Milyen sorsra juthat a gondolatok áramlása, ha már többé nem szabadok. Elsőnek Juhász Gyula: Testamentum c. versének első sorait idézem. Az eredeti juhászgyulai gondolatot kissé átszerkesztette az idő.
“Mielőtt innen végképp elmegyek, szeretnék elköszönni emberek.
Ha emlékeztek mit daloltam én, ne kérdezzétek ki voltam én.
Nem a pacsirta fontos, csak A DAL, mely a nem múló szent összhangba hal…..”
Most pedig Petőfi (Apostol) meséli el a CENZORRAL megélt élményét. A heves és -még- szabad lelkű ifjú írót miként hűti le a szerkesztő, aki már tapasztalt – politikus – róka volt az irodalom/lapkiadás berkeiben.
“Dolgozni kezde, írt,
Ugy írt, amint sugalta lelke,
Hozzája méltón, szabadon.
Egy szerkesztőhöz vitte művét,
Átolvasá az, és így válaszolt:
„Nagy ember ön, uram,
S a mellett nagy bolond!
Nagy ember ön, mert ez dicső remekmű,
Ennél különbet még Rousseau sem írt;
És nagy bolond ön, mert azt képzeli,
Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni.
Sosem hallotta ön hirét
A cenzurának?… hogyha nem,
Hát megmondom, mi az?
Az a pokol cséplője, mely alá
Kévéinket kell tartanunk, s ez
Az igazságot, a magot
Kicsépeli belőle, aztán
Az üres szalmát visszadobja,
S ezen rágódik a közönség.
Ha ön nem hisz szavamnak, ám
Próbálja meg, s én minden szem magért,
Amely kévéjében marad,
Egy ón golyót nyelek le.
Ha azt akarja ön, hogy e
Cséplő alá ne jusson,
Ne gabonát, de maszlagot
Termesszen, mely kábít, bolondít,
Ezt mindenestül
Kitálalhatja ön,
Sőt érte még meg is dijazzák.”
Bódultan tért az ifju vissza, mintha
Falnak ment volna egyenest fejével.
Asztalhoz űlt, és föltevé magában,
Hogy szép lágyan, szelíden ír
S olyan símán, hogy a cenzor keze
Elsiklik rajta, mint a bársonyon.
Midőn müvét bevégezé,
Azt vette észre, hogy még szabadabb,
saját albumok Még keserűbb, mint először vala.
S így tizszer, százszor ujra s ujra írt,
Aztán eltépte, belátván, hogy a
Kerékvágásba csak nem jön bele.
És meggyőződék végre is,
Hogy ami kinyomathatik,
Abból nem fog tanulni senki,
És amiből lehet tanulni,
Az nem jut napvilágra.
„Irtóztató!” kiálta föl
„Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam?
Lelkem tüzét, mely a világot
Gyujtotta volna föl,
Magamba kell hát fojtanom,
Hogy önmagát eméssze el?
És élnem is kell… mibül élek?
Vagy megtagadjam elvemet,
Azt a szentséges elvet?
Odaszegődjem a gazokhoz,
Az emberiség ámitóihoz?
Nem, istenemre, nem!
Inkább szeméten éhen veszek el,
Inkább ugy végzem éltemet,
Amint elkezdtem azt,
Lopok, szolgálok, koldulok,
Mint egy betűt 
írjak, képek mi nem
Lelkem forrásából fakadt,
Mint gondolatim legkisebbikére
Hamis pecsétet üssek!
Isten hozzátok, gondolatjaim, ti
Befalazott rabok,
Legyen fejem börtön s koporsó
A számotokra… oh de nem,
Ti nem halhattok ott el;
Eljő a nap, mert el kell jőnie,
Midőn kinyíl e börtön ajtaja,
S ti bejárjátok a kerek világot,
S fényt és meleget visztek magatokkal,
Miként a nyári nap sugárai!”
(Giordano Bruno, a szabad-gondolkodás áldozata) _