni uralkodó hatalma Istentől rendeltetett. E hatalom fiára, sőt annak fiára szállt, ami azt mutatja, hogy a babiloni birodalom, mint olyan, Istentől rendeltetett. Nabukodonozort az Úr egyszerűen a szolgájának nevezte és „odaadta mind e földeket a kezébe”. Majd nem kevesebbet helyezett kilátásba, mint hogy „azt az országot és azt a nemzetet pedig, amely nem szolgál néki, Nabukodonozornak, a babiloni királynak, és aki nem teszi nyakát a babiloni király jármába”, megveri.

Vizsgáljuk meg, hogy e hatalom Istentől rendelt volta a lelkiismereti kérdésekre is kiterjed-e. Dániel könyvének 3. fejezetében van lejegyezve, hogyan állított fel ugyanez a Nabukodonozor egy hatalmas aranyszobrot Dura mezején, és hogyan gyűjtette egybe a fejedelmeket, helytartókat, kormányzókat, bírákat, kincstartókat, tanácsosokat, törvénytevőket és a tartományok minden igazgatóját, hogy imádják azt: „Meghagyatik néktek, oh népek, nemzetek és nyelvek! Mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, citerának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljatok le és imádjátok az arany állószobrot, amelyet Nabukodonozor állíttatott. Akárki pedig, aki nem borul le és nem imádja, tüstént bevettetik az égő, tüzes kemencébe”.

A parancsra mindenki engedelmesen leborult, és imádta az aranyszobrot – három zsidó férfi: Sidrák, Misák és Abednégó kivételével. Ezt azonnal jelentették Nabukodonozornak, aki maga elé hívatta őket és megkérdezte, szántszándékkal nem tisztelik-e az ő istenét. Majd ott helyben megismételte a parancsát.

A három zsidó fiatalember jól tudta, hogy őket az Úr tette a babilóniai király alattvalóivá. Ezt Ésaiás és Jeremiás próféták is megjövendölték. (Lásd: Ésa. 39. fejezet és Jer. 29. fejezet.) Mikor Nabukodonozor a végső ostromra indult Jeruzsálem ellen, az Úr Jeremiás próféta által megüzente a népnek, hogy ha szolgálnak Babilon királyának, jól lesz dolguk, míg az engedetlenek bajt vonnak a fejükre.

Nabukodonozor levele (ékírásos tábla)

A három héber ifjú Nabukodonozor fenyegető kérdésére, hogy vajon kicsoda szabadítja ki őket a tüzes kemencéből, így válaszolt: „Óh, Nabukodonozor! Nem szükséges erre felelnünk néked. Ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, óh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, óh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az aranyszobrot, amelyet felállíttattál, nem imádjuk.”

Ekkor Nabukodonozor parancsára bevetették őket a tüzes kemencébe, amelyet „hétszerre inkább befűtöttek, mint szokták”. Ám a király rémült csodálkozással látta, hogy „négy férfi járkál szabadon a tűz közepében, és semmi sérelem sincs bennük, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenek fiáé”. E rendkívüli esemény láttán az egybegyűlt sokaság előtt „szólt Nabukodonozor, és mondta: Áldott ezeknek Istene, aki küldötte az ő angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, akik őbenne bíztak; és a király parancsolatát megszegték és veszedelemre adták az ő testüket, és nem szolgáltak és nem imádtak más istent az ő Istenükön kívül”.

A kővetkező tények nyernek itt bizonyítást: először, hogy Isten adott hatalmat Babilónia királyának; másodszor, hogy a saját népét e hatalom alá vetette; harmadszor, hogy csoda által védte meg övéit e hatalommal szemben. Az a kérdés: ellentmondásba került-e Isten önmagával? Azt kell mondjuk: nem. Akkor mi e történet tanulsága? Az, hogy Nabukodonozor nem megfelelően élt az Istentől rendelt hatalmával. Bebizonyosodott, hogy Babilon királyának a hatalmat Isten adta, azonban nem arra a célra, hogy ennek alapján az ember lelkiismereti ügyeibe avatkozzék. Mindezek pedig „megírattak a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett” (I. Kor. 10:11).

De vegyünk egy másik példát. Azt olvastuk az imént, hogy Isten rendelése szerint „Nabukodonozornak és az ő fiának és unokájának szolgál minden nemzet mindaddig, míg el nem jön az ő földjének is ideje, és szolgálnak néki sok nemzetek és nagy királyok”. Más próféciák tanúsága szerint is Babilonnak szét kellett hullania a maga idejében. Jer. 51:28-ban az áll, hogy Média királyainak, hadnagyainak és főembereinek készülniük kell Babilon földjének pusztává tételére. Ésa. 21:2 szerint Perzsiának /Elam/ szövetségre kell lépnie Médiával Babilon ellen. Ésa. 45:1-4 megnevezi Círuszt /Kürosz/ mint a Babilon elleni hadjárat vezetőjét – száz évvel annak születése előtt, és 174 évvel az előtt az esemény előtt, amelyre a prófécia vonatkozik. Ezt mondja az Úr a próféta által Círuszról: „Én támasztottam őt fel igazságban, és minden utait egyengetem, ő építi meg városomat, és foglyaimat elbocsátja, nem pénzért, sem ajándékért, szólt a Seregek Ura!” (Ésa. 45:13) De Babilon meghódításában Círusznak csak hadvezéri szerepe volt. A királyság (a főváros és körzete felett) a méd Dáriusznak adatott, ahogy Dániel előre megmondta Belsazár királynak, a főváros, Babilon elestének éjszakáján: „Elosztatott a te országod, és adatott a médeknek és a perzsáknak”. A feljegyzés pedig így folytatódik: „Ugyanazon az éjszakán megöletett Belsazár, a káldeusok királya. És a méd Dárius foglalta el az országot” (Dán. 5:28, 30-31). Róla azt olvassuk Dán. 11:1-ben, hogy Gábriel angyal is mellette állt, „hogy őt támogassa és segítségére legyen uralkodása első esztendejében”.

Nem lehet tehát kétségünk afelől, hogy Média és Perzsia hatalma is Istentől rendeltetett. Dárius Dánielt a birodalom első emberévé tette, de magas rangú irigyei megpróbálták lejáratni őt a király előtt. Miután hiába igyekeztek okot találni ellene a birodalom dolgaival kapcsolatban, azt mondták ezek a férfiak: „Nem találunk ebben a Dánielben semmi okot, hacsak nem találhatunk ellene valamit az ő Istenének törvényében” (Dán. 6:5). Ezért rávették a királyt, hogy hozzon végzést: ha valaki harminc napig kér valamit valamely istentől vagy embertől, a királyon kívül, vettessék az oroszlánok vermébe. Dárius gyanútlanul kiadta a végzést. Dániel tudott a tilalomról hogyne tudott volna, hiszen vezető ember volt az udvarban -, de mit sem törődve vele, hazament, és imádkozott a Jeruzsálem felé kinyitott ablakánál, amint az máskor is szokása volt. A súlyos büntetés kilátásba helyezése ellenére sem engedelmeskedett Dániel a rendeletnek. Tisztában volt vele, hogy noha Média és Perzsia Istentől kapta hatalmát, ez a hatalom nem terjed ki arra, hogy őt Istentől rendelt kötelességének végzésében akadályozza.

Mint várható volt, irigyei „rajta kapták” Dánielt, amint könyörgött az ő Istene előtt, és feljelentették a királynál. Dárius tehetetlen volt, hiszen mint a főemberek emlékeztették rá, a médek és perzsák törvénye szerint semmi tilalom vagy végzés, amelyet a király elrendelt, meg nem változtatható. Szíve szerint azon volt, hogy Dánielt megszabadítsa, mert restelkedett saját vigyázatlansága miatt, de nem tehetett semmit. A törvénynek érvényt kellett szerezni, így Dánlelt az oroszlánok vermébe vetették. Dárius búcsúzóul ezt mondta neki: „A te Istened, akinek te szüntelen szolgálsz, szabadítson meg téged”. Ahogy hajnalodott, az éjszakát átvirrasztó Dárius azonnal az oroszlánok verméhez ment és Dánielt szólította: „Dániel! Az élő Istennek szolgája, a te Istened, akinek te szüntelenül szolgálsz, meg tudott-é szabadítani téged az oroszlánoktól?” Dániel így válaszolt: „Király, örökké élj! Az én Istenem elbocsátotta az ő angyalát, és bezárta az oroszlánok száját és nem árthattak nekem; mert ártatlannak találtattam őelőtte, és teelőtted sem követtem el, óh király, semmi vétket” (Dán. 6:22).

Ily módon Isten újra megmutatta, hogy jóllehet a hatalmasságok tőle rendeltettek, de nem arra rendeltettek, hogy az ember és Isten közé álljanak.

Most vizsgáljuk meg ezt a kérdést gyakorlatiasabb nézőpontból. Egy társadalom úgy jön létre, hogy az egyének lemondanak bizonyos jogaik személyes gyakorlásáról, s ezáltal e jogok hatékonyabb érvényesítését, illetve más, a személlyel és a tulajdonnal kapcsolatos jogok élvezetét kapják cserébe – ezek nélkül nem létezhet egy társadalom.

Minden ember alanyi joga, hogy személyét és tulajdonát védelmezze az esetleges támadásokkal szemben, de ha e jogot mindenki személyesen gyakorolná, az emberi természet jelen állapotából következően ez csak egymás kárára történhetne. Vagyis teljes anarchia keletkeznék, és ilyen állapotok közepette nem működhetne a társadalom. Képzeljük el, hogy százunkat összezárnának egy olyan helyre, ahol nincs semmiféle szervezett rend; mindenki ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint a többi. Ha egyénileg kezdenénk gyakorolni önvédelmi jogainkat, a védelemnek csak azt a mértékét tudnánk biztosítani, amit egyénileg harcoltunk ki magunknak, ám ez nem túl sok. Ezért inkább az egyének összefognak, és a testületre ruházzák egyéni jogaikat, hogy cserében a közhatalom védelmét élvezhessék. Az egyént így a többi kilencvenkilenc támogatja, ha jogainak védelmére kerül sor, tehát sokkalta nagyobb biztonságban tudhatja magát és tulajdonát, mintha nem mondott volna le jogainak személyes gyakorlásáról.

De vajon mi érdeke fűződne egy embernek ahhoz, hogy lemondjon a hithez való jogának személyes gyakorlásáról, amely egyébként a személyes hitbeli meggyőződésről való lemondással lenne egyenértékű? Mit nyerhetne ezzel? Ha lemond a hithez való jogáról, lényegében a gondolkodás jogáról mond le. Ha feladjuk a lelkiismereti szabadságunkat, a személyiségünkről, lelkünkről mondunk le. Az örök élet az Úr Jézus Krisztusban való hit függvénye, és az az ember, aki lemond a hithez való jogáról, az örök életről mond le. A Szentírás ezt mondja: „Én az elmémmel az Isten törvényének szolgálok” (Rm. 7:25). Ha valaki lemond a hithez való jogáról, Istenről mond le. Következésképpen sem embernek, sem emberi szervezetnek nincs joga valakitől e jogának feladását követelni. Minden embernek joga van szabadon, lelkiismerete szerint tenni, és e jogáról semmilyen – sem keresztény, sem emberi – minőségében nem mondhat le.

Egy másik fontos kérdés ezzel kapcsolatban: a „felsőbb hatalmasságok” – ha egyszer Istentől rendeltettek – hogyan jönnek létre? Közvetlenül Isten csodás beavatkozása folytán, avagy a gondviselés által a dolgok esetleges menetébe illesztve? Láttuk az előbbi bibliaidézetekből, hogy Nabukodonozort Isten tette Babilon királyává. Hogyan? Prófétát vagy papot küldött, hogy királlyá kenjék, vagy mennyei követet, mint Mózes és Gedeon esetében? Sem így, sem úgy. Nabukodonozor azért lett király, mert az apja is az volt. Hogyan lett király az apja? Ie. 625-ben Babilon csak egy tartománya volt az Asszír Birodalomnak, miként Média is. Mindkettő fellázadt, mégpedig egy időben. Asszíria királya Nabopolasszart nevezte ki a babiloni lázadás elfojtására induló csapatok vezérévé. Ő maga Médiába indult leverni az ottani felkelést. Nabopolasszar olyan derekasan látta el feladatát, hogy királya őt bízta meg Babilon tartomány kormányzásával, királyi címet is adományozva a kinevezéshez. Nabopolasszar tehát Asszíria királyától kapta hatalmát. Asszíria királya az övét atyjától, Assúrbanipáltól, Assúrbanipál is atyjától, Esarhaddontól, ő az ő atyjától, Színakheríbtől, ő az ő atyjától, Szargontól örökölte, akit viszont a csapatai kiáltottak ki királlyá a harcmezőn, vagyis emberektől nyerte hatalmát.

De vegyünk egy újabb kori példát, Viktória királynőét: ő hogyan jutott hatalomhoz? Egyszerűen úgy, hogy ő volt az első az uralkodóházak utódlási sorában, amikor IV. Vilmos meghalt. Családja egyik ágán Hódító Vilmosig vezeti vissza őseit. De ki volt Hódító Vilmos? Egy normann törzsfő, aki 1066-ban betört Angliába és magához ragadta a hatalmat. Hogyan lett ő a normann törzsfő? A normannok tették azzá, tehát Viktória királynő hatalma ezen az ágon emberektől származott.

Ami a másik ágat illeti, a királynő a Nagy-Britanniában jelenleg is uralmon levő Hannover-ház sarja. Hannover Németország egyik tartománya. Hogyan kerültek a Hannover-ház tagjai Nagy-Britannia trónjára? Mikor Anna királynő meghalt, Hannoveri György örökölte a brit királyi koronát I. György néven. De honnan kapta méltóságát? Felmenőjétől, Oroszlán Henriktől, Büszke Henrik fiától. Büszke Henrik Barbarossa Frigyestől kapta a szász hercegséget 1156-ban. Oroszlán Henrik Svábország Fejedelme volt. A Guelph-házat, melyből származott, az alemannok alapították a letűnt Római Birodalomnak azon a részén, mely ma Dél-Németország. De ki tette őt fejedelemmé? Egy-két népvándorlás kori germán törzs. Viktória királynő méltósága tehát ezen az ágon is emberi eredetű.

Emellett uralkodói jogkörét korlátozza az alkotmány. Ismert történet, hogy egy alkalommal Gladstone miniszterelnök egy aláírandó okmányt nyújtott át a királynőnek, aki nem értvén egyet az abban foglaltakkal, vonakodott ellátni azt kézjegyével. Gladstone erre ecsetelni kezdte a törvényjavaslat érdemeit, de Viktóriát ezzel sem győzte meg. Mire Gladstone: „Felségednek alá kell írnia”. „Hogyhogy kell? Tudja, kivel beszél? Anglia királynőiével!” – méltatlankodott őfelsége. Gladstone csöndesen megjegyezte: „Igen, felség, de én Anglia népét képviselem”. És a királynőnek alá kellett írnia. Anglia népe parancsol Anglia királynőiének, mert Anglia népének hatalma felette áll Anglia királynője hatalmának. Ő, mint királynő, egyszerűen csak népe hatalmának reprezentánsa. És ha Anglia népe megsokallja a királyság intézményével járó kiadásokat és államformát változtat – az alkotmányos monarchia helyett demokráciát -, jogaival összhangban fog eljárni. És az ily módon létrejött hatalmi kormányzati forma éppúgy Istentől rendeltnek lesz tekinthető, mint a mostani, vagy a jövőben bármelyik.

Az egyeduralkodók személyükben nem azonosak azokkal a „felsőbb hatalmasságokkal”, amelyekről azt mondja Pál apostol, hogy Istentől rendeltettek. A Szentírás a kormányzati hatalomra, az államformára utal, amelyiknek az uralkodó, a kormányfő vagy az elnök a képviselője, a nép megbízásából bírva hatalmát. Az izráeli teokráciát kivéve egyetlen uralkodó sem volt a földön, amelyik hatalmát – közvetve vagy közvetlenül – ne a néptől kapta volna. Nem az egyes uralkodók, sem nem az egyes kormányzati formák, hanem magának az államnak az eszméje az, ami Istentől rendeltetett. Az állam hiánya: anarchia. De a Szentírás szerint: „Isten nem a zűrzavar Istene” (I. Kor. 14:33 – pontosított fordításban). Isten: a rend Istene. A rend az, ami tőle rendeltetett, és ő ültette az emberbe az állam eszméjét, az önvédelmét, mely az elsőrendű alanyi jog, és amely ilyen vagy amolyan formákba szerveződik a világ különböző részein. Az embereknek maguknak kell kiválasztaniuk a nekik legalkalmasabb államformát. A polgári rend eszméje azonban magától Istentől származik. Jogi keretek között történő gyakorlása Istentől rendeltetett. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat egyszerűen Isten örök igazságát fogalmazza újra, mikor kijelenti: „A kormányok jogos hatalmukat a kormányzottak akaratából származtatják”. Nem az számít, hogy milyen formában gyakorolják; az így gyakorolt hatalom az, amely Istentől rendeltetett. Ha az emberek a kormányzati rendszer megváltoztatása mellett döntenek is, attól az a hatalom még ugyanaz, továbbra is tisztelendő. A jogos gyakorlása – amikor embernek emberhez való viszonyát szabályozza – változatlanul Istentől rendeltetett. Nem létezik azonban olyan hatalom, amely jogosult lenne befolyásolni Isten és az ember kapcsolatát.

Függelék

********************

Az állam és az egyház  összefonódására irányuló  jelenlegi tendenciák

1994. január

Jelenlegi tendenciák

A könyv három fejezetében az állam és az egyház szét­választásának értékéről olvashattunk. A kereszténység kezdetétől fogva mindvégig látható, hogy e nélkül sohasem volt lelkiismereti szabadság. Az üldözés fegyverei időnként elhallgattak, de az állam és az egyház összefonódása és vele együtt az üldözés valamilyen alvó, lappangó for­mában mindig létezett.

A történelem mondanivalója egyértelmű számunkra. A történészek mintegy 100 millióra becsülik azok számát, akik vallási meggyőződésük miatt veszítették életüket. Nekik tartozunk köszönettel azokért a szabadságjogokért – a lelkiismereti szabadság és a szólásszabadság jogáért -, amelyeket ma élvezünk. Az Amerikai Egyesült Államok alapító atyái nem feledték azokat az eseményeket, amelyek az európai kontinens elhagyására kényszerítették elődei­ket. Ennek köszönhető, hogy megalapították az első igazán szabad országot, az Amerikai Egyesült Államokat.

Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és a nagy fran­cia forradalom a 18. század végén gyökeresen új állam és társadalom kialakulását eredményezte. Az új rendszer alap­jaiban változtatta meg az állam és az egyház addigi kap­csolatrendszerét. A továbbiakban azonban arra szeretnénk rámutatni, hogy egy igen jelentős intézmény e változások ellenére és közepette is megmaradt az állam és az egyház összefonódása hagyományőrző hívének és a lelkiismereti szabadság ellenzőjének. „Innét fúj a szél” az állam és az egyház összefonódását újfent szorgalmazó mai irányzatok esetében is. Ez az intézmény – és talán meglepően hangzik sokaknak – nem más, mint a Római Katolikus Egyház. Megalapozott ez a megállapítás? Hiszen olyan haladó, mo­dernizálódó egyház képét nyújtja ma a Katolikus Egyház, különösen a II. Vatikáni Zsinat óta. A zsinati dokumentu­mok között ott van a vallásszabadságról szóló nyilatkozat is. Vizsgáljuk meg tehát gondosan ezt a nyilatkozatot.

II. Vatikáni Zsinat

A II. Vatikáni Zsinat 1965. december 7-én tette közzé ezt a nyilatkozatot (Dignitatis humanae). A világot meg­döbbentette a Katolikus Egyház új, a korábbihoz képest szokatlan hangvétele, amelyet némely protestáns kom­mentátor is lelkesen üdvözölt. Úgy tűnt, hogy a Katolikus Egyház nem vár tovább a régi rend visszaállítására, hanem megváltoztatja az alapelveit. Ilyen kijelentéseket olvasha­tunk a nyilatkozatban:

„A személy méltósága egyre elevenebben él kortár­saink tudatában. Növekszik azok száma, akik követelik, hogy az emberek saját belátásuk szerint és felelős szabad­sággal cselekedjenek, tehát ne kényszerből, hanem kö­telességük ismeretében. Úgyszintén megkívánják a köz­hatalom jogi korlátozását, nehogy túlságosan szűk határok közé szoruljon a személy és a társulások erkölcsileg meg­engedhető szabadsága. A társadalmi szabadság követelése leginkább az emberi szellem javaival kapcsolatos, és el­sősorban a vallásnak a társadalomban való szabad gyakor­lását célozza. Ez a Vatikáni Zsinat gondosan figyelembe véve ezeket az emberi igényeket, elhatározta, hogy nyi­latkozik róluk: mennyiben felelnek meg az igazságnak és az igazságosságnak. Ezért megvizsgálja az egyház hagyo­mányát és tanítását, amelyekből mindig a régivel össz­hangban álló újat hoz elő.” (A II. Vatikáni Zsinat tanításai, Budapest, Szent István Társulat, 1975., 373. 1.)

Azt olvashatjuk, hogy „növekszik azok száma, akik követelik, hogy az emberek saját belátásuk szerint… cse­lekedjenek”. A nyilatkozat megszületésének történelmi körülményeire utal ez a mondat. A kor követelményeinek kellett eleget tenni. Az európai klérus konzervatív köreiben igen nagy vitát váltott ki ez a kérdés. A nyilatkozat magyar nyelvű fordításának bevezetőjében a következőket olvas­hatjuk:

„Egyetlen zsinati dokumentumnak sincs olyan viszon­tagságos története, mint ennek a hétszer újrafogalmazott és  végül is csak a pápa kívánságára lezárt nyilatkozatnak.” (A II. Vatikáni Zsinat tanításai, Dr. Seregély István, i.m., 376.1.)

A nyilatkozat a keresztény egység helyreállításának előmozdítását célozta különösen azokban az országokban, ahol nem a katolikus hagyományon alapul az államforma. Ez kitűnik a nyilatkozat magyar, német és angol nyelvű fordításainak összehasonlításából. Ahol a magyar nyelvű szöveg „erkölcsileg megengedhető szabadságiról beszél, ott az angol nyelvű változatban a „jogos, jogszerű szabad­ság” kifejezés található. Ez az amerikai olvasóban azt az ér­zést kelti, hogy itt az emberek „elidegeníthetetlen szabad­ságjogairól” van szó. Valójában azonban a katolikus dog­matika szempontjából csak az „erkölcsileg megengedhető szabadság” a „jogos, jogszerű szabadság”. Ezt a nyilatkozat bevezetője is hangsúlyozza:

„Az ellenzék, elsősorban a katolikus többségű orszá­gok püspökei, olaszok és spanyolok, a régi elméleti alap­elvre hivatkoztak; az igazságnak van csak joga, a tévedés­nek semmiféle joga sincsen. Ha a tévedésnek ugyanolyan jogot ismernénk el, mint az igazságnak, az egyértelmű lenne az indifferentizmussal.” (u.o. 368. 1.)

Vizsgáljuk meg most a nyilatkozat egy másik megál­lapítását: „Ez a Vatikáni Zsinat gondosan figyelembe véve ezeket az emberi igényeket, elhatározta, hogy nyi­latkozik róluk: mennyiben felelnek meg az igazságnak és az igazságosságnak.” (u.o. 373-1)

A kérdés azonban az, hogy mit értünk „igazságon” és „igazságosságon”? Mi a mérce? A katolikus dogma értel­mében egyedül a pápa hivatott a végső igazság fogal­mának meghatározására. Minden kérdésben ő jogosult a válaszadásra, hiszen tévedhetetlenségénél fogva nem értel­mezheti helytelenül Isten akaratát. Következésképpen a katolikus hívők számára hitelvi kérdésekben az ő állásfog­lalása lesz követendő, és az egyén nem gondolkodhat és cselekedhet a saját lelkiismerete szerint.

A pápai primátus­ról szóló tanítással együtt értelmezve ez azt jelenti – leg­alábbis katolikus szemszögből nézve – , hogy az egész világot megköti egyetlen ember, a hivatalban levő pápa lelkiismerete. Ezért nem egyértelmű a Vatikáni Zsinat fenti megállapítása. Vagy létezik pápai primátus és tévedhetet­lenség, amely kizárja a lelkiismereti szabadságot, vagy pedig lelkiismereti szabadság létezik, amely szerint minden embernek veleszületett és elidegeníthetetlen jogai vannak, amely nem egyeztethető össze a pápaság intézményével. A nyilatkozat így a lelkiismereti és vallásszabadság fogal­mának egy olyan új értelmezését adja, amely pontosan il­leszkedik a katolikus dogmatika rendszerébe. A következő megállapítások ezt támasztják alá:

„Ezért megvizsgálja az egyház hagyományát és tanítását, amelyekből mindig a régivel összhangban álló újat hoz elő.” (u.o. 373- 1) „Letagadhatatlan, hogy a nyilat­kozat a kor követelménye, de az ezt megelőző katolikus állásfoglalások a vallásszabadságról, szintén koruk köve­telményei voltak, ezért nem helytálló törésről beszélni az Egyház tanításában.” (u.o., Dr. Seregély István bevezető jegyzeteiből, 369- 1.)

Nem kis munkát igényel, hogy a lelkiismereti szabad­ság modern fogalma összhangba kerüljön a katolikus dog­matikával.

A fenti szavak rámutatnak arra, hogy mi volt a nyilat­kozat megszületésének mozgatórugója. Nem az írás új értelmezéséből, vagy a modern kormányzat alapelvének, az emberek elidegeníthetetlen jogainak elismeréséből fa­kadt, hanem a kor és a körülmények kényszerítették a Ka­tolikus Egyházat e nyilatkozat megtételére. Ugyancsak a bevezető jegyzetekben olvashatjuk a következőket is:

„Éppen ezért a nyilatkozat nem tartalmaz zárt, belső keresztény tanítást, nem zárja le a kérdést; számos vonat­kozását és következményét további vizsgálatra bízza. Nem ad tudományos meghatározást, nem ragaszkodik egységes szóhasználathoz.” (u.o. 367. 1.)

Eszerint a vallásszabadsággal kapcsolatban ez a nyi­latkozat nem a végleges álláspont. Bármikor változhat. Nem képezi megváltoztathatatlan részét a kánonjognak.

A nyilatkozat tartalmaz olyan kifejezéseket, amelyekkel korábban csak protestáns tanulmányokban találkozhat­tunk. Nézzünk meg néhányat ezekből:

„Isten arra hívja az embereket, hogy lélekben és igaz­ságban szolgáljanak neki, tehát lelkiismeretben kötelezi, de nem kényszeríti őket: tekintetbe veszi az általa teremtett személy méltóságát, azt akarva, hogy az embert a saját belátása vezesse, és éljen szabadságával. Tökéletes módon mutatkozott meg ez Jézus Krisztusban, akiben Isten töké­letesen nyilvánította ki önmagát és elgondolásait. … Isten tökéletes szolgájának bizonyult, aki ‘a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsest nem oltja el’ (Mt. 12:20). A világi hatalmat és annak jogait elismerte, megparancsolva az adó fizetését a császárnak, de félreérhetetlenül figyel­meztetett Isten magasabb rendű jogainak tiszteletben tar­tására: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Isten­nek, ami Istené’ (Mt. 22:21). Végül, teljessé tette kinyi­latkoztatását: a keresztfán végrehajtotta a megváltás művét, hogy így szerezzen az embereknek üdvösséget és igazi szabadságot. Tanúságot tett az igazságról, ezt azonban nem akarta ellenfeleire ráerőszakolni. Országát ugyanis nem karddal védik; azt az igazságról tett tanúság és az igazság meghallgatása építi, és az a szeretet teszi naggyá, amellyel a kereszten felmagasztalt Krisztus vonzza magá­hoz az embereket.

Az apostolok Krisztus szavából és példájából okulva ugyanezt az utat követték. Krisztus tanítványai az egyház első korszakától kezdve azon fáradoztak, hogy az embere­ket Krisztus hitére térítsék, de ne erőszakkal, nem is az evangéliumhoz méltatlan mesterkedéssel, hanem elsősor­ban Isten igéjének erejével.” (u.o. 378. 1.)

E bekezdés alapgondolata nyilvánvalóan összhangban áll a Szentírással. Különösen meglepő ez a kijelentés egy olyan egyház részéről, amely évszázadokon keresztül üldözte azokat, akik a fent említett alapelveket vallották és ezért szükségszerűen szemben álltak a pápai hatalommal.

Vizsgáljuk meg ezért a Máté evangéliumából idézett vers (Mt. 22:21) katolikus értelmezését, és azt, hogy ennek alapján a Katolikus Egyház ténylegesen hiszi-e és helyesli-e az állam és az egyház szétválasztásának elvét? Valóban feladta-e az egyház azt a több évszázados elméletét, hogy ő – mármint az egyház – Krisztus királyságának földi, az ítélet hatalmával is felruházott, szemmel látható megnyi­latkozása? Válaszként lássuk a következő megállapításokat a nyilatkozatból:

„Továbbá, az a szabadság, amelyet az emberek Isten köteles tiszteletének teljesítéséhez követelnek, nem mást jelent, mint a kényszertől való mentességet a polgári tár­sadalomban; a vallásszabadság tehát érintetlenül meghagyja azt a hagyományos katolikus tanítást, hogy az embereknek és a csoportoknak erkölcsi kötelességük keresni az igaz vallást és Krisztus egyetlen egyházát.” (u.o. 373- 1)

Igaz, hogy Mt. 22:21 is az ember kötelességévé teszi, hogy megadja Istennek a neki járó dolgokat. De ha a nyi­latkozatból idézett fenti megállapítás értelmében bizonyos „csoportoknak” is vannak kötelességeik Isten és az egyház felé, akkor ez azt jelenti, hogy az államnak is van köteles­sége Isten, illetve az egyház iránt. Ezzel már ott is vagyunk a jellegzetes katolikus eszménél: az egyénnek az államon keresztül kell megadnia az Istennek járó dolgokat, mert minden egyén felelősséggel tartozik Istennek, de egyúttal tagja valamely államnak vagy közösségnek is. Ezen a pon­ton a Katolikus Egyház elhagyja a biblikus értelmezés útját és nemcsak Jézus Krisztussal, hanem saját szavaival is el­lentétes megállapítást tesz.

A Katolikus Egyház tehát nem vallja ténylegesen az ál­lam és az egyház szétválasztásának elvét.

A legtöbb protestáns egyház, valamint az ökumenikus mozgalomban részt vevő más felekezetek körében kiala­kult az a nézet, hogy a Katolikus Egyház a zsinat óta telje­sen megváltozott, nem vallja már többé magát az „egyedül üdvözítő egyháznak”, ezért nem fordulhat elő többé részéről üldözés.

Ma egyre többen kezdik felismerni azt, hogy a Ka­tolikus Egyház lényeges tanításait illetően mégsem válto­zott meg és többen hangot is adnak ezzel kapcsolatos félelmüknek. Erre példa a következő idézet is:

„A Római Katolikus Egyház részéről az elmúlt évben két, bizonyos fokig ‘sokkoló’ hatású állásfoglalásra került sor. Egyik a Vatikán Hittani Kongregációja vezetőjének, Ratzinger bíborosnak a r.k. püspökökhöz tavaly júniusban ‘A kommunió néhány szempontjáról’ c. levele, amely meghatározza az egyháznak mint hitközösségnek a r.k. fel­fogás szerinti ismérveit. Eszerint a r.k. egyház tanításainak egésze, ezen belül a római püspök primátusának az el­fogadása nélkül, nem lehet egyházi közösségről beszélni. A körlevél szerint Krisztus egyházának leglényegesebb mozzanata hiányzik azokból a hitközösségekből, melyek a római püspök primátusát nem ismerik el. Ez az irat, a r.k. egyház ‘Új Kátéjával’ együtt hideg zuhanyként hatott ökumenikus körökben. Nyilatkozatok egész sora /Emilio Castro, Gunnar Stalsett, és mások/ annak a protestáns félelemnek adott hangot, hogy ‘az 50 évvel ezelőtti állapot­hoz esett vissza a római katolikus-protestáns párbeszéd’.” (Dr. Tóth Károly: Napjaink ökumenikus kihívásai, Theo- lógiai Szemle, 1993/2, 102. 1. )

„E vér kulcsai”

A félelmek jogosságát támasztja alá a híres jezsuita író, Malachi Martin „E vér kulcsai” c. könyve. (Malachi Martin: The Keys of This Blood, New York, 1990.) Malachi Martint a vatikáni kérdések specialistájának tartják. A könyv al­címe: „A világuralomért való küzdelem II. János Pál pápa, Mihail Gorbacsov és a kapitalista Nyugat között.” Ez a könyv II. János Pál pápát nem mint a minden nemzetnek békét hirdető követet, hanem mint egy rendíthetetlen po­litikust mutatja be, akinek az a célja, hogy elsőként meg­valósítsa az egész világ feletti egyeduralmat. Malachi Martin könyvéből idézzük a következőket:

„Akarva-akaratlanul, felkészülve vagy nem, mindannyi­an részesei vagyunk egy mindenre kiterjedő, feltartóztat­hatatlan, földméretű versenynek, amely három út, három lehetőség között folyik. Mindazonáltal a legtöbben nem versenyzők vagyunk, hanem csak statiszták. Ennek a ver­senynek az a tétje, hogy kié lesz az elsőség az egységes vi­lágrend kormányzati struktúrájának létrehozásakor, amely valaha már létezett a nemzetek között. A verseny kime­netelétől függ, hogy ki fogja gyakorolni mindannyiunk, mint egyének és mint közösségek felett a legfelsőbb tekin­tély és az ellenőrzés kettős hatalmát. A demográfiai becs­lések szerint a harmadik évezred elejére a Föld lakossá­gának száma meghaladja a 6 milliárdot…

Nincsen olyan tényező, amely ezt a folyamatot meg­állítaná, mert a verseny már eldőlt; a világ és minden, ami benne van – életünk útjai mint egyéneké és mint állampol­gároké; családunk és munkánk; üzleti ügyeink, keres­kedelmünk és pénzünk; nevelési rendszereink, vallásaink, kultúráink; még a nemzeti azonosságunk ismertetőjegyei is, amelyeket mindannyian teljes természetességgel fogadunk el -, erőteljesen és radikálisan, örökre meg fog­nak változni. Senki sem kivétel a hatása alól. Életünk egyet­len területe sem marad érintetlenül.” (i.m. 15. 1.)

II. János Pál pápának „az a kinyilvánított akarata, hogy felvegye és valóságosan gyakorolja a Róma hagyomá­nyának mindig is középpontjában álló nemzetközi szere­pet, és a katolikusok által fenntartott eredeti küldetést, amely Krisztusról szállt át Péterre és utódaira.”

Több mint ezerötszáz éven át Róma a lehető leg­erősebben kézben tartotta a helyi vallási közösségeket vi­lágszerte. Annak ellenére, hogy ami célravezető az egyik helyen, károsnak bizonyulhat a másikon, fontosabb straté­giai döntéseit mindig a geopolitikai helyzetre, és nem a he­lyi érdekekre való tekintettel hozta meg. (i.m. 22. 1.)

„Korunk provinciális globalistái – a különféle korláto­zott egységtörekvések képviselői – heves megrázkód­tatásokon és maradandó átalakuláson fognak keresztül­menni, miközben akarva-akaratlanul alkalmazkodniuk kell az új, világméretű egységtörekvések kihívásaihoz, amit im­már náluk erősebb csoportok diktálnak.

/A minimalisták/ úgy vélik, hogy a demokratikus elvek elismerése és tiszte­letben tartása részükről azzal a vallási, illetve állampolgári, politikai kötelezettséggel jár, hogy védelmezzék az egyén jogát a tévedéshez. Nem elég ugyanis, hogy az egyénnek joga legyen hinni a kárhozottak poklában és az üdvözültek mennyországában – vallják. Biztosítani kell számára azt a jogot is, hogy a kettő között választhasson. Ez a köte­lezettség ebben a kiélezett formában nemcsak elválasztja a minimalistákat János Páltól, de szembe is állítja vele őket. Elválasztja őket a Szentatyától, mert demokratikus elveket nem lehet a kinyilatkoztatás fölébe helyezni. … Minda­zonáltal II. János Pál azt vallja, hogy senkinek sincs – se demokratikus, se egyéb természetű – joga az erkölcsi tévedéshez, és hogy egy isteni kinyilatkoztatáson alapuló vallásnak nincs erkölcsi felhatalmazása arra, hogy az erköl­csi tévedéshez való jog szószólója és védelmezője legyen.” (i.m. 287. 1.)

A fenti megállapításokból a következőket vonhatjuk le:

• a pápaság által vezetett Római Katolikus Egyház nem adta fel világuralmi igényét;
• e cél elérése érdekében a pápa nemcsak vallási vagy erkölcsi kérdésekkel foglalkozik, hanem politikusként azon fáradozik, hogy a katolikus erkölcsi normák a nemzeti jogrendszerekbe beépüljenek;
• ezért minden, ezt visszaszorítani szándékozó törek­vést, az államot és az egyházat szétválasztó „fal” elméletét a katolikus klérus teljes egészében ellenzi. Ezzel a szétválasztás támogatói II. János Pál ellen­ségeivé válnak;

• Róma készen áll a kisebbség jogainak feláldozására az emberiség érdekében, és ezen az úton az egész világ­közösség irányítására. A kisebbségi csoportok „akarva- akaratlanul” teret kell hogy engedjenek ennek az antidemokratikus hagyományokkal rendelkező hatalom­nak. Ha mi csak „statiszták” vagyunk, nincs többé beleszólásunk a kormányzó hatalom megválasztásába. A képviseleti rendszert felváltja a diktatúra.

A következő kijelentéssel világossá válik, hogy a Ka­tolikus Egyháznak egyáltalán nem áll szándékában jámbor egyházzá átalakulni: „Néhány kivételtől eltekintve, nagy­jából ez /a fenti, a 22. lapról származó idézetben kifejtett álláspont/ volt Róma álláspontja mindaddig, amíg 200 évre világi hatalmak tehetetlen állapotba nem kényszerítették a pápaságot.” (i.m. 22. 1.)

Az itt említett világi hatalmak biztosították az emberek számára a mássághoz való jogot. Megvalósították a törvény előtti egyenlőséget, a kisebbségeknek járó egyenlő jo­gokat, valamint az állam és az egyház szétválasztását, amely lehetővé tette bármely vallás szabad gyakorlását. A Katolikus Egyházat – saját bevallása szerint – csak a világi hatalmak megerősödése kényszerítette ilyen helyzetbe. Ilyen kényszerből született a II. Vatikáni Zsinat vallás­szabadságról szóló nyilatkozata is. Azok, akik ma az állam és az egyház újbóli összefonódását szorgalmazzák, bi­zonyára elfelejtik azt a tényt, hogy mielőtt a világi hatal­mak korlátozták volna az egyház hatalmát, nem létezett vallásszabadság. Ma el sem tudjuk képzelni az életünket az előbbiekben felsorolt privilégiumok nélkül. Számolni kell azonban azzal, hogy ha Róma visszanyeri régi „nemzetközi szerepét”, elveszítjük ezeket a szabadságjogokat.

Emlékezzünk a történelmi tanulságra.

Wolfgang Köbel