Jézus pere II. rész. A források

A források

A történész számára forráskrónika a Jézus elfogatásáról, kihallgatásáról és keresztre feszítéséről be­számoló négy evangélium. A leírt események Júde­ában, egy római tartományban történtek, a Római Birodalomban ekkor Tiberius császár uralkodott (Kr. u. 14-37.), a tartományt Poncius Pilátus hely­tartó igazgatta (Kr. u. 26-36.). Nem keresztény for­rások is megerősítik, főleg Tacitus Annalesei: Krisztust Pilátus végeztette ki.

Megfelel ennek a kivégzés módja is: a keresztre feszítés római bünte­tés volt, nem zsidó. A történész terjedelmes teoló­giai kutatásanyagból meríthet, megannyi mű törek­szik bő kétszáz éve arra, hogy a történelmi Jézust az evangéliumi történeteken túlmenően megvilágít­sa. Nincs még egy esemény az ókori történelem­ben, amelyet olyan bőségesen tanulmányoztak vol­na, mint Jézus perét.

Nincs olyan mondat az evan­géliumokban, amelyet el ne vetettek, meg ne véd­tek, ne módosítottak volna.

Nincs álláspont, ame­lyet ne képviseltek volna, a betű szerinti hitelesség­től az olyan kételkedésig, amely radikálisan kétség­be vonta a per tényét is.

Az evangéliumok egymás közötti viszonyáról sem kevesebb a vita. Márk pas­sióleírása a legrövidebb, legegyszerűbb és valószí­nűleg a legrégibb. Az evangélista körülbelül egy nemzedéknyi idővel Jézus halála után írhatta, és al­kalmasint nemcsak szájhagyományokra, hanem írott forrásokra is támaszkodott. A passió általa rögzített alapvető történeti anyag a többi három evangéliumban megismételve jelenik meg.

Máté csupán epizódértékű kiegészítéseket iktat Márk szövegébe. Ezt teszi később Lukács is, de ő még egy lépéssel továbbmegy, és módosítja Márk leírá­sának némely részletét. János, a legfiatalabb evan­gélista még egy nemzedékkel később írja meg mű­vét, s ő erősen átformálja a három szinoptikus alap­történeti anyagát.

A történész ebben a jól ismert amplificatio műve­letét ismeri fel: a történeti eseményt és annak első írásbeli foglalatát későbbi szerzők egyre bővítik. A bővítés indíttatása esetleg csak az az irodalmi szán­dék, hogy az előd egyszerű műve ékesebbé váljon. Vagy lehet, hogy az utódnak időközben további anyag került a birtokába, s azt, mint Máté, beiktatja a korábbi műbe. Itt-ott igazítania kell elődje munká­ján, ahogy Lukács teszi.

Vagy értelmezi az ese­ményt, és átértelmezi addigi ábrázolásait, ezt főleg János teszi. A három szándék fedheti is egymást. Ha sok az utólagos bővítmény, akkor számolni kell avval, hogy annak már nincs hiteles alapja, hogy csak következtetés, vagy csak az ékesség és az ér­telmezés érdekében találta ki a szerző. Ezért a törté­nelmi alapanyagból kell kiindulni.

Nem egy teológus itt avval az ellenvetéssel élne, hogy a pogány ókori történetírókra érvényes meto­dikai szabályokat nem lehet csak úgy és ugyanúgy az evangéliumokra is alkalmazni, hiszen az evangé­listák nem óhajtottak történetírók lenni, ők kultikus-kerigmatikus szándékkal írtak.

Ez igaz.

Ám ez nem zárja ki a szerzők történetírói szándékát. Még kevésbé azt, hogy az evangélisták számoltak olva­sóik történelmi érdeklődésével. A tanítványok és hívők első közösségeiben, azok közt tehát, akik túl­élték Jézust, nem volt szükség történetírói támasz­ra ahhoz, hogy imádságban és istentisztelet során megjeleníthessék a halálát. Mindezt megváltoztatta az idő múlása és az, hogy a kereszténységet külde­téstudata is eltávolította az eredeti helyszíntől. Az evangéliumok, különböző más, korábbi iratokhoz hasonlóan a hagyomány-közvetítésnek azon eszkö­zei, miáltal a kortársi élmény átalakul történelmi emlékezéssé, és mint ilyen, egyben kanonizálásra vár.

Márk és Máté elárulja, hogy a történelmi meg­örökítés legalábbis másodlagos szándékként meg volt. Közvetlenül a passió elé beiktatják annak az asszonynak az eredetileg önálló történetét, aki né­mely tanítvány neheztelését kiváltva, Jézusra paza­rolta drága nárdus kenetét. Jézus helyesli a cseleke­detet:

„Bizony mondom nektek: valahol az evangé­lium hirdettetni fog az egész világon, az is elmondatik, amit ez cselekedett, az ő emlékezetére.” (Márk 14, 3-9; Máté 26, 6-13)

Lukács evangéliu­ma bevezető mondataiban egy történetíró hangján szólal meg. Sok elődről beszél, akik Jézus történe­tét, „a köztünk végbement dolgokat” följegyezték, s e munkában szemtanúkra, kezdettől fogva jelen­voltakra támaszkodtak, akik „szolgái voltak az igé­nek”.

Őket kívánja Lukács követni, címzettje, Teofil számára mindent gonddal és sorjában megírni, meggyőzve őt afelől, hogy amit hallott, annak „vé­gére járt”. A gondos történeti ábrázolásnak tartozé­ka a kronológia, erre Lukács az előtörténeti és a Jé­zus születéséről, valamint nyilvános föllépése előt­ti életéről szóló részben gondosan ügyel. János úgy közelít a történeti leíráshoz, hogy szemtanúkat em­lít: miután Jézust elfogták, és a főpap elébe vitték, a tanítványok egyike beléphetett a tornácra, mivel ismerőse volt a főpapnak (18, 15).

Ez a tanú ugyan­úgy névtelen marad, mint az a másik, aki látta, hogy a Megfeszített oldalából a lándzsadöfés nyo­mán vér és víz folyt, s ezt tanúsította is, amiért iga­zát az evangélista kiemeli (19, 35). János általában sűrűn él a martiria (tanúságtétel), martürein (tanú­sít), alétheia (igazság), aléthész, aléthénosz (igaz) szavakkal, ezek a szinoptikusoknál alig vagy egyál­talán nem fordulnak elő. Ezeknek a szavaknak min­den esetben kizárólagos teológiai értelmezése erő­szak lenne az evangélista ellen. János igen jól látha­tóan törekszik arra is, hogy leírásába a zsidó közös­séget is tanúként bevonja: mivel nála a közelgő” pészach ünnepére tekintettel egyetlen zsidó sem lép be a helytartó hivatali épületébe, az evangélista Pi­látust lépteti ki többször a kapun.

Az evangélisták egyike sem akarta „csak meg­mutatni, mi hogyan történt valójában”, de épp a passióban, amikor Jézus megütközött az államhata­lommal, kevésbé volt lehetséges, ami élete más sza­kaszaiban inkább: nevezetesen, hogy a történeti va­lóságot egy vallási igehirdetés szolgálatában átala­kítsák. Az evangélisták és olvasóik tudniillik még ugyanabban a korban és világban éltek. Mint Jézus és tanítványai, ők is a Római Birodalom alattvalói voltak, ismerték intézményeit, naponta látták képvi­selőit. Az eljárás részletei tekintetében imigyen több párhuzam vonható a római tartományokban ér­vényes jog, közigazgatás és politika között.

Ha az evangélisták közlései kritikát váltottak ki, és itt is kritikával illethetők, akkor ezért az evangé­liumok, illetve az evangéliumegyüttes leírásaiban föllelhető ellentmondások a felelősek. A kritika mértékét általában a római tartományi igazgatás rendje szabja meg, különösen Júdea tartomány igazgatásáé, amelyről bővebben Josephus Flavius tudósít A zsidó háborúban és az Antiquitates Judaicae-ban. Flavius Poncius Pilátus személyiségéről és hivataloskodásáról is képet ad, ez egybevethető avval a képpel, amelyet az evangéliumok adnak róla és perbeli szerepléséről.

Úgy tetszik, hogy János már egy akkor vitatott kérdésre is válaszolt, amely nem kevésbé foglalkoz­tatja a modern kritikusokat: mennyiben volt Jézus híveinek megbízható ismerete mesterük utolsó órái­ról? A puszta külső kerettörténetnek elegendő meg­figyelője akadt. Jézust, aki már többször szembeke­rült a főpapokkal és írástudókkal, ezek szolgái pészach előestéjén, tehát Niszán hónap 14-én fogták el Getszemáné kertjében; ezt csak János teszi egy nappal korábbra (18, 28). Másnap reggel a főpapok a helytartó elé állítják a megkötözött Jézust.

Ponci­us Pilátus még ugyanaznap délelőtt katonáival a Golgotára vezetteti és megfeszítteti; a nép látja Jé­zuson, hogy megkínozták. Az ítélet kimondására ál­lítólag nagy nyilvánosság előtt került sor, s az evan­géliumok egyetértenek abban, hogy az eljárás kime­netelét nem a törvény határozta meg, sem a római, sem a zsidó, hanem a hatalom. Pilátus fölismerte, hogy a vád hamis, szabadon akarta engedni Jézust, de a hatalmi huzakodásban vereséget szenvedett a főpapokkal szemben. Ezek nyomás eszközéül föl­használták a helytartói épület elé gyűlt, a szokásos húsvéti amnesztiát követelő néptömeget. Föl kell tenni még a kérdést, vajon mennyire hiteles ez a már nem a keretcselekménybe tartozó részlet. A pretóriumban lefolyt tulajdonképpeni tárgyalásról aligha értesültek közvetlenül Jézus tanítványai vagy hívei tágabb köréből bárki.

Ugyanez áll a szinhedrionban állítólag az elfogatás éjjelén lefolyt kihallgatásra.

Erről az előzetes el­járásról az evangélisták eltérően szólnak (Márk 14, 53-64; Máté 26, 59-68; Luk. 22, 54-71; Ján. 18, 13-24). Alapos a föltevés, hogy a különböző és a Pilátus előtti kihallgatást megelőző leírásokat kiszínezték, abból a nyomós gyanúból kiindulva, hogy ott csak Jézus tanításáról lehetett szó. Hitkérdések­ben Jézust azért is fölösleges lett volna kihallgatni, mert a főpapok kezdettől fogva politikai döntést akartak kicsikarni. Szándékukat nyomban elárulta az, hogy erőszakkal fogatták el, Jézus szemére is vetette a poroszlóknak:

„Mint latorra – és lázítóra: egy szó jelöli mindkettőt -, úgy jöttetek ki kardok­kal és dorongokkal engem megfogni. Mindennap nálatok voltam, a templomban tanítván, és nem fog­tatok el engem.”

Ez a két mondat, ez az önként kí­nálkozó, ennélfogva hihető reakció volt az utolsó szó, amelyet a tanítványok Jézus szájából hallot­tak. Ezután elmenekültek.

Az elfogatás körülmé­nyeiből előre láthatták, hogy a főpapok felségsér­tés (crimen laesae maiestatis) vádjával fogják a helytartó elé állítani. A fogalom körébe a tartomá­nyokban a Róma-ellenes magatartás legváltozato­sabb formái tartoztak, és magánszemélyek nyilvá­nos és feltűnő’ fellépését igen könnyen lehetett Ró­ma-ellenessé magyarázni. A főpapok ebben látták a legkényelmesebb utat céljuk felé, a módot, hogy terhes ellenfelüktől megszabaduljanak. Jó alkalom­nak a húsvéti ünnep kínálkozott, amikor a helytartó tengerparti székhelyéről, Cezareából Jeruzsálembe szokott menni, hogy szokás szerint a fővárosban törvényt tartson.

A szinhedrioni időpontot illetően aggodalom merült fel, mert a várost húsvétkor za­rándokok és idegenek árasztották el, és gyakran tör­tek ki utcai csetepaték (Márk). Emiatt a helytartók az ünnepnapok alatt őrséget állítottak a templomud­varokra (Flavius). De az épp tisztét gyakorló Kaja­fás főpap, aki az evangéliumokban első emberként jelenik meg, érvényesítette a maga akaratát (vö. Ján 11, 49-53). Számított arra, hogy a helytartó tüs­tént lecsap majd egy galileai, Jézus nevű vándorpré­dikátor elleni vádra, egy olyan vádlottra, aki tanai­val nyugtalanságot támaszt a népben, miközben egyre sereglenek köré a hívei.

Egy ilyen ügy megfe­lelt az ismert szigornak: a rómaiak mindenki ellen eljártak, aki megzavarta egy tartomány belső nyu­galmát. Ha Jézus hívei netalán fölzúdulnának, Pilá­tus erőszakkal verne le minden megmozdulást. Ha a vád részleteinek indokai el is térnek egymástól (1. Luk. 23, 2), lényege mégis az, hogy Jézus a zsi­dók királya akar lenni. Ehhez Júdea római tartomá­nyának addigi történelme időszerű, Pilátus által jól ismert háttérrel szolgált.