Pár héttel ezelőtt Orbán Viktor miniszterelnök, a magyarországi demokrácia intelligens és energikus sírásója úgy nyilatkozott a Népszabadság Rómában csellengő riporterének, hogy „a kormány a katolikus értékek mellett voksolt”.
Érdekes kijelentés.
A kabinet vajon szavazott – magam elé képzelem Stumpfot, Matolcsyt – a Denzinger-féle Enchiridion Symbolorum minden egyes tételéről? A szeplőtlen fogantatás, Mária mennybemenetele, a pápai tévedhetetlenség: ezt mind folyamatba tették? Csodák, ereklyék, közbenjárás, minden? Háromezres rendelettel?
A dologban az a gyönyörű, hogy Orbán Viktor, atyámfia az Úr Jézus Krisztusban – mostanság – hitvalló református keresztyén. Ez nyilván őt magát is meglepte kissé. A Vatikán Dominus Iesus című dokumentuma szerint ő is, akár e sorok írója, nyomorult, bűzhödt eretnek. Präsident Mádl és ő: egy hívő s egy eretnek, feles földön aratnak – de hagyjuk W. S. mestert, ő ma se hivatalos költő. Mit jelent az, ha valamely ev., ref. keresztyén ember a (római) katolikus értékek „mellett” (helyesen: „-re”) voksol? Át akar térni? Szurkol Caraffának Eperjesen? Avagy?
Extra Ecclesiam nulla salus”: miért nem szólította föl Orbán, a Győző, a magyar református-világtalálkozó részvevőit, hogy térjenek meg az egyedül üdvözítő apostoli Anyaszentegyház kebelére? Rejtély.
De talán mégse teljesen érthetetlen.
Akkor lehet teológián kívül a katolikus értékek „mellett” voksolni (s ez a „mellett” árulkodó: „mellettük” voksoltak Orbánék, nem rájuk), ha a katolikus „értékeket” színtisztán istentelen értelemben fogjuk föl. Azaz pusztán civilizációs értékként. Mint a Nagy Inkvizítor. A katolicizmus mint fegyelmező erő. Székesegyházak, motetták, rendi gimnáziumok, Mauriac, Julien Green. Biztosíték a bomlás ellen, védelem, erősség, tradíció. Legitimáció helyett áldás. Európai munka helyett ingyen szerzett – átélés, hit, töredelem nélkül szerzett – örökség. Pénzen (állami támogatáson) vett karizma. Oklevél a nyugatosságról – tanulás és vizsga nélkül. Kölcsönvett tekintély.
Sznobizmus. A saját kis vidéki felekezete már nem jó neki. De azért koszorúz Genfben. Aztán megcsókolja a pápa gyűrűjét. Oly sűrűn, oly szaporán nevezgeti „Szentatyának” a mások egyházának fejét, mint „Papának” az alvilág a lecsukott rendőr ezredest.
Keresztyén ember, különösen protestáns keresztyén számára ez visszataszító, gondolom. Az evangyéliom nem kínál karizmát miniszterelnököknek. Nem nagyon kedveljük boldogult Kálvin János teokratikus parancsuralmát, de annak azért mégis az üdvösség volt volna a célja, nem az egész pályás letámadás, négy-öt százalékkal több szavazó, sárazsadányi kastély. Hagyjuk ki ebből a Megváltó Jézus Krisztust, excellenciás uram. De még a pápát is, ezt az öreg forradalmárt. Ő nem kedveli a pénz uralmát, nem úgy, mint kegyelmességed.
Amikor református ember (vagy református eredetű ateista vagy agnosztikus ember, pár éve még heveny antiklerikális, lázadó mindennel szemben, ami nem a saját személyes hatalma és előnye) azt mondja, ő és klikkje a katolikus értékek „mellett” voksol, tudjuk, ez mit jelent.
Egyrészt: semmit.
Másrészt: üzletet. Az egyház i
ntézményeket kap, pénzt, befolyást, respektust, az istentelen kormánypárt pedig jó hírű pártfőiskolát, „instant” identitást, koholt múltat. Van erre szó, jó régi: simónia.
Ami igazán szomorú ebben a búbánatos históriában, az az egész ügy gyökértelensége. Ha kell, hitetlen, kócos papramorgók vagyunk. Ha kell, bibliás, székelyes reformáltak. Ha kell, barokkos neokatolikusok.
Bibó rossz bolt? Mindszenty jobb? Lessük az árfolyamot, veszünk, eladunk. Semmi nem számít. Orbánnak minden mindegy, kivéve Orbánt. Katolikus? Milyen értelemben? Ágostonos? Jezsuita? Monoteletizmus? Szemipelagianizmus? Tudják ezek a fiúk, miről beszélnek?
Ha már most épp konzervatív kalapot viselnek: kérnénk egy kis tiszteletet. Pietást. Az egyház sokat szenvedett. Minden tagja sajog.
Nem illik még táncba vinni.
Tamás Gáspár Miklós Magyar Hírlap 2000-11-19