A deheroizálás akkor is érvényes technika, ha “népi” meg “olyan aranyos” … stb indoklásokkal terhes és ráadásul egy eladósodott világban, ahol pont azoknak nem jut, akik jobban rászorulnának!
Ajándékozz akkor, amikor rájöttél, hogy akinek nincsen egészsége, megbillent minden amiről azt remélte, hogy majd szilárd alapot ad a családjának, közben meg elúszott az állása, fölment a svájci frank az egekbe, majd a bankok- természetesen joggal(?) – ugyebár hozzák a rendőrt, közjegyzőt, meg mindent, hogy kitegyék az utcára… hát itt volna az ajándékoknak helye, ugye?
Sok “kicsit” akkor is érdemes adni, ha azt hiszed, egyedül vagy, ergo nem számít a kis adományod. Tévedés! Aki a szegényt támogatja, az az Isten – láthatatlan – bankjába tesz betétet. “Kölcsön ád az Úrnak, aki kegyelmes a szegényhez; és az ő jótéteményét megfizeti néki.”(Példabeszédek 19: 27)
A karácsonyi ajándékozás szokásai a kereszténység előtti hagyományokhoz vezetnek vissza, s e hagyományok a kereszténység közvetítésével öröklődtek át a mai korokra. Mindeközben sokáig éppen karácsonykor nem nagyon ajándékozták meg egymást az emberek.
A karácsonyi ajándékozás friss jelenség, a városokban egy-két évszázados, a falvakban pedig fél-egy évszázados múltra tekint vissza. A szokás tehát még a karácsonyfa állításának elterjedésénél – vagyis a XIX. századnál – is újabb Magyarországon.
Száz éve még mintha kétféle karácsonyt ünnepeltek volna Magyarországon: a városokban már észlelni lehetett a mai elüzletiesedés csíráit, míg falun az évszázados, részben pogány hagyományok éltek tovább – mutatott rá a HVG egy korábbi cikke. Karácsonyi vásárt már 1860 óta rendeztek a pesti városháza előtt, ahol főképp játékokat, édességet és karácsonyfát árultak. Ajándékozni már azokban az időkben sem volt könnyű, ahogy az egy korabeli cikkből is kiderül:
„ (…) így karácsony és újesztendő táján százezer élő tanúja bolyong Budapest utcáin, az ünnepi pompába öltözött kirakatok előtt. Házbérnegyed előtt se látni ennyi nehéz gondba borult, tétován nézegető és töprengő embert az utcákon. Ez a sok borús homlokú, bánatos ember mind azon szomorkodik: mivel szerezhetné a legnagyobb örömet valakinek? És napokat tölt el, sőt talán éjszakákat is virraszt át, míg határozni tud”.
Az ajándékcsere azonban a 20. század elején még csak a nagyobb városokban volt divatban, ott is csupán a jómódú polgárság és az arisztokrácia körében; a parasztságot a körülményei megkímélték az ajándékozás nyűgétől. Számukra ugyanis – egészen a század derekáig – a házról házra járó betlehemezőknek adott finomságok jelentették az ajándékot: a bibliai hagyomány alapján Jézust jelképező alma és dió, illetve a felkínált ételek.
A karácsonyi ajándékot a bukovinai Istensegítsen az asztal alá tették, mert fát nem állítottak. A Magyar Néprajzi Atlasz szerint Székelykevén (Temes vármegyében) az ajándékozás még az 1960-as években sem volt szokás. Az ország más részein, így például Bácsfeketehegyen és Pacséron – mindkettő az egykori Bács-Bodrog megyében található – a karácsonyfa és a rajta lévő nyalánkságok jelentették az ajándékot. A ruhafélék, játékok ajándékozása újabb keletű.
Karácsonykor szokás volt ugyanakkor Észak-Magyarországon a falvak közbirtokosságának szolgálatában álló pásztorok megajándékozása. Ez a szokásos természetbeni juttatások és az úgynevezett „bocskorpénz” kiegészítése volt – erről a napokban beszélt az egri Eszterházy Károly Főiskolán Petercsák Tivadar néprajzkutató.
„Mint a tegezés”
Az ajándékozásnak egyébként – karácsonytól függetlenül is – külön etikettje alakult ki a múlt században – derül ki egy másik HVG-cikkből (Adok-kapok; HVG 1995/46.). Ez nyomon követhető a különböző korok illemtankönyveiből. A 30-as évek elejének olvasója például megtudhatta, hogy az ajándékozás művészet, hozzá szív és tapintat egyaránt kívántatik, hogy „gyakorlati célt szolgáló tárgyat” csak családon belül szabad ajándékozni.
„Az ajándékozás olyan, mint a tegezés – csak az egyenrangúak között nincs mellékíze” – állította a negyvenes évek legelején az Est Lapok névtelenségbe burkolódzó illemtanára. „Inkább lepjünk meg valakit egy pár harisnyával, mint mondjuk valamilyen márványból faragott levélnehezékkel, ha tudjuk, hogy az illetőnek se íróasztala, se lakása nincs.” Ez a megállapítás máig érvényes maradt. Az Ottlik-féle protokollkötetben a szerző ugyancsak arra hívja fel a figyelmet, hogy „ajándékozzunk tapintatosan, ne adjunk olyasmit, ami kirí az illető életmódjából”.
Csúcsot döntött a „fekete péntek”
Minden idők legnagyobb forgalmát könyvelhették el az amerikai üzletek az idei, egy héttel ezelőtti „fekete pénteken” – a ShopperTrak ügynökség jelentése alapján. A forgalom volumene 6,6 százalékkal nőtt, elérte a 11,4 milliárd dollárt – írja az MTI. A „fekete péntek”, amely nevét egyes verziók szerint az üzleteket elárasztó, feketéllő tömegről kapta, a nagy árleszállítások napja, a karácsonyi ajándékvásárlási szezon kezdete az USA-ban. (Más források szerint a Black Friday az a fordulópont, amikor az amerikai kereskedők működése átvált a pozitív – azaz fekete – tartományba, és innentől kezdve nyereséges az évük.)
Régebbi gyökerek
Ami az ajándékozás több ezer éves hagyományait illeti, arra is könnyen találunk megbízható adatokat. A manapság világszerte elterjedt karácsonyi ajándékosztás alapja a római kori Saturnalia ünnepe volt. Ez egykor december végén volt szokásban, és az ajándékozás itáliai hagyományai aztán sajátos módon kerültek át a modern világba.
Ehhez több – tudatos és véletlenszerű – esemény egybejátszására volt szükség. Először is meg kellett születnie Jézus Krisztusnak. Ezt az időpontot ugyan nem ismerjük, és tavasztól kezdve nyáron át novemberig számos dátum merült fel, de a keresztény egyházak előbb január 6-ára, majd december 25-ére tették ezt az ünnepet.
A Saturnalia környékére átrakott karácsony így a római szokások egy részét is magával hozta a modern világba. Így öröklődött át az ajándékozás is – legalábbis részben. A keresztény egyház ugyanis éppen a pogány gyökerek miatt betiltotta a középkorban a karácsonyi ajándékozást.
A család ünnepe
A karácsony népszerűsége nem volt egyértelmű a protestáns világ megjelenése, a XVI. század után sem. A protestáns karácsony „érdeme” ugyanakkor, hogy az egyházi, templomi ünnepet közvetítette a családok felé: az ünnepet egyre többször ülték meg otthon, családi körben.
Sok országban az ajándékozás nem feltétlenül a karácsonyhoz kötődött, sokkal inkább a Mikuláshoz, Szent Miklós napjához, máshol pedig az újévhez, illetve más mitológiai, mesés alakokhoz. (A magyar kiskarácsony kifejezés például január elsejére vonatkozik.) A különböző más ajándékhozókról – például az olasz Babbo Nataléról és a Befanáról vagy a finn Joulupukkiról és a svéd Jultomtenről – érdemes elolvasni a hvg.hu korábbi karácsonyi összeállítását.
A karácsony – különösen a protestantizmus megjelenése után – inkább komoly, belső elmélyülést hozó ünnep volt, igen szigorú renddel, amibe az ajándékozás vidámságai nehezen fértek bele. Jézus maga „Isten ajándéka” volt tulajdonképpen, amit az emberiségnek adott. Ebből persze nem volt könnyű levezetni a római Saturnaliák pogány vigasságait, és az ahhoz kötődő ajándékozást. (A keleti, ortodox keresztény egyházban Krisztus vére és teste, a bor és a kenyér, mint „Ajándékok” szerepelnek.)
Megjelenik a Jézuska
Művelődéstörténeti fordulatot többek között az hozott, hogy például a Jézuska hozza az ajándékokat. Ez délnémet, osztrák „találmány”, ami Magyarországon a XVIII., de inkább a XIX. században terjedt el. Így meghittebbé, a gyerekek számára is befogadhatóbbá vált ez az ünnepnap.
Fotó: MTI – Mohai Balázs
Alapjában véve a karácsonyi ajándékozás megint csak visszavezet a protestantizmushoz, hiszen a kereszténységnek ez az ága a szentek kultuszát felszámolta, így Szent Miklós is gyorsan veszített a népszerűségéből. (A Jézuska mindenestre az egykori Osztrák, illetve később Osztrák-Magyar Monarchia területén maradt fenn: Szlovákiában, Csehországban, Magyarországon és Ausztriában hozza a gyermek Jézus az ajándékokat. Az egykori Monarchia területén kívül Svájcban és Dél-Németországban él ez a kultusz.)
Magyarországon különösen nem tett jót a szlovák eredetű nevén Mikulásnak emlegetett alaknak, hogy a pogány hagyományú Télapó (orosz Gyed Moroz) kultuszával kezdték felváltani az ötvenes évek sztálinista világában – ahogy erről Mementó-sorozatunkban már írtunk. A Télapó a kommunizmus idején hozta az ajándékokat sok helyen, így nálunk az óvodákban például, majd gyorsan feledésbe merült.
Ugyanakkor az ajándékosztó Mikulás itthon nem nyerte vissza régi erejét: az egykori Myra püspökének napja, Mikulás ünnepe nálunk is kevésbé fontos ma már, mint a karácsony „családegyesítő” és „ajándékosztó” napjai. (Nem is számít például pirosbetüs ünnepnek december 6., csupán 25. és 26. jár munkaszünettel együtt.) Miklós püspököt kiszorította ugyanis az „osztrák eredetű” Jézuska, és a magyar hagyományokban élő más ajándékozási formák is elhomályosultak a karácsony mellett. (Persze a Mikulás nem mindenütt „gyenge”: Amerikában a Santa Claus-kultusz – ez New York-i holland gyökerekre tekint vissza – igen erősen él ma is. Dél-Amerikában pedig Szent Miklós és a Jézuska kultusza keveredik egymással manapság.)
A Mikulás eredete és a Mikulás-naphoz kötődő ajándékozás vidéken
Szent Miklós püspök a 4. században élt a kisázsiai Myra városában. Már a 4. században a nyugati és a keleti egyház kedvelt szentje volt – írja róla Tátrai Zsuzsanna és Karácsony Molnár Erika. A Mikulás szó a Miklós név szlovák megfelelője, csak a 19. század végén került a magyar köznyelvbe, akárcsak az osztrák-bajor eredetű krampusz szó a Mikulás ördögszerű kísérőire. A Miklós-napi ajándékozásnak vannak paraszti hagyományai. A Dunántúlon és a magyar nyelvterület északi részén volt ismert a mikulásjárás. Eredetileg középkori diákhagyomány volt az aprószenteknapi püspökválasztás, amely a 13. századtól Szent Miklós-napra került át, majd a diákság rekordiációjához (ünnepköszöntő adománykéréséhez) kapcsolódva Európa nagy részén elterjedt. Miklós püspök az ünnep előestéjén kíséretével együtt betér olyan házakba, ahol gyermekek vannak, és ott vizsgáztatja, imádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint jutalmazza vagy virgáccsal fenyíti őket, illetve sokszor a kíséretében lévő ördöggel együtt fenyítteti. Az ördög alakja a Szent Miklós-legendában gyökerezik, miszerint a püspök számtalanszor megszégyeníti, távozásra kényszeríti őt. Szent Miklós sokszor láncra veri az ördögöt, feltehetően innen származik a Dunántúlon a játék „láncos Miklós” elnevezése. A falvakban a Mikulás-napi ajándékozás szokása a 20. század első felében, városi hatásra terjed el.
HVG.HU IT | TUDOMÁNY
2011. december 02 Szerző: Szegő Iván Miklós
KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK: