Róma megér egy misét Konstantin és az államegyház születése – 2. rész
Nagy Konstantin intézkedései nyomán i. sz. 313 után megkezdődött az állam és az egyház összefonódása, és a 4. század végére a Római birodalomban kiformálódott a római katolikus államegyház. Sokak számára úgy tűnt, hogy az állam által biztosított privilegizált helyzet, a megannyi kedvezmény és támogatás az egyház megerősödését fogja eredményezni. A valóságban azonban épp az ellenkezője zajlott le. A hivatalos egyházban látványos erkölcsi romlás ment végbe és egyre kevésbé tudták úgy közvetíteni az evangéliumot, hogy az az emberek életében pozitív változásokat eredményezzen. Sőt, azokat a keresztényeket kezdték üldözni, akik ragaszkodtak a hiteles, valódi kereszténységhez és a bibliai hithez.
Konstantin már a milánói rendelet évében, 313 tavaszán döntőbíróként igyekezett fellépni a kereszténység belső vitáiban. A milánói edictum a kereszténységet egy erősen megosztott helyzetben találta. A híres egyháztanító, Tertullianus már egy évszázaddal korábban megállapította, hogy a keresztények két nagy táborra oszlanak: a formális, névleges keresztények tömegei alkotják az egyik részt és a valódi, hiteles keresztények a másikat.
A Diocletianus-féle üldözések során a névleges keresztények közül sok pap és számos püspök is hajótörést szenvedett hitében. Készek voltak megtagadni hitüket, elárulni társaikat és kiszolgáltatni a hatóságok számára a gyülekezetük tulajdonában lévő iratokat, köztük a Bibliákat is, valamint az istentiszteletekhez, illetve úrvacsorához szükséges tárgyakat, felszereléseket. És bár az üldözések során méltatlanná váltak a keresztény közösségek vezető tisztségeinek betöltésére, a szabad vallásgyakorlat visszaállása után sokan közülük igényt formáltak arra, hogy az irányító pozíciókat továbbra is ők töltsék be az egyházban.
Győztek a megalkuvók
Azok a keresztények azonban, akik az üldözések során megőrizték hitüket, egyértelműen azt az álláspontot képviselték, hogy csak olyanok tölthetnek be vezető tisztségeket a keresztény gyülekezetekben, akik mind hitbeli vonatkozásban, mind pedig erkölcsi tekintetben megfelelnek a bibliai követelményeknek. Különösen erős volt ez az irányzat Észak-Afrikában, ahol egy konkrét eset kapcsán élesen megfogalmazódott a két szembenálló tábor eltérő véleménye. 312-ben az észak-afrikai egyház legtekintélyesebb tisztségébe, a karthágói püspöki székre egy Caecilianus nevű személyt választottak. Az őt felszentelő püspökök egyike azonban az üldözések idején áruló lett, kész volt beszolgáltatni az egyházi iratokat. Ezért sokan Caecilianus felszentelését nem tartották érvényesnek. Mintegy hetven észak-afrikai püspök egy másik személyt, a minden szempontból feddhetetlen Maiorinust választotta meg Karthágó püspökévé. 313-ban, a szabad vallásgyakorlat visszaállításának évében már mind a két irányzat határozottan képviselte saját álláspontját.
Konstantin több szempontból is fontosnak tartotta, hogy beavatkozzon az éles vitába. Egyrészt, mint Julius Caesartól kezdődően valamennyi római császár, ő is viselte a pontifex maximus tisztséget, azaz a római birodalom valamennyi pogány vallásának főpapja volt. Ezért illetékesnek érezte magát a keresztények belső ügyeibe történő beavatkozásra. Másrészt mivel a keresztényeket saját támogató bázisának meghatározó részévé kívánta tenni és fokozatosan a kereszténységet igyekezett a birodalom eszmei egységét biztosító vallássá emelni, ezért elsőrangú cél volt számára, hogy minden körülmények között biztosítsa a kereszténység egységét.
Kezdettől egyértelmű volt, hogy ezt az egységet a formális keresztények vezetésével kívánja megvalósítani, amit több szempont is indokolt. A Konstantin által már 313-ban „törvényes és legszentebb katolikus vallás”-nak nevezett észak-afrikai irányzat képviselői eleve készek voltak összefogni az államhatalommal. Önmagukkal szemben sem állítottak túl magas hitbeli és erkölcsi követelményeket, még kevésbé az alapvetően pogány hitfelfogáson és erkölcsi értékrenden álló császárral szemben. Sőt, készek voltak Konstantint a császári propaganda elvárásainak megfelelően keresztény uralkodóként magasztalni és elfogadni őt döntőbírónak hitbeli kérdésekben is. Nem lehet csodálkozni azon, hogy Konstantin kárhozatos zavarkeltőknek, veszedelmes szakadárnak tekintett minden olyan keresztényt, aki nem rendelte alá magát a hivatalosnak szánt katolikus egyháznak.
A császár 313 tavaszán egyértelműen Caecilianus támogatása mellett döntött. Levélben utasította Anullinust, Africa provincia helytartóját, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogassa a sokak által megkérdőjelezett püspököt. A közvetlenül Caecilianusnak írt levélben arról tájékoztatta a főpapot, hogy jelentős összegű segélyt kíván juttatni kiadásaik fedezésére. Közölte továbbá, hogy Ursus, a provincia pénzügyeinek vezetője már megkapta a császári utasítást, hogy adjon át Caecilianusnak háromezer follist (ezüstözött pénzérmét), amelyet a püspöknek saját papjai között kellett szétosztania. Konstantin arra is felhatalmazta Caecilianust, hogy ha a pénz kevésnek bizonyulna, további összegeket kérhet Ursustól. A császár biztosította a püspököt, hogy nemcsak pénzügyi segítséget kíván nyújtani a katolikus vallással szembenálló irányzat felszámolásához, hanem e cél érdekében kész az államhatalom adminisztratív erejét is rendelkezésre bocsátani.
Mint írta: „Jelentették nekem, hogy egyes nyugtalan elméjű személyek valamilyen hamis tanítás segítségével be akarják csapni a legszentebb és katolikus egyház népét. Tudd meg tehát, hogy személyesen megparancsoltam Anullinus helytartónak, valamint Patricius vicariusnak (a helytartó helyettesének), hogy egyéb ügyek mellett erre is a kellő módon ügyeljenek, nem engedve meg maguknak ez igen fontos kérdés elhanyagolását. Ezért is, ha megállapítanád, hogy az afféle emberek őrülete tovább tart, késedelem nélkül fordulj az említett hivatalnokokhoz és terjeszd eléjük az ügyet, hogy ők eltérítsék azokat tévelygésüktől, ahogy azt személyesen rájuk bíztam.”
Konstantin ezen túlmenően minden olyan észak-afrikai papot fölmentett valamennyi állami teher alól, akik hajlandók voltak Caecilianust támogatni.
A katolikusokkal szembenálló irányzat vezetését Maiorinus halálával egy Donatus nevű keresztény vette át, aki az egyházban már addig is meghatározó szerepet játszott. Kiváló szervezőnek bizonyult és irányítása alatt a mozgalom jelentősen megerősödött. Az ő nevéről nevezték az irányzatot donatizmusnak. Ők elsősorban a Bibliából származó spirituális erőre kívánták alapozni a keresztény hitéletet és ennek szolgálatába kívánták állítani a különböző emberi képességeket, illetve az erkölcsi tisztaságot.
Elutasították az államhatalommal történő összefonódást. Szolgálatuk hatékonyságának és eredményességének kulcsát a természetfelettire való irányultságuk biztosította.
Ezzel szemben a katolikus irányzatban mind jobban elsikkadt a Bibliából származó spirituális erő és tevékenységüket főként természetes dolgokra, az emberi akaratra, érzelmekre, értelemre kívánták építeni. Ezért bizonyultak olyan gyengének a donatistákkal szemben.
A hiányzó spirituális erő pótlására kulcsfontosságú volt számukra az államhatalmi támogatás, amely kész volt megerősíteni őket anyagilag és befolyás tekintetében egyaránt, és hajlandó volt akár államhatalmi eszközökkel is elnémítani ellenfeleiket.
A Konstantin által nyújtott pénzügyi és adminisztratív segítség azonban egyelőre nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy Észak-Afrikában a katolikus irányzat győzedelmeskedjen. Ezért a császár ismét beavatkozott. A két szembenálló irányzat vezetőjét, Caecilianust és Donatust, valamint tíz-tíz püspöküket Rómába rendelte, ahol a Caecilianust támogató Miltiades pápát bízta meg azzal, hogy állítson fel egy döntőbírói testületet, amely hozzon ítéletet a két irányvonal ügyében.
Megbízólevelében teljes támogatásáról biztosította a katolikusokat. A császár a következőket írta a pápának: „Bizonyára nem kerülte el gondosságod figyelmét, hogy milyen tisztelettel viseltetem a törvényes katolikus egyház iránt, ezért tehát nem akarom, hogy valahol is bármilyen schizmát, vagyis egyházszakadást eltűrjenek.” Az ülések a császár feleségének, Faustának lateráni palotájában folytak és rövid időn belül megszületett a döntés, amely határozottan elítélte Donatust zavarkeltés és egyházszakadás előidézése miatt.
Donatus hívei azonban nem fogadták el a római határozatot, ezért Konstantin 314-ben zsinatot hívatott össze az ekkor fennhatósága alatt álló valamennyi nyugat-római területről a dél-galliai Arelate városába (a helység a mai Arles Dél-Franciaországban). Itt ismét elítélték a donatista irányzatot. A vita kapcsán fogalmazódott meg a későbbiekben katolikus részről az a vélemény, amely mindmáig meghatározó jelentőségű a katolikus egyházban, miszerint a szentségek, azaz a természetfeletti jelentőséggel bíró egyházi cselekmények (például vízkeresztség, pappá szentelés stb.) érvényessége nem függ a cselekményt végző egyházi személy erkölcsi és hitbeli állapotától, hanem automatikusan érvényes.
Az arelatei zsinat sem tudta azonban biztosítani a katolikus egyház győzelmét Észak-Afrikában. Ezért 316 elején Konstantin már azt tervezte, hogy személyesen utazik Afrikába, hogy császári tekintélyével biztosítsa a vallási egységet. A provincia vicariusához küldött levelében a következőket írta: „Ha megérkezem, világos ítéletem a legnyilvánvalóbban megmutatja majd mind Caecilianusnak, mind pedig az ő ellenfeleinek, hogy miként kell tisztelni a legfőbb istenséget és milyen kultusz felel meg neki leginkább.”
E levél egyértelműen mutatja, hogy Konstantin súlyos szereptévesztésbe került, amikor ő kívánta meghatározni a keresztény istentisztelet legmegfelelőbb módját, miközben saját maga a kereszténység legalapvetőbb feltételeit sem töltötte be, hiszen egyáltalán nem szakított pogány hitfelfogásával, a napisten tiszteletével és nem is volt megkeresztelkedve. Végül látva az addigi próbálkozások sikertelenségét, a legdurvább adminisztratív eszközökkel igyekezett bekényszeríteni a donatista híveket a katolikus egyházba. 317 tavaszán utasításba adta, hogy számolják fel a „szakadár” mozgalmát, kobozzák el valamennyi templomukat és űzzék el papjaikat. A donatisták fizikai üldözésének csak 321-ben vetett véget a császár.
Zsinat császári elnöklettel
Konstantin anyja is részt vett a leszámolásban.
Társcsászárának, Liciniusnak 324-ben történt legyőzése után Konstantin lett a birodalom egyedüli ura. Elérkezettnek látta az időt, hogy a római impérium valamennyi területéről összehívott katolikus zsinaton érvényesítse saját egyházpolitikai elképzeléseit. Az első egyetemes zsinatnak nevezett egyházi gyűlés a kisázsiai Nicea városában (ma Iznik Törökországban) ült össze 325 májusában. A főpapok a birodalom minden részéből császári költségen utazhattak, a több mint két hónapig tartó összejövetel alatt a császár gondoskodott ellátásukról, és a tanácskozás színhelyét, a niceai császári palotát is Konstantin bocsátotta rendelkezésükre.
Az összegyűlt több mint kétszázhúsz főpap a császár kedvéért hajlandó volt eltekinteni alapvető bibliai elvektől. Készek voltak elfogadni, hogy egy olyan uralkodó elnököljön a zsinati ülések egy részén, aki még nem sokkal a zsinat előtt is a számos módon kifejezte a pogány hit iránt megmaradt elkötelezettségét. 321-ben kiadott rendeletében hangsúlyozta a Sol Invictus (győzhetetlen napisten) kultuszának fontosságát, a niceai zsinat évében, 325-ben kibocsátott aranyérmén pedig ez az istenség Konstantin társaként és védelmező patrónusaként (comes) szerepel. 320-ban kiadott utasításában elrendelte, hogy ha bármely császári palotát vagy középületet villámcsapás sújt, feltétlenül ki kell kérni a béljósok véleményét arról, hogy miként értelmezik ezt az eseményt, amit a leggondosabban feljegyezve azonnal a császárnak kellett eljuttatni. A zsinati atyák mindezek dacára hagyták, hogy Konstantin alapvető hitbeli kérdésekben érvényesítse akaratát.A zsinaton már megfigyelhető volt a zsidósággal szembeni határozott elutasítás, amely összhangban állt Konstantin zsidóellenes beállítottságával. Az egyházi gyűlésen tudatosan elválasztották egymástól a keresztény húsvét és a zsidó pészach dátumát. Ezzel kapcsolatban a zsinat után Konstantin a következőket írta: „…méltatlannak tűnt, hogy az ünnepek ezen legszentebbikének megtartásában a zsidók szokásait kövessük, akik hatalmas bűnnel szennyezték be kezüket, emiatt megérdemelten sújtja őket a lélek vaksága. (…) Ne legyen hát semmi közös bennünk a megvetendő zsidó csőcselékkel, mert minket másképpen áldott meg a mi Megváltónk.”
Konstantin egyébként uralkodása során számos korlátozó rendelkezést hozott a zsidósággal szemben. A zsidók nem tarthattak keresztény rabszolgákat, tilos volt körülmetélniük egyéb rabszolgáikat és keresztények nem térhettek át zsidó hitre.
A niceai zsinat legfőbb témája a Jézus Krisztus isteni természetét tagadó ariánus mozgalom megítélése volt. A császár számára ismét csak a kereszténység vallási egységének biztosítása volt a fő szempont, ezért minden eszközzel az ariánus irányzat felszámolására törekedett. A zsinat a Bibliával összhangban határozottan elítélte az ariánus tanítást és megfogalmazták a mindmáig alapvető niceai hitvallást. Már itt megfigyelhető az a jelenség, ami a későbbiekben egyre jobban elharapózott, hogy a keresztény hitigazságokat görög filozófiai kifejezésekkel igyekeztek meghatározni, és nem bibliai
fogalmakkal. A niceai zsinat kulcsszava a „homoousziosz” volt, (homo- azonos, egy; ouszia – lényeg) annak hangsúlyozására, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. A zsinat tagjai két kivétellel valamennyien eretneknek nyilvánították Ariusz tanításait. Őt magát kiközösítették az egyházból, és azzal a két püspökkel együtt, akik nem írták alá a zsinaton elfogadott úgynevezett niceai hitvallást, száműzetésre ítélték.
Konstantin igen ingatagnak bizonyult az arianizmussal kapcsolatban. Ariusz ugyanis száműzetésében is kitartott meggyőződése mellett, sőt pártfogókra is sikerült szert tennie, akik Nagy Konstantint az arianizmus oldalára állították.
Ezzel nagyot fordult a kocka. 335-ben Konstantin már Athanaszioszt, a niceai hitvallás harcos képviselőjét küldte száműzetésbe Alexandriából a messzi Mosel parti Trierbe. Konstantin végül 337-ben a halálos ágyán, egy ariánus püspökkel, a nikomediai Eusebiussal kereszteltette meg magát.
A családirtó császár
Konstantin számára a zsinaton való részvétel és elnökség korántsem hozott jelentős személyes előrelépést a keresztény hit és erkölcsi értékek irányába. A zsinatot követő esztendőben, 326-ban kettős gyilkosság fűződik a nevéhez. Először elsőszülött fiát, Crispust ölette meg. Ő a Licinus elleni háborúban a flotta irányítójaként fontos szerepet játszott és jelentős hadi sikereket ért el. Feltételezések szerint ez bizalmatlanságot ébresztett iránta Konstantinban, aki minden riválisától féltékenyen őrizte saját hatalmát. Ugyanakkor a császárnak nem sokkal korábban szült fiat második felesége, Fausta, aki Crispussal szemben minden bizonnyal saját gyermeke számára igyekezett előkészíteni a császári trón öröklését.
A háború befejezése után győztes hadvezérként a császári udvarba érkező Crispust Fausta azzal vádolta meg, hogy az ifjú megkísérelte őt elcsábítani. Konstantin különösebb kivizsgálás nélkül házasságtörés vádjával halálra ítéltette és kivégeztette saját fiát.
Konstantin anyja, a később szentté avatott Heléna nagyon fájlalta unokájának, Crispusnak halálát, ugyanakkor nagyon rossz viszonyban volt menyével, Faustával. Végül meggyőzte fiát, Konstantint, hogy Fausta minden bizonnyal alaptalanul vádolta meg Crispust, és ő felelős az ártatlan fiú haláláért. Feltételezések szerint ő beszélte rá a császárt, hogy meg kell öletnie a gyilkosságra felbújtó Faustát. Konstantin végül forró fürdőbe záratva végzett feleségével. A hivatalos egyháznak egyébként nyeresége származott ebből a gyilkosságból, hiszen Fausta megüresedett lateráni palotáját a császár a pápának adta és ez az épület volt a pápák, így az egész római katolikus egyház központja egészen 1308-ig.
Az amfiteátrum Arelateban, a 314-es zsinat helyszínén. A birodalomban népszerű volt a bikaölő Mithrász kultusza.
A gyilkosságok sem akadályozták Konstantint abban, hogy már életében megkezdje saját szentté avatásának előkészítését. Ennek jegyében hangsúlyozta, hogy ő „izaposztolosz”, azaz apostolokhoz hasonló, s ezért mauzóleumában saját szarkofágját, mint 13. apostolét a 12 apostol számára állított 12 jelképes kőkoporsó között középre állíttatta. Ezenkívül püspöknek, az egyház külső ügyei püspökének is nevezte magát.
Konstantin a niceai zsinat után sem szakított határozottan a pogány vallásokkal. Hozzájárult ahhoz, hogy az ő tiszteletére pogány templomot építsenek az itáliai Hispellumban, igaz azzal a feltétellel, hogy áldozatot nem mutathatnak be. A saját nevét viselő Konstantinápolyban, a város főterén 330-ban fölállíttatta a napisten szobrát, amely az ő arcvonásait viselte. Az új fővárosban szobrot emeltetett Kübelének, a nagy istenanyának is.
Ugyanakkor kedvezmények sorában részesítette a hivatalos egyház vezetőit és számos gesztust tett a keresztények felé. 315-ben megszüntette a keresztrefeszítés büntetését. 316-ban törvényben tiltotta meg, hogy az addigi szokásnak megfelelően a bűnösök homlokára bélyeget süssenek, s ezt azzal indokolta, hogy az embert Isten a saját képére alkotta.
A császár bőkezű adományokkal látta el az egyházat, számos templomot építtetett. Így Rómában a Vatikán dombján Péter apostol állítólagos sírja fölé, Jeruzsálemben Jézus feltételezett sírja fölé, Betlehemben pedig Jézus születési helye fölé.
Konstantin az egyházat a korábbi államvallás számos kiváltságával is felruházta: A papság számára adómentességet biztosított, s felmentette őket a katonai szolgálat alól. A püspököknek bíráskodási jogot adott világi ügyekben is, hangsúlyozva, hogy úgy kell tekinteni minden püspöki széket, „mintha magának Krisztusnak az ítélőszéke volna”. Konstantin rendeletének értelmében a püspöki ítéletek végérvényesnek számítottak, azaz ezekkel szemben semmiféle más bírói fórumon nem lehetett jogorvoslatot kérni. A császár azt is hangsúlyozta, hogy azért tartja szükségesnek a püspökök bírói jogkörrel való felruházását, mert „ez a szent vallás tekintélyét szolgálja”. A püspököknek biztosította a praefectusi rangot, akik ennek megfelelően az államhivatalnokokhoz hasonló megkülönböztető ruhadarabokat kezdtek hordani. Sőt a római katolikus papok liturgikus öltözete egészen a 20. század derekáig megőrizte a római birodalom államhivatalnokainak jellegzetes ruhadarabjait.
Konstantin úgy támogatta a katolikus egyházat, hogy közben a pogányságtól sem határolódott el. A kettős valláspolitika élesen megmutatkozott Konstantinápoly fölavatási ünnepségsorozata alkalmával, amikor nem hétköznapi spirituális kavarodás színhelye lett a város. Konstantin az avatás napját csillagjóslással jelölte ki, így esett az 330. május 11-ére. A rendezvénysorozat a keresztény papság által celebrált istentisztelettel indult, ugyanakkor Konstantin ünnepélyes külsőségek közepette segítségül hívta a város géniuszát, azaz a hely szellemét is.
Konstantin több évtizedes egyházpolitikája nyomán megkezdődött a formális kereszténység, valamint a kevert keresztény-pogány értékrend alapján álló államhatalom összefonódása. A létrejövő államegyházi rendszer napjainkig tartóan az egyik meghatározó tényezőjévé vált az európai nemzetek történetének, és az egyik legfőbb akadályát jelentette a tényleges kereszténység érvényesülésének a kontinensen.
Forrás:http://hetek.hu/hit_es_ertekek/201311/roma_meger_egy_miset
Kulcsár Árpád 2013. 11. 08. (XVII/45)