A Magyar Hírlap és az államegyház (2001 dec.22)

  Jó lenne, ha néha ezek a Bibói gondolatok, eszmék megjelennének némelyik egyházi (vagy a hozzájuk erősen kötődni szándékozó) állami vezető emlékezetében. Ha erre nem fogékonyak, az csupán az időközben megjelent hatalmi tébolynak és a nyomában járó intézkedéseknek (is) köszönhető, amikből az erkölcsi lecsúszást és az előbb-utóbb elnyomorított polgári és politikai jogok korlátozásának szándékát (is) kiolvashatjuk.
Magyar Hírlap
2001. december 22., szombat

AHOGY TETSZIK
Állam és egyház – államegyház

A Bibó István Közéleti Társaság és a Magyar Pax Romana közös konferenciát rendezett a világi államról száza­dunkban. A kezdemé­nyezők szándéka első­sorban a „laicitás” fogalmának tisztázása, határainak körüljárása, XXL századi értelmé­nek megvilágosítása volt. A francia „laícité”-nek ugyanis még pontos magyar fordítása sincs; ez lát­ványosan mutatja a két köztársaság kultúrája közötti különbséget.

A fogalom az elmúlt száz évben Fran­ciaországban is jelentős fejlődésen ment át: ma az állam és az egyház elválasztásán túl a különböző társadalmi csoportok (és etnikumok) együttélését, a tudáshoz, kép­zéshez való jog egyenlőségét is magában foglalja.Államegyház_02

Magyarországon a XIX. század végén végrehajtott reform és az elv alkotmányba iktatása ellenére a világiság sohasem volt teljesen egyértelmű, nem terjedt el az ál­lampolgárok széles körében, ezért válha­tott mindmáig a legkülönbözőbb manipu­lációk tárgyává. Az előadók nem arról szóltak, milyen szerepe legyen az államnak az egyházakban, hiszen erre a válasz egyér­telmű: semmilyen, és azt sem taglalták, mi­lyen szerepet szánnak az egyházak maguk­nak az államban. Az ilyesfajta rosszul fel­tett kérdésre csak rossz válaszok születhet­nek. A Bibó István Társaság és a Pax Ro­mana szerint a lényeg a modern, XXI. századi köztársaság szerepének és a mában élő egyházak szerepének párhuzamos megközelítése, ebből alakulhat ki a mai „laicitás” kívánatos szintézise.

Várszegi Asztrik: az egyház úton van
Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát megnyitóbeszédében emlékeztetett arra, hogy a kereszténység története egy, a vég­ső időkre beállított kis csoporttal kezdő­dött, amely vándorlása elején és közben is tudta, hogy Isten államának határai, az „amor Dei” és az „amor sui” – az istensze­retet és az ember-, illetve önszeretet – met­széspontja, határmezsgyéje nem kívül, a történelemben húzódik csupán, hanem elsősorban az emberi szív közepén. „Ez a jézusi közösség egy birodalom romjai láttán mégis arra érzett kísértést, hogy Isten álla­mát itt, e földön rendezze be – mondta. A főpap szerint hosszú és fáradságos út ve­zetett a II. vatikáni zsinatig, mely az állam és az egyház „szétválasztása” mellett fog­lalt állást, mivel a maga területén mindket­tőt autonómnak és a másiktól független­nek nyilvánította (Gaudium et spes, 76).

Várszegi Asztrik a szétválasztás prob­lematikáját három pontban foglalta össze:Államegyház_03
1. Az úton levő egyház mindig is a ke­resés állapotában volt. Mindig is a konkrét kihívásokra kellett választ adnia, miköz­ben éppen ezen válaszokon keresztül dol­gozta ki önmaga megmutatkozását is – mondotta. Másként fogalmazva: ez a kere­sés önmagában és egyszerűen nem osztha­tó ketté e világira és nem e világira: az e világi kihívásokban és a rájuk adott vála­szokban (is) szüntelenül meg kell találni a nem e világit.
Ez a keresés a püspök szerint egyaránt érvényes azon társadalmakhoz való vi­szonyt illetően, amelyekkel az egyház együtt él a világban, és azokra a mentalitá­sokra, kultúrákra, amelyeken keresztül és amelyek segítségével ezen társadalmakkal a kapcsolatát (kommunikációját) meg tudja teremteni. Vagyis a keresés közben nagyon sok az akár egyszerre is változó­nak tekintendő tényező.
A mai viszonyok e keresés tekinte­tében csak annyiban tekinthetők másnak a korábbiaknál – hívta fel hallgatói figyel­mét -, hogy van, lehet, kell, hogy legyen történeti perspektívánk magáról a kere­sésről. Ez talán nem mindig volt így, s ami­kor nem így volt, akkor könnyebben lehe­tett azt hinni, hogy a viszonynak és a ván­dorlásnak a felszínen megjelenő formái egyúttal a lényegi, az identitáshoz szoro­san hozzátartozó formák is. Ma ezt már nem lehet hinni.

Az új helyzet következményei pedig sokrétűek Várszegi Asztrik fogalmazása szerint:
„Egyrészt megértéssel kell fogadni, ha nem sikerül az adott kor konkrét kihívá­sait maradéktalanul (vagy egyáltalán) megérteni, és ennek nyomában a válaszo­kat sem sikerül jól megtalálni. Azért kell megértéssel fogadni (túl azon, hogy talán ez az egyetlen valóban keresztény attitűd), mert az látszik az elmúlt két ezer év törté­netében, hogy mindig is nagy nehézséget okozott az éppen aktuális kihívások való­di természetét észrevenni, és a jó választ saját idejében megadni. Utólag mindig le­het bölcsnek lenni – noha ez sem mindig könnyű -, ezért aztán morális értékéből az utólagosság semmit sem von le.

Másrészt a II. Vatikáni Zsinat nekünk, katolikusoknak (és talán keresztényeknek is általánosabban) jó kiindulópontot (és sok feladatot) kínál e keresés mai formá­jára és napjaira. Magyarországon a zsinati folyamat az elmúlt tíz évben sem haladt eléggé előre. Ennek is számtalan történeti perspektívából érthető oka van vagy lehet. Ami azonban nekünk nem ad semmire sem felmentést. Ráadásul az elmúlt har­minc év a világegyházban nem múlt el nyomtalanul az úgynevezett zsinati folya­mat felett. Ha ma beérnénk, vagyis meg­valósítanánk a harminc év előtti zsinat akkori szellemét – hangsúlyozta Várszegi Asztrik akkor is lemaradásban marad­nánk, mert a XXIII. János által a palack­ból kieresztett szellem továbbra is mű­ködik, alakítóan van jelen. Ma már Ma­gyarországon sem lehet más a cél, mint ezekbe a posztzsinati fejleményekbe való bekapcsolódás. Nem egyszerűen felzárkó­zás (nem követés: gyakori az a hiedelem, hogy a világnak ez a része követésre van berendezkedve), hanem a magunk törté­netileg és társadalmilag sajátos helyzeté­ben megtalálni a magunk válaszait. Mely­hez nyilvánvalóan sok ösztönzést meríthe­tünk mások tapasztalataiból, de azok sem­miképen sem helyettesíthetik a magunk válaszait.”Államegyház_04

A keresést a pannonhalmi főapát mo­rális kötelességként jellemezte, amely ma már azt is magában foglalja, hogy mindez ne a vetélkedésre épített mentalitásokon alapuljon, hanem éppen ellenkezőleg: az együttműködésre legyen építve. „Erre nemcsak az az egyetlen valóban keresz­tény mentalitás, a szeretet kötelez – mon­dotta -, aminek mindig is tudatában kel­lett lennie a keresztény embernek, de az a felismerés is, hogy a világ körülöttünk oly összetett, sokrétű, annyiféle módon kiter­jedt, hogy a magunk igazságának rendít­hetetlen hitével sem tekinthetünk más­ként erre a világra, mint hogy a kihívásai­ra adott válaszok megadására egyedül ke­vesek vagyunk. Márpedig a magunk és mások boldogulásán való munkálkodás közepette senkit sincs jogunk ebből ki­hagyni. Ha kihagynánk; tudatosan nem használom a kirekeszteni igét – tette hozzá befejezésül -, nem volnánk keresztények.”

Az állam prófétai szerepben
A kolumbiai születésű és német állam­polgárságú Elfriede Harth Párizsban él. A Katolikusok a Szabad Választásért mozgalmat képviselte a konferencián. Az egyház és állam szétválasztása szerinte ka­tolikus szempontból három tényezőn alapszik:ISO-8859-2''Pápai bocsánatkérés Ábra_001
„A kereszténység profetikusvallás: nem csupán beszél egy jobb világról, de a hívő kötelességévé teszi, hogy ennek eljö­vetelén munkálkodjék. Ez a vallás hang­súlyozza a csoport minden tagjának fele­lősségét a többiek iránt, a szolidaritás kö­telességét. Individualista vallás, mert leg­főbb értéke Isten és az egyén közötti kap­csolat (…) az egyén lelkiismerete a leg­főbb hatóság, amely cselekedeteit meghatározza. Mindez kezdettől fogva megje­lent a Szentírásban, de később, amikor a kereszténység intézményként közelebb került az államhatalomhoz, az egyház szi­gorúan tagolt társadalommá vált, amely­ben a politikai és szellemi források elosz­tása rendkívül egyenlőtlenül történt; s ezt az állapotot öröknek és isteni eredetűnek hirdették. Különböző válságok során – mint a keleti és a nyugati egyház szétvá­lása, a különböző, önmagukat törvényes­nek nyilvánító pápák vetélkedése, majd a reformáció – látszott, milyen nehéz politi­kai egységet teremteni egy történelmileg pluralista hitközösségben.

A vallás, mint más jelképes rendszerek, értelmet termel és szervez, az önazonos­ság felépítésének fontos eszköze. Azok­hoz tartozom, akik azonos jelképekkel, azonos nyelvvel, kultúrával azonos mó­don értelmezik a valóságot. A modern vi­lágban azonban a tudást különböző ágak termelik, mindegyik önálló módon értel­mezi a valóságot, és egyúttal hat rá (…) A vallási intézmények, melyek „örök igazsá­gok” hirdetésére rendezkedtek be, válság­ba kerültek, kérdésekkel kényszerültek szembesülni. A katolicizmus a második világháború, a keresztény civilizáció katak­lizmája után, és a közép-kelet-európai to­talitarizmust látva, megkísérelte „az idők jelét” értelmezni. így hirdette ki a máso­dik vatikáni zsinat a vallásszabadságot, en­nek pozitív és negatív meghatározásaival.

A totalitárius rendszerekben a vallás politikai alternatívát, társadalmi önazo­nosságot jelentett, aláásva ezzel a rendszer legitimitását. A vallás így a pluralizmust védte és képviselte. Vajon miért csak a to­talitárius társadalmakban kívánatos az ilyen pluralizmus?

A második vatikáni zsinat felfedezte, hogy az egyház több, mint tisztségviselői. Felfedezte, hogy az egyház a hívek közös­sége, és hogy a szentlélek nem csupán a ve­zetők szűk csoportjában, hanem „Krisztus misztikus testének” teljességében van je­len (…) A hatvanas évektől kezdve a nyu­gati társadalmakban egyre több katolikus jutott színvonalas képzéshez. Azokból, akik addig a társadalom szélére húzódtak, kialakult a művelt középosztály. Ennek világi tagjai a hit dolgában is jóval kép­zettebbekké váltak, mint sok felszentelt vezető. Egyre több művelt katolikus vál­lalt közéleti szerepet, ugyanakkor a papi hivatás egyre kevesebbet vonzott közü­lük. Ez úgy értelmezhető, hogy sok hívő hite szerint kíván a társadalom tevékeny tagjaként a világi intézményekben a szo­ciális igazságért harcolni, de ezt a civil tár­sadalomban, civilként teszi.

Amíg az egyház az állam része volt, ennek következményei a polgárok számá­ra negatívak voltak. Az egyházat gyakran a kormányzó elit kerítette hatalmába, és segítségével szentesítette az elnyomást. A prófétai hivatás elsikkadt. Amikor az egyház az állam hatalmában osztozik, megkísérli, hogy saját törvényeit állami törvénnyé emelje. Így, ami addig „isten ellen való vétek” volt, büntetendő cselek­ménnyé válhat, amely ellen a világi hata­lom köteles fellépni. Alkalmasint azok el­len is, akik nem hisznek, és akiknek az isten ellen való vétek fogalma értelmetlen. Az egyház Aquinói Szent Tamás nyomán az egyéni lelkiismeret elsőbbségét hirdeti. Az egyháznak ezért nincs joga az egyénen erőszakot tenni.

Azok az országok, ahol az egyház és állam elválasztása de facto vagy de jure létrejött, a világon a legfejletteb­bek.

Az egyház és állam szétválasztása ugyanakkor – bármilyen fájdalmas volt is a közép-kelet-európai tapasztalat – megerő­sitette az egyház prófétai küldetését. Akár Franco Spanyolországára, akár Közép- Kelet-Európára tekintünk, az egyháznak az a része, amely a szegények pártját fogta, a totalitarizmus elleni és a demokráciáért folytatott küzdelem eszközévé vált. Ez pe­dig az egyháznak pontosan az a része, amely a pluralizmus, az egyház és az állam elválasztása mellett foglal állást.
Összeállította: Márton László (A konferencia teljes szövege a bibotars.hu honlapon olvasható)

Mondja el a véleményét!