Mi illeti meg Istent és mi a császárt? (A.T.Jones)

“Ekkor a farizeusok elmenvén, tanácsot tartottak, hogy szóval ejtsék őt tőrbe. És elküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal, akik ezt mondták: Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és az Isten útját igazán tanítod, és nem törődsz senkivel, mert embereknek személyére nem nézel. Mondd meg azért nekünk, mit gondolsz: Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? Jézus pedig ismervén az ő álnokságukat, mondta: Mit kísértgettek engem, képmutatók? Mutassátok meg nekem az adópénzt. Azok pedig odavittek neki egy dénárt. És mondta nekik: Kié ez a kép és a felírás? Mondták neki: A császáré. Akkor mondta nekik: Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak; és ami az Istené, az Istennek” (Mt. 22:15-21).

Ezekkel a szavakkal Krisztus világos különbséget tett császár és Isten között – aközött, ami a császáré, s aközött, ami az Istené, vagyis a polgári és vallási hatalom közt, valamint aközött, amivel a polgári kormánynak, s amivel a vallási hatalomnak tartozunk. Ami a császáré, azt a császárnak kell megadnunk, ami pedig Istené, azt egyedül Istennek. Ami az Istené, afelett a császár nem rendelkezhet. Azt állítani, hogy mi kötelesek vagyunk a császárnak adni azt, ami az Istent illeti meg, vagy pedig hogy a császár közvetítésével kell megadni azt, ami az Övé, az Krisztus kijelentésének elferdítése és a maga értelméből való kiforgatása.

Az ilyen magyarázat csak ellentmondásba keverné Krisztust önmagával, és pontosan ez az, amire a farizeusok törekedtek. Mivel a “császár” szó a mindenkori államra utal, egyértelmű, hogy azok a kötelességek, amelyekkel a császárnak tartozunk, polgári kötelességek, s azok, amelyekkel Istennek tartozunk, kizárólag erkölcsi vagy vallási kötelességek.

A Webster-féle értelmező szótár így határozza meg a vallás fogalmát: “Isten elismerése úgy. mint aki a tisztelet, a szeretet és az engedelmesség tárgya”.

Egy másik – hasonlóan jó – meghatározás szerint: “Az ember személyes kapcsolata Istennel a hit és az engedelmesség útján”.

Egy további meghatározás: “Kötelességeink, amelyekkel Teremtőnknek tartozunk, és ezek teljesítésének módja”.

Nyilvánvaló tehát, hogy a vallás és a vallásos kötelességek egyedül Istenre tartoznak, s mivel azt, ami Istené, Istennek kell megadnunk és nem a császárnak, következésképpen Krisztus szavai szerint az állam nem illetékes a vallás kérdésében, hiszen a vallás Isten és az ember személyes kapcsolata. Egy másik fontos fogalom az erkölcs. Egyik általánosan elfogadott meghatározása így hangzik: “Az erkölcsi mértékhez, vagy szabályhoz való igazodás, vagy az attól való eltérés. Valamely cselekedetnek az isteni törvényhez való igazodása”. Minthogy az erkölcs a cselekedetek isteni törvényhez való igazodása, világos, hogy az erkölcs kizárólag Istenre tartozik, és az államnak erre nem terjed ki a hatásköre. Első hallásra ez szélsőséges, sőt hamis álláspontnak tűnhet, de nem az.

Mindenki beláthatja, aki egy kis figyelmet szentel e tárgynak. A már idézett meghatározás első része azt mondja, hogy “az erkölcs: az erkölcsi mértékhez vagy szabályhoz való igazodás, vagy az attól való eltérés” és a meghatározás későbbi része mutatja, hogy ez az igaz erkölcsi mérték az isteni törvény. Az erkölcsi törvényt így határozhatjuk meg: “Istennek, mint a legfőbb erkölcsi hatalomnak az akarata a jellemükért és magatartásukért felelősséggel tartozó lényekre vonatkozóan; vagyis a cselekvés kötelező érvényű szabálya a lelkiismeretre avagy az erkölcsi magatartásra nézve. Az erkölcsi törvény összefoglalását tartalmazza a Tízparancsolat, melyet Isten saját kezűleg írt fel két kőtáblára és adott át Mózesnek a Sínai-hegyen.”

A fenti meghatározások összhangban vannak a Bibliával. A Biblia szerint a Tízparancsolat Isten törvénye, Isten akaratát fejezi ki, megítéli a szív gondolatait és indítékait, megtartása az ember Isten iránti kötelessége. A Biblia ezt mondja: “Az Istent féljed és az ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fődolga” (Préd. 12:15) Így szól Krisztus: “Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára, méltó az ítéletre; aki azt mondja az ő atyjafiának: ráka /= hitvány alak/, méltó a főtörvényszékre; aki ezt mondja: bolond /a bibliai fogalom eredeti jelentéstartalma: istentelen, gonosz/, méltó a gyehenna tüzére” (Mt 5:21-22). János apostol a következőket írja: “Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos” (I. Ján. 3:15) S ismét Jézus Krisztus mondja:

“Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál. Én pedig azt mondom néktek, hogy ha valaki asszonyra tekint gonosz kívánság okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében” (Mt. 5:27-28)

Tovább is lehetne sorolni a példákat, de ennyi is elegendő annak szemléltetésére, hogy az erkölcs az erkölcsi törvény iránti engedelmesség, és hogy ez a szív gondolataira és indítékaira is kiterjed. Ennek ellenőrzése tehát a dolog természeténél fogva az államhatalom hatáskörén kívül esik. Aki gyűlöli az embertársát: gyilkos; egy asszonnyal akár gondolatban is paráználkodni: házasságtörés. Ezek a cselekedetek erkölcstelenek, és elkövetésük az erkölcsi törvény megsértése, de egyetlen állam sem tekinti feladatának, hogy ilyen esetekben büntessen. Az ember egész életén át gyűlölheti a szomszédját, megkívánhat mindent a világon, tisztátalanul gondolkodhat minden egyes nő felöl, akit csak meglát – egész életében teheti ezt, de mindaddig, amíg ez gondolati szinten marad, a polgári hatalom nem büntetheti. Igen erkölcstelen ember az ilyen; de az államnak mégsem áll módjában megbüntetni őt. Még csak meg sem kísérli ezt. Ez a dilemma is jelzi, hogy az erkölcs vagy erkölcstelenség kérdése az állam hatáskörén kívül esik. De folytassuk e gondolatmenetet. Mihelyt a szívbéli gyűlölködés, kívánság, irigység vagy paráználkodás testi sértéshez, a tulajdon ellen elkövetett bűncselekményhez; avagy erőszakos közösüléshez vezet – az állami igazságszolgáltatás büntetéssel sújtja az elkövetőt.

De ne felejtsük el: az állam ilyenformán nem az erkölcsi törvény, hanem a közjog áthágását bünteti. Az erkölcstelenség a szívben érhető tetten, és kizárólag Isten által. Az állam senkit sem az erkölcstelensége miatt büntet. Ha ezt tenné, gyilkosságért el kellene ítélnie azt, aki gyűlöli az embertársát, mert az igaz erkölcsi mérték szerint a gyűlölet is gyilkosságnak számít. Világos tehát, hogy az állam az erkölcstelenséget nem bünteti és nem büntetheti, hanem kizárólag csak az állampolgári kötelesség megszegéseként elkövetett bűncselekményt.

Ezt a megkülönböztetést az állam, avagy a nemzeti kormány (összefoglalóan: a polgári kormány) fogalma is magában hordozza. Soha senkinek nem jutna eszébe, hogy erkölcsi kormányzatról beszéljen. Isten kormányzata az egyedüli erkölcsi kormányzat. Isten az egyedüli, aki teljes mértékben erkölcsi alapon kormányoz. Isten törvénye az egyetlen erkölcsi törvény. Egyedül Isten joga, hogy megbüntesse az erkölcstelenséget, ami az erkölcsi törvény megszegése. Az emberek által felállított kormányzat polgári kormányzat, nem pedig erkölcsi. Ezért az állam törvényei polgári törvények, nem pedig erkölcsiek. A polgári kormány feladata a polgári törvények áthágásának megbüntetése. Az erkölcstelenség megbüntetése egyedül az erkölcsi törvény és az erkölcsi érzék Megalkotójára tartozik, aki az egyedüli igaz bíró erkölcsi kérdésekben. Ez mindazok számára nyilvánvaló, akik becsületesen gondolkodnak erről a témáról.

Mindez még világosabb, ha meghatározzuk, hogy mit is jelent az a megjelölés, hogy “polgári”: a városra, vagy az államra, illetve az állampolgárok egymás közötti, valamint az állammal való kapcsolatára vonatkozó. Mindezek világosan mutatják, hogy a császárnak (államnak) csak azzal tartozunk, ami polgári, Istennek pedig azzal, ami erkölcsi, vagy vallási. Más definíciók ugyanezt támasztják alá.

Például Webster a bűn fogalmát úgy határozza meg, hogy “bűn mindaz, ami Isten akaratának áthágása”. A Szentírás szerint pedig a bűn a törvény áthágása. Törvényen ez esetben nyilvánvalóan az erkölcsi törvény értendő, a Tízparancsolat, amint ez pl. Róma 7:7-ből kitűnik: “A bűnt nem ismertem, hanem csak a törvény által; mert a kívánságról sem tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánd!” Arról a törvényről van tehát szó, amely a “ne kívánd!” parancsolatot is tartalmazza; vagyis a Tízparancsolatról. Ez az erkölcsi törvény.

A bűncselekmény viszont az állam törvényeinek a megszegése. A szótár így határozza meg: “Bűncselekmény – szűkebb értelemben véve – akár az emberi, akár az isteni törvény áthágása, a modern szóhasználatban viszont az állam törvényeivel ellenkező cselekedeteket jelöli.” Így az állam által alkotott jogszabályok a bűncselekmény fogalmát határozzák meg, és a bűncselekményt, a tettet veszik figyelembe, nem pedig a bűnt – miközben az isteni szabályok a bűn fogalmát határozzák meg, és a bűnt veszik figyelembe, nem pedig a bűncselekményt. Mivel Istené az egyetlen erkölcsi kormányzat, és az ő törvénye az egyetlen erkölcsi törvény, kizárólag ő hívatott az erkölcstelenség megbüntetésére, és éppen úgy az erkölcsiség előremozdítására. Az erkölcs az Isten törvényéhez való igazodás, az Isten iránti engedelmesség. Ám az Isten iránti engedelmességnek őszintén és igazán a szívből kell fakadnia, máskülönben nem engedelmesség, hiszen amint Isten szavából bizonyítottuk, Isten törvénye számításba veszi a szív gondolatait és indítékait is. A Biblia ezt mondja rólunk, emberekről: “Mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül” (Rm. 3:23). A törvényszegés folytán minden ember erkölcstelenné vált. “A törvény cselekedeteiből /= engedelmességből/ egy test sem igazul meg /= nem számít igaznak, nem lesz erkölcsös/ őelőtte” (Rm. 3:20). Mivel a törvényszegés folytán minden ember bűnössé lett, ezért a törvény iránti engedelmesség által senki nem válhat erkölcsössé, hiszen éppen ez a törvény nyilvánítja őt bűnösnek. Az erkölcsi törvény követelményeit ki kell tehát elégíteni, mielőtt akár a törvény, akár annak szerzője erkölcsileg feddhetetlennek nyilvánítaná az embert. De az erkölcsi törvénynek soha, egyetlen erkölcstelen, bűnös személy sem tud megfelelni; márpedig pontosan ilyenné vált minden ember a törvényszegés következtében. Bizonyos tehát, hogy ember soha nem válhat erkölcsössé pusztán az erkölcsi törvény által. Mindezek alapján az is ugyanilyen bizonyos, hogy az embert ha valaki erkölcsössé teheti, akkor ez a lény csak a minden erkölcs Szerzője és Forrása lehet. És ez az, amiről Isten előre gondoskodott. Mert “most pedig törvény nélkül jelent meg az Istennek igazsága /= erkölcse/, amelyről tanúbizonyságot tesznek a törvény és a próféták; Istennek igazsága pedig a Jézus Krisztusban való hit által mindazokhoz és mindazoknak, akik hisznek. Mert nincs különbség, mert mindnyájan vétkeztek /erkölcstelenné tették magukat/, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül” (Rm. 3:21-23).

Egyedül Krisztus erkölcsi magatartása teheti az embert erkölcsössé. S Krisztusnak ez az erkölcsi magatartása Istené is, melyet Krisztusért nekünk tulajdonít, és mi ezt a Benne való hit által nyerhetjük el Tőle, aki a hit kezdője és bevégzője is. Miután Krisztus erkölcsi magatartását Isten nekünk tulajdonította, az erkölcsi törvényt újra beírja az ember szívébe és elméjébe az ő Lelke által, így szentelve meg a lelket engedelmességre – azaz az igazi erkölcsi magatartásra. Így, és csakis így válhat egy ember erkölcsössé; és ez az erkölcs Istené, melyet hit által Jézus Krisztustól nyerünk. Nem létezik más erkölcs ezen a világon. Mivel az erkölcs Istentől származik és Isten Lelke plántálja a szívbe az Isten Fiába vetett hit által, ezért a Szentírás bizonyítékaival támaszthatjuk alá, hogy az erkölcsiség előremozdítása egyedül Istenre tartozik. Mivel ő az erkölcs egyedüli kezdeményezője, milyen eszközök segítségével munkálja Isten az erkölcsöt a világon? Milyen testületre bízta az erkölcs megőrzését a világban? Az egyházra, vagy az államhatalomra? Melyikre a kettő közül? Az egyházra, kizárólag az egyházra, amely “az élő Isten egyháza”, “az igazság oszlopa és erőssége” (I. Tim. 3:15). Az egyháznak adta a megbízást:

“Elmenvén széles e világra hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek” (Mk. 16:15; Mt. 28:20). A Jézus Krisztust prédikáló egyház az, amely által az evangélium megjelentetik “a hitben való engedelmesség végett, minden népeknek tudomására adatván” (Rm. 16:2ú). Nincs más engedelmesség, csak ami hitből fakad; nincs más erkölcs sem, csak hitből fakadó. Ezért az egyház, és nem az állam bízatott meg az erkölcs őrzésével e világban. Ez mindjárt válasz is arra a kérdésre, hogy vajon az államnak feladata-e a hit és az erkölcs oktatása. Az állam nem képes erkölcsre vagy vallásra tanítani. Erre nincs felhatalmazása. Isten Lelke és Krisztus örömüzenete közül – mindkettő elengedhetetlen az erkölcsre tanításhoz – egyik sem az államra, hanem mindkettő az egyházra bízatott.

Jóllehet ennek a munkának a végzése az egyház feladata, mégsem rendelkezik azzal az előjoggal, hogy akár jutalmazza, akár büntesse az erkölcsöt. Az egyház kérlel, esedezik, meggyőzi az embert, hogy békéljen meg Istennel, az erkölcs alapelveire és gyakorlatára tanít. Az a dolga, hogy erkölcsi meggyőzéssel vagy lelki intéssel megőrizze az erkölcsi tisztaságot és fegyelmet az egyház tagjainak körében. De nem az ő dolga, hogy jutalmazza az erkölcsöt, vagy büntesse az erkölcstelenséget. Ennek joga egyedül Istené. Az erkölcs vagy erkölcstelenség a szív rejtett indítékaiból fakad. Mivel egyedül Isten az emberi szív ismerője, ezért senki más nem képes felmérni az erkölcsi kérdésekben szerepet játszó indítékok természetét.

A fentiek alapján belátható, hogy egyetlen embernek, egyetlen csoportnak vagy szervezetnek sincs joga büntetni az erkölcs nevében. Bárki, aki ezt megkísérli, Isten előjogait bitorolja. Bármely, az erkölcstelenséget büntetni kívánó embercsoport – ha következetesen gondolkodik – elkerülhetetlennek kell hogy találja az inkvizíciót*, hiszen az erkölcstelenség megítéléséhez szükséges valamilyen módon a szív gondolataihoz és indulataihoz férkőzni. Mivel a pápaság jogot formált magának ahhoz, hogy az embereket erkölcsiségre kényszerítse, az erkölcstelenséget pedig büntesse, vette magának a bátorságot ahhoz is, hogy a fenti elv logikai következményeit is érvényesítse. Így jutott oda, hogy elengedhetetlennek látta azt, hogy emberek szívének titkait felderítse, és úgy találta, hogy a kínzás alkalmazásával és folytonos fokozásával rá lehet szorítani az embereket arra, hogy szívük legelrejtettebb dolgait is megvallják.

Ezért alapították meg az inkvizíciót, mint a kívánt cél eléréséhez legmegfelelőbb eszközt. Amíg általános az egyetértés abban, hogy az erkölcs kikényszerítése a polgári kormányzat feladata, addig az inkvizíciót nincs miért elítélni, mert ez az intézmény csupán logikus következménye a fenti elvnek. Ezek a bizonyítékok is megerősítik azt a világos és ésszerű elvet, hogy a polgári kormányzat hatáskörébe csak az tartozik, amire maga a kifejezés is utal – tehát az, ami polgári. A polgári kormányzat célja is polgári, nem pedig erkölcsi. A polgári kormányzatnak, avagy az államnak az a funkciója, hogy fenntartsa a társadalom rendjét, hogy nyugalmat biztosítson polgárainak, és megvédje őket mindennemű jogsértéstől. Az erkölcsi fennhatóság Istené, a társadalom irányítása az állam dolga. “Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak; és ami az Istené, az Istennek” (Mt. 22:21).

Az inkvizíció szó jelentése: vizsgálat. Az azonos nevű középkori intézmény nyomozási eljárásaira történik itt utalás, amelynek során kínvallatással akarták kideríteni, hogy mi van az emberek lelkében. Felmerülhet azonban a kérdés: Vajon a polgári hatalom nem Isten parancsolatainak szerez-e érvényt? Az olyan parancsolatoknak, mint: “ne lopj, ne ölj, ne légy házasságtörő, ne tégy hamis tanúbizonyságot”? És vajon nem Isten e parancsolatainak áthágását bünteti az államhatalom? Az “erkölcs” vagy “erkölcsiség” szót használják olyan értelemben is, amely az emberek közötti kapcsolatra utal csupán; ennek a felfogásnak az értelmében – ahogy mondani szokták – a polgári hatalom polgári alapon kell hogy érvényt szerezzen az erkölcsiségnek. De a polgári alapon vett erkölcsiség a polgári kötelességeknek való engedelmesség csupán, semmi más. A válasz az, hogy a polgári hatalom nem Isten parancsolataiként szerez érvényt ezeknek. Büntetni, sem mint Isten parancsolatainak a megszegését bünteti.

Az állam tiltja a gyilkosságot, a lopást, a hamis esküt, s némelyik állam tiltja a házasságtörést is, de nem úgy, mint Isten parancsolatainak az áthágását. Emberemlékezet óta kormányok, melyek mit sem tudtak Istenről, tiltották ezeket. Hiszen ha a polgári hatalom kísérelne meg ezeknek mint Isten parancsolatainak érvényt szerezni, akkor gyilkosként kellene büntetnie azt, aki gyűlöli a felebarátját; hamis eskü elkövetőjeként kellene büntetnie a hamis hírek szerzőjét; paráznaként kellene büntetnie azt, aki erkölcstelenül gondolkodik; tolvajként kellene büntetnie azt, aki be akarja csapni felebarátját – hiszen mindezek Isten parancsolatainak megszegései.

Ha tehát az állam úgy akarna érvényt szerezni ezeknek a dolgoknak, mint Isten parancsolatainak, akkor a szív gondolatait és indítékait kellene megbüntetnie; ebben pedig egyetlen földi hatalom sem illetékes, és világos, hogy ha bármelyik földi hatalom megkísérelné ezt, egyszerűen Isten helyébe emelné magát, és az Ő kiváltságát bitorolná. Mindezeken túlmenően az ilyen erőfeszítés a bűn megbüntetésére irányuló kísérlet lenne, mert a bűn Isten törvényének a megszegése, ám a bűnbánat esetén megbocsáttatnak a bűnök, és Isten nem bünteti a bűnöst törvénye áthágásáért, ha egyszer megbocsáttattak a bűnei. Ha viszont a polgári hatalom vállalkozik arra, hogy Isten törvényének érvényt szerez, akkor nem járhat el igazságosan annak a törvényszegőnek az esetében, akinek Isten megbocsátott.

Zichy Mihály 1868-ban festette a spanyol inkvizíció borzalmait megelevenítő “Autodafé” című festményét. Inkvizíció nélkül a polgári hatalom sohasem lehet képes arra, hogy a polgári kötelességeken túlmenően bárminek is érvényt szerezzen. Például valaki ellop egy pénzösszeget a társától. Ezért letartóztatják, eljárást indítanak ellene, melynek során bűnösnek találják. De tegyük fel, hogy az ítélet kimondása és végrehajtása közötti időben az illető megbánásra jut, és Isten megbocsátja bűnét. Attól kezdve Isten szemében olyan ő, mintha sohasem vétkezett volna. Isten parancsolata nem ítéli el többé őt a kérdéses bűnéért. Ha a polgári jog Isten törvényével lenne egyenlő, a polgári igazságszolgáltatás akkor járna el következetesen, ha megbocsát az illetőnek, mint Isten tette, ártatlannak nyilvánítja és szabadon engedi. De Isten rendelése még ennél is többet kíván: “Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, dorgáld meg őt; és ha megtér, bocsáss meg neki. És ha egy napon hétszer vétkezik ellened; és egy napon hétszer tehozzád tér, mondván: megbántam – megbocsáss neki”.

Ha az államhatalomnak az lenne a dolga, hogy Isten törvényét érvényesítse lopás, hamis tanúzás, vagy az erőszak bármely formája esetében, akkor, ha letartóztatása után azt mondja az az ember: “megbántam”, meg kellene neki bocsátani. Ha ismét elköveti tettét, ismét letartóztatják, de ismét így szól: “megbántam”, újra meg kellene neki bocsátani; ha pedig egyetlen nap alatt hétszer mondja, hogy “megbántam”, akkor is meg kellene neki bocsátani. Mindenki előtt világos, hogy az efféle eljárás a társadalom teljes összeomlásához vezetne, s ez egyben minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy polgári hatóságnak soha nem lehet semmiféle joga ahhoz, hogy Isten parancsolatainak szerezzen érvényt vagy a Bibliát tegye törvénykönyvévé.

Ellenben Isten erkölcsi kormányzását éppen a bűnösnek való teljes megbocsátás elve tartja fenn, mert Krisztus áldozata által “ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él; hogy esedezzék érettünk” (Zsid. 7:25). De a polgári államban, ha valaki törvénysértést követ el és azt rábizonyítják, nem kerülheti el a büntetést akkor sem, ha Isten közben megbocsátja a bűnét. Az alábbiakban W.T. Hamis professzort, az amerikai kormány közoktatási bizottságának egykori elnökét idézzük: “A bűncselekmény olyan tett, melyet az állam visszahárít bírói úton az elkövetőre. Az igazságszolgáltatás mérlegeli az ügyet és súlyosságának megfelelően büntető rendszabályokat léptet életbe. A bírói gondolkodás a megtorlás körében mozog. A bíróságnak az a feladata, hogy visszahárítsa az egyénre tettének következményeit, hogy áldására legyen, vagy pedig a fájdalom átka sújtsa. Mármost a bűn a szentség törvényének megsértése, kiesés az Istenhez való hasonlatosság állapotából, és mint ilyet, teljességgel lehetetlen mérni. Az Istenhez való hasonlóság állapotának megszűnése: örök halál. A bűn nem engesztelhető ki a legsúlyosabb büntetéssel sem, hanem csakis a helyettes áldozat isteni cselekedetével, amint azt a kinyilatkoztatás tanítja. …

Ha az állam a bűntetteket bűnként kezelné és megbánás esetén elengedné az értük járó büntetést – összeomlana. Ez ugyanis azzal járna, hogy a bíróságnak a látható tett mögöttes, a személyiség mélyén rejtőző lelki tartalmát kellene boncolgatni. Mert ameddig a lelkület nem nyilvánul meg cselekedetekben, addig az nem a társadalomra, hanem csak az egyénre és Istenre tartozik. Emberi intézmény nem férkőzhet a tényszerű cselekedet mögé, nem kísérelheti meg, hogy azzal a lelki tartalommal foglalkozzék, amely a személyes szabadság szférájába tartozik. Nem szabad összetévesztenünk a bűnt és a bűncselekményt, és az sem megengedhető, hogy ugyanaz a hatóság bűncselekménynek is és bűnnek is minősítse ugyanazt a cselekedetet.

Tekintsük bűncselekménynek, s akkor méltányos büntetés alkalmazható. A polgári törvény nem üldözi a gyilkost az akasztófánál tovább; életével fizetett a bűncselekményért. De a legkisebb bűn is, még ha egyáltalán nem minősül bűncselekménynek – például, ha haragszunk a másikra, mert a harag, mely nem nyilvánul meg erőszakos tettekben, hanem a szívben gyülemlett fel, nem bűncselekmény, de bűn – az ilyen örökre kizárja az embert a mennyből, hacsak nem követi őszinte megbánás.” Az e fejezetben kifejtett gondolatok talán elegendőek, hogy szemléletesen bemutassák, hogy mit is tartalmaz a Krisztus által kijelentett alapelv. Ez az alapelv egyszerű, és a józan gondolkodású emberek készséggel el is fogadják; mégis az önző emberi hatalomvágy miatt a világ olyan nehezen tanulja meg és fogadja el az igazságnak ezt a leckéjét

Az alkotmány eredeti kéziratának első oldala Az Egyesült Államok volt az első olyan állam a történelemben, amely a lelkiismereti szabadság krisztusi alapelvét elismerte és tiszteletben tartásának kötelezettségét elfogadta. Az 1787-ben megfogalmazott amerikai alkotmány VI. cikkelye kimondja, hogy “nem lehet vallási hovatartozást megkövetelni az Egyesült Államok joghatósága alá tartozó hivatali tisztség vagy megbízás betöltésével kapcsolatban.” (Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya, Compliments of the U.S. Information Service, Embassy of the United States of America – A ford.) Ennek még szélesebb körű biztosítására az első alkotmánymódosító cikkely 1791-ben kimondja: “A kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában” (u.o.). 1796-ban, a Tripolival kötött egyezményben pedig kimondatik (II. cikkely), hogy “az Amerikai Egyesült Államok alkotmányos rendje semmilyen értelemben nem a keresztény hitelvek foglalata”. Az egyezmény szövegét egy volt kongregacionalista lelkész fogalmazta, és Washington elnök írta alá. E kiegészítések nem vallás- vagy keresztényellenes indíttatásból kerültek az alkotmányba és a szerződés szövegébe.

Ellenkezőleg: éppen a vallás, mégpedig a keresztény vallás iránti teljes tiszteletből fakadtak, mert az államhatalom hatásköre a vallásra nem terjed ki, hanem az kizárólag a lelkiismeretre tartozik, és egyedül Isten és az egyén viszonyán alapul. Ezért mondtuk az imént, hogy az Amerikai Egyesült Államok alkotmányos rendje a lelkiismereti szabadság krisztusi elvén nyugszik, és csak annyit követel meg állampolgáraitól, amennyi a “császáré”, és teljesen az ember szabad döntésére bízza, hogy Istennek adja azt, ami az Istené, ha ezt egyáltalán akarja, és amint és amikor akarja. Maga Washington elnök fogalmazta meg az alábbiakat, amikor válaszolt egy, a vallásügyi törvény kapcsán elhangzott felszólalásra: “Minden ember, aki állampolgári kötelességeit egyébként teljesíti, egyedül Istennek tartozik számot adni vallási meggyőződéséről, és védelmet kell biztosítani számára, hogy lelkiismeretének parancsa szerint tisztelje Istent.”

Könyvünk e fejezetét George Bawroft, amerikai történész gondolataival zárhatjuk: “A történelem legkorábbi államai egy és oszthatatlan egységet alkottak az egyházzal. Minden államnak volt saját istensége. Ezeket a védelmező isteneket gyakran csatában győzték le, egyiket a másik után, hogy soha többé fel ne támadjanak. A peloponnészoszi háborít is egy jóslat körüli vita robbantotta ki. A rómaiak bizonyos esetekben állampolgárságot adtak az általuk legyőzött népek fiainak, és isteneiket is – a korabeli viszonyok között jó taktika volt ez – törvénybe iktatták. Mindaddig senki sem gondolt arra, hogy a vallás védelmére az egyén lelkiismeretének tiszteletben tartása miatt van szükség, amíg egy Júdeából jövő hang az emberiség legjelentősebb korszakának hajnalát jelezve, meg nem alapította a tisztán lelki alapokon álló, egyetemes érvényű vallást, és meghagyta, hogy a császárnak csak azt adják meg, ami a császáré. Az evangélium hirdetésének kezdetén ezt a szabályt még megtartották. De mihelyt a Római Birodalom akkori uralkodója elfogadta ezt a vallást, a kereszténység elveszítette egyetemes jellegét és szentségtelen szövetségbe kényszerült a szentségtelen állammal. Ez egészen addig tartott, míg egy új nemzet – amelyet legkevésbé sem tudott megrontani a XVIII. század második felének értelmetlen Isten- és vallásellenessége, és amelynek a polgárai minden nemzethez képest a legmélyebben hívő keresztények voltak ebben az időben, és amely nép a reformáció tanításait a legtisztábban őrizte -, az USA kormánya meg nem alakult. Ez a kormányzat nem engedte, hogy hitbeli kérdésekben egy testület szabályokat alkosson, avagy a hitnek vezető szerepe legyen a szövetséghez tartozó államokban. Az egyén jogának még a vallásban is, sőt mindenekfelett a vallásban való védelmezésével az új nemzet példát mert nyújtani. Példát arra nézve, hogy az Istennel való kapcsolatban azt az isteni elvet ismeri el, melyet Jézus fogalmazott meg. Az amerikai alkotmány az ideiglenes dolgok irányítását az ideiglenes hatalmakra hagyta, és nem hatalmazta fel a Szövetségi Kormányt arra, hogy behatoljon a gondolatok honába, a lelkiismeret fellegvárába, a lélek szentélyébe. Mindezt nem közömbösségből tette, hanem azért, hogy az örök igazság végtelen Lelke szabadon, tisztán és hatalommal munkálkodhassék.”

(History of the Formabon of the Constitution of the United States of America. New York, 1882., utolsó fejezet)

Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya az emberiség történelmében egyedülálló módon képviseli azt az elvet, amelyet Krisztus a földi kormányzatok számára rendelt. Így ez a nemzet a polgári és vallásszabadság tekintetében világítótoronyként állt a világban.

Mondja el a véleményét!