Jézus törvénytelen pere

Sokszor és mélyen elgondolkoztam Jézus halálán, annak borzalmas módján.Amikor olvasom az evangéliumokat, amikor eljut az ihletett író a Megváltó életének a végső eseményeihez, önkéntelenül is NEKI szorítok. A per során izgulok, mintha bármi, ami akkor történt, ennyi idő távlatából megváltoztatható lenne.

A végén belenyugszok és hittel fogadom, hogy mindez a messiási próféciák gazdag tárában (mintegy 300 ószövetségi kijelentésről van szó) megíratott, és pontosan, betű szerint beteljesedett. Az igazi megnyugvás(om) az a tudat, hogy nem nekem kell meghalni, ha ezt a mindenekfelett rendkívüli és egyedül üdvösséghozó tényt – MEGVÁLTÁSOM tényét,- minden részletével együtt napi életem során végig megvallom. Ebbe az igazságba hitemmel erősen belekapaszkodok, mert csak ez vihet át a Mennyei Jeruzsálembe, az üdvözültek jövendő honába.(Dénes Ottó)

1984 éve zajlott Jézus törvénytelen pere
A császár emberei

Morvay Péter 2014. 04. 18.
Egy húsvétra magyarul is megjelenő könyv, amely Jézus perét és kivégzését eleveníti fel történelmi háttérrel, azt állítja, hogy a Názáreti haláláért az ismert szereplőkön kívül elsősorban Tiberius a felelős, mert a hozzá való viszony minden érintett döntését közvetlenül befolyásolta. A népszerű amerikai rádiós újságíró, Bill O’Reilly korábban Lincoln és Kennedy meggyilkolásának történetét dolgozta fel, és ezek sikere nyomán látott hozzá, hogy megvizsgálja, kik, miért és hogyan döntöttek Jézus sorsáról.

A Jézus – Egy kivégzés igaz története című kötet nem teológiai mű, ám tiszteletben tartja a Biblia állításait, miközben lebilincselő képet ad a történelem legnagyobb drámájáról, amely a peszach ünnepe előtt zajlott le Jeruzsálemben.

Tiberius Julius Augustus Capri szigetén, a Földközi-tenger azúrkék vizére néző megerődített hegyi kéjlakában élt, amikor júdeai helytartója parancsot adott Jézus kivégzésére. A közel hetvenéves „öreg kecske”, ahogy alattvalói a háta mögött suttogva nevezték, hírhedt volt perverz kegyetlenségéről. Egyik kedvenc szokása szerint orgiái tetőpontján megparancsolta katonáinak, hogy a rabszolgák és a vendégek közül némelyeket a sziklákról a százméteres mélységbe vessenek.

Pedig a Római Birodalom második császára nem született szörnyetegnek. Két évvel Julius Caesar halála után jött a világra. Nem származott nemesi családból, de amikor anyja elvált természetes apjától, hogy hozzámenjen a férfihoz, aki később Augustus néven került hatalomra, az akkor hároméves Tiberius előtt minden ajtó megnyílt. Augustus hamarosan saját fiaként fogadta örökbe, és amikor végső vereséget mért Marcus Antonius és Kleopátra összevont seregére, Tiberius a császár mellett állt a római diadalmeneten.

„A legsötétebb ember”
A fiú kivételezettként nőtt fel, klasszikus nevelést kapott, kiváló szónok és költő volt. Húszéves korára hadseregek parancsnoka lett, és ebben is kiválóan helytállt. Briliáns hadvezérként és rettenthetetlen harcosként ismerték – ugyanakkor ismerősei búskomor és gondterhelt viselkedését, illetve az arcát csúfító fekélyeket jegyezték meg róla az első találkozás után. Amikor visszatért Rómába, szerelmes lett, és feleségül vette a nemesi családból származó Vipsania Agrippinát. Gyermekük is született, Drusus Julius Caesar. Amikor Vipsania újra teherbe esett, Augustus kegyetlenül közbelépett. Parancsba adta, hogy Tiberius nyolc év házasság után azonnal váljon el, és vegye feleségül az uralkodó nem sokkal korábban özvegységre jutott leányát, Juliát. Amikor Tiberius megpróbált ellenállni,

Tiberius császár 23 éven át uralkodott, i. sz. 14–37 között.
Augustus megfenyegette, hogy vagy beleegyezik a válásba, vagy kegyetlenül megbűnhődik. A kétségbeesett Vipsania elvetélt. Tiberius majdnem beleőrült a dologba, de megtette, amit a császár követelt tőle. Nem sokkal később Róma egyik utcáján véletlenül összetalálkozott szeretett Vipsaniájával, és teljesen összeroppant. Mindenki szeme láttára zokogásban tört ki, majd a nő bo­csánatáért esedezett. Amikor Augustus hírét vette az esetnek, megtiltotta neki, hogy valaha is újra találkozzanak, miközben új felesége távollétében azzal is megalázta, hogy bordéllyá változtatta a családi villát.

A történeti beszámolók szerint Tiberius ezek után tudatosan választotta sorsának a kegyetlenséget és az önpusztítást. Az idősebb Plinius úgy jellemzi őt, mint tristissimus hominum, „a legsötétebb ember”. Már majd­nem negyvenéves volt, amikor Rhodosz szigetére száműzte magát. Itt vált megrögzött alkoholistává és perverz gyilkossá. Rendszeresen öletett meg embereket, egy alkalommal lefejeztetett valakit csak azért, mert hibásan végzett el valamilyen matematikai számítást.

A nagy per története ma is lezáratlan. Bill O’Reilly és Martin Dugard dokumentum-könyve.
Uralkodása utolsó éveiben Augustus visszahívta Rodoszról, és megkezdte felkészítését a trónra lépésre. Augustus korábban nem őt akarta utódjának, de ekkorra már nem volt más megfelelő trónörökös, így Tiberius a császár Kr. u. 14-ben bekövetkezett halála után Róma második uralkodója lett.

A trónon is folytatta kegyetlenkedéseit: válogatás nélkül gyilkoltatott meg mindenkit, aki trónkövetelőként felléphetett volna vele szemben. A saját családját sem kerülték el azonban a tragédiák. Fogadott fia, Germanicus népszerű hadvezér volt, aki visszaszerezte a germánoktól a teutoburgi erdőben tőrbe csalt és lemészárolt három római légió jelvényeit. A mendemondák szerint Tiberius keze is benne volt abban, hogy harminchárom évesen váratlanul meghalt. A császár azonban vér szerinti fiát, Drusust is elveszítette, akit saját felesége mérgezett meg.

Az uralkodónak elege lett Rómából: parancsot adott, hogy újítsák fel Augustus villáját Capri szigetén. Ide, a Villa Jovis kéjlakába vonult vissza, mindeközben szigorúan a kezében tartotta Rómát. A birodalom uralkodása alatt is folyamatosan terjeszkedett, elsősorban északon, Pannonia, Dalmatia és a germán vidékek felé.

Tiberius Julius Augustus a Capri szigeti hegycsúcs magasából, távol minden merényletkísérlettől, kegyenceivel körülvéve irányította birodalmát. Rendeleteit a római köztisztviselőknek kötelező volt betartatni.

Poncius Pilátus, Júdea újonnan kinevezett római kor­mányzója tisztában volt azzal, hogy személyes és politikai jövője csakis attól függ, mennyire sikerül kedvében járnia a züllött Tiberiusnak. Annak ellenére, hogy maga pogány isteneknek hódol, Tiberius tiszteli a zsidók hitét és szokásait. Parancsba adta Pilátusnak, hogyan bánjon a zsidókkal: „Ne változtass meg semmit a hagyományaik közül, de tekints szent bizalommal a zsidókra magukra és törvényeikre, amelyekkel a közrendet fenntartják!”

Amikor Pilátus i. sz. 26-ban – alig egy évvel Jézus nyil­vános fellépése előtt – megérkezett Júdeába, elrendelte, hogy a császári jelvényeket függesszék ki Jeruzsálemben. A zsidók értésére adták, hogy inkább a halált választják, mintsem eltűrjék az istentelen jelképeket a szent városban. Pilátus visszakozott, de a Róma által kinevezett főpap, Kajafás beszámolt az esetről a császárnak. Tiberius szigorú levélben rótta meg a prefektust, aki igyekezett megtanulni a leckét: a „szent bizalmat” és a közrendet a főpappal, Kajafással, a zsidók vallási vezetőjével, Jeruzsálem legnagyobb hatalmú emberével összefogva kell biztosítania. Tiberius parancsainak megfelelően Pilátusnak nem szabad beleavatkoznia a zsidók törvénykezésébe.

Nem királyunk van, hanem császárunk
Amikor három és fél évvel később Jézus megérkezett a peszachi ünnepre Jeruzsálembe, már mindenki ismerte őt. Bár voltak, akik az elmúlt időszakban hátat fordítottak neki, a tömeg ünnepelte és várta, hogy nyilvánosan is a vezetőjük legyen: „A sokaság legnagyobb része pedig felső ruháit az útra teríté; mások pedig a fákról gallyakat vagdalnak és hintenek vala az útra.” (Máté 21,8)
Miközben a nép között a várakozás tetőpontjára hágott Jézussal kapcsolatban, ugyanezt élték át félelem formájában a zsidó vallási vezetők: „Mondának azért a farizeusok egymás között: Látjátok-é, hogy semmit sem értek? Ímé, mind e világ ő utána megy.” (János 12,29)

Számukra nem volt kérdés, hogy mit kell tenni Jézussal. A döntést már a peszach előtt meghozták Jézus felől: „Egybegyűjték azért a papifejedelmek és a farizeusok a főtanácsot, és mondának: Mit cselekedjünk? mert ez az ember sok csodát mível. Ha ekképpen hagyjuk őt, mindenki hinni fog ő benne: és eljőnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind e helyet, mind e népet. Egy pedig ő közülök, Kajafás, aki főpap vala abban az esztendőben, monda nékik: Ti semmit sem tudtok. Meg sem gondoljátok, hogy jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen.” (János 11,47-50)

Kajafás ekkor már tizenkét éve töltötte be a főpapi tisztet, ami kivételesen hosszú időnek számított. Előtte a főpapok mind Róma bábjai voltak, akiket a kormányzók könnyedén leválthattak, ha bármilyen tekintetben ellenkeztek velük.

Ő azonban, aki a szadduceusok szektájának tagja volt, egy­szerű, de nagyon hatékony módszert talált ki arra, hogy hatalmon maradhasson: távol tartotta magát Róma ügyeitől. Róma pedig cserébe általában távol tartotta magát a Templom ügyeitől. A főpap segített Pilátusnak megtartania a beosztását, a kormányzó pedig folyamatosan növelte Kajafás befolyását.

Kajafás ugyanakkor tudta, hogy Pilátus nem lát ellenséget Jézusban: még a római hadsereg tisztjeit sem tiltja el attól, hogy felkeressék a Názáretit. A kormányzó természetesen tisztában van Jézus hatalmas népszerűségével, de nincs oka aggódnia emiatt. Jézus tiszteletben tartja Tiberius képmását, az embereket felszólítja: „adják meg azt a császárnak, ami a császáré”, csakúgy, mint a Templomnak való köte­lezettségeiket. Persze, élesen bírálja a vallási vezetőket, de hát róluk Pilátusnak is megvan a véleménye, tudja, mi mindenre képesek a hatalomért.

A prefektus idejének nagy részét Caesareában töltötte. Az ünnepekre azonban Jeruzsálembe utazott, mert tudta, hogy a több százezres tömegre oda kell figyelni. Közben igyekezett láthatatlan maradni, hogy ne sértse a zsidó zarándokok érzékenységét. Ezt az ünnepet is a háttérben kívánta eltölteni, így nem avatkozott be, amikor a peszach előtti héten Jézus a Templomban konfliktusba került a pénzváltókkal és farizeusokkal. Pilátus nem kapott utasítást Tiberiustól arra, hogy beavatkozzon a Templom ügyeibe.
Pilátus passzivitása miatt a főpapok előtt megoldhatatlannak tűnt a helyzet: Jézust Jeruzsálemben folyamatosan tömeg vette körül, ezért ott nem foghatták el, mert azzal zavargásokat kockáztatnak, amivel nem tudnak Pilátus előtt elszámolni. Az éjszakákat viszont a városon kívül, Bethániában töltötte Jézus, ahonnan csak őrséggel és nagy feltűnést keltve lehetne Jeruzsálembe hozni. Ha azonban nem lépnek, akkor attól tartottak, hogy Pilátus a nép hangulatát érzékelve Jézus mellé áll, és felhasználja az alkalmat arra, hogy a népszerűtlen vallási elittől megsza­baduljon.

Végtére is Tiberius utasítása nem személyek pozícióban tartására vonatkozott, hanem a közakarat tiszteletben tartására.
Egyre fogyott az idő, amikor befutott Júdás, akinek az árulása megoldotta az észrevétlen elfogás kérdését. Arra vi­szont már esély sem volt, hogy szabályos vádat emeljenek Jézussal szemben, mert kevesebb mint 24 óra volt hátra az ünnepig. Tárgyalást csak nappal lehetett tartani, és ha el is ítélik Jézust, a végrehajtás előtt egy napot várni kellett.

A peszach alatt nem végezhették ki Jézust, az ünnep végére viszont híre mehet az elfogásának, és akkor zendülés fenyeget. Ezért aztán a megkötözött Jézust a Getsemáné kertből a volt főpap, Annás házába viszik. A szadduceus rendhez tartozó Annást Pilátus elődje, Gratus távolította el hivatalából, a szintén szadduceus Kajafást nevezve ki helyette. Annás azonban megtartotta főpapi címét és befolyását, csak­úgy, mint Róma iránti lojalitását, amelytől családjának rangja és hatalmas jövedelme függött.

Annás tudta, hogy nincs joga ítéletet hozni Jézus felett, de nem hagyta kihasználatlanul az időt: a templomőrökkel brutálisan megverette, miközben összegyülekeztek a Szanhedrin tagjai. A kihallgatáson újabb törvénytelenségek történtek: nem adtak jogi képviselőt Jézus mellé, és arra is kény­szerítették, hogy saját szavaival mondjon magára vádat – de csak az számított, hogy a pert néhány óra alatt lezárják. A koncepciós eljárás végén megszületett a teátrális ítélet: Jézus istenkáromlást követett el, ami halállal jár. A gond az volt, hogy Pilátus számára a zsidó törvények megsértése nem elegendő ok a kivégzésre, sőt még az sem, hogy amikor megkérdezi: „Te vagy-é a zsidók királya?”, Jézus helybenhagyja az állítást: „Te mondod” – feleli. (Lukács 23,3)

A prefektus a vádak ellenére kijelenti: „Semmi bűnt nem találok ez emberben.” (Lukács 23,4) Egy pillanatra úgy tűnik, sikerül megszabadulnia a kellemetlen ügytől, amikor Kajafást és foglyukat elküldi Heródes Antipászhoz, Galilea tetrachájához. Nagy Heródes ötödik fia már bizonyította azt, hogy a császár számíthat rá a kényes ügyek elrendezésében. Elfogatta, megkorbácsoltatta és keresztre feszíttette gamalai Júdást, a lázadó zsidó vezetőt. Meg­szabadult Jézus mentorától, Keresztelő Jánostól is. Pilátus arra számított, hogy Heródes most is talál valami megoldást. A galileai uralkodó azonban nem kívánt beavatkozni a Róma és a Templom között kialakult konfliktusba. Miután Jézus a csodák iránti kíváncsiságát sem elégítette ki, rövid úton visszadobta a labdát. Pilátus mégis értékelte a gesztust, hogy Antipász nem adott igazat a háborgó főpapoknak, és ezzel a két korábbi rivális ki is békült egymással.

Amikor Jézus visszakerül Pilátus elé, a kormányzó előbb megostoroztatja (lásd keretes írásunk), majd újra, még nyomatékosabban kétszer is kijelenti a főpapoknak, hogy „értsétek meg, nem találok benne semmi bűnt” és „én nem találok bűnt ő benne” (János 19,4 és 19,6).

Pilátus ezen a ponton egyértelműen úgy látja, hogy a császár (és egyben a saját) érdeke ellen lenne, ha kivégeztetné Jézust, hiszen a jogtalan büntetés könnyen lázadáshoz vezethet, és ezért Tiberius őt tenné felelőssé. Ám mielőtt szabadon bocsátaná, még egyszer kihallgatja Jézust.

„Honnét való vagy te?” – kérdi, majd amikor nem kap választ, a császártól kapott jogkörére hivatkozik: „Nékem nem szólsz-é? Nem tudod-é hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bo­csássalak?”

Jézus ekkor – utoljára – válaszol a kormányzónak: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked: nagyobb bűne van annak, aki a te kezedbe adott engem.” (János 19,11–12)

Pilátus megdöbben a felelettől: Jézus azt állítja, hogy Tiberiusnál nagyobb hatalom áll mögötte. Végképp sza­badulni akar a Názáretitől, ám abban is biztos, hogy a császár nem tűrné el, ha egy trónkövetelő támadna Júdeából.
A főpapok és az általuk befolyásolt tömeg is tudja, hogy Pilátust csak az győzheti meg, ha az uralkodóra hivatkoznak. Ezért a végső vádjuk már nem is Jézus, hanem nyíltan a kor­mányzó ellen szól: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja; valaki magát királlyá teszi, ellene mond a császárnak!” (János 19,12)

Tiberius palotája Capri szigetén. A császár itt, a Villa Jovis kéjlakban értesült Jézus kivégzéséről.

Reggel 9 óra van már, Jeruzsálemben egyre többen értesülnek Jézus elfogásáról. A kormányzó látja, hogy nincs kiút, a közrendet immár Jézus szabadon bocsátása is súlyosan veszélyeztetné. De még egy utolsó kísérletet tesz, hogy megmentse Jézust. Ekkor Pilátus már a törvénytévő székben ül, jelezve, hogy a döntése immár végleges.

A megkínzott Jézusra mutat: „Ímhol a ti királyotok!” A válasz egyértelmű: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt!” Pilátus visszakérdez, utoljára: „A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok válasza egyben Jézus kirakatperében az utolsó szó: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” (János 19,14–15) Pilátus jól tudja, hogy miért adták a kezébe a Názáretit, ám amikor a per végül Tiberius kontra Jézus üggyé válik, a kormányzó számára nem kérdés, hogy ki mellé kell állnia.

A következmények rövid távon látszólag mindenben Pilátust igazolták: Jeruzsálemben nem tört ki lázadás Jézus kivégzése nyomán, a kormányzó kibékült Heródes Antipásszal, Kajafás bebizonyíthatta a nép előtt, hogy legna­gyobb riválisa hamis messiás és ugyanolyan halandó, mint bár­mely közember; Tiberius pedig utólag jóváhagyta az eljárást és megerősítette pozíciójában a prefektust.

Hamar kiderült azonban, hogy Jézus meggyilkolása minden felelős számára tragikus lépés volt: Júdás már aznap öngyilkos lett, Pilátust hat évvel később Tiberius visszahívta, és a bukott kor­mányzó maga is az önkéntes halálba menekült. Száműzött bujdosóként halt meg Heródes Antipász, akit a császár megfosztott uralkodói címétől. Negyven évvel Jézus kivégzése után Titus több ezer keresztfát állíttatott a város körül a menekülő zsidók megbüntetésére. A főpapok és a nép – akik a Caesart választották Jézus helyett – elveszítették a Templomot, Jeruzsálemet és az országot. Tiberius gyűlölt uralkodóként halt meg, és amikor tetemét Rómába szállították, a tömeg kis híján a Tiberisbe dobta a császár holttestét. Hamvait a barbárok szórták szét 400 évvel később, és hamarosan Róma is elbukott.

Jézust a Menny három napon belül rehabilitálta. A földön azonban még hátra van a per újratárgyalása.

Tizennyolc óra kín
Fájdalmasabb keresztre feszítésről árulkodik Jézus lenyomata – állítja egy brit orvos, aki a torinói lepel vizsgálata alapján úgy véli, hogy a keresztre feszített áldozat kezeit a feje fölött rögzítették, Y alakban. Matteo Borrini, a liverpooli John Moores Egyetem munkatársa szerint „ez a pozíció a közgondolkodásban jelen lévő T alakú megfeszítésnél is nagyobb szenvedést eredményezhetett, a légzést ugyanis rendkívül megnehezítette, a halált így nagy valószínűséggel fulladás okozta”.

A szakember az eredményeket az American Academy of Forensic Sciences februári találkozóján ismertette. Borrini szerint hasonló testpozícióban sokakat kínoztak a középkorban, az esetek többségében azonban a gerendára függesztett áldozat csuklóit kötéllel, és nem szögekkel rögzítették. Nem először vetődött fel Jézus Y alakzatban végrehajtott keresztre feszítésének lehető­sége, korábban már egy amerikai és egy dán orvos is írt tanulmányt róla.

Jézus szenvedései a kereszten érték el a tetőpontjukat, de nem ott kezdődtek. Már az elfogása előtt, a Getsemáné-kertben elkezdett „rettegni és gyötrődni… haláltusában lévén… verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak”. Lukács leírása a vérizzadás (haematohydrosis) ritka jelenségére utal, ami csak különlegesen erőteljes stresszhelyzet, szorongás esetén lép fel, amikor a hajszálerek az elpattanásig tágulnak, a vér bejut a verejtékmirigyekbe, ezek pedig megrepednek, és igen nagy mennyiségű verejtéket termelnek, amely a vérrel együtt jelenik meg a bőr felszínén. (Fájdalmak férfia. Hetek, 2000. október 18.)

Az első fizikai csapást Annás főpap házában mérik a megkötözött Jézusra, amit az őrök gúnyolódva folytatnak. A verés egészen addig tart, míg Jézust a Szanhedrin elé állítják. Ez a bántalmazás azonban messze elmaradt a Pilátus előtti tárgyalást követő korbácsolás szenvedéseitől, amely néhány óra múlva következett be.

A római ostorozás, a verberatio során az elítélt karjait magasba nyújtva arccal egy oszlophoz kötözték, teljesen meztelenül. Jézus esetében ez nagy nyilvánosság előtt történt, megszégyenítéssel is súlyosbítva a fájdalmakat. Az ítéletet két katona végezte folyamatosan, felváltva ütve a flagrummal. Ez a rövid nyelű korbács két ágban végződő bőrszíjakból állt, amelyek végén mogyorónyi ólomdarabok vagy éles birkacsontok voltak.
Eusebius, a történész így számolt be egy korbácsolásról: „A bámészkodók ámulattal teli döbbenettel nézték, ahogyan a korbács minden csapására a vénáig és az artériáig felszakad a hús, és láthatóvá válnak a belső és rejtett szervek, a belek és akár a nemi szervek is.” Nem tudjuk, hány ütést mértek Jézusra, mert a rómaiakat nem korlátozta a zsidó törvény, amely legfeljebb 39 csapást engedélyez. Csak egy feltétel volt a katonák számára: az, hogy ne öljék meg Jézust.

A korbácsolást követően Jézust tovább bántalmazták az őt őrző római katonák. Ennek legfájdalmasabb eszköze a töviskoszorú volt. A rhamnus nabeca 2-2,5 cm hosszú, egymáshoz különösen közel növő, görbe tüskéi belehatolnak a koponyát körülvevő számos idegbe, és karmolva érnek el a koponyacsontig. A fejet beidegző két idegpályában jelentkező erős, éles, szúró fájdalom idővel elviselhetetlenné válik, és ekkor a sérültnek olyan érzése támad, hogy borzalmasan fázik, ráadásul a kialvatlanság és a stressz jelentősen megnöveli a fájdalomérzetet.

Általános római szokás volt, hogy a megfeszítés helyére vezető úton az elítélt maga viszi a patibulumot, keresztjének vízszintes fáját, ami 30-50 kilogramm súlyú, durva gerenda volt. Valószínűleg Jézus megkínzott fizikai állapota, nem pedig a rómaiak részvéte vezetett ahhoz, hogy egy idő után a keresztet másnak kellett továbbvinnie a római katonák kényszerítésére.

Megfeszítése előtt Jézust mirhás borral kínálták, ami kábító, fájdalomcsillapító hatású, ám ő nem fogadta el. Ekkor letépték róla ruháit, és újra teljesen meztelenre vetkőztették, ami a megszégyenítés egyik eszköze volt. (Nyugodtan elfelejthetjük a feszületek „ágyékkendős” Jézusait: a rómaiak soha nem feszítettek keresztre senkit, csak meztelenül.)

A keresztre feszítés kivégzési módját a rómaiak a perzsáktól vették át, de jelentősen megváltoztatták. Szinte tudományos gonddal tökéletesítették olyan módszerré, amely maximális fájdalom előidézését és a haláltusa időtartamának adagolhatóságát tette lehetővé úgy, hogy közben ne következzék be eszméletvesztés, amely csillapíthatná a fájdalmat, vagy meggyorsítaná a halált.

A klasszikus római írók, például Cicero és Seneca megegyeztek abban, hogy ez a kivégzések között a legszörnyűbb halálnem.

A 15-20 centiméter hosszú, 8-9 milliméter széles, külön erre a célra készült szegeket a közhiedelemmel ellentétben nem a tenyéren ütötték át, mivel az nem tudta volna megtartani a test súlyát, mert szétszakadt volna, hanem pontosan a csukló közepénél, ott, ahol a kézfej átmegy a csuklóba, a hüvelykujj dombja alatt. Az ideg sérülésekor a fájdalom villám­csapás­-szerű, heves, égető, perzselő érzéssel végigfutva a karon egészen a gerincoszlopig hatolt. A lábfejek átszögezése is ugyanilyen hatással járt.

Ezután a keresztet függőleges helyzetbe emelték, ami által az elítélt teljes testsúlya a három szögre nehezedett. A halál azonban nem emiatt következett be, hiszen ezek kevés vérveszteséggel járó, nem halálos sebek voltak. A felfüggesztett test mellkasa a kezeken lógó teljes testsúly miatt annyira kifeszült, hogy az elítélt csak belélegezni tudott, a levegőt nem tudta kifújni. Ha a lábai nem kissé meghajlítva lettek volna felszögezve, az elítélt fél órán belül megfulladt volna.

A fulladásig tartó kereszthalál azonban kegyetlenül hosszú út volt. Minden alkalommal, amikor az áldozat levegőt vesz, saját testének súlya ellen kell dolgoznia, és a lábait átszúró szegre támaszkodva, felfelé kell nyomnia a testét, mert csak így képes a tüdő a levegőt befogadva kitágulni. Végül az áldozat annyira kimerül, hogy nem tud már se be-, se kilélegezni. A római feljegyzésekben még két napig szenvedő keresztre feszítettről is van híradás. (Elfelejthetjük tehát a legtöbb evangélium-film mozdulatlan Megfeszítettjét is.)

A keresztre feszítettek szinte állandóan mozogtak, újra meg újra felnyomták magukat, majd visszazuhantak, pedig minden mozdulat, levegővétel borzalmas fájdalommal járt.Jézus esetében mindezt tovább fokozta korbácstól szétszaggatott hátának állandó érintkezése a kereszt durva fájával. A haláltusát a római katonák a lábcsont eltörésével akarták lerövidíteni, hogy a városfalon kívül, de látótávolságon belül zajló kivégzés ne zavarja a peszachi ünnepet. Erre azonban már nem volt szükség, mert Jézus három óra szenvedés után kilehelte lelkét. Előtte azonban még átment a fizikai fájdalmaknál is gyötrelmesebb megtapasztaláson, amit az Istentől való teljes elszakítottság váltott ki.

Pilátus annyira elcsodálkozott Jézus gyors halálán, hogy ellenőriztette, valóban meghalt-e: a már élettelen test mellkasába dárdát döfött egy katona. János apostol beszámolója szerint ekkor Jézus testéből vér és a felgyülemlett víz jött ki.

Az evangéliumok görög szövege alapján feltételezhető, hogy Jézus az utolsó pillanatban is tudatánál volt. Egy végső, hangos kiáltással tudatosan „kibocsátotta / kidobta szellemét” (Máté 27,50), „kilélegzett” (Márk 15,37; Lukács 23,46), „átadta szellemét” (János 19,30), miután hangosan megállapította, hogy „elvégeztetett”.

Márk megjegyzi, hogy „a vele szemben álló római százados, amikor látta, hogy ily módon kiáltva bocsátotta ki szellemét, így szólt: Biztos, hogy ez az ember Isten Fia volt!” (15,39).

A kivégzőosztag parancsnoka volt az első, aki megtapasztalta azt, amit Jézus előre megmondott: „Mikor felemelitek az embernek Fiát, akkor megismeritek, hogy én vagyok és semmit sem cselekszem magamtól…” (János 8,28).

A megaláztatás és a fájdalmak ezzel véget értek. Az út innen már felfelé vezetett: előbb Arimathiai József sírjába, ahol – amint azt Ézsaiás előre látta – „gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában”, majd vasárnap hajnalban vissza az életbe, onnan pedig győztesen a „hatalomnak a jobbjára”. Csaknem kétezer év telt el azóta.

http://hetek.hu/hit_es_ertekek/201404/1984_eve_zajlott_jezus_torvenytelen_pere