A 12 pont még hátravan. Szabadság, szeretem
„Aki azt mondja: én felmondom a függést az államnak, nem tűröm semmi rendelkezését, semmi avatkozását …annak azt is kell mondania, hogy: de nem is veszek igénybe semmi javadalmat, semmi ellátást az államtól” (Kossuth Lajos – Visszapillantás 48-ra – Turin, 1871. január 12.)
A történelem tanúsága (eretneküldözések, inkvizíció) szerint az államegyházi rendszer elnyomást, vallási tisztogatást szül, a középkorban százezrek fizikai megsemmisítésével, elüldözésével járt együtt. Az elnyomás különböző formáinak megakadályozását hivatott biztosítani az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos elve, ami részben azt szolgálja, hogy a közhatalom – mint aki eltérő vallású, világnézetű emberek szolgálatára hivatott a törvény előtti egyenlőség elve alapján – képes legyen pártatlan maradni a világnézeti kérdésekben, ne válhasson valamely vallás eszközévé a másként gondolkodókkal szemben. A Fidesz-kormányzás alatti intézkedések az állam és az egyház elválasztását névlegessé degradálták, az önmagukat történelminek nevező keresztény felekezetek (közülük is elsősorban a római katolikus) az államhatalom csendestársaivá váltak.
Az állami és egyházi hatalom egyre erőteljesebb összefonódásának köszönhetően újfajta ideológiai állam jelent meg. Amennyiben sikerül állami és klerikális gyámkodás alá gyűrni újra a magyar társadalmat, akkor teljesen hiábavaló volt a rendszerváltás, oda a szabadság.
Az államegyház engesztelhetetlenséggel tekint a vallásukat másként gyakorlókra, a másként gondolkodókra. Március idusán kertelés nélkül ki kell mondani, hogy az államegyházi rendszer a köztársasági államforma ellensége. Nem tekintheti magát Kossuth Lajos és a forradalmi ifjak örökösének az, aki az állami és a klerikális hatalom összeszövésén munkálkodik.
A márciusi 12 pont egyike így hangzott: „Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben”. Sem polgári politikusnak, sem demokratának nem nevezheti magát az, aki a társadalom többségét a vallási kisebbségek ellen próbálja uszítani. Sajnos számos hatalmi pozícióban lévő politikus tevékenysége döntően az ilyen uszításban merült ki az elmúlt években.
…A római katolikus felekezet vezetői és állami érdekképviselője … egyházügyi helyettes -államtitkár fontosnak látták az állam és az egyház elválasztása elvének felemlegetését úgymond az egyházi autonómia védelme érdekében. Első alkalommal az egyházi vezetők pártállami titkosszolgálatokkal való együttműködésének átvilágítását torpedózták meg ezzel az érvvel. Most pedig a felekezeti szószékről zajló pártpolitikai agitációt nyilvánították az érintett (történetesen a katolikus és a református) egyházak belügyévé, az egyházi személyek alkotmányos jogává és egy társadalmi szervezetnek az ennek regisztrálására irányuló kezdeményezését az egyházak elleni durva támadássá.
A vallásszabadság védelmezői jól teszik, ha e ritka egyházpolitikai pillanatot megragadva összegyűjtik a szétválasztás elvét hirtelen fontosnak találó hivatalos megnyilatkozásokat. Az olyan hivatalos véleménynek például, mint hogy „a templomban elhangzó beszéd nem tekinthető nyilvános adatközlésnek, mivel alapvetően zártkör? rendezvényről van szó” a Hit Gyülekezete is örült volna az ellene kormánypárti támogatással folytatott hecckampány idején. Vele szemben azonban – mint általában a nem tradicionális vallási irányzatokkal szemben – ebben a kormányzati ciklusban az egyenlő elbánás elvéből csak az elbánás érvényesült. Így az egész ország megtekinthette azokat a tendenciózusan összeollózott filmrészleteket, amelyeket ellopott, belső archiválásra szánt kazettákról az említett egyház szétverésén munkálkodó ügynökök összeállítottak. A rendőrség pedig „bűncselekmény hiányában” megtagadta a jogvédelem biztosítását.
Amennyiben sikerül állami és klerikális gyámkodás alá gyűrni
újra a magyar társadalmat, akkor teljesen hiábavaló volt a rendszerváltás, oda a szabadság.
… Schanda Balázs hirtelen szétválasztás-barát nyilatkozatai önmagukban szemlélve szinte hibátlannak tűnnek. „Az egyház prófétai küldetése egyes esetekben konkrét politikai megnyilvánulásokat is szükségessé tehet. Hogy az igehirdetés a szorosan vett szakrális kérdésekre korlátozódik vagy az élet más területein felmerülő kérdésekre is reflektál, egyházi belügy… Törvényeink nem tiltják, hogy egy egyházi közösség akár közvetlen pártpolitikai állásfoglalásokat is tegyen…” – írta Schanda a Heti Válasz című folyóiratban. „Minden egyház alkotmányos joga a politizálás… A diktatúrákra jellemző, hogy meg akarják mondani, az egyház mit tanítson…” – mondta Semjén az Info Rádió vendégeként. Erre csak áment tudok mondani. Csakhogy a helyes állásfoglalás mögött képmutatás rejlik.
Először is a kormánypártok és a mögöttük álló konzervatív vallási körök csak a hagyományos egyházak politizáláshoz való jogát ismerik el. A politikai aktivitás ezen egyházak privilégiumává vált. Ami náluk erény, az a nem hagyományos egyházaknál üldözendő tett.
A szemfényvesztés óriási. A magyar katolikus klérus kenetteljesen emlegeti „önkorlátozását”. Azt, hogy kerülni szándékozik a közvetlen politikai nyilatkozatokat, és egyébként is egyházjoga tiltja a papok és püspökök részvételét a közhatalomban.
A konkordátum védernyője alatt, továbbá a Vatikán legfelsőbb szintű és a politikai katolicizmus hazai szervezeteinek érdekérvényesítése mögött meghúzódva persze mindezt kényelmesen megteheti. Azok az újabban regisztrált egyházak azonban, akiknek létjogosultságát folyamatosan elvitatják, akik ellen politikai, kulturális és vallási „dzsihád” kezd egyre inkább kibontakozni, a létük puszta védelmezése végett, akaratuk ellenére bele vannak kényszerítve a politikai arénába. Rájuk a szabadság nem érvényes, sőt önvédelemhez való jogukat is megkérdőjelezik. Ez nyilvánvaló abból, hogy kormánypárti választási fórumokon továbbra is téma a hitet a szabványostól eltérően gyakorló vallásfelekezetek megregulázása…
A hamarjában előkapott szétválasztáspárti nyilatkozatok a leginkább azért álságosak, mert olyan egyházpolitika talaján fogalmazódtak meg, amelynek eredményeként mára az állam és az egyház elválasztása gyakorlatilag írott malaszttá vált, a hagyományos keresztény felekezetek mind jogállásukat, mind pedig anyagi státusukat illetően közintézménnyé, mondhatni alig bújtatott államhatalmi ággá váltak.
A …kormány a hivatalba lépésekor nem hagyott kétséget afelől, hogy az állam és az egyház elválasztása helyett „együttműködésüket” kívánja megvalósítani, privilégiumokat biztosít a tradicionális egyházaknak, a többiek jogait pedig korlátozni szeretné. Következetes munkát végzett.
Az ingatlanrendezés ürügyén kötött – de gyakorlatilag azon messze túlmutató – külön megállapodásokkal közjogi státusba emelte az úgynevezett „történelmi felekezeteket”. Ezzel a lépéssel azok kiemelésre kerültek a civil szférából, a jogegyenlőség azon rendszeréből, amelynek alapjait a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény próbálta lerakni. Az egyházakra vonatkozó jogterületen megszűnt a törvények egyenlőségének és egyetemességének elve, és annak helyére rendi, hűbéri jellegű privilégiumok, megkülönböztetések léptek.
Ezt követően az egyházfinanszírozási rendszernek az állam és egyház szétválasztása irányába mutató elemeit „koherenciazavarrá” nyilvánították (a vatikáni konkordátumra hivatkozva), és korlátozás nélkül az államkaszszára kötötték rá a hagyományos egyházak anyagi életét. A falusi papok, lelkészek állami fizetéskiegészítésével az érintetteket lényegében közalkalmazottakká fogadták.
Az egyházfinanszírozás mai rendszerének szabályai már kiválthatóak lennének egyetlen paragrafussal, ami akként szólna, hogy „a kormánynak tetsző egyházakat az állam az igényeik szerint támogatja”. Nincs még egy ilyen kivételezett kategória a magyar költségvetésben.
Ezzel párhuzamosan a nem hagyományosnak számító egyházakkal és híveikkel szemben kirekesztő intézkedések sorát hozták meg. Térnyerésüket „nemzetbiztonsági kockázattá” nyilvánították, és intenzíven igyekeztek neki gátat vetni. A Fidesz-kormányzás alatt a Nemzetbiztonsági Hivatal bevallottan egyházpolitikát formáló és bizonyos egyházakat tervszerűen romboló tényezővé vált. Ma az „uralkodó vallás” társadalmi bázisának szűkülése egyenlő a nemzetbiztonsági kockázattal. Az ilyen „veszélyt” előidéző egyházak számára elérhetetlenné tették a híveik adópénzéből is üzemeltetett közszolgálati rádiót és televíziót, köztéri rendezvényeiket változatos mód-szerekkel igyekezetek ellehetetleníteni, kizárták őket a tábori lelkészi szolgálatból. Számos eset mutatja, hogy ma a közhivatalt viselőknek titkolniuk kell esetleges nem tradicionális felekezeti kötődésüket, ha munkahelyüket meg akarják tartani. Az állami „vallásügyi mérnökség” szemében nem kívánatos egyházak intézményei az APEH kitüntetett figyelmét élvezik, a működésüket nyíltan támogató vállalkozók, mecénások pedig váratlan pénzügyi elszámoltatásokat voltak kénytelenek elviselni, noha „bűnük” esetleg csak annyi volt, hogy a Hit Gyülekezetét anyagilag támogatták.
Az államegyházak intézményei kiemelt, vissza nem térítendő állami támogatást élveznek. Az intézményeiket önerőből létrehozó felekezetek önfenntartó tevékenységét ellenben folyamatosan kriminalizálni igyekeznek, gazdasági életüket – mint például a Hit Gyülekezetéét – folyamatos hatósági megfigyelés alatt tartják. A hagyományos egyházak körén kívül eső egyházakat diszkriminatív törvényalkotással sorozatban fosztották meg az őket még megillető forrásoktól.
A „Szent István-i állameszme” és a „Szent Korona-kultusz” sulykolása a millenniumi ünnepségsorozat ürügyén nem hagyott kétséget arról, hogy az egyházszervezési tevékenységet is végző István király példájára … és csapata is be kíván tölteni egyházszervezői feladatokat. A tradicionális egyházak társadalmi szerepvállalásának biztosítását – akár ténylegesen meglévő társadalmi igények nélkül is – állami feladatnak tekintik. Folyik a vallási tervgazdálkodás: a hagyományos felekezeteket egyre több privilégiummal veszik körül, miközben a többit elhalásra ítélik.
Egy kiközösített “engedetlen” (Bulányi György)
(Mindeközben a kisebbségpolitika hazai szótárában a kisebbségi kérdés változatlanul csak az etnikai kisebbségekhez kötődik, holott az vallási területen is egyre égetőbb.) A Szent István-i állameszme felújítása is a reformáció előtti vallási idea újraéledését tanúsítja. A jobboldalt egyre nagyobb türelmetlenség jellemzi a vallási mássággal szemben. Ehhez járul még az a frusztráció, amit az okoz, hogy mindeddig sikertelenek maradtak az 1990-es vallásügyi törvény szigorítására irányuló jobboldali törekvések…
Ma már nincsen egyházi ünnep hivalkodó állami jelenlét nélkül, a nemzeti ünnepek pedig elkezdtek elegyháziasodni. A múlt nyáron ideologikus kísérlet történt augusztus 15. (Mária mennybemenetelének ünnepe) és augusztus 20. összekötésére. Pedig a római katolikus egyház történelmi szerepe finoman szólva is több mint vitatott a magyar történelemben, mint azt többek között az 1848-as eseményekhez való egykori viszonya is mutatja.
A kormányzat jelentős pénzügyi és hatalmi támogatása következtében a tradicionális egyházak a civil szféra fölé tornyosulnak, így nincs mit csodálkozni azon, hogy egyre többen nem magán-, hanem hivatalos intézményt látnak bennük, és úgy is viszonyulnak hozzájuk.
Az állam és az egyház elválasztása azt is szolgálja, hogy az egyházak a civil szféra részeiként autonóm életet élhessenek. Azonban ha az egyház átlépi a biztonságot nyújtó elválasztó vonalat és az állam oldalára téved, a választóvonalra többé már bajosan mutogathat. Két bőr nem húzható le ugyanarról: nem lehet egyszerre élvezni az államhatalom és a civil élet nyújtotta előnyöket. Ha az egyház összeolvad az állami intézményrendszerrel, szembe kell néznie mindazon polgári elvárásokkal, amelyek az állami szervek, közintézmények működésének ellenőrzésére irányulnak, és azokkal a kritikákkal, melyekkel az emberek általában a hivatalos szerveket illetik. Ha a papok fizetését az állam biztosítja, elvárható, hogy a papok a közalkalmazottaktól megkövetelt semlegességet tanúsítsák politikai kérdésekben. Ha ez nem tetszik, kéretik újra civil szervezetté válni.
Nem várható viszont el a szocialista adófizetőktől, hogy lenyeljék, hogy pártjuk ellen a saját adóikból is eltartott papok kampányt folytassanak.
Sajnos a keresztény tradicionális egyházak vezetése és a velük politikai szövetséget kötött politikai erők eltértek a köztársasági alkotmány elveitől, melyek a vallást illetően az állam és az egyház elválasztásában, az állam ideológiai semlegességében, a vallási egyenjogúságban és a társulási szabadságban foglalhatók össze.
Ezen a helyzeten segíteni csakis azzal lehetne, ha végre lenne egy olyan kormány Magyarországon, amelynek az állam és az egyház elválasztásának politikáját választva elegendő bátorsága lenne megszüntetni az egyházak állami finanszírozását és helyette a hívők önkéntes teherviselésére épülő, önfenntartó egyházmodell általánossá válását bátorítani.
Ha lenne egy olyan kormány, amely következetesen kiállna az emberek törvény előtti egyenlősége mellett.
Az összefonódást létesítő egyházpolitika és az állammal összefonódott egyházak bírálóinak megfélemlítése, egyházüldözőként való beállítása, ezen egyházak bírálhatatlanná tétele viszont a bevezetőben írt ideológiai állam jelenlétét tanúsítja. Amíg az egyházpolitikát a két világháború közti feudális és szélsőjobbos doktrínák alakítják, addig a társadalmi feszültségek gerjesztője marad a vallási terület. Nem polgári társadalom az, amelynek egy jelentős szféráját hűbéri jellegű normák, elvárások uralják.
Az 1848-as forradalom évfordulóján aktuális újra felidézni Kossuthnak a bevezetőben idézett szavait. A forradalom és szabadságharc nem rendi privilégiumok, hanem többek között a törvény előtti egyenlőség megteremtéséért folyt. Talán ez is magyarázza, hogy az ettől eltávolodó hatalom miért süket újra a magyar szabadság egyedülálló szimbólumára, Kossuth Lajosra.
Mészáros István László
2002. 03. 14. (VI/11) http://www.hetek.hu/fokusz/200203/szabadsag_szeretem