VÉLEMÉNY
hetek
2006. MÁRCIUS 31.
Semjén és a Gestapo
Tisztelt Szerkesztőség!
Engedjék meg, hogy Semjén Zsolt szombaton, a KDNP „nagygyűlésén” elmondott szavaira reagáljak. Nem kívánok arról véleményt mondani, hogy Semjén úr milyen alapon beszél arról, hogy pártja (amit talán szerencsésebb lenne a Fidesz vallási tagozatának nevezni) a magyar nép óriási többségének támogatását élvezi, hiszen az elmúlt nyolc évben csupán jelzésszerűen, az önállóság látszatát alig őrizve jelentek meg a parlamentben.
Sokkal inkább botrányosnak érzem a Mindszenty bíborostól vett idézetet. Már maga a jobboldal által fétisként tisztelt főpap is összevissza beszélt, amikor a vallás magánügy jellegét emlitette. Neki is és Semjén úrnak is tudnia kellene (már ha őszinték lennének magukhoz, és nem akarnák meghazudtolni a történelmet), hogy 1920 és 1945 között a vallás nem magánügy volt.
Az ellenforradalmi korszakban, amelyet az azóta majdnem szentté avatott Horthy Miklós neve fémjelez, a vallás egyáltalán nem volt magánügy, sokkal inkább közügy. Nem csupán a felsőklérus felsőházi és politikai jelenlétére gondolok, hanem a nemzeti keresztény kurzusra, amely a kor közgondolkodását mélyen meghatározta. Semjén azt mondja, ha a vallás magányügy, abból az következett, következik, hogy korrupcióba, kegyetlenkedésbe fordul az élet. Jön a Gestapo, Auschwitz és a börtönbirodalom. Itt hívnám fel a pártvezér úr (urak) figyelmét, hogy pontosan az 1920-45 közötti időszak, amikor a vallás közügy volt, eredményezte közel l millió magyar halálát.
Ennek a kurzusnak a következtében és az emberi lelkiismeretet megbénító hatásaként a magyar társadalom többsége közömbösen végignézte közel hatszázezer zsidó származású honfitársa előre megtervezett elpusztítását. Közismert (bár letagadható), hogy a keresztény egyházak közös fellépése a tömeges deportálások ellen annak a Serédi Jusztiniánnak a tiltakozása miatt maradt el, aki akkor a magyar katolikus egyház vezetője volt. És ezt nem menti fel az sem, hogy a keresztény felekezetek papjai, lelkészei (magánemberként!) végül mégis bújtattak üldözötteket. Ennek a rendszernek az eredményeképpen esett el a keleti fronton több százezer katonánk, és hasonló számban érte veszteség a polgárokat, civileket is. S talán nem túl merész az állítás, hogy ennek folyományaként kellett elszenvedni a sztálini jellegű, a barna helyett vörös színben pompázó diktatúrát is.
Pécsi Tibor
történelemtanár
————————————————————————
A két világháború között a kisegyházak „élete” erős állami kontroll alatt működött. Ez a való életben azt jelentette, hogy az istentiszteleteken egy titkosrendőr üldögélt és, ha valami nem tetszett, jelentette. A fiatalok eleve ki voltak rekesztve a szüleik vallásos életének közösségi gyakorlásából. Tehát ők nem is vehettek részt az összejöveteleken. Ezt a gyakorlatot a kommunizmus nem erőltette, csak egyszerűen a teljes elismertség és az ezzel járó nyílt élet helyett egy csendesen megtűrt fél -legális életet engedélyezett.Az un. „ötvenes” években (emlékeim szerint kb 1954-55 körül) kapott a H.N.Adventista Egyház és valószínűleg a többi hasonló (Baptista,Metodista, Pünkösdi…) hivatalos működési engedélyt. (Dénes Ottó)