Könyvespolcomon a Római-klub akkoriban,- megjelenése idején – híres/hirhedt kiadványai, közlései, meg a jövőt elemző következtetései, néha jól felborzolták a figyelmes olvasók idegeit, de ami ma itt van közelünkben, zsigerileg szorítja lényünket, egzisztenciális gondokat okoz.Aggódó kérdésünk: milyen lesz a gyerekeink jövője?
Forrás: http://www.metazin.hu//node/2592
Búcsú a bőség társadalmától
A mai amerikaiak már nem hihetik, és nem is hiszik, hogy gyermekeik jobban élnek majd, mint ők. Egy ötvenéves korszak ért véget. Ez még nem katasztrófa, de a társadalmi következmények veszedelmesek lehetnek.
„A negyven éven aluli amerikaiak illúzióban ringatják magukat, ha azt képzelik, hogy jobban fognak élni, mint a szüleik” – írja Robert J. Samuelson a Wilson Intézet negyedévente megjelenő folyóiratában.
Samuelson szerint e baj eredete elsősorban demográfiai. Úgy számol ugyanis, hogy a recesszió után is folytatódik majd a technológiai megújulás és a gazdasági növekedés. Csak épp „el fogja kerülni a fiatalabbakat”. Az idősek számarányának növekedése miatt ugyanis a keresetük növekvő hányadát kell majd egészségügyi és szociális kiadásokra fordítaniuk. Ezen kívül a recesszióban odalett az amerikaiak második világháború óta töretlen biztonságérzete is. Az amerikaiak több mint kétharmada ismer valakit, aki az elmúlt néhány év során elvesztette az állását.
John Kenneth Galbraith 1958-ban jelentette meg híres könyvét, A bőség társadalmát, s azóta – mindmáig – közhely, hogy a tömeges szegénységnek vége, hogy az egyénnek lehetősége, a társadalomnak pedig a maga összességében szerzett joga az egyre növekvő jólét. Az állami szolgáltatások köre egyre nőtt, és az ehhez szükséges adók nem szegényítették el a lakosságot, mert a növekedésből minderre egyszerre futotta.
Most a növekedési potenciál csökken. A „nagy generáció” nyugdíjba vonul, s helyébe sokkal kisebb létszámú nemzedékek lépnek. A nők munkába áramlása már a múlt évezred végén is lelassult, tehát a munkaerő oldaláról nézve a növekedés kilátásai romlottak. Ezt ellensúlyozhatná a gyorsabban növekvő termelékenység, de egyáltalán nem világos, hogy számíthatunk-e erre. A növekvő államháztartási deficit mindenesetre elvonja a megtakarításokat a beruházásoktól: ésszerűbb lehet államkötvénybe fektetni, mint piaci kockázatot vállalni. Ha viszont adóemelésekkel kívánják csökkenteni a deficitet, akkor közvetlenül vonják ki a pénzt a gazdaságból, s így lassítják a növekedést. Ettől még több szociális kiadásra lesz szükség, vagyis mégiscsak nagyobb lesz a deficit. A kiadásokat kellene tehát féken tartani, de nem lesz könnyű. A második világháború óta alig volt olyan év, amelyben ne lett volna veszteséges a szövetségi költségvetés. Esetleg elfogadtatható a lakossággal, hogy a hosszabb élettartam miatt későbbre kell tolni a nyugdíjba vonulás időpontját. Azt is meg lehet értetni a polgárokkal, hogy a tehetősebb nyugdíjasok alacsonyabb helyettesítési rátával érjék be (vagyis nyugdíjuk az átlagos havi fizetésnek az átlagosnál kisebb hányadát tegye ki).
Akárhogy is, a háború utáni társadalmi közmegegyezés alapjai megrendültek. Ma senki sem garantálhatja a növekedést, az életszínvonal emelkedését és a munkahelyek biztonságát. A globalizáció folytán a gazdaság helyzetét befolyásoló tényezők kölcsönhatása igen bonyolulttá vált, a hagyományos gazdaságpolitikai eszközök ezeknek változásait nem tudják biztonsággal kezelni.
Ugyanakkor sorozatos felmérések bizonyítják, hogy azokban a korszakokban, amikor az emberek derűlátón ítélték meg gazdasági kilátásaikat, nagyobb volt a társadalom csoportjai közötti tolerancia. A legutóbbi válságot megelőzően évtizedekig egyre nőttek a jövedelemkülönbségek, de ez nem váltott ki széleskörű elégedetlenséget a lakosság körében. Amióta azonban az emberek létbiztonsága megrendült, jobboldalon a radikális teadélután-mozgalom nyert teret, baloldalon pedig a Foglaljuk el a Wall Streetet mozgalom ütötte fel a fejét.
Samuelson a további következmények között említi, hogy csökken az amerikai katonai költségvetés, ami óhatatlanul kihat az Egyesült Államok globális szerepére. Ezen kívül a felemelkedés lehetőségeinek szűkülése biztosan csökkenti a gyermekvállalási hajlandóságot, vagyis az idősek és a fiatalok aránya tovább romlik majd. Pedig Samuelson szerint máris dúl a nemzedékek hadüzenet nélküli háborúja: a negyven évnél idősebbek elvárják, hogy érvényben maradjon a korábbi társadalmi szerződés, a fiatalabbak pedig igazságtalannak tartanák, ha nem élvezhetnék munkájuk gyümölcsét.
Samuelson nem megy el odáig, hogy veszélyben látná a demokratikus rendszert, de olykor-olykor visszautal az 1929–33-as nagy válságot követő veszedelmes időkre.
, 2012. szeptember 4.