Előszó egy vallási-politikai ihletésű problémához.
A cikkben foglaltakat az európaiságra büszke és “felvilágosult” nemzetek már nagyrészt megoldották, alkotmányaik révén. Vagy például az angol – alkotmány nélkül létező, de legalább olyan hatásos állami berendezkedés – kiküszöbölte a kirekesztő, vagy felsőbbségesen viselkedő vallásos nézeteket. Amiért a 168 óra 2006. évi cikkét közreadtam, az az ok, hogy a vallások közti békét veszélyezteti az a nagyegyházi struktúrára épülő kisajátító magatartás, amit tömegmérete révén a cikkben említett egyház gyakorolni szándékozik.
A történelemben már volt rá példa, ezért nem légből kapott a félelem. Amennyiben az államra nyomásgyakorlási szándékkal nehezedő klérus a kisebbséget – más, például protestáns közösségeket – létükben akarna fenyegetni, azt egy mai beállítottságú, hozzá ideológiai alapon is közelálló hatalommal könnyen keresztül vihetné. Ettől akarom megóvni a hívőknek “ottani” oldalon található hányadát, mert bízok a biblikus lelkületnek, a földi államnál erősebb hatalmában.
Akik Istent valóban szeretik, nem lehetnek közömbösek, vagy ami rosszabb részesek, egy esetleges sebtében összehozott, a lelkiismereti szabadságot korlátozó törvényekre hivatkozó elnyomásban. (Dénes Ottó)
2006. január 30.
Mészáros Tamás irása
Nem kellett különösebb jóstehetség a feltételezéshez: aligha véletlen, hogy éppen most, azaz 2006-ban kell a hívőknek oly intenzíven fohászkodniuk “a nemzet lelki felemelkedéséért”. A meghirdetett imaév előzetes indoklása persze a nándorfehérvári diadal és az 56-os szabadságharc esedékes évfordulóira hivatkozott, de aztán jött a püspöki kar körlevele, s nem hagyott kétséget az aktuálpolitikai szándék felől.
Ez az egyházi irat, miközben már-már nemzethalált vizionál, egyszersmind harcosan szembeszáll mindazokkal, akik nem félik az Istent. “Az ateizmus miatt sokan nem tudják, mit cselekszenek” – szól a katolikus klérus verdiktje, és az emberben óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: a püspökök vajon tudják-e, mit cselekszenek, amikor így beszélnek? Milyen okkal és joggal tételezik fel a transzcendens hatalomban kételkedőkről, hogy nem képesek a tudatos cselekvésre?
Ha mások mellett az ateisták sem mindig és feltétlenül tudják, mit cselekszenek – vagyis nem ismerik tetteik következményeit, illetve nem jól számolnak velük -, akkor nem azért nem tudják, mert ateisták, hanem azért, mert ők is csak esendő emberek. Attól pedig, hogy nem hívők, még nem válnak automatikusan tévelygővé, s persze tévedhetetlenné sem.
Miért gondolják a katolikus püspökök, hogy kizárólag a hívők s legkivált az ő egyházukhoz tartozók képesek a helyes cselekvésre? Mit szóljon ehhez az öntömjénezéshez a többi egyház? Hogyan fogadják el ezt a lelki pöffeszkedést akár a különféle felekezetek, akár az ateisták?
Merem remélni, hogy egyházuk nézeteit éppen a legmélyebben hívő katolikusok osztják a legkevésbé. Mert akik kellő alázattal gyakorolják hitüket, tudják: az nem a csalhatatlanság privilégiumát ígéri nekik. És semmiképp sem parancsolja a más hiten vagy a hittel egyáltalán nem élők kirekesztését a helyesen cselekedni képes állampolgárok sorából. Az a nemzeti üdvtan, amely a magyar püspöki kar körleveléből kirajzolódik, alapvetően és kérlelhetetlenül retrográd: a mai Európában ezt a fundamentalista hitfelfogást a római katolicizmus már sehol sem hirdeti. Legfeljebb Lengyelországban van még hajlama rá, vagyis ott, ahol történelmi hagyományai alapján szinte kizárólagos lelki hatalomként regnál.
Európa nyugati felén a felvilágosult katolicizmus (mert van ilyen!) megértette, hogy a lelki képviselet kisajátítása demokratikus és szekularizált társadalmakban éppen a pluralista berendezkedés lényegéből következően sem lehetséges. A jó katolikus csak akkor tekintheti magát jó kereszténynek, ha elismeri mások jogát a különbözéshez – mindenekelőtt a másféle hithez -, de nem utolsósorban az ateista világszemlélethez is.
A magyar katolikus egyház nem követi ezt az utat. Nyíltan és egyértelműen “totalitárius” szellemben lép fel; kizárólagos jogot formál a “nemzet lelkéért” imádkozni és imádkoztatni. Azokat pedig, akik egyáltalán nem óhajtanak “hitszerű” magatartást tanúsítani, egyszerűen leminősíti: ők azok, akik nem tudják, mit cselekszenek. Ez a legrosszabb magyar katolikus tradíció: szembenállás a reformációs egyházakkal, a bázisközösségekkel, az új gyülekezetekkel, mindenkivel, aki nem tartozik a római klérus fennhatósága alá.
Ez a hitbéli gondolkodás vakvágánya: az agresszív türelmetlenség. Holott a másként vagy egyáltalán nem imádkozók is teljes értékű tagjai a politikai nemzetnek, akiket nem lehet azon az alapon felelőssé tenni a társadalmi gondokért, hogy nem katolikusok. Vagy nem hívők.
A magyar katolikus egyháznak legkevésbé sem az a baja, hogy vannak politikai preferenciái, mi több, szándékai. Hanem az, hogy mindezt nem a saját nevében, kizárólag a katolikusok számára hirdeti, hanem mintegy a nemzet egészének képviseletében és virtuális felhatalmazásával próbálja propagálni. Amikor ez a klérus túlterjeszkedik a maga illetékességi körén, nem egyszerűen politizál, hanem megtagadja a demokratikus közösség alapelveit.
Bűnbocsátó cédula a XVI: századból
Másként: a magyar katolikus egyház elszántan nem akarja tudomásul venni, hol él. Milyen társadalmi környezetben, milyen szellemi szokásjogok világában. Ez a kisajátító klerikalizmus az evangélikusokat, a reformátusokat, a zsidókat, a szabad gyülekezeteket – és minden másként gondolkodó állampolgárt – durván provokálja: azt hirdeti, hogy a nemzet felemelkedéséért kizárólag katolikus szellemben lehet és szabad cselekedni.
Nem véletlen, hogy ez az intoleráns hang oly egyértelmű rokonságot mutat a jobboldal meghatározott köreinek politikai felfogásával. A demokrácia díszletein belül elképzelt totális hatalomgyakorlás eszménye törvényszerűen találkozik a maga egyházi megfelelőjével. Mindkét felfogás ugyanarról a tőről fakad; ki-ki a maga eszményeinek egyeduralmára tör. Ezért találkoznak egy közös harcban, s ezért azonosak az ellenfeleik is.
Ijesztően tudják, mit cselekszenek.