Az ember eredendő bűnének következményét próbálhatjuk tompítani, vagy kellemessé tenni többrendbeli mellébeszéléssel, de a biblia elég világos és egyértelmű magyarázata kell(ene) vezesse gondolatainkat ebben a lényeges kérdésben is.
Ha meg szeretnénk érteni az ember elmúlásának filozófiáját és az erről megélt VALÓDI halálközeli, sőt utáni állapotot, elsőnek Jézus Krisztus halála előtti utolsó döbbenetes erejű csodájának alanyát kellene szóra bírni: LÁZÁRT, aki valódi (3 napos, oszladozó) hulla volt, de az Isteni szóra kijött sírjából és még élt számunkra nem tudott ideig.Annyira valós bizonyítéka volt Jézus isteni mivoltának, hogy a környezetből mindazok, aki halálra akarták adni – és végül sikerrel – meg is ölték a Megváltót, el akarták pusztítani az újból megéledt bizonyítékot: Lázárt.
Ha a halálközeli – vagy utáni – élményekről valaki hitelesen be tudott volna számolni, hát az biztosan ez az ember lehetett volna, de nem szól semmiféle feljegyzés, irat, hagyomány arról, hogy Lázár regényben, egyéb módon tette volna közzé élményeit, mivel OTT egyáltalán nem voltak ilyenek.
Bölcs Salamon ezt a kérdést vizsgálva határozottan leszögez néhány szabályt:
Préd 3.19
Mert hiszen az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltető lehelet, és nincs az embernek többje, mint az állatnak. Igen, mindkettő hiábavalóság!
Préd 3.20
Mindkettő ugyanarra a helyre jut. Mindkettő porból lett és minden visszatér a porba.
Préd 3.21
És ki tudja, vajon az emberek fiainak éltető lehelete fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltető lehelete lefelé, a földbe száll-e?
„Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik.” (Préd 9, 5 Új ford.)
Tehát az ÖNTUDATOS lélek képzete nem a bibliai hitvilágból került át a vallásos köztudatba. De hát akkor honnan?
A teológia nagyjai is letették voksukat ebben a kérdésben.
Dr Nyiri Tamás a R.Kat. Hittudományi Akadémia volt rektora ezt boncolgatta.
(Részlet a Remény, vagy halál c. tanulmányból. Vigilia 1978 november)
“Az európai hagyománytörténetben kiváltképpen két gondolatkör hatására alakult ki a halál utáni élet eszméje.
Az egyik a lélek halhatatlanságának görög fogalma,
a másik a holtak feltámadásának bibliai hite.
Melyikük illik antropológiai kiindulásunkhoz, az ember végtelen nyitottságához?
A görög modell
A halhatatlanság eszméje a test és a lélek gyökeres megkülönböztetésén alapszik. A testet elpusztítja a halál, a lélek pedig megszabadulva földi bilincseitől visszatér örök isteni életébe. Ebben a felfogásban szemlátomást nincs helye a reménynek. Aki ezen a meggyőződésen van, az nem vár semmit a jövőtől, nem reméli azt, ami még nincs itt, mivel bizonyos abban, hogy már most van valami halhatatlan az emberben, a lelke. A görög észjárás csak az emberi létezés romolhatatlan magvának, a léleknek képében tudta feltételezni a halálon túli életet, mivel megbocsáthatatlan könnyelműségnek tartotta volna a jövőtől várni ily túláradó beteljesülést. E lélekfogalom bírálatára vall tehát, ha valaki a halálon túli reménység megnyilvánulásaként fogja fel. Akinek ez a véleménye, az a lélek halhatatlansága mellett felsorakoztatott érveket nem bizonyítékoknak tekinti, hanem jelzéseknek és utalásoknak, melyekben kifejeződik a halhatatlanság vágya. A modern filozófia mindenesetre azon a véleményen van, bár a lélek halhatatlansága majdhogynem a múlt század közepéig megcáfolhatatlannak tűnt, annak ellenére, hogy Duns Scotus, korának legélesebb elméjű teológus-filozófusa már a XIII. században rácáfolt a platóni érvekre; felfedte, hogy a lélek örök élete nem mutatható ki merőben filozófiai úton (Oxoniensa IV,43,2 no 16-31).
Platón a Phaidón című dialógusában fejti ki legrészletesebben tanítását. A lélek azért éli túl a test felbomlását, mert nemcsak az élet párája, hanem az a képesség is, mellyel megismerjük az ideákat. A lélek tulajdonképpeni lényege az ember megismerő szelleme, s ez az ideákkal rokon valóság (Phaidón 79). Az ideák anyagtalan, örök, igazi valóságok, melyek nem bomolhatnak föl, nem eshetnek szét (Phaidón 78). A lélek korábbi, isteni életéből emlékezik vissza rájuk, mikor még nem volt testhez és érzéki szellemhez kötve (Phaidón 82). Mivel emlékképei által magukból az örök eszmékből részesül, hozzájuk hasonlóan ő maga is halhatatlan és romolhatatlan. „Ezek szerint az ember romolhatatlan része a halál közeledtekor, úgy látszik, meghal, halhatatlan része ellenben változatlanul el nem enyészve távozik el” (Phaidón 107). Az érvelés veleje, hogy a lélek azért halhatatlan, mert a szellemi megismerés által az ideák romolhatatlan létéből részesül, sosem aratott osztatlan sikert. Többek között azért nem, mert az ideák létezését már Platón tanítványa, Arisztotelész kétségbe vonta. Ugyanakkor szilárdan élt tovább a közmeggyőződés, hogy az emberi önreflexióban tapasztalt lélek a testtől különböző, önálló anyagtalan szellemi valóság – bármily szorosan tartozzék is a testhez. Úgy látszott, hogy szelleme révén az anyagi világtól nemcsak különböző, hanem attól teljesen idegen szellemi világhoz is tartozik az ember. Megint más kérdés, hogy e meggyőződés módszeres filozófiai okfejtés eredménye-e, vagy inkább a halál utáni élet reményének megnyilvánulása. Feltehetően ebben az utóbbi értelemben definiálta 1513-ban az V. Lateráni zsinat a szellemi lélek halhatatlanságát (DS 1440).
A természetfölötti hit tárgya elsősorban nem a metafizikai spekuláció, hanem Isten kijelentése. A kinyilatkoztatás pedig azt tanítja, hogy nem az ember ereje, hanem Isten mindenhatósága kerekedik fölül a halálon: a győztes erő nem a halhatatlan lélekben rejlik, hanem Isten elhatározásában, hogy az ember éljen, és az Ő hűségében, mellyel beváltja ígéretét – írja G. Greschake (6). “
Préd 12.1
Gondolj Teremtődre ifjúságod napjaiban, mielőtt megérkeznek a gonosz napok, és elközelegnek az évek, amelyekre azt mondod majd: nem tetszenek nekem;
Préd 12.2
mielőtt elsötétül a nap és a világosság, a hold és a csillagok, és mielőtt az eső után visszatérnek a felhők;
Préd 12.3
amikor megremegnek a ház őrzői, és megrokkannak az erős férfiak;
Préd 12.4
amikor bezárják a külső kapukat, és halkabbá válik a malom zaja; amikor elcsitul a madarak hangja, és minden dal elhallgat;
Préd 12.5
amikor félnek a magaslatoktól, és ijedten járnak az úton; amikor a mandulafa virágzik, a sáska jóllakik, a kapor kipattan, az ember meg örök hajlékába tér – az utcán már jönnek-mennek a siratóasszonyok;
Préd 12.6
mielőtt elszakad az ezüstkötél, megreped az arany gyertyatartó, megpattan a forrásnál a korsó, s összetörik a kúton a kerék;
Préd 12.7
és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta.
Préd 12.8
A téma hatalmas és még több posztot kíván. (Dénes Ottó)
[origo]|2011. 11. 07
Bár magyarázzák természettudományosan, spirituálisan és pszichológiai szempontból is, végső és biztos magyarázat még nem született a halálközeli élményekre. A skóciai Edinburgh-i Egyetem kutatóinak új tanulmánya szerint ezek az élmények az agyi folyamatok eredményei, és elsősorban a noradrenalin hormon idézi elő őket.
Egy sötét folyosó végén meglátni a ragyogó fényt, a túlvilág kapujában találkozni rég elvesztett családtagokkal, átélni a tökéletes békét, nyugalmat. Ezek a halálközeli élményt átélők leggyakoribb tapasztalatai. Bár sokan hisznek ezeknek a jelenségeknek a spirituális vonatkozásaiban, kutatók időről időre tudományos magyarázatokkal támasztják alá, hogy csupán az agyban lejátszódó kémiai folyamatoknak köszönhetőek ezek a víziók.
Az Edinburgh-i Egyetem kutatói szerint ezeknek a halálközeli élményeknek az oka az, hogy az agy magyarázatot próbál adni olyan máskor nem tapasztalt, idegen érzésekre, melyeket egy traumatikus esemény során érez az ember. Mindezt alátámasztja, hogy vizsgálatuk során olyan esetekben is tapasztaltak a résztvevők halálközeli élményeket, amikor, bár úgy hitték, valójában nem is fenyegette őket halál.
A kutatás szerint az agyban az ilyen élményeket a noradrenalin nevű hormon idézi elő, amely a középagyban termelődik, és amely pozitív érzelmeket, hallucinációkat, és más, a halálközeli élmények során tapasztalt érzeteket és víziókat vált ki. A tanulmány a Journal Trends in Cognitive Sciences című szakfolyóiratban jelent meg.
Számtalan kutatási eredmény született már ebben a témában. A berlini Charité Orvosi Egyetem kutatói a közelmúltban úgy találták, hogy a halálközeli élmények az agyban háromszorosára nőtt szerotoninszint következményei.
Egy svájci kutatás viszont arra jutott, hogy az agy jobb oldali halánték- és homloklebenye határán lévő (temporoparietális) területét stimulálva előidézhetőek halálközeli élmények. Egy szlovén kutatás pedig úgy véli, hogy a hosszú, sötét alagút végén meglátni a fényt csupán annyit jelent, hogy a szembe oxigénben szegény vér áramlik.
Sam Parnia, a New York-i Állami Egyetem újraélesztéssel foglalkozó kutatásainak vezetője, a Mi történik, ha meghalunk? című könyv szerzője szerint azonban bármilyen fiziológiai magyarázat is születik ezekre az élményekre, mégsem jelenthetjük ki róluk, hogy nem valósak, éppúgy, ahogy a szeretet vagy a boldogság érzését sem kérdőjelezzük meg.
Még egy magyarázat a halálközeli élményekre
Véradásra serkent a saját halál gondolata
Mit gondolnak a magyarok saját halálukról?
Három és fél óra klinikai halál után hozták vissza az életbe
22 komment