A fekete rend hódítása 
Mivel magyarázható, hogy a reformáció hosszú évtizedeken át tartó diadalmas előretörését végül sikerült megállítani Rómának, sőt az elvesztett tömegek és területek jelentős része fölött is helyre tudta állítani korábbi uralmát? A rekatolizáció sikerének egyik titka, hogy az ellenreformáció valójában a protestantizmuson belül kezdődött el, amikor a protestánsok maguk fordultak ellene a reformáció által kezdetben képviselt számos bibliai igazságnak. Az így erejét vesztő protestantizmus ellen már a siker reményében tudott harcba indulni a megtépázott sorait fokozatosan rendező római katolicizmus.
Montserrat, ahol Loyola Ignác a Madonna harcosa lett
Luther fellépését követően a reformáció évtizedeken át feltartóztathatatlanul terjedt Európa-szerte. Papok és szerzetesek sokasága, emberek tömegei fordultak el a római katolicizmustól és álltak a hitújítás oldalára. Németországban fejedelmek és birodalmi városok sora csatlakozott a reformációhoz csakúgy, mint Svájcban a kantonok többsége. Dánia, Norvégia, Svédország, Hollandia, Anglia és Skócia állami szinten szakítottak a katolicizmussal. A folyamat megállíthatatlannak tűnt. A 16. század első felében Róma minden olyan kísérlete kudarcot vallott, amellyel a katolicizmus helyzetét szerették volna stabilizálni. A pápák már az 1520-as évektől meg-megújuló próbálkozásokat tettek egy egyetemes zsinat összehívására. Hiába küldték például az ifjabb Vergeriót, mint pápai legátust Németországba a zsinat előkészítése céljából, mert ő a hitújítás eszméivel találkozva protestáns hitre tért.
Európa-szerte püspökök tucatjai is sorra csatlakoztak a reformációhoz, köztük négy magyarországi főpap (Dudich András pécsi, Kecsethy Márton veszprémi, Podmaniczky István és Thurzó Ferenc nyitrai püspökök).
A leghíresebb eset Hermann von Wied kölni érsek megtérése volt. 1515-től harminckét esztendeig töltötte be az érseki posztot, s így egyike volt a Német-római Birodalom hét választófejedelmének. Az 1530-as évektől egyértelműen a reformáció oldalára állt. Érseksége területén szabad vallásgyakorlatot biztosított a lutheránusoknak, meghívta udvarába a Róma által egyházi átokkal sújtott híres strassburgi reformátort, Martin Bucert és befogadta Menno Simont is, az anabaptisták üldözött vezetőjét. Végül III. Pál pápa 1546-ban kiközösítette a római egyházból és megfosztotta az érseki tisztségétől.
1525-ben a Német Lovagrend nagymestere, Hohenzollern Albert is úgy döntött, hogy szakít a katolicizmussal. A lovagrendi állam addig élen járt a Mária-kultuszban és a katolicizmus fegyveres terjesztésében a Balti-tenger vidékén. Attól kezdve azonban a lutheri eszmék fontos bázisa lett északon és a reformációt közvetítette Lengyelország és Litvánia felé.
Hermann von Wied kölni érsek, aki protestáns hitre tért.
A reformáció első évtizedeiben a katolikus szerzetesség állapotáról is vigasztalan híradások érkeztek Rómába. Európa-szerte tömegesen szűntek meg a kolostorok. Egyes országokban egész szerzetesrendek fejezték be működésüket. Így például Magyarországon a bencés rendnek mind a hatvan kolostora megszűnt, anyakolostorukban, Pannonhalmán több mint fél évszázadon át nem folyt szerzetesi élet. A reformáció erejét mutatta, hogy az ébredési mozgalmak üldözésére és felszámolására létesült domonkos rendnek is megszűnt valamennyi magyarországi rendháza, összesen harminckilenc kolostor, csakúgy mint a Mária-kultuszban élenjáró cisztercita rend mind a huszonkét klastroma. Rómában egy ideig a ferences rendben reménykedtek, amely bár az egész kontinensen súlyos veszteségeket szenvedett, mégis sikerült megőriznie pozíciói jó részét. Ebben nagy szerepet játszott a rend odaszánt és tehetséges vezetőjének, Bernardino Ochinónak lelkes működése. 1542-re azonban Rómának ez a reménysége is összeomlott, mert ekkorra maga Ochino is megtért. A római inkvizíció elől elmenekült Itáliából és ezt követően minden erejével a reformáció terjedését igyekezett szolgálni.
A katolicizmus helyzete tehát a 16. század első felében meglehetősen kilátástalannak tűnt. A legtöbb országban a megfogyatkozott klérus ugyanolyan súlyos erkölcsi problémákkal küzdött, mint a reformáció előtti korszakban. Nemcsak felkészültségük volt továbbra is alacsony színvonalú, hanem többségüknél a tettvágy is hiányzott. Fáradt, közömbös hangulat ülte meg a fogyatkozó létszámú és kiöregedő papság döntő részét.
A 16. század második fele mégsem a katolicizmus megszűnésének időszaka lett, sőt a 17. század első felében olyan fordulat játszódott le, melynek eredményeként a katolicizmus számos országban visszanyerte uralmi pozícióját. Az európai lakosság jelentős részét kíméletlen erőszak alkalmazásával sikerült visszakényszeríteniük a katolikus hitgyakorlatba, abba a rituális jellegű kereszténységbe, amelyből a reformáció igyekezett kivezetni az embereket.
Ez a nagyszabású rekatolizációs fordulat több tényező következtében tudott végbemenni. Egyrészt a 16. század derekára a reformáció belsőleg számottevően meggyengült. Ugyanakkor a katolicizmusnak sikerült olyan szellemi erőket mozgósítania, amelyek révén jelentősen megnőtt a hatékonysága a protestantizmussal szemben. Sikerrel tudta céljai szolgálatába állítani az állami és földesúri erőszakot is.
Bár a reformáció egyik fő jelszava a Sola Scriptura („csak az Ige”) volt, a protestantizmus főbb irányzatainak többségénél mégis megfigyelhető a bibliai jelleg fokozatos visszaszorulása, lényegi kérdésekben is. Ezek közé tartozott a vízkeresztség, amely a kereszténnyé válás egyik döntő lépése. Szent Ágoston fellépéséig, az első négy században vitán felül állt, hogy a vízkeresztségnek a bibliai formáját kell gyakorolni, azaz a hitből történő alámerítkezést. Ágoston és követői azonban teológiai fejtegetések segítségével kizárólagossá tudták tenni az egyházban a csecsemőkeresztséget, amely éppen a sikeres keresztény élet egyik bibliai feltételétől, az újjászületéstől zárta el a hívőket.
Luther forradalmi lépése volt, amikor 1521-ben szakítani mert a csecsemőkeresztséggel.
Ekkor elmondott prédikációja 1526-ban nyomtatásban is megjelent. Ebben nyilvánvalóvá tette a csecsemőkeresztség tarthatatlanságát: „A keresztség senkinek nem segít, nem is részesülhet benne más, csak aki saját magáért hisz, és saját hite nélkül senkit sem szabad megkeresztelni. Ha pedig nem tudjuk bebizonyítani, hogy a fiatal gyermekek maguk is képesek hinni, és hogy van saját hitük, akkor az én hűséges tanácsom és ítéletem az, hogy egyenesen álljunk el a csecsemőkeresztségtől – minél előbb, annál jobb -, és ne merészeljünk többé egy gyermeket sem megkeresztelni, hogy ilyen balgasággal és szemfényvesztéssel, melynek semmi (bibliai) alapja sincs, Istennek felmagasztalt méltóságát gúnyoljuk és káromoljuk.” Megdöbbentő hogy a bátran vállalt bibliai igazságtól a nagy reformátor alig három esztendő múlva visszafordult a csecsemőkeresztséghez és az evangélikus egyházban mindmáig használt Nagy Kátéjában már a csecsemőkeresztségnek a megkérdőjelezését is az ördögtől származó gondolatnak minősítette.
(Vízbefojtott újrakeresztelők. Hetek, 2011. május 27.)
Hasonló folyamat játszódott le a református egyházban is. Ulrich Zwingli, az irányzat egyik vezetője, miközben gyilkos küzdelmet folytatott a hitből történő újjászületés képviselői ellen, egyik fennmaradt levelében a következőket írta: „Semmi sem aggaszt annyira, mint az, hogy gyermekeket kell megkeresztelnem, mert tudom, hogy ezt nem lenne szabad megtennem.” Leveléből az is kiderül, hogy miért maradt mégis a csecsemőkeresztség harcos képviselője: „Ha mostani gyakorlatomat mégis abbahagynám, attól félek elveszíteném fizetésemet.”
Fordulat történt a zsidósághoz való viszonyulásban is. Luther az 1523-ban megjelentetett Jézus Krisztus, aki zsidónak született című művében még bátran dacolt a korszak erőteljes antiszemita közhangulatával és határozottan kiállt a zsidósághoz való baráti viszony mellett. Két évtized elteltével azonban visszatért a hagyományos zsidóellenes szólamokhoz és az 1543-ban megjelent A zsidókról és hazugságaikról című könyvében már ezeket visszhangozta.
Loyola Ignác, az ellen-reformáció élcsapatának, a jezsuita rendnek az alapítója.
Súlyos tehertételt jelentett a lutheránus irányzat számára az is, hogy Philipp Melanchton, a mozgalom meghatározó alakja, élete végéig aktív okkultista volt. Luther tanártársaként 1518-tól kezdett tanítani a reformáció legfőbb központjának számító wittenbergi egyetemen, és negyvenkét esztendőn át folytatta tanári munkáját. Mivel a reformáció európai vezetőinek döntő többsége Wittenbergben tanult, ezért Melanchton hatása hosszú távon szinte felbecsülhetetlen. Előadásai nagyon népszerűek voltak a diákok körében. Nagy tekintélynek örvendett, mint a görög nyelv kiváló ismerője, ezen kívül még Szentírás-magyarázatot és egyháztörténetet is tanított. Nevéhez fűződik az evangélikus egyház mindmáig érvényben levő legfőbb hitvallási iratának az Ágostai hitvallásnak a megfogalmazása. Ugyanakkor felfogását, szemléletét teljesen áthatotta az asztrológia iránti hódolata. Állandó levelezést folytatott mágusokkal, jövendőmondókkal, csillagjósokkal.
Az Ágostai hitvallás elkészítése utáni évben például, amikor megszületett kislánya, saját maga készítette el az újszülött horoszkópját, majd ezt egy levél kíséretében elküldte a kor egyik ismert mágusának, Carionnak, és megkérdezte, helyesen olvasta-e ki a horoszkópból a lánya jövőjét, hogy az apáca lesz.
Sőt elkészítette Luther horoszkópját is, és hogy minél kedvezőbb jövendőt mondhasson, még a reformátor születési dátumát is megváltoztatta. Mindezt annak ellenére tette, hogy Luther több ízben igyekezett lebeszélni őt az asztrológiáról. A Szentírás-magyarázat tanáraként maga is jól tudta, hogy a csillagjóslás és jövendőmondás a Biblia alapján súlyos bűn.
Üldözöttből üldöző
Kálvin János, a genfi reformátor A reformáció mozgalmához csatlakozott fiatal Kálvinnak 1533-ban menekülnie kellett Párizsból, miután elhangzott a Sorbonne frissen megválasztott rektorának, Nicolas Copnak a beiktatási beszéde, melyet együttesen írtak. E beszéd bátran hirdette a Franciaországban akkor üldözött protestáns tanításokat, mint például a hitből történő megigazulást, illetve azt, hogy Jézus Krisztus az egyedüli közbenjáró az Atyánál.
A hitéért Kálvin kész volt vállalni az emigrációt is, és 1536-ban Genfben telepedett le, amely ekkor már a reformáció mellé állt. Lelkésztársával, Farellel együtt keményen megkövetelték a polgároktól, hogy mindenki buzgón magáévá tegye a protestáns hitelveket, és aszerint is éljen. Az emberek többsége ezt elfogadhatatlan kényszernek érezte s azt mondták, nem tűrik, hogy hit dolgában egy idegen parancsolgasson nekik. Két év elteltével, 1538-ban zavargások törtek ki, melynek során elűzték a városból a két lelkészt. A városi tanács azonban a felfordult közállapotok orvoslására 1541-ben visszahívta Kálvint, aki csak azzal a feltétellel vállalta ismét a lelkészi szolgálatot, ha a városban kötelezővé teszik az általa írt egyházi szabályzatot. Miután ez megtörtént, Kálvin egészen haláláig, 1564-ig teljhatalommal irányította Genf vallási életét.
Kálvin könyörtelenül leszámolt hitbeli ellenfeleivel, akiket eretneknek tekintett. Velük szemben jogosnak tartotta a halálbüntetés kiszabását. Ennek egyik legismertebb példája a szentháromság-tagadó Servet Mihály elítélése és megégetése. Kálvin már 1546-ban, évekkel a spanyol orvos Genfbe érkezése előtt ezt írta: „Ha idejön, el nem tűröm, hogy élve hagyja el Genfet.”
Servet 1553-ban titokban utazott át Genfen. Már elhagyni készült a várost, amikor Kálvin parancsára letartóztatták és eretnekség vádjával bíróság elé állították. A Kálvin által megfogalmazott vádpontok alapján több mint két hónapos per után máglyán égették el. Kálvin helyeselte a halálbüntetést, habár ő azt kívánta, hogy pallossal vegyék ellenfele fejét. A vádpontok között szerepelt a csecsemőkeresztség elutasítása is, miszerint Servet „azt állítja, hogy a kisgyermekek keresztsége nem egyéb, mint ördögi találmány és varázslás”. Kálvin Servet mellett még többeket kivégeztetett, genfi uralma alatt összesen ötvennyolc halálos ítéletet mondott ki a tanács. Voltak olyan genfi polgárok, akik nem akartak a Kálvin által osztott úrvacsorából venni mondván, hogy „ennek az embernek a kezéről polgártársai vére gőzölög”.
A reformáció erejének jelentős gyengülését eredményezte az is, hogy a kálvinista irányvonal, amely meghatározóvá vált a református egyházon belül, élesen szembefordult az Isten természetfölötti erejéről szóló bibliai kijelentésekkel. Kálvin azt tanította, hogy az apostolok kora után Isten már nem cselekszik csodákat, ezért óva intett minden hívőt a csodák kívánásától, mondván, ezzel az ember az ördög előtt nyitja meg az ajtót. Hasonlóképpen tagadta a hitből történő természetfölötti gyógyulás lehetőségét is, noha ő maga számos betegségben szenvedett.
Elutasította a szellemi célból történő kézrátételt, amit üres formaságnak minősített, jóllehet az általa is magyarázott Apostolok Cselekedeteiben éppen a kézrátétel az egyik eszköze annak, hogy a keresztények miként részesülhetnek Isten természetfölötti erejéből.
Kálvin tagadta a nyelveken szólást is, annak ellenére, hogy Pál apostol a Korinthosziakhoz írt levelében erőteljesen hangsúlyozta ennek fontosságát, mondván, aki nyelveken szól, az Istennel beszél titkos dolgokat, és magát építi, illetve felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelveken szólást senki ne tiltsa. Mindezek dacára a genfi reformátor a nyelveken szólást haszontalannak nevezte, sőt Istennel való csúf játéknak minősítette. Így Kálvin követőinek pontosan azt a természetfölötti erőforrást kellett nélkülözniük a katolicizmussal folytatott élet-halál harcban, amely pedig fegyveres küzdelem nélkül is győzelemhez segíthette volna őket üldözőikkel szemben.
A francia protestánsok a kálvini irányzat követői lettek, s magukat hugenottáknak nevezték.
Mozgalmuk történetében jól tetten érhető, hogy milyen tragikus következményekkel járhat a szellemi erő hiánya. Egyértelműen megmutatkozott ez legfőbb vezetőjük, Bourbon Henrik életpályájában. Protestáns családba született és ilyen neveltetésben részesült, mégis élete során ötször cserélt hitet. 1593-ban végleg a katolicizmus mellett döntött, ezúttal azért, hogy meg tudja szerezni a maga számára Párizst és vele a tényleges királyi hatalmat. Nevezetes mondása szerint: „Párizs megér egy misét!” Trónra kerülve és katolizálva, egykori hittestvérei vallásgyakorlatának erőteljes korlátozója lett. Hitbeli ingadozásai közepette nem volt ereje nemet mondani a szexuális erkölcstelenségre sem: élete során a történetírás mintegy ötven szeretőjéről tud.
A meggyengült protestantizmussal szemben egy időközben megerősített katolicizmus vette fel a harcot. A katolikus vallás megszilárdításában és a rekatolizáció megindításában központi szerepet kapott a jezsuita rend. Alapítója Loyolai Szent Ignác baszk származású nemes volt, aki 1521-ben harmincévesen, egy súlyos sebesülés után kénytelen volt búcsút mondani a lovagi pályafutásának. Ágyúgolyótól szétroncsolt térdével családi várukba vitték, ahol felépüléséig ágyhoz kötve legfőbb időtöltése az olvasás volt. A várban jellemző módon Biblia nem volt, viszont Loyolára óriási hatást gyakorolt a középkori szentek életét feldolgozó Legenda Aurea. Különösen az ébredési mozgalmak elleni harcban élenjáró Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos élettörténete ragadta magával.
Loyola a két rendalapító pályafutását személyes példaként tekintette, mondván: „Mi lenne, ha én is megtenném, amit Szent Ferenc és Szent Domonkos?” Majd levonta a következtetést: „Domonkos megtette, ezért nekem is meg kell tennem, Ferenc megcselekedte, ezért én is meg fogom tenni.”
Betegágyán kezdődtek a különböző természetfölötti élményei is. Beszámolója szerint már ekkor megkapta a szellemek megítélésének képességét. Ennek biztos tudatában felépülése utáni első útja a híres Montserrat-i Mária kegyhelyre vezetett, amely a Grál-legendához is kötődő nevezetes okkult helyszín volt. Az 1522. március 24-ről 25-re virradó éjszakát – a „Gyümölcsoltó boldogasszony” ünnepének előestéjét – az ottani Mária kegyszobor előtt töltötte imádkozva. Elszántságát mutatta, hogy súlyosan sérült térdével kész volt az egész éjszakát térden állva tölteni. Végül lovagi kardját a kegyszobor mellé akasztotta, kifejezve ezzel, hogy ekkortól már a Madonna vitézeként kíván szolgálni. 
Loyola 1522-ben Manresába ment. Itt élte át a pályafutását meghatározó legfontosabb természetfölötti élményeit. Mint később elmondta, ekkor többet tanult, mint ha száz professzor tanította volna. Minden újnak tűnt számára. Más emberré lett. Az itt kapott gondolatokat folyamatosan lejegyezte, ebből jött létre a híres „Lelkigyakorlatos könyv” („Exertitia spiritualia”), amely Loyola követőinél az egyik fő segédeszköz lett a harcos rekatolizációs meggyőződés kimunkálásában.
Loyola központi szerepet szánt a Mária-kultusznak. Magát a jezsuita rendet is Nagyboldogasszony ünnepén, augusztus 15-én alapította meg hét társával. Máriát nevezték a rend királynőjének, aki elsőbbséget élvezett az imában, először mindig hozzá fordultak és csak utána az Atyához és a Fiúhoz.
Loyola számára a legfőbb cél a rekatolizáció sikere volt. Ezért utasításba adta, hogy minden rendtartományban, még a legtávolabbi indiaiban is, a jezsuita szerzeteseknek folyamatosan imádkozniuk kell a protestáns területekért, a pappá szentelt rendtagok pedig kötelesek rendszeresen misét bemutatni a „tévelygő” eretnekek visszatérítése érdekében. Loyola tisztában volt azzal, hogy nagy kihívást jelent visszafordítani az embereket a bibliai hittől a katolikus tradícióhoz. Ezért elvárta, hogy minden rendtag feltétel nélkül rendelje alá a saját véleményét az elöljárók útmutatásainak. Miként a rendi szabályzat világosan megfogalmazta: „Minden ellenkező saját véleményünket és saját ítéletünket vak engedelmességgel tagadjuk meg. Igaznak kell tartanunk, ha valamit, ami a szemünkben fehérnek tűnik, a katolikus egyház feketének mondana, és azt nekünk is feketének kell állítanunk.”
III. Pál pápa végül 1540 szeptemberében jóváhagyja a jezsuita rend felállítását. Ő a reneszánsz pápák egyik jellegzetes alakja volt. Gulia nevű nővére a hírhedt Borgia pápa, VI. Sándor szeretője volt, aki 1493-ban bíborossá emelte őt. Szeretőitől törvénytelen gyermekei születtek, unokáit már gyermekkorukban beemelte a bíborosi testületbe.
Aktívan foglalkozott okkultizmussal. Rómába hívatta Lucas Gauricust, azt az asztrológust, aki megjövendölte számára, hogy pápává fogják választani és jutalomból Gauricust püspöki rangra emelte.
A reformáció elleni eredményes harchoz elengedhetetlennek tartotta az inkvizíció megújítását. 1542-ben kiadott bullájával létrehozta „a római és az egyetemes inkvizíció szent kongregációját” (a mai Hittani Kongregáció jogelődjét). Élére a spanyol Carafa bíborost állította, aki az új szervezet működésében felhasználta a középkori domonkos inkvizíció és a spanyol állami inkvizíció tapasztalatait. Átvette a már korábban kidolgozott szörnyű kínzási eljárásokat és a foglyo
k lelki megtörését szolgáló pszichikai módszereket. A halálos ítéleteket nyilvános autodafék keretében hajtották végre. E spanyol kifejezés hitbeli állásfoglalást jelent, ugyanis a kivégzések nézőseregének az inkvizítorok felszólítására többször hangosan hitet kellett tennie a katolikus vallás igazságai mellett.
Többszöri halasztás után 1545 decemberében Tridentben ült össze az ellenreformáció meghatározó jelentőségű zsinata, amely a katolicizmus egyházfegyelmi és dogmatikai megszilárdítását kívánta szolgálni. A zsinat határozatai újra megfogalmazták a reformáció által bibliai alapon megkérdőjelezett katolikus hittételeket és érvényüket a protestáns kritika teljes figyelmen kívül hagyásával újra megerősítették. A hittételek elutasítóit anathémával, egyházi nagy átokkal sújtották.
A zsinat határozatai mindmáig érvényben vannak. 1999-ben a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács elnöke, Edward Cassidy bíboros egy nyomtatásban is megjelent dokumentumban erősítette meg a tridenti átkok érvényességét. A nyilatkozat kimondta, hogy: „a római katolikus egyház tridenti zsinatán megfogalmazott tanbeli elítélések (anathémák) mindmáig érvényesek”.
A 16. század második felétől a megszilárdított katolicizmus a jezsuiták irányításával kíméletlen támadást indított az Európa számos területén többségbe került protestantizmus felszámolására.
A jezsuiták a rekatolizáció sikere szempontjából meghatározó jelentőségűnek tekintették az oktatást. Európa-szerte középiskolák és egyetemek sorát hozták létre az ifjúság feletti befolyás megszerzése érdekében. A magas színvonalú oktatást elsősorban eszköznek tekintették az ifjú generációk hitfelfogásának katolikussá tételére. Olyan elitet kívántak nevelni, akik döntéshozói pozíciókba kerülve a katolicizmus érdekeit elkötelezetten képviselik. Mivel fő céljuk a protestantizmus felszámolása volt, ezért gyakran protestáns többségű városokban állították fel iskoláikat. Így történt ez például az 1570-es évekre már protestáns többségű Ausztriában is. Grazban, 1573-ban Habsburg Károly főherceg segítségével hozták létre középiskolájukat, korabeli szóhasználattal kollégiumukat. A város ekkor még szín protestáns volt, mindössze húsz katolikus polgár élt itt. Néhány év elteltével a főherceg segítségével a városból elűzték az összes evangélikus lelkészt, helyükbe katolikus papokat állítottak, a polgároknak pedig megtiltották, hogy gyermekeiket protestáns iskolákba járassák. Fia, a későbbi II. Ferdinánd az ingolstadti jezsuita egyetemen tanult, ahol a rekatolizáció kíméletlen képviselőjévé nevelték.
Nemcsak az ausztriai városokat rekatolizálta erőszakkal, hanem a többségében evangélikus ausztriai nemességet is könyörtelen választás elé állította: vagy katolikus hitre tértek vagy ki kellett vándorolniuk.
II. Ferdinándnak döntő része volt a harmincéves háború kirobbanásában, amely részben katolikus-protestáns vallásháború is volt. 1620 őszén Ferdinánd seregei a Prága melletti Fehér-hegynél győzelmet arattak a cseh protestáns csapatok fölött. Ezután megindult Csehország kíméletlen rekatolizációja, amelynek lakossága mintegy kilencven százalékban protestáns volt. Első lépésként valamennyi protestáns lelkészt kiutasították az országból, majd betiltották a protestáns vallásgyakorlatot és kizárólag a katolikus vallást engedélyezték. Egy újabb rendelettel kivándorlásra kényszerítették az ország protestáns nemességét. A rendelkezések nyomán a jómódú polgárság mintegy negyede, a nemességnek pedig harmadrésze emigrált az országból.
Az Ausztriában és Csehországban alkalmazott módszerek Európa más területein is mintaként szolgáltak a rekatolizációs küzdelmekhez.
Kulcsár Árpád
2011. 06. 03. (XV/22)
(A szerző történész.)
(Folytatjuk.)