Hans Küng: Mi az egyház

Hans Küng:

MI AZ EGYHÁZ?

Szeretném köszönetemet kifejezni lektorom mellett barátaimnak és munkatársaimnak, akik a könyv fordítá­sában teológiai és nyelvi szaktanácsaikkal segítségemre voltak, főképpen Bachát László ny. főiskolai tanárnak.

Tekus Ottó

Hans Küng

MI AZ EGYHÁZ?

Fordította
Tekus Ottó

A fordító kiadása
Győr, 2001

A magyar fordítás Hans Kling: „Die Kirche” c. műve ,,Was ist Kirche?” c. jogosított rövidített változatának 3. kiadása (Gütersloher Verlagshaus Mohn, 1980. GTB Siebenstern 181) alapján készült.
A fordítás lektora: Bohus Imre ny. evangélikus lelkész
© Tekus Ottó, Hungarian translation
ISIIN 963 440 055 8 KÓDEX Nyomda Győr

A SZERZŐ ELŐSZAVA A MAGYAR KIADÁSHOZ
„Köszönöm” – ezzel a szóval gyakran éltem Rómában töltött 7 évem idején a Pápai Collegium Germanieumban és Collegium Hungaricumban lakó egyetemi hallgatók közösségében (sokszor mosolyogva hozzátéve még a „kedves” szót is). „Köszönöm” – ezzel a szóval szeret­nék köszönetet mondani mindazoknak, akik Magyaror­szágon ennek a könyvnek megjelentetésében részt vettek: mindenekelőtt Tekus Ottó lelkésznek, a könyv fordítójá­nak és kiadójának, valamint minden hűséges munkatár­sának.
Magyarország a 2000. évben kettős jubileumot ünne­pel: nemcsak a kereszténység elindulását a 3. évezredbe, hanem a magyarság keresztény hitre térését ezer évvel ezelőtt. Ez a kétezer éves egyházról szóló könyv szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy az egyház harmadik évezrede annak a megújulásnak ideje legyen, amely XXIII. János pápa es a II.Vatikáni Zsinat óhaja volt.
A Tübingeni Egyetem Katolikus Teológiai Fakultásá­nak tanára voltam, amikor XXIII. János pápa 1962-ben a katolikus egyház megújulása érdekében összehívott II.Va­tikáni Zsinat teológusává kinevezett. XXIII. János pápa halála után azonban eredeti célkitűzéseit a zsinat nem tudta mindenben megvalósítani, és ez a mai napig ható feszültségekhez és összeütközésekhez vezetett. Az én – elsősorban az egyházra és a pápaságra vonatkozó – teológiai felfogásom is heves ellenállásra talált a római Kúriában. Az összeütközés az én esetemben hossza­dalmas eljárások után 1979-ben a Vatikán Hittani Kon­gregációjának határozatával végződött, amely a törvé­nyeinkben megszabott eljárásokat mellőzve, megvonta tőlem az egyház nevében való tanítás jogát. A rehabi­litációmat követelő hangok sohasem némultak el.
A Tübingeni Egyetem lehetővé tette, hogy a tudományos munkámat fakultás-független Ökumenikus Kuta­tói minőségben tovább folytassam. Az európai társadalom érdeklődése azonban ledöntötte a hivatalos egyházi oldalról körém emelt „hallgatás falát”. Felismerték – szemben az ellentétes propagandával, – hogy én ugyan élesen bírálom egyházamat, de nem az egyház ellen harcolok, hanem érte: azért, hogy az egyház – a kike­rülhetetlen emberi gyarlóság ellenére – igehirdetésében mindig újra az evangéliumból tájékozódjék. Az igazságért folytatott küzdelemben nagyon sokan támogattak. Ma már igen nagy azoknak a száma, akik belátták, hogy szembe kell néznünk az egyház sok történelmi tévedésével és hibájával, ha nem akarunk egyre csökkenő „gettó” lenni a világban. Számos könyvemet húsznál jóval több nyelvre fordították le, és azok bejárták az egész világot.
Az elmúlt két évtizedben érdeklődésem különösen az egyház, egyáltalán a kereszténység más világvallásokkal való kapcsolata és a vallások egymás közötti jobb megér­tésének kérdése felé fordult. Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy a világban feszülő ellentétek között az emberiség túlélésének feltétele, hogy a világvallások felhagyjanak az egymás elleni gyűlölködéssel, hogy meg tanuljanak párbeszédet kezdeni egymással az emberiség nagy kérdéseiről. Ehhez tudatára kell ébredniük az ősidők óta mindig is létező közös erkölcsi értékeiknek, és ezeket egy „világerkölcs” alapjává kell tenniük. Ebben a tárgykörben alapvető munkám (Projekt Weltethos) már magyarul is megjelent, valamint a „Credo – Hiszek” című könyvem is, az Apostoli Hitvallás kortársaknak szánt magyarázata. 1993-ban a „Világvallások Parlamentje” Chicagóban elfogadta ezeket a gondolatokat: a nagy világvallások 200 képviselője aláírta ott a „Nyilatkozat a világerkölcsről” c. kiáltványt. 1995-ben ennek alapján alakult meg Tübingenben a “Világerkölcs Alapítvány”, amely időközben ezeket a kérdéseket az egész világon napirendre tűzte. Mindezek alapján szeretettel ajánlom magyar olvasóim figyelmébe az egyházról 1967-ben a II.Vatikáni Zsinat után írt munkám rövidített változatát, amely már szinte az egész világot bejárta

Tübingen, 2000. október hó

Hans Küng

“ÉRTED HARAGSZOM, NEM ELLENED”

Megtisztelő feladat egy világhírű teológus könyvének ma­gyar fordításához előszót írni. Nem kétséges, hogy Hans Küngöt nemcsak teológiai professzorként, hanem köny­vek írójaként is ismerik világszerte. Németül nagy szám­ban megjelent könyveit sok nyelvre lefordították.
Megtiszteltetés a fordító részéről kapott felkérés is. Lelkész testvérem-kortársam, egyetemista korától fogva ültet át német szövegeket magyarra. A Ritter-féle “A lel­kipásztor imádsága” minden kolléga asztalán megtalál­ható. Legutoljára Küng “Credo – Hiszek” című könyvét fordította. 1997-ben jelent meg Győrben szép, veretes, pontos, jól érthető magyar nyelven. Szerettem azt a köny­vet is és a Theológiai Szemlében bő terjedelemben ismer­tettem (TH. Sz. 1998. 4. sz.).
Szinte reménytelen feladat Küngről és gazdag irodalmi terméséről röviden írni. Félreteszem tehát sok-sok jegy­zetemet és néhány vonásban próbálom bemutatni a szer­zőt és jelen könyvét.
Valóban hézagpótló jellegű könyvet tart kezében az Olvasó. Maradandó érték. Németül már 3 évtizeddel ez­előtt megjelent, de időszerűségéből semmit sem vesztett, hiszen témája, az egyház önértelmezése minden nemze­dékben megválaszolandó, fontos feladat. A mű érdekes­sége különösképpen abban áll, hogy az a szerző veti fel az egyház kérdését, akit saját egyházában nagy tekintélye ellenére is megfosztottak hivatalos tanítói szolgálatától (1979). Küng mégis szereti egyházát, megmaradt tovább­ra is római katolikusnak, tudatosan, újra meg újra tisztáz­va álláspontját.
Hans Küng professzort nem azért szeretjük, mert teo­lógiai felfogásával közel került a protestánsokhoz, és nem akar szabadulni attól, hogy 1957-ben Kari Barth Justificatioról vallott tanítását dolgozta fel doktori disszertáció­jában, hanem azért, mert kérdései és válaszai átszelnek fe­lekezeti határokat (az angol nyelvű teológiában ezt crosscultural és crossdenominational characternek nevezik). Küng újra meg újra felteszi a kérdést: mi is az egyház? – Mit is keres még itt korunkban, a hivatások hiánya idején, a belső bizalmi válság, feszültségek és csalódások korá­ban? “Lehetünk Jézus követői egyház nélkül is?’ ezt a kér­dést nem kevesen teszik fel. Ezernyi kudarc és az egy­házat ért gyanú közben Küng mer szembenézni nehéz kér­désekkel, és a Szentírás és az egyháztörténet ismerete se­gítségével, nem utolsósorban hallatlanul nagy teológiai műveltségével becsületesen válaszolni is akar. Az egész európai kultúra ismeretében, sőt világvallásokkal össze­hasonlításban jön olvasói segítségére. Küng úgy kortárs ökumenikus teológus, hogy miközben felekezeti falak tégláit bontja, nem tagadja meg saját felekezetét. Teoló­gus létére a szellemi élet – művészet és irodalom – Olimposzára visz fel, és éppen így “nem teológusokkal” is érthetően, partnerként tud beszélgetni.
Saját magát az értelmes hit (bizalom) hitvallójának tartja, feladatának tekinti, hogy szavahihetően, hitelesen beszéljen. Szava nem csupán a kritikusok véleményét erő­síti fel, hanem értően segít feloldani az értelmiség szel­lemi és lelki görcseit. Mielőtt tanítana, maga is tanul, nyi­tott szemmel figyel, töpreng válaszain. Hitét, jövőbe ve­tett bizalmát, reménységét tudatosan tartja és hirdeti. Nem csak érdekesen, vonzó módon ír, de mélyen fogalmaz. Mi, protestánsok is sokat tanulhatunk tőle.
A könyv tartalomjegyzéke önmagáért beszél, nem is utalok rá, amit kínál, meg is adja.
Nem a mi dolgunk a róla szóló mai római katolikus hivatalos véleményt ismertetni, vagy bírálat tárgyává ten­ni, a körülötte kialakult feltűnő hallgatást értelmezni, a ke­reszténységét is kétségbevonó felfogást, megnyilatkozá­sokat elemezni. 1967-ben még milyen egyszerűen jelle­mezte Küngöt a II.Vatikáni Zsinatról szóló első magyar könyv: “Neves zsinati szakértő: Küng” – ez állt fényképe mellett! Valóban az volt. Ugyan ki gondolta akkor (1962- 65), hogy hamarosan kegyvesztett lesz, a tanítás jogától megfosztott szakértő. Munkatársai voltak: a német jezsu­ita Kari Rahner, a francia Páter Yves Congar és a belga dominikánus Schiilenbeckx. Sokféle ismert vélemény kö­zött most hadd idézzük róla azt, amit Walter von Loewenich írt a modern katolicizmus zsinat előtti és utáni álla­potáról szóló könyvében (1977), ahol többek között mos­tani könyvünkről is szó van, így: “ökumenikus lelkületű, kitűnő írás, bibliai orientációja miatt közel kerül az evan­gélikus egyház-értelmezéshez” (p. 298).
Küng sohasem írt teológiai summát, mint egykor Aquinoi Tamás, sok-sok megjelent könyve mindig beve­zetés akart maradni azért, hogy olvasói folytathassák gon­dolatsorait.
A szerzőt mi Charles Peguy, Jaques Maritain, Romano Guardini, Henri de Lubac, Hans von Balthazar szellemi­ségének környezetében látjuk. Megértjük, hogy a római katolikus eltiltás a katedrájától a magyar római katolikus publikációk hallgatását okozza, ritkán foglalkoznak vele, túlságosan rebellisnek tekintik, aki gyakran lép túl a meg­szokott római kereteken. Egyházi elnémítása ellenére is hallgatói nagy száma és olvasói még nagyobb száma jelzi, hogy sokan figyelnek rá. Nem csodáljuk, hiszen Küng a laikusok számára ír, egyháza értelmiségi tagjainak, de mondanivalójának szilárd teológiai alapja van. Van könyve, amely több százezer példányban jelent meg. Nagyobb olvasótábort vonzott, mint sok más kortársa. Többen ab­ban reménykednek, hogy amint egykor Prohászka Ottokár könyvei vagy Teilhard de Chardin néhány munkája, úgy hamarosan Küng publikációi is elfogadottak lesznek ró­mai részről is, és a szerző az öt megillető helyre kerül, írásait nem tartják többé károsnak.
Tekus Ottó most hozzáférhetővé teszi Küng egyik sűrített írását (e könyv bővített formája még több mint kétszeres terjedelmében is ismerős). Fordítónkra jellemző módon nem Küng etikai kérdéseket új felfogásban tár­gyaló írásaihoz nyúlt, nem is a világvallásokkal kapcso­latos, merész kijelentéseket tartalmazó világethosz gondo­latát népszerűsítő könyvéhez, hanem az egyházról szóló egyik alapvető művét tolmácsolja, amelyben nem csupán kritikus megjegyzéseket közöl, hanem őszinte vallomását az Egyházról, és az ökumené világáról. A könyv nem áhítatos könyv, olvasása teológusoktól és nem teológusoktól egyaránt komoly elmélyülést igényel, de egyben segítsé­get is jelent, és mint ilyen, az egyházat építő írás. Hadd idézzek most a fentebb említett Ritter-féle imádságos könyvből egy mondatot: “Újítsd meg egyházadat, önts életet belé, hadd éledjenek meg a halál kopár mezői a feltámadás leheletétől”. A maga módján ez a könyv is az egyház megújulását szolgálja, felekezeti határokat átszel­ve, és így valóban hasznos olvasmány, az egész egyház számára.

Budapest, 2000. november hó

Hafenscher Károly

TARTALOMJEGYZÉK
Az egyház is változhat? 15
Feladatok és esélyek 15
Az egyház külső formája változik 17
Lényeg a külső formában 18
Az óegyház különböző egyházképei 20
A középkor különböző egyházképei 23
Az újkor különböző egyházképei 25
Hagyománytisztelet és modernizmus között 29
Döntő módon meghatároz az eredet 30
Az eredeti terv lefordítása a mi korunk számára 32

Higgyünk az egyházban? 34
Csodáljuk az egyházat? 34
Bíráljuk az egyházat? 36
A lényeg és fonákja 39
A hit közössége 41
Nem kell hinnünk az egyházban 43
Szabad hinnünk az egyházat 44

Az egyház eredete 47
Jézus az Isten országáról 47
A földi Jézus nem alapított egyházat 54
A földi Jézus nélkül még sincs egyház 57
Egyház húsvét óta van 59
Mi az „egyház1′? 62
Összejövetel, gyülekezet, egyház 64
Helyi egyház és egyetemes egyház 66

Egyház és Isten országa 68
Az egyház nem Isten országa 68
Az egyház Isten országának előjele 70
Hűség Jézus evangéliumához? 72
Az egyház ideiglenes átmenet 73

Igénytelen egyház 74
Szolgáló egyház 76
Bűnös egyház 77
Engedelmes egyház 79

Az egyház Isten népe 83
Az egyház nem a papoké 83
Az egyház nem privatizálható 85
Egyház csak emberekben létezik 87
Nem eszménykép az egyház 90

Az egyház a Szentélek alkotása Az egyházat a Lélek építi 93
Egyház és Szentlélek nem ugyanaz 94
A Lélek ott munkálkodik, ahol akar 97
A Lélek akkor munkálkodik, amikor akar 98
Karizmatikus gyülekezet 102
A kegyelmi ajándékok rendje 103

Az egyház Krisztus teste 107
Az egyház asztalközösség 107
Krisztus jelen van az egyházban 108
Krisztus nem olvad be az egyházba 111
Az egyház – továbbélő Krisztus? 112
Krisztusnak engedelmesen 115

Az egyház egysége 117
Van igaz egyház? 117
A protestáns ismertetőjelek kérdőjelei 1 18
A katolikus ismertetőjelek kérdőjelei 119
A lehetőségek megvalósítása 120
Egység a sokféleségben 121
Az egységet veszélyezteti az egyöntetűség 123
Az egységet a szétszakadás veszélyezteti 125
Kibúvók helyett a megegyezés keresése 127
Katolikusság, szentség és apos­tol i s á g 129
Mit jelent a „katolikus” szó? 129
Melyik egyház katolikus? 130
Elkülönülő katolikusság? 134
Evangéliumi indíttatású katolikusság 138
Bűnös egyház 140
Hol van a szentség forrása? 141
Bűnös és egyben szent 143
Elpusztíthatatlan, meg nem rontható, meg nem téveszt­hető 146
Apostoliság az utódlásban 148
Egyetértés az apostoli bizonyságtétellel 151
Összhang az apostoli szolgálattal 153

Szolgálatok az egyházban 156
Krisztus az egyetlen főpap és közbenjáró 156
Mit jelent az általános (egyetemes) papság? 157
Egyházi hivatalviselők, mint papok? 161
Hatalom nélkül 164
Krisztus követése szolgálat 165
Diakóniai felépítés 167
Pásztori szolgálatok és gyülekezet 171
Péter hatalma 176
Katolikus álláspontok és protestáns kérdések 178
Péter szolgálata 188 Pártprogramok nélkül 195

Egyház a világban 198
Felemás világ 198
Egyháziasodás és elvilágiasodás feszültségében 200
Szolgálat a világért 202
Bizonyságtétel az evangéliumról 206
Kisebbség a többség szolgálatában 208
Hans Küng művei német kiadásban 1979-ig 211

AZ EGYHÁZ IS VÁLTOZHAT?

1. FELADATOK ÉS ESÉLYEK

Az egyház gyors léptekkel halad harmadik évezrede felé. A világ, amelyben él, már átlépett a jövő határán, a mikro- és makrokozmosz, az atomok világa és a világegyetem felé fordul. A kommunikációs és közlekedési eszközök egyre gyorsabbak és tökéletesebbek. A feltalálók új készülékek bőségével, szintetikus anyagokkal és racionalizált termelési módszerekkel állnak elő. Az emberi élet évtizedekkel meghosszabbodott. Nagyszerű sikereket érnek el a fizikában, kémiában, biológiában, gyógyí­tásban, pszichológiában, szociológiában, gazdasági és tör­ténelmi tudományokban… Mindent egybevetve – a szá­zadunk sorsává lett világtörténelmi méretű katasztrófák és fenyegetettség ellenére is — ez a haladás sokrétűségével és gyorsaságával lélegzetelállító. Európa és Amerika magas technikai szinten élő népei tudományukat kiterjesztették az egész földkerekségre. Ázsia és Afrika népei felébredtek, a világ eggyé vált, egy világgazdaság, egy világcivilizáció alakul, és talán egy világkultúra is.
És az egyház? Átlépett már az egyház is a jövő hatá­rán? Egy és más emellett szól, de sok minden ellene. Az­zal mindenesetre tisztában kell lennünk, hogy akár akarja, akár nem, az egyház sem vonhatja ki magát ebből a min­denre kiterjedő új tájékozódásból, amellyel új világkor­szak köszönt be, hiszen az egyház is ebben a világban és nem egy másikban él. A nagy átmeneti időkre jellemző nyugtalanság a természettudományok és a technika min­den eredménye felrázza a művészetet, a filmet, a színhá­zai, az irodalmat és a filozófiát, az egyes embert ugyanúgy, mint a népeket. Nem kell idegeskednünk amiatt, hogy ez a nyugtalanság a látszólag időtlen önbizalom leple alatt átjárta az egyházat és az abban élő embereket is.
Inkább reménységet kelthet bennünk, hiszen szoktunk gyógyító, jótékony nyugtalanságról is beszélni. Ami sú­lyos válságot sejtet, és félelmetes veszélyeztetésnek tűnik, az a születés órájává, nagy eséllyé válhat.
Óriási nagyok azok a régi és új feladatok, amelyekkel ebben a megváltozott és változó világban az egyháznak szembe kell néznie, ha ráeszmél helyzetére, és felismeri a világ érdekében kapott élete értelmét. Hagyományos szo­kásokban és külsőségekben többszörösen elsekélyesedett, és zátonyra futott egyháztagság vár megújításra, össze­gyűjtésre és megelevenítésre. Az evangéliumot kell hir­detnie a korábban a kereszténység bázisának tartott, de mostanra sokszorosan elpogányosodott országokban az egyháztól és mondanivalójától elidegenedett értelmiségi­eknek, munkásoknak és parasztoknak. Előbbre kellene lépnünk az ökumenikus mozgalomban keresztények és egymástól elszakadt keresztény egyházak újraegyesítése kérdésében. Az összetartozó világban egymás megérté­sére törekedve beszélgethetnénk a nem keresztény nagy világvallásokkal, az iszlámmal, a buddhizmussal és a hin­duizmussal. Végül reánk vár az egyházhoz illő közremű­ködés a nagy világproblémák megoldásában: háborúk megakadályozása és a világbéke érdekében, az éhínség és a szociális nyomor leküzdésére, a néptömegek kultúrájá­nak felemeléséért… Ahány feladat, annyi esély!
Ezekre a feladatokra azonban csak az az egyház vál­lalkozhat, az esélyekkel csak az élhet, amely nem önma­ga, sem saját elképzelései és elméletei, szokásai és törvé­nyei rabja, hanem Urának foglya és így valóban szabad, nyitott, rugalmas és mindig mozgósítható az emberiség új és új szükségleteinek, nyomorúságának megoldásában va­ló részvételre és reménységei megvalósulásának szolgála­tára.
2. AZ EGYHÁZ KÜLSŐ FORMÁJA VÁLTOZIK

Az egyház mindenkori történelmi alakja, külső formája lényegesen befolyásolja az egyház fogalmát. Az egyház foglyává lehet annak a képnek, amelyet egy bizonyos kor­ban önmagáról rajzolt. Minden kornak megvan az egy­házról alkotott saját képe, amely egy bizonyos történelmi helyzetből fakadt. Ez egy bizonyos történelmi egyházban elevenedett meg és formálódott, amelynek elveit bizonyos történelmi személyek, éspedig teológusok fogalmaztak meg már előre vagy utólag. Bizonyos, hogy a szellem­történeti. Egyháztörténeti és teológiatörténeti áramlatok és ellenáramlatok során a különböző, történelmileg változó egyházképek mindegyike tartalmaz valami maradandót. Kísérjük ezt nagy figyelemmel, mert alapvető összetevők és alapvető távlatok ezek, amelyek nem magából az egy­házból származnak. Ez az a “lényeg”, amely az egyházat mindig meghatározó, tartósan megmaradó eredetében gyökerezik. Van tehát az egyház és önértelmezése történe­tében valami makacsul állandó, de ez az állandó csak a változóban mutatkozik meg. Van valami azonosság, de csak a változóban; valamilyen folyamatosság, de csak az eseményben; van állandóság, de csak a váltakozó külső formában; röviden: van “lényege” az egyháznak, de ez nem metafizikai mozdulatlanságban, hanem egy állandó­an változó történelmi “külső formában” áll előttünk. És éppen azért, hogy ez a – nem állandósult-merev, hanem erőteljesen megvalósuló – eredeti, állandó “lényeg” sze­münk elé kerüljön, az állandóan változó történelmi külső formára kell figyelnünk. És éppen azért, hogy a mindig azonosat és állandóan maradandót észrevegyük és a válto­zóval és mulandóval össze ne tévesszük, az egyházképben a korhoz kötött változóval kezdettől fogva számolnunk kell.
Az egyházat, amelyből fejtegetéseinkben kiindulni aka­runk, csak akkor ragadhatjuk meg, ha változó történelmi külső formájában meglátjuk az egyház “lényegét”. Nem egy a teológiai elmélet elvont mennyei szféráiban fellel­hető eszményi egyházat, hanem ebben a világban és a vi­lág történelmében élő tényleges egyházat. Az Újszövet­ség sem tanítani kezd az egyházról, amely azután a ké­sőbbiekben megvalósulna, hanem a tényleges egyházzal kezdődik, amelyről azután utólag töprengenek. A tény­leges egyház elsősorban történés, tény, történelmi ese­mény. A tényleges egyház igazi lényege történelmi külső formájában valósul meg.

3. LÉNYEG A KÜLSŐ FORMÁBAN

1. A lényeg és külső formája elválaszthatatlanok: az egyház lényegét és külső formáját tehát nem szabad szétszakítanunk, ezeket egységükben kell látnunk. A lé­nyeg és külső formájának megkülönböztetése az elvont gondolkodásban alakult ki, nem a gyakorlatban. Tényle­gesen nincs és nem is volt sehol egyházi lényeg “önma­gában”, különváltan. a történelmi formák folyamából ve­gyileg desztilláltan, tisztán. A változót és a változhatatlant pontosan kettéválasztanunk lehetetlen: vannak tartósan maradandó állandók, de már eleve reformálhatatlan terü­letek nincsenek. A lényeg és külső formája egyáltalán nem úgy viszonyul egymáshoz, mint a gyümölcs magva és héja. Külső formája nélkül a lényeg alaktalan és nem valóságos, mint ahogyan a külső forma lényeg nélkül tartalmatlan és ezért ugyancsak nem valóságos. A viszonylagosság fenntartása mellett sem gondolhatjuk, hogy a történelmi külső forma egyszerűen jelentéktelen a valahol “mögötte” vagy “felette” létező lényeggel szemben. Túl olcsó megoldás, ha történelmi megítélések és döntések elől kitérve visszavonulunk az egyház “lényegéről” alkotott életidegen és ártalmatlan teológiai megfogalmazások mögé. Az viszont ugyanolyan olcsó megoldás, ha az egy­ház eredetéből fakadó lényegével nem törődünk és gon­dolkodásra resten kritika nélkül, egyházias buzgólkodással csak az egyház jelenlegi külső formájával bajlódunk. Az sem segít, ha vélt tehetetlenségünkbe nyugszunk bele. A tényleges egyház csak akkor kerül látókörünkbe, ha lé­nyegét történelmi külső formájában és nem mögötte vagy fölötte látjuk.
2. A lényeg és külső formája nem azonosítható: az egyház lényegét és külső formáját nem szabad egyenlővé tennünk, ezeket különbözőségükben kell látnunk. Ha a lé­nyeg és külső formája között csak az elvont gondolkodás tesz is különbséget, megkülönböztetésük mégis min­denképpen szükséges. Egyébként hogyan tudnánk megha­tározni az “állandót” külső formája kialakulása során? Egyébként hogyan tudnánk megítélni a történelemben ténylegesen megjelenő külső formát? Egyébként hogyan tehetnénk szert olyan megkülönböztető jelre, szabályra, amely meghatározza, hogy az egyház történelmi-tapasz­talati megjelenésében mi törvényes? Az egyháznak nincs egyetlen külső formája, még az Újszövetségben sem ta­lálható ilyen, amely az egyház lényegét úgy tudná meg­ragadni, hogy azt tisztán kifejezze. Éppen így nem létezik az egyháznak olyan külső formája, még az Újszövetségé sem ilyen, amely az egyház lényegét tökéletesen és hiány­talanul visszatükrözné. A tényleges egyház csak akkor tá­rul fel szemünk előtt, ha a külső forma változásaiban a változtatható, mégis maradandóan állandó lényeget meg­különböztetve érzékeljük.
Az egyház lényegét tehát mindig a történelemben, kül­ső formájában kell szemlélnünk, külső formáját pedig mindig az egyház lényegéből kiindulva és arra támasz­kodva kell megértenünk.

4. AZ ÓEGYHÁZ KÜLÖNBÖZŐ EGYHÁZKÉPEI

Az egyházról szóló tanítás már az ókori egyházban jelen­tős különbségeket és változásokat mutat. Itt kivonato­san egymás mellé helyezve csupán ennyit rögzítsünk: a második század hitvédelmi iratai (apologiái) az “egyház” (ekklesia) szót – Justinusnál található néhány hely kivé­telével – alig használják. Az akkori hitvédők apológiáju­kat nem az egyház, hanem az egy Isten és Krisztus érde­kében művelték. Az egyház a későbbi egyházatyáknál vált fontos témává nemcsak újszövetségi, hanem már ószö­vetségi írásmagyarázatukban és teológiai megfontolásaik­ban is. Az első három század egyházképét az az ellenállás határozta meg, amelyet a többféleképpen üldözött és e- közben nem csak győzelmeket arató, hanem kudarcot is valló egyház tanúsított az ellenséges érzületű pogány ál­lammal szemben. A következő századokét pedig már a győzelmére építő államegyház és a keresztény birodalom összhangja befolyásolta. A római Hippolitus szemében például a Római Birodalom Krisztus országának sátáni utánzatát jelentette. Ugyanakkor az udvari püspöknek szá­mító egyháztörténész Euszébiosz birodalmi teológiájában a császárságot a vele egy időben keletkezett keresztény­ség Isten által rendelt útegyengetőjének tekinti. Számára a keresztény császár az egyház élenjáró harcosa és védelme­zője a hitetlenek és tévelygők ellen.
Az egyházról szóló tanítás különböző, ha pl. az apos­toli atyák szerint a gyülekezet vezetői azt a gyülekezet építésére használják, vagy ha azt teológusok – mint Ireneusz, Cyprianus és Augustinus többször – közvetlenül az eretnekség leküzdése érdekében művelik. Az a teológus, aki inkább az igazság észrevétlen belső fejlődésében és fokozatos győzedelmeskedésében hisz, az a nagyon kifi­nomult görög szellemű világban mindennél hatásosabb­nak tartja a tanítás éles elméjű megfogalmazásait. Az ilyen teológus kiváló művelője lehet a krisztológiának és a szentháromságtannak, az egyházról szóló tanítás eseté­ben mégis másképpen gondolkodik, mint latin kortársa. Ez utóbbi ugyanis a magát Jézus hadseregének (acies ordinatának) értelmező egyházba illeszkedik be, amely a ke­resztény ember és az egyház helyzetét harcnak és győze­lemnek, jutalomnak és büntetésnek értelmezi. Ilyen mó­don erős egyházi intézményekre, a határokat világosan meghatározó jogszabályokra és jól működő szervezetre épít. Egészen más az olyan tanítás, amely az egyházat – a görög ujplatonizmus talaján állva – főként az igazság iskolájának és a beavatottak közösségének tekinti. Ebben az igazság tiszta látása és tanítása, valamint a szent cselek­mények jelképes ereje és üdvözítő hatalma mindennél fontosabb. Itt mindent átfogó világnézetre és vallásos kultúrközösségre törekednek. És megint más az a tanítás, a- mely az egyházat – főként a gyakorlati római-sztoikus népies filozófia talaján állva – rendkívül jól megszerve­zett jogi közösségnek tekinti. Ebben minden másnál fon­tosabb az egyháztagok szent élete és engedelmessége, a kemény vezeklési fegyelemmel és világos életszabályok­kal alakított egyházi rendtartás. Az evangéliumot “új tör­vénynek” tekintik az Isten földi országának szent városá­ba vezető úton. Amott az a veszély, hogy egy tisztán esz­mei egyházat plátói hatásra ténylegesen létezőnek tekin­tenek. Önkényes allegorizálás érvényesül, és az értelem diadalmaskodik az egyházról szóló tanítás írásmagyarázatában. Itt viszont az elméleti és gyakorlati jogászkodás, a külsőt előtérbe helyező egyházi törvényeskedés és pap­uralom, valamint az egyház tekintélyelvű – hagyománytisztelő győzelmi tudata jelenti a veszélyt.
Az egyházról szóló tanítás sajátos arculatot kap to­vábbá azzal, hogy előtérbe kerül az általános papság kér­dése [a protestáns teológia szóhasználata: egyetemes pap­ság. A Fordító]. A harmadik század alexandriai teológiá­jában ezt különösen Origenésznél figyelhetjük meg. Ez a tanítás jelentősebbnek tartja a kritika nélkül élő, tökéletlen hívők és a tökéletesek, az ismerettel rendelkezők (gnosztikusok) megkülönböztetését, mint a laikusok és kleriku­sok között fennálló különbséget. A szent tudósokat (dok­torokat) alapvetően az egyház legfelsőbb rendjének tekinti (e tanítás szerint az egyházi hivatal kifejezetten tanítói hi­vatal). Az afrikai és még inkább a római teológia pedig szinte egyidejűleg különös nyomatékkal hangsúlyozza az egyházi hivatal gondolatát és annak jogi jellegét, ennek során rendkívüli tekintélyt tulajdonítva a püspököknek (itt az egyházi hivatalvezető tisztség), háttérbe szorítva az általános (egyetemes) papságot és az egyház karizmatikus elemeit. De az egyházi hivatal hangsúlya is különböző le­het: a püspök tekintélye függetlenné tehető személyes szentségétől, tekintélye kizárólag hivatali helyzetén alapul – így volt ez a római teológia esetében is -, mivel az apostoli hivatal utódlását mindenekelőtt történeti-egyház- jogi alapon értelmezik. Hivatala betöltését pedig elsősor­ban törvényeken és kifogástalan külső formákon mérik. Vagy – a Tertullianustól függő Cyprianushoz hasonlóan – a püspök tekintélye szempontjából döntőnek látják lelki adottságait és ezzel együtt személyének szentségét. Ily módon az apostoli utódlással együtt jár a lelki (pneu­matikus) utódlás is, ezért a hivatal ellátásához lényegesek a személyi adottságok is. Ez az egyházi hivatallal kapcso­latos teológia újra módosul, amikor elsősorban a püspök­ségben látják az egység megőrzésének funkcióját, és Pé­ter személyét egyszerűen az egyház egysége jelének te­kintik. Utódainak csupán a tiszteletbeli elsőbbség valami­lyen formája jut (így gondolják Cyprianusszal együtt első­sorban keleti teológusok). Vagy mindenekelőtt a római püspökben látják az egység jelét, amikor ugyanis Péter személye számít az egyház egysége hordozójának, és utó­daiban kifejezetten a jogi elsőbbség birtokosait látják (I.István után, aki pápaként először hivatkozott Péter
elsőbbségére, egyre határozottabban látszik ez Siriciusnál, I.Incénél, I.Celesztinnél és I.Leónál).

5. A KÖZÉPKOR KÜLÖNBÖZŐ EGYHÁZKÉPEI

Micsoda különbségek és változások voltak az egyházról szóló tanítás tekintetében a középkorban is! Nem lényeg­telen ugyanis, hogy az egyházról az első évezredhez ha­sonlóan rendszertelenül, az egyházi életből kiindulva al­kalmilag vagy különleges hangsúly nélkül a megváltás­ról szóló tanítás összefüggésében tanítottak-e, vagy pedig önálló tantétellé válik az egyházról szóló tanítás egy el­mélkedő rendszerben. Sőt sajátságos, részletes tanul­mány formájában jelenik meg. Ez utóbbi VIII. Bonifác pápának Szép Fülöppel vívott küzdelme óta vált szoká­sossá (mint érdekelt teológusok Viterbói Jakab, Római Aegidius és Johannes von Paris vettek részt ebben). Fon­tos kérdés, hogy az egyház életének jogi keretei aránylag csekély szerepet játszanak-e az egyházképben, ahogyan azt Rupert von Deutz, Fiorei Joachim és mások képvi­selték. Vagy pedig még a rendszeres teológiában is ki­emelkedő hangsúlyt kap az egyház jogi-intézményes volta és a klérus ereje, hatalma. így gondolkodott a középkori egyházjogászok mellett különösen Aquinoi Tamás, aki a pápának való alárendeltséget az üdvösség elengedhetetlen feltételének tekintette.
Nem közömbös kérdés, hogy az egyházjognak az egy­házról szóló tanításban alárendelt és szolgáló szerepe van- e, vagy pedig felsőbbrendű és uralkodó szerep illeti meg. Ez utóbbi felfogást különösen Bolognában képviselték az egyházjog tudományának 12. századi kialakulása óta. Amikor ugyanis az egyházjog szolgáltat anyagot az egyházról szóló tanításnak, merev fogalmi meghatározások és szabályok közé zárja azt. Ugyanakkor előírja, hogy em­berjogi tételek legyenek a teológiai megfontolások köte­le/ő határai. A püspökök helyzetét megerősítheti, ha va­laki a püspököt titokzatos erők birtokosaként magasztalja, mint az az újplatonista az ókor végén, aki a Pál-tanítvány Dionüsziosz Areopagitész leple mögé bújva az egy­házi szertartásokat bőven áradó szavakkal misztikusan ér­telmezte. A püspöknek tulajdonított titokzatos erők révén, rendkívüli módon az ő személyéhez kapcsolta a gyü­lekezetet. Az egyházi szervezet így a mennyei rangsor képmásának tűnt. Vagy például amikor a középkor elején – egy tévesen Sevillai Izidornak tartott frank jogász egy­házjogi okmányokat hamisított művészi szinten és azok felhasználásával – a püspököt tették minden jog birto­kosává. A kulcsok hatalmával kezébe adták a gyüleke­zetet, miközben az államtól való függetlenség biztosítása érdekében döntő módon megerősítették a pápai elsőbbsé­get (primátust). Ilyen módon párhuzamosan gyengítették a metropolitákat és a tartományi zsinatokat.
Nagy Károly idejében az egyetemes egyház vezetését gyakorlatilag a császárra ruházzák, akit a karoling teoló­gusok az egyház oltalmazójának és irányítójának mond­tak. A püspökök tőle kapták megszentelt jogaikat, ő hívta össze a zsinatokat és ő ítélkezett a pápák felett. Ezzel szemben Nagy Károly után újra erőre kapott a pápaság I. Miklós személyében, aki a pápákat nevezte az egész földkerekség fejedelmeinek. Más egyházkép van a háttér­ben, amikor a szász és frank császárok a Gergely előtti időkben az egyházi és világi hatalom harmóniáját képvi­selték. A szakrális-papi jelleggel felruházott uralkodó (“az Úr Felkentje” és “Krisztus helytartója”) személyében megjelent a világi irányítás. Az uralkodó iktatta be hiva­talukba a püspököket, ő ültette trónjukra a pápákat, vagy tette őket trónfosztottá. Megint egészen más az egyház­kép, amikor VII. Gergely és követői a gregoriánusok az invesztitúraharc során a hagyományos királyi és nemesi jogokkal szemben a hierarchikus egyház megújított és központosított kánoni jogát akarták érvényesíteni. Ők már a világi birodalomtól való függetlenségre törekedtek. Ezért olyan pápát állítottak harcba, aki “a világ minden országának fejedelme” és a politikai hatalom felett is papi rendelkezési jogot igényelt magának. Királyokat és csá­szárokat foszthat meg trónjuktól anélkül, hogy felette bár­ki ítélkezhetnék. Döntő különbség, hogy az ókor egyhá­zához hasonlóan az egyházról szóló tanítást “alulról” ki­indulva, az egyházat Isten népének tekintve fejtik-e ki, a- melynek szolgálatában áll minden egyházi tisztség vagy pedig “felülről”, az Ál-Izidorra való hivatkozással a pápa személyéből vezetik-e le, akit kb. VII. Gergelytől kezdve az egyházban minden tekintély és hatalom fejének, fun­damentumának, gyökerének, forrásának és eredetének te­kintenek.
A zsinati gondolat az egyházról szóló tanítás fontos ki­fejezése. Milyen másképpen tekintenek Gratianus Dek­rétumára a 12. században a dekretisták (Hugguccio, Teutonicus János), mint a 13. század dekretalistái, akik a tes­tületi jog fogalmait alkalmazzák az egyházra (Hostiensisek, majd Tancred, Bernardus Parmensis). Végül a 14. század és a Konstanzi Zsinat idejének igazi koncíliaristái (Konrád von Gelnhausen, I leinrich von Langenstein, Dietrich von Niem, Jean Gerson, Pierre d’Ailly biboros, Andreas Randulf és Francesco Zabarella bíboros) is más­képpen gondolkodtak erről.

6. AZ ÚJKOR KÜLÖNBÖZŐ EGYHÁZKÉPEI

Micsoda különbségek és változások mutatkoznak végül az újkor egyházról szóló katolikus tanításában is! Az egy­házatyák kora és a középkor az egyházról szóló tanítás szempontjainak nagy gazdagságával és látóhatárának szé­les távlataival tűnt ki. Ezzel szemben az ellenreformáció sok hitvitázójánál az egyházról szóló tanítás különböző vitás pontokról kifejtett értekezéssé vált.
A Trienti Zsinat a pápaság kérdését hittételei (dogmái) közül tudatosan kirekesztette, pedig az állt az egymásnak feszülő ellentétek középpontjában. Az I.Vatikáni Zsinat viszont némi vonakodás után egyenesen nekivágott ennek a kérdésnek és az egyházról szóló tanítás valamennyi elintézésre váró kérdése közül ezt az egyet dolgozta ki egy hittételben. Ebben az időszakban előbb a gallikánok, majd később az ultramontánok politikailag messzemenően elkötelezettek voltak. A 17. és 18. századra vonatkozó egyháztörténeti kutatások kimutatták, hogy a gallikanizmus az ókori egyházkép befolyása alatt állt (IV.Fülöp jogtudósaitól kezdve a reformáció előtti galli­kanizmuson Pithou, E. Richer és Bossuet személyén át XIV.Lajos alatt egészen a 19. századi gallikanistákig). Ezért sürgették az országos egyházak hagyományokkal, szokásokkal és intézményekkel összefonódott önkor­mányzatának és ezzel együtt a különböző országos egy­házak püspökeinek és helyi zsinatainak önállóságát is. Viszont az ultramontánok egyházról szóló – ugyancsak politikailag meghatározott – tanítása egyre inkább a pá­pai tekintély hitvédelmi (apologetikus) megtárgyalására szorítkozott a protestánsokkal, gallikánokkal, janzenistákkal és főleg Németországban és Ausztriában is fellel­hető episzkopalizmus különböző formáival szemben.
Micsoda különbség van egyházkép tekintetében a felvilágosodás és a későbbi Johann Michael Sailer kö­zött. A felvilágosodás az egyházat a természetjog alapján, mindenekelőtt jogi szempontból, mint különböző jogok­kal felruházott társaságot vizsgálta. Sailer viszont az ébre- dési mozgalmak, a misztika és romantika hatására az egyháznak elsősorban vallási, de azután erkölcsi oldalát is látta. Szerinte az egyház az élő kegyesség élő közvetítője. Micsoda különbség! A múltat szem előtt tartó 19. századi francia egyházi restauráció, kiváltképpen J. de Maistre egyházról szóló tanítása a keresztény Európa alapjaként minden demokratizálódási törekvéssel szemben a korlát­lan monarchiát védelmezte. A korlátlan egyeduralom fel­ségfogalmát a pápa egyházon belüli helyzetére is kiterjesztette. Másrészt – a hivatalok és intézmények egyhá­zának elsekélyesített klerikális egyházfogalmán túllépve – a katolikus Tübingeni Iskola irányzata, különösen a fiatal Möhler az egyház jövőjét meghatározó megújított tanítá­sával a hívők szeretetközösségének tekintette az egyházat, amelyet a Szentlélek hoz létre, és az összes egyházi hiva­tal azt szolgálja.
Micsoda különbség van az [Vatikáni Zsinat és a “Mystici Corporis” kezdetű enciklika között is! Ezen a zsinaton egyes atyák elutasították, hogy az egyházról szó­ló tanítás tervezete Krisztus testének homályos (“obskurus”) fogalmával kezdődjék. Az enciklika viszont megkí­sérelte az egyházról szóló egész tanításnak éppen a misz­tikus test nézőpontjából való ábrázolását. Végül micsoda különbség van az enciklika némely pontjának kifejezet­ten vagy hallgatólagosan vitázó beállítottsága és a II.Va­tikáni Zsinat inkább ökumenikus szemlélete között! A II.Vatikáni Zsinat helyesbítette az egyházról szóló taní­tás korábbi egyoldalúságát és az egyház lényegének leg­régibb körülírását, az Isten népe gondolatát tekintette ki­indulópontnak és azt a középpontba helyezte, hogy ez által pontosabban határozza meg egyrészt az egyházat alkotó laikusok és a laikusokat szolgáló “hivatalok” köl­csönös helyzetét, másrészt a püspökök és a pápa kap­csolatát.
És milyen sok különböző egyházkép létezik még az újkori egyházban: Erasmusnál, Eck Jánosnál és Bellarminnál; az Imitatio Christiben és Loyolai Ignácnál; a spanyol inkvizitoroknál és az általuk üldözött misztiku­soknál, Suareznál. a barokk skolasztikusoknál és a német felvilágosodás teológiájában! A francia királyi jogászok­nál, a Sorbonne teológusainál, Bossuetnél és Pascalnál. Más-más egyházképet képvisel a tübingeni Drey, Möhler, llirscher. Kulin, Staudenmaier és a római Perrone, Schra- dcr, Passaglia, Franzelin és Scheeben. De La Mennais, Veuillot és Marét. Dupanloup és Blondel. Manning, Ward és Newman. Kari Adam, Emilé Mersch, továbbá a II.Vatikáni Zsinat püspökei és teológusai! És milyen kü­lönböző az egyházról alkotott kép mindenekelőtt Luther­nél, Zwinglinél és Kálvinnál, a lutheránus és református ortodoxiában, a különböző régebbi és újabb szabadegy­házakban és ébredési mozgalmakban!
A folytonosan változó tényleges egyházban tehát az egyház önmagáról szóló tanítása is változik. Az egymás mellett felsorakoztatott és talán vázlatosságukkal zavart okozó történeti jegyzetek az egyházról szóló tanítás látó­határát nem körülhatárolni, hanem inkább megnyitni akar­ták. Hátterük nem egy sor egymástól apró részecskékre el­választott egyházkép, hanem az egyház és a teológia tör­ténelmében az események valóságos összefüggése a kez­dettől napjainkig. Az eseményeknek ez a folyamata emel­kedés, hanyatlás vagy talán hullámvonal? Ingamozgás, körben járás vagy netán spirál? A történetfilozófiai minták egyike sem elegendő ennek az eseménynek átfogó meg­határozására, amely minden emelkedésnél hanyatlás is és minden hanyatlásnál újbóli emelkedés is. Az emelkedés és hanyatlás pedig nem hullámvonalként követi egymást, hanem megkülönböztetett egységeket képez. Ez mindig újra dialektikus ingalengés, ciklikus visszatérés a kezdet­hez. Teológiailag irányított előrehaladás a jövőbe, egyre újabb változatok a legkülönbözőbb variációkkal és ellen­pontozással ugyanazon témáról, amely bár néha csaknem felismerhetetlenül, végül mégis mindent összefog! Ez mind benne van a gondolatainkban, amikor azt mondjuk, hogy az egyházról szóló tanítás lényege szerint történelem jellegű. Hiszen az egyházhoz hasonlóan az egyházról szó­ló tanítás is emberektől való, és azokért az emberekért van, akik az adott időben és világban, állandóan változó világukban a jelen visszahozhatatlan pillanatában élnek. Ami az egyház “lényege”, az nem a változhatatlan ideák plátói világában, hanem kizárólag az egyház történel­mében van jelen. A tényleges egyháznak nem csak tör­ténelme van, hanem maga is csak történelmében létezik. Az egyházról szóló “tanítás” nem megváltoztathatatlan metafizikai-ontológiai rendszer, hanem csak az egyház, a dogma és a teológia történeti összefüggésében létezik, lé­nyege szerint történelmi meghatározottságában adott.

7. HAGYOMÁNYTISZTELET ÉS MODERNIZMUS KÖZÖTT

Az egyházról szóló minden tanításnak koronként új meg új történelmi függősége nem zárja ki bizonyos típusainak és stílusának meghatározhatóságát. Olyan alapvető adott­ság ez, amely alól nincs felmentés. Nem csak arról van szó, hogy minden teológus más perspektívából, más sze­mélyes nézőpontból látja az egyházat. Az egyházról min­denkor új, konkrét történelmi színtéren tanítanak – hiszen vannak az egyéneken túlmutató összefüggések is -, ál­landóan változó nyelven, mindig változó szellemi lég­körben, a világ és egyház mindig új történelmi körülmé­nyei között. Természetesen feltételezve, hogy abban a vi­lágban jelenik meg, amelyhez maga az egyház is tartozik. Az a folyamatosan változó történelmi helyzet, amelyben megszólal, és amelybe mindig újra bele is akar szólni az egyházról szóló tanítás, igényli az egyház külső formájá­nak szabad elhatározásból való állandóan új és határozott alakítását, formálását, ha csak az új helyzet láttán nem akarja az egyház szemét csüggedten behunyva egysze­rűen sodortatni magát. Az egyházról szóló tanítás az egyházzal együtt szükségszerűen folyamatos változásnak van alávetve, és ennek következtében azt mindig újra kell fogalmazni.
Nem könnyű megtalálni az utat egy letűnt múlt gépies konzerválása és az élő múlt indokolatlan elvetése között. Az előbbi nem törődik a jelen új, megváltozott követel­ményeivel, az utóbbi tele van a napi változásoktól való félelemmel.
A történelmiséget félreismeri az az egyházról szóló tanítás, amely a hagyományokhoz ragaszkodva “mindig is így volt!” Felkiáltással változatlannak tartja ma­gát és éppen ez által esik bele kritika nélkül az egy- szervolt ám letűnt idő és kor kelepcéjébe. De ugyanezt a történelmiséget ismeri félre az az egyházról szóló tanítás is, amely modernista módon alkalmazkodik az éppen je­lenlevő világ és kor feltételeihez és reményét vesztett át­alakulási készséggel – ugyancsak kritika nélkül – feladja önmagát. Ahogyan maga az egyház, úgy az egyházról szóló tanítás sem eshet áldozatul semmiféle múltbeli, jelen idejű vagy jövőbeni kényszerítő helyzetnek, hiszen az egyház önértelmezését akarja kifejezésre juttatni. Nem azonosulhat teljesen egy bizonyos világ és kor program­jaival és mítoszaival, illúzióival és ítéleteivel, képeivel és besorolásaival.

8. DÖNTŐ MÓDON MEGHATÁROZ AZ EREDET

Az előbbiekkel ellentétben, az egyházról szóló tanítás történetiségét abból határozhatjuk meg, és abból is kell meghatároznunk, amelyből útjára indult: az ekklesia ere­detéből. Ez az eredet nem egyszerűen egy történelmi helyzet, és különösképpen nem egy bölcselkedve kieszelt, vagy értelmezett magasabb rendű “eszme”, amely az egy­ház történelmének lehetőségét megteremtette. Ez az ere­det inkább egészen valóságosan “adott”, “megvalósított”, “alapított”. Az egyház hitértelmezése szerint a történelem felett uralkodó Isten cselekedete ez Jézus Krisztusban em­berek között, embereken és így végül emberek által is. Is­ten üdvözítő akarata szerint az egyház Jézus Krisztusban megvalósított eredete nem egyszerűen csak az első pil­lanatot vagy az első szakaszt, hanem az egyház egész történelmének minden pillanatát, tehát az egyház lényegét határozza meg. Eredetét így a tényleges egyház sohasem hagyhatja maga mögött, attól eltávolodnia végül is nem szabad.
Eredetéből adódik, hogy történelme minden kül­ső formájában, minden változásában és minden egyszeri, meg nem ismétlődő előfordulásában jelen van a mara­dandóan igaz, az állandó, a változatlan. Lényegét az egy­ház nemcsak ajándékba, hanem egyúttal feladatnak is kapta. A történelmében egyre változó világ érdekében lé­tező egyház eredeti lényegéhez csak akkor lehet hűséges, ha nem merevedik mozdulatlanságba (“immobilismo”), hanem képes a változásokra (“aggiornamento”). Ez állan­dó új elkötelezettséget jelent az új nap (giorno) iránt, ál­landó új odaadást a változás és a magunk megváltozása tekintetében. Állandóan új reformokat, megújulást, a je­lenlegi tényleges egyháznak a kezdet egyházára való el­mélyülő visszaemlékezését a jövő egyházáért. Az egyház azon a kapcsolaton áll vagy bukik, amely Jézus Krisztus­ban kapott eredetéhez és evangéliumához fűzi, amely tartósan összeköti létének alapjával. Istennek Krisztusban megvalósított, minden időben, így jelenleg is érvényes üdvözítő cselekedetével. Az eredetre visszatekintő elmél­kedés mindig újra elengedhetetlenül szükséges. Az eredeti hitvallásra visszatekintő eszmélkedésben válik ez kézzel­foghatóvá és erre minden évszázad egyháza állandóan rá­szorul. Ez a tanúbizonyság eredetiségében egyedülálló, összehasonlíthatatlan, felülmúlhatatlan és megismételhe­tetlen. Elő elkötelezettséget, összekötő erőt, iránymutatást jelent minden idők egyháza számára. Az eredeti tanú­bizonyságot, az eredeti evangéliumot az ó- és újszövet­ségi iratok nyújtják részünkre.
Az egyházi hagyomány összes többi tanúbizonysága, még a legmélyebb értelműek és a legünnepélyesebbek sem tudnak alapjában mást tenni, mint hogy körüljárják Isten igéjének eredeti tanúbizonyságát, vagyis az ősi ok­mányt a mindenkori különböző történelmi helyzet szem­pontjából értelmezik, magyarázzák, kifejtik és alkalmaz­zák. Ennek az ősi okmánynak mindig új mélységeit tapasztalja meg az egyház minden új igehirdetési helyzet­ben, a konkrét élet szüntelenül változó kérdései, problé­mái és igényei között. Minden magyarázatnak (kommen­tárnak) és értelmezésnek (interpretációnak), minden kifejtésnek (explikációnak) és alkalmazásnak (applikációnak) el kell fogadnia a Szentírásban foglalt evangélium eredeti erővel, felhalmozódott tárgyszerűséggel és felülmúlhatat­lan eseményközelséggel történő mérlegelését és hitelesí­tését. A Szentírás tehát “zsinórmértéke” (norma normans) az egyházi hagyománynak, amelyet viszont, mint “mér­tékhez szabott értéket” (norma normatát) kell komolyan vennünk!

9. AZ EREDETI TERV LEFORDÍTÁSA A MI KO­RUNK SZÁMÁRA

Mindebből világossá vált: nem csak a változó idők hoz­ták magukkal az egyház és önértelmezése változásait. Már az Újszövetség egyre sokrétűbb tényleges egyháza is vál­tozásokon ment át. Nem csak az egyházról szóló tanítás romantikus “régészkedő” kedvtelése ez, amely a régebbit tartja tökéletesebbnek, és az ősegyházat az “aranykor” egyházaként magasztalja. Sokkal inkább a történelmileg gondolkodó teológia komoly elkötelezettsége ez, amely egyetlen korszaknak, még a legrégibbnek sem akarja ki­szolgáltatni magát. Egyedül Isten utolsó időkbeli (eszkhatologikus) élő igéjét. Jézus Krisztus evangéliumát veszi alapul. Hiszen Jézus Krisztus egyháza innen indult és innen indul el naponta, ha él. Melyik keresztény teológia menthetné fel magát ez alól a felfogás alól?
Az Újszövetség egyházával való foglalkozás tehát nem jelenti az eredeti állapothoz való visszatérést a törté­nelem semmibevételével, nem jelenti az újszövetségi gyü­lekezet utánzását sem, amint ezt a második század zsi­dókereszténysége vagy a tizenhatodik század újrakeresztelői akarták. Számunkra az Újszövetség egyháza nem minta, amelyet tekintet nélkül az idők változására és a mindig új helyzetre szolgai módon másolhatnánk. Jézus szavainak hangoztatása és idézgetése sem old meg sem­mit. A betű megöl, a Lélek az, ami megelevenít – az egy­házról szóló tanításban is. Ha az egyház hű akar maradni saját lényegéhez, akkor éppen nem szabad múltját mere­ven tartósítania. Az egyház is a történelem része, ezért változnia kell, hogy a szüntelenül változó világban, amely egyre csak jelenében és nem múltjában él, küldetésének lényegét betölthesse.
Az Újszövetség egyházával való foglalkozás azonban megmutatja, hogy az Újszövetség szempontjából nem akármilyen továbbfejlődés engedhető meg. Vannak rossz irányú történelmi fejlődések és hanyatlások is. Itt az új­szövetségi evangélium az eredeti tanú, az a döntő fórum, amelyre az idők változása során hivatkoznunk kell. Ez az a szigorú mérték, amelyhez minden idők egyházának mérnie kell magát. Így tehát az Újszövetség egyháza, amelyben Jézus Krisztusból fakadó eredete következtében az egyház már lényege teljességével jelen van, az az eredeti terv, amelyet nem másolnunk, hanem a mi időnk számára lefordítanunk kell. Ez az eredeti terv nem lehet semmi más, csak az Újszövetség egyháza.

HIGGYÜNK AZ EGYHÁZBAN?

1. CSODÁLJUK AZ EGYHÁZAT?

A kérdés megvilágításához érdemes először Thomas B. Macaulay angol történészt és államférfit kicsit bővebben megszólaltatnunk: “Nem volt és most sincs ezen a földön az államférfiúi bölcsességnek még egy olyan műve, amely annyira méltó lenne vizsgálódásunkra, mint a római kato­likus egyház. Történelmében összekapcsolódik egymással az emberi civilizáció két nagy korszaka. Nincs még egy intézmény, amely az ember szellemét visszavihetné azok­ba az időkbe, amelyekben az áldozatok füstjét a Pantheonból felszállni és Vespasianus amfiteátrumában a tigri­seket és leopárdokat szökellni látták. A múlt legbüszkébb királyi dinasztiáival lehet egybevetni a pápai trónuson ülők megszakítás nélküli hosszú sorát a 19. században a Napóleont megkoronázó pápától kezdve visszafelé addig a pápáig, aki a 8. században Pippint felkente… A Velen­cei Köztársaság volt a második legrégibb állam, amelyet a Rómával való összehasonlításban modernebbnek nevez­hetünk, mégis elmúlt, míg a pápaság fennmaradt. A pá­paság létezik még és nem hanyatlik, nem a múlt emléke csupán. Tele van élettel és fiatalos erővel. A katolikus egyház ma is küldi a hit követeit a világ legvégső határá­ig, akik ugyanolyan buzgók, mint azok, akik Augustinussal szálltak partra Kentben és a pápák még mindig olyan bátran szegülnek szembe ellenséges hatalmakkal, mint I. Leó tette Attila ellenében. Semmi jel sem utal arra, hogy hosszú uralmuk végéhez közelednék. A pápaság látta a világban jelenleg létező minden uralom és minden egyház kezdetét és nem mernénk kezességet vállalni azért, hogy nem fogja megérni valamennyiük végét is. Nagy volt a pápaság és tiszteletet vívott ki magának, mielőtt a szá­szok megvetették lábukat Angliában, mielőtt a frankok a Rajnán átkeltek, amikor Antióchiában még virágzott a gö­rög ékesszólás és a mekkai templomban még bálványokat imádtak. És töretlen erőben meg fogja érni, amikor majd egy újzélandi utazó egy mérhetetlen pusztaság kellős kö­zepén a londoni híd egy szétroncsolódott oszlopán helyet keres magának a Szent Pál Székesegyház romjainak leraj­zolásához.”
Vajon nem a tényleges egyházról van itt szó? Amit Macaulay mély benyomást keltő ékesszólással leírt, a hangos vagy visszafogott, lelkesült vagy félénk csodálatot mások már előtte és utána ugyanígy érezték és gyakran kifejezésre is juttatták. Mit csodálnak? Az egyedülálló módon végigvitt és alakított történelmet? Az életerős fia­talságban tiszteletre méltó idős kort? A világszerte elter­jedt és ugyanakkor kis helyen gyökeret vert működőké­pes erős szervezetet százmilliókban kifejezhető tagsággal és szigorúan rendezett hierarchiával? A felemelő ünnepé­lyességben kifejeződő, hagyományokban gazdag vallás­gyakorlatot? A végiggondolt teológiai tanrendszert? A keresztény Nyugat felépítésében és kialakításában elért átfogó szekuláris kulturális teljesítményt és a modern szo­ciális tanítást? … És bár Macaulay és oly sokan mások csodálták a katolikus egyházat, de nem vallották magukat ahhoz tartozónak. Csodálhatja valaki a katolikus egyházat anélkül is, hogy katolikus lenne. És talán lehet valaki ka­tolikus anélkül, hogy csodálná az egyházat. Az egyházhoz tartozás tekintetében semmi esetre sem mérvadó az a csodálat, amely a katolikus egyházon belül, vagy azon kívül létezik. Mindenekelőtt elfogulatlan lélektani-társa­dalmi jelenség ez, a keresztény hithez való komoly kap­csolat nélkül. Más történelmi intézmények esetében is megtalálható. Hasonló módon csodálhatja valaki a Brit Nemzetközösséget, mély benyomást keltő történelmét, politikáját, szervezetét, kulturális teljesítményét. Ehhez nem kell angollá lennie. A csodálat önmagában nem kötelez semmire. Csodálhatja az ember mindezeket anélkül, hogy saját személyével kapcsolatban bármilyen kötele­zettséget vállalna. Úgy van ez, mint amikor az ember meglátogat egy mély benyomást keltő idegen templomot, körbejárja, megbámulja, megcsodálja elismerve, hogy kétségtelenül nagyszerű templom ez, de nem az enyém. Különböző okok miatt sohasem lehetne az én lelki ott­honom.
Alapjában véve ez az egész csodálat egy “homlokzat­nak” szól. Nem tagadhatjuk, hogy a homlokzat a temp­lomhoz tartozik, de annak belső lényegét nem fejezi ki. Akármilyen véleményt alkot valaki a homlokzatról, a ka­tolikus egyház katolikus egyház maradna akkor is, ha ke­vesebbet, vagy akár semmit sem tudna felmutatni ebből a csodálatra méltó történelemből és szervezetből, művé­szetből és tudományból, kulturális teljesítményből és kul­tikus ünnepélyességből. Voltak évszázadok, amelyekben nélkülözte ezeket és ki tudja, talán jön idő, amikor kény­telen lesz újra ezek nélkül élni. Aki csak ezt (a külsőt) látja, leragad a kétségtelenül nagyon valóságos felszínnél, és nem hatol előre a tulajdonképpeni belső lényeghez. Sem a történész és kultúrfilozófus, sem az esztéta és a társadalomtudós, sem a politikus szeme nem elegendő ahhoz, hogy azt meglássa. A tulajdonképpeni belső lé­nyeget az építmény külsején csak a hívő keresztény szeme látja.

2. BÍRÁLJUK AZ EGYHÁZAT?

A csodálatra méltó homlokzat láttán egyébként bosszan­kodhatunk is. A valóságban nem mindenki érzi ezt belé­pésre hívogató díszkapunak. Sokan inkább tömör záró falnak látják, amely egyáltalán nem enged bepillantást az épület belsejébe. A katolikus egyház történelmét – amint éppen hallottuk – vizsgálhatjuk pozitív előjellel is. Vi­szont sokan ugyanezt a történelmet negatív előjellel látják el: az egyház történelmének “sikeres” alakításában és a nehézségek “győzelmes” leküzdésében bukást látnak, és fegyverletételt a történelem erői előtt. Minden hatékony szervezetben világi eszközökkel dolgozó hatalmi appa­rátust gyanítanak. A lenyűgöző számú keresztény tö­megeket a lényeget elvesztett, elsekélyesedett hagyo­mányokból élő keresztényeknek minősítik. A jól szerve­zett hierarchiát hatalomvágyó és pompaszerető egyház­kormányzati hatóságnak érzik. Az ünnepélyes vallásgya­korlatban a középkori-barokk hagyományban megrekedt, az evangéliummal össze nem férő és külsőségekre épülő ceremóniát látnak. A világos és egységes tanrendszerben merev tekintélyelvű, hagyományos fogalmi készlettel ügyeskedő, történelmiséget nélkülöző és bibliaellenes teo­lógiai irányzatot sejtenek. A nyugati kultúra ápolását pe­dig elvilágiasodásnak és az egyház tulajdonképpeni fela­datától való eltávolodásnak minősítik… Az ő számukra ez a tényleges egyház.
Szükséges-e az egyház bölcsességének, hatalmának és teljesítményének, az egyház fényének, befolyásának és te­kintélyének csodálóit a zsidóüldözésekre és keresztes háborúkra, eretnekperekre és boszorkányégetésekre, gyar­matosításra és “vallásháborúkra”, emberek és problémák elhibázott kárhoztatására emlékeztetnünk? Arra, hogy mi­lyen sokféleképpen mondott csődöt az egyház a rabszol­gakérdésben, a háború kérdésében, a szociális kérdésben? Arra, hogyan kapcsolódott össze az egyház egy bizonyos társadalmi, kormányzati és gondolati rendszerrel? Mind e fény és ragyogás között lehet nem észrevenni a tengernyi emberit, sőt túlságosan emberit, minden keménységet, szorongást és szűklátókörűséget, minden restséget, gyá­vaságot és középszerűséget, minden szeretetlenséget? Mindaz, amit Macaulay és annyian mások magasztaltak, összevethető-e azzal, amit az ő évszázadában Kierkegaard és Dostojewskij, a mi századunkban pl. Karl Barth ésDietrich Bonhoeffer, Georges Bernanos és Reinhold Schneider, Heinrich Böll, Carl Amery és Rolf Hochhuth fájlalnak!
Mi mindent kifogásolhatnak az egyházban a természettudósok és az orvostudomány művelői, a pszi­chológusok és a szociológusok, az újságírók és a politi­kusok, a munkások és az értelmiségiek, az egyházban dol­gozók és a szolgálatot nem vállalók, a fiatalok és öregek, a férfiak és asszonyok! Kifogásolhatják a rossz prédiká­ciókat, a megmerevedett istentiszteletet, a színlelt kegyes­séget, a lélektelen hagyományt, a tekintélyelvű és korrekt­ségében megcsontosodott tanítási rendszert. Az egyes ese­tekre kihegyezett életidegen erkölcstant, az egyházi alkal­mazottak minden szinten megtalálható megalkuvását és türelmetlenségét, törvényesedését és szűkkeblűségét, az alkotó emberek hiányát az egyházban…
A hitvédelem szempontjából akad néhány megjegyez­nivalónk. Ki vonhatná kétségbe, hogy az egyháznak tett némely szemrehányás ostoba, fölényeskedő, egyoldalú, igaztalan, gyakran egyenesen hamis, sőt néha rosszindulatú? Minderre azt válaszoljuk: itt helyénvaló az apológia, a védekezés és önmagunk igazolása. Másrészt viszont ki vitathatná, hogy az egyház ellen irányuló szemrehányások nagy része jogos, megalapozott, egyszerűen igaz? Ezekre semmilyen hitvédelem nem tud válaszolni. Mit mondjon az egyházhoz tartozó keresztény annak az embernek, aki komolyan kifejti indokait, hogy miért nem akar, vagy már nem akar az egyházhoz tartozni? Vagy annak, aki megin­dokolja, hogy miért tartja távol magát az egyháztól, holott rokonszenvvel viseltetik az iránt, esetleg közönyös és ér­dektelen, vagy talán tiltakozás, sőt gyűlölet él benne? És mit mondjon saját magának az az egyházban élő ke­resztény, akit gyötör a kétség – van becsületes kétség! – és a kérdést nem tudja könnyedén elhárítani: több-e ez az ő egyháza valami vallási egyesületnél vagy kegyes em­berek közösségénél? Több-e, mint vallási igények kielé­gítésére szolgáló valamilyen társaság vagy intézmény?
Ahogyan az egyház az egyik ember számára csodálat tárgya lehet, ugyanúgy egy másik emberből botránkozást, de legalábbis csalódott vagy bosszantó, szomorú vagy ke­serű bírálatot válthat ki. És amint van alapja a csodá­latnak, úgy van alapja a bírálatnak is. Amint csodálhatja valaki az egyházat anélkül, hogy ahhoz tartoznék, úgy bí­rálhatja egy másik annak ellenére, hogy tagja az egyház­nak. A csodálathoz hasonlóan a bírálatot is megtaláljuk az egyházon belül és kívül is, de egyik sem gyakorol döntő befolyást az egyházzal való kapcsolatunkra. Ez is inkább semleges lélektani-társadalmi jelenség, nincs lényegi kap­csolata a keresztény hittel, feltehetően más történelmi in­tézménnyel sem. Ehhez hasonlóan lehet bírálnunk az ál­lamot, gyengéit és kudarcát, történelmét, alkotmányossá­gát és politikáját jóllehet tagjai sorába tartozunk és to­vábbra is oda akarunk tartozni.

3. A LÉNYEG ÉS FONÁKJA

Sokszor a bírálat is csak a homlokzatot, az egyház külse­jét érinti ugyanúgy, mint a felületes csodálat. Ez a külső nem az egyház maradandó lényegének, hanem egy bizo­nyos történelmi megjelenésének kifejezője. De itt valami más is közrejátszik még, ami rejtetten a felületes csodá­latot is akadályozta már. Az egyház valóságát a “lényeg” és a “külső forma” megkülönböztetett fogalmával [a szak­mai szóhasználat általában: Gestalt=alak, a Fordító] sem lehet átfogóan körülírni. Mindabban a negatívumban, a- melybe a bírálat beleütközik, és amire a felületes csodálat nem vagy csak kevéssé figyel, nem egyszerűen az egyház valamilyen történelmi külső formája jut kifejezésre, ami pozitív hatású is lehet. Nem is egyszerűen az egyház – ál­landó és ugyanakkor változó – jó “lényege” jut abban ki­fejezésre, inkább – nem valóságosan, és legtöbbször va­lahogyan mégis valóságosan – a “gonosz” kerekedik felül itt az egyházban: “fonákja” annak, aminek igazából lennie kellene. Az egyház “fonákja” ellentétben van az egyház lényegével és bár abból él, az egyháznak nem törvényes, hanem törvénytelen, nem igazi, hanem elfajult lényege. Amint később még pontosabban kerül kifejtésre, nem Isten szent akarata hozta ezt létre, hanem az egyházat alkotó emberek kudarca. Az egyház lényegét minden történelmi külső formájában árnyékként kíséri végig a fonákja. Az egyház lényleges lényege a fonákjában jelenik meg.
Az a megállapítás, hogy az emberekből álló egyháznak “fonákja” van, nem szolgálhat mentségül mindarra a sötétségre, amely az egyházban jelen van. Az egyház cso­dálok azonban – ugyanúgy, mint bírálóit – figyelmeztetni akarja: az egyház lényegének ezzel a sötét fonákjával már eleve számolnunk kell! Emberek egyházával van dolgunk, ezért nem lephet ez meg minket, sem a csodálókat, sem a bírálókat. Amint a változó világban a maradandó lényeget lehetetlen másképpen észlelni, mint történelmi, változó külső formájában, úgy az egyház “jó” lényegét sem tudjuk másképpen érzékelni, mint sötét fonákján keresztül. Aho­gyan a lényeg és a külső forma, a maradandó és a változó, úgy a jó és rossz, az üdvös és kárhozatos, a lényeg és an­nak fonákja is egymásba szövődtek. Ezeket emberi számítgatással nem lehet maradéktalanul szétválasztani. A legtisztább lényeg is változik. A legtisztább lényeget is fo­nákjára lehet fordítani. A legszentebbel is lehet vétkezni. Nemcsak általában a történelmiség, hanem az egyház go­noszból eredő történelmi befolyásoltsága is alapvető az egyházról szóló minden tanítás számára. A hitvédelem ha­mis útra tévedését kerüli el, ha ezzel jó előre és minden tekintetben számol. Az egyházról szóló tanítás ezért soha­sem tekintheti magától értetődő mércéjének az egyház je­lenlegi állapotát és nem törekedhet ennek igazolására. El­lenkezőleg – eredeti küldetéséből, az evangéliumból ere­dően itt is újra- minden lehetőségével hozzájárul ahhoz a kritikus szemlélethez, amely a mindig újból szükséges reform és megújulás előfeltétele.
Az egyház “fonákja” felett átsiklani csak az az elvont idealista tanítás tud, amely eszményi egyházat ír le és nem a ténylegeset. Ez a tanítás legfeljebb a nem gondolkodó csodálókat vonzhatná, a gondolkodó bírálókat azonban hidegen hagyja, sőt taszítja. A józan-realista, tudományos teológiának ehhez semmi köze nem lehet. Ez feltétlenül olyannak akarja látni a tényleges egyházat, amilyen való­jában: lényegét történelmi külső formájával és ugyan­akkor a lényeget “fonákjával” együtt. Az egyháznak ép­pen ez a realista-konkrét – és nem az elvont-idealista – szemlélete jogosult arra, hogy a negatívumon megfenek­lett bírálót figyelmeztesse: az egyházjoggal vagy tévesen megállapított negatívumai még nem vezették el őt az egyház igazi lényegéhez. Aki egy ember árnyékával ta­lálkozik, tényleges jelenséggel találkozik, de nem magá­val az emberrel. Aki az egyház “fonákját” támadja, a tény­leges egyházat támadja, de nem az egyház lényegét.
A csak hibákat bíráló szem – lehet éles vagy homá­lyos, igazságos vagy igazságtalan, jóakaratú, vagy rossz szándékú – nem elegendő ahhoz, hogy a sok mellékje­lenség között a tulajdonképpenit, mindenféle tényleges rossz között a valóban jót megtalálja. A felületes csodálóhoz hasonlóan a csak hibákat bíráló sem veszi észre az egyház mélységének döntő kiterjedését. Ezt csak a hívő keresztény szeme fedezi fel

4. A HIT KÖZÖSSÉGE

Mind a csodálóknak, mind a bírálóknak tudomásul kell venniük, hogy az egyházat alkotó embereket, vagyis azo­kat, akik ténylegesen alkotják az egyházat, a kívülállóktól az különbözteti meg: hisznek. A hívők közössége akarnak tenni. Azt akarják, hogy amit maguk hisznek és remélnek, azt mindenki más is higgye és remélje. Az a meggyő­ződésük, hogy félreérti őket az, aki – akár dicsérettel, a kárhelytelenítéssel – elsiklik a fölött, hogy ők hívőkből álló közösség. Sőt arról is meg vannak győződve, hogy aki nem hisz, vagy nem úgy, hisz mint ők, az a hívőknek ezt az egyházát illetve közösségét félreérti, de legalább is nem legbensőbb sajátossága szerint érti meg. Az egyházat nem lehet kívülről egy semleges megfigyelőállásból a lé­nyeget pontosan tükrözően megítélni, hanem csak be­lülről. önmagából, abban és azzal élve. Ez a közösség a hit egyházaként hív az egyház hitéhez.
Nem történelmi véletlen tehát, hanem az egyház mi­voltának megértésén alapul az, hogy az egyház, az ekklesia helyet kapott a Credóban, az Apostoli Hitvallásban.
Hiszünk tehát mi keresztények az egyházban? Nem! Ez esetben túlságos fontosságot tulajdonítanánk az egy­háznak. Legfeljebb nagyon határozatlan értelemben állít­hatnánk ezt. Feltűnő, hogy a hitvallások szóhasználata is megkülönböztet: “hiszek Istenben, hiszek a Szentlélekben”, de ugyanakkor “hiszem az egyházat”. Az egyházat majdnem mindig a harmadik hitágazatban találjuk, a Szentlélekben való hittel összefüggésben. A ránk maradt legrégibb egyházi rendtartás (a római Hippolytus 215 kö­rül írt Traditio apostolica c. műve, amely jóval korábbi az ún. Apostoli Hitvallásnál) eredetileg harmadik keresztelési kérdése különösen sokatmondó. Fogalmazása rend­kívül pontos: “Hiszel-e a Szentlélekben is, aki a szent egyházban munkálkodik a test feltámadásáért?” Eszerint a keresztény hisz a Szentlélek Istenben. Az egyház a Lé­lek munkálkodásának helye. A test feltámadása a Lélek utolsó műve.
Végső, teljes és gyökeres értelmében, amikor a szere­tettől egyenlő értékű módon a hitet már nem lehet megkü­lönböztetni, a hit személyes kérdés, szemtől-szemben megvalósuló magatartás. A hitben végül is sohasem dol­gok, szabályok, hittételek iránti odaadásról van szó, ha­nem egyik személy odaadásáról másik személy iránt. “A hit minden megnyilvánulásában a személy a döntő, akinek kijelentését egyetértéssel fogadjuk” (Aquinoi Tamás). De ez a mélyreható, minden esetben feltétlen és visszavon­hatatlan személyes odaadás csak Istennel szemben lehet­séges, egyedül benne tud az ember a szó legteljesebb ér­telmében hinni.
A keresztény ember hisz Istenben és – ebben az ér­telemben – egyedül benne. De vajon hozzáfűzheti-e ak­kor még azt is: hiszek a szent, egyetemes egyházban? “Ha azt mondjuk ‘a szent egyetemes egyházban’, ezt úgy kell értenünk, hogy hitünk a Szentlélekre vonatkozik, aki meg­szenteli az egyházat, és így ennek az az értelme: hiszek az egyházat megszentelő Szentlélekben. De jobb és általá­ban szokásos, hogy ‘egyházban’ helyett egyszerűen azt mondjuk: ‘hiszem a szent, egyetemes egyházat'” (Aquinói Tamás).

5. NEM KELL HINNÜNK AZ EGYHÁZBAN

Nem kell hinnünk az egyházban, ez azt jelenti:
a) Az egyház nem Isten. Az egyház a hívők közössége, a róla elmondható minden jó ellenére sem Isten és nem is olyan, mint Isten. Nem kétséges, a hívő meg van győződve arról, hogy az egyházban és az egyház munkálkodásán keresztül Isten cselekszik. De Isten és az egyház munkál­kodása nem azonos, nem is keveredik össze határvonalak nélkül. Inkább alapvetően meg kell különböztetni ezeket egymástól. Isten Isten marad. Munkálkodását sohasem váltja fel, nem helyettesíti, és nem teszi feleslegessé annak eredménye. Az egyház azonban teremtmény, és az is ma­rad. Tehát nem mindentudó és nem mindenható, önmagá­ban nem elegendő és nem öntörvényű, nem örök és nem bűntelen. A kegyelemnek és az igazságnak nem forrása, nem Úr, nem Megváltó és nem Bíró. Az egyház bármilyen istenítése elfogadhatatlan. Az egyház a hívők és en­gedelmesek sokféle fenyegetettségben és veszélyeztetett­ségben élők közössége, amely teljesen Istenből és Isten­nek él. teljes bizalmát Istenbe helyezi: hisz Istenben.
b) Az egyház mi vagyunk. Az egyház a hívők közös­sége és semmiben sem különbözik tőlünk. Nem titkos is­teni ismeretekkel rendelkező társaság, amely szemben áll velünk. Mi vagyunk az egyház, és mi az egyház vagyunk. Ha mi az egyház vagyunk, akkor az egyház a keresők, vándorok és tévelygők, a tanácstalanok, a megkínzottak és szenvedők, a bűnösök és zarándokok közössége. Ha mi vagyunk az egyház, akkor az egyház bűnös és zarándok egyház. Az egyház bármilyen eszményítése elfogadha­tatlan. A halló fülűek és hívők sötétben vándorló közös­sége ez, amely mindenestül Isten kegyelmére és igaz­ságára. Bocsánatára és szabadítására szorul, és bizalmát egészen Istenbe veti. így tehát természetesen nem önma­gában hisz.

6. SZABAD HINNÜNK AZ EGYHÁZAT

Hisszük az egyházat, ez azt jelenti:
a) Isten kegyelméből hit által keletkezik az egyház. Az a közösség, amely nem hisz, nem egyház. Egyház ma­gában nincs, hanem csak a konkrét, hívő emberekben. Amint nincs nép emberek nélkül és nincs test tagok nél­kül, úgy egyház sincs hívők nélkül. Az egyházat nem egy­szerűen Isten “plántálta”, hanem az Isten által megkövetelt emberi döntés hozta létre, azoké az embereké, akiknek az egyházat alkotniuk kell. Ez gyökeres döntés Isten és ural­ma mellett. Ez a döntés a hit.
b) Isten kegyelméből az egyház által keletkezik a hit. Isten az egyes embert hívja hitre. De a hívők közössége nélkül az egyes ember sem jut hitre. A hit sem létezik magában, csak a tényleges hívő emberekben. Ok azonban ugyancsak nem egymástól függetlenül létező egyedek, nem egymástól elszigetelődött hívők. Hitük forrása nem ők maguk, nem is közvetlenül Isten. A közösség hittel hirdetett evangéliuma révén jutottak hitre, az provokálta ki saját személyes hitüket. Ez nem azt jelenti, hogy a ke­resztény mindig az egyház miatt hisz. Hiszen a mai em­ber – talán másként, mint Augustinus – sok esetben ép­pen az előtte történelmi külső formájában megjelenő egy­ház ellenére hisz. Gyakran csak az Istenben és küldöttében való hit viszi magával az egyházat, még hozzá talán rá­adásként. Ennek ellenére az egyház, a hívők közössége nem csak tárgya a hitnek, hanem tere és otthona is. A közösség hite tartja életben és élénkíti az egyes ember hitét, mindig újra körül is veszi oltalmával és hordozza. Az egyén hite így vesz részt a közösség hitében és a közös igazságban. Éppen a modern embernek, aki személyes hitével kapcsolatban is nagyon tudatában van történelmiségének, feltételekhez kötöttségének és magányosságá­nak, nemcsak terhet, hanem újra meg újra felszabadulást is jelent az egyházhoz tartozása. Hiszen saját egyéni felelősségénél átfogóbban és sokrétűbben van elrejtve hi­te az egyház közösségének ősi és ugyanakkor fiatal hité­ben.
Végtére is sem a hitet az egyházból, sem az egyházat a hitből nem lehet egyszerűen levezetni. Az egyház sem az egyesek hitbeli döntésétől függetlenül alakul kézzelfog­ható valósággá, és a hívő emberek sem saját elhatározá­sukból egyesülnek egyházzá. Hit és egyház egymásra van utalva és kölcsönös szolgálatban termékenyítően hatnak egymásra. Alapjuk azonban nem egymásban, nem is önmagukban, hanem mindkettőjüké Isten kegyelmes üd­vözítő munkájában van. Arról, hogy melyik volt előbb, a hit vagy az egyház, ugyanúgy lehetne vitatkozni, mint arról, hogy melyik volt előbb a tyúk vagy a tojás. Sem a hitet, sem az egyházat nem szabad a másik fölé emelni (abszolutizálni). A hit kizárólagossága bomlasztja az egyházat, ez a protestáns felfogás veszélye. Az egyház min­denek fölé emelése gyámság alá helyezi a hitet, ez a ka­tolikus felfogás veszélye. Az a döntő, hogy Isten üdvö­zítő munkája a hitet is, az egyházat is megelőzi.
A tényleges egyház tehát ez: a történelmi változások között maradandó, fonákja ellenére hívő és hitben elfoga­dott egyház. A tényleges egyházban lehet élni. Nem esz­ményített egyház ez, amely zsarnoki módon túlságosan nagyra tartja magát, és éppen ezért nem tudja tartani Ígé­reteit. De nem is kisebbrendű egyház, amely magát ked­vetlenül lebecsüli, és ezért ígérni sem képes. A tényleges egyházban az ember szabadulva csalóka eszményeitől és kisebbrendűségi érzéseitől, józan és boldog hitre ébredve élhet a hívők közösségében. A tényleges egyháznak van jövője a jelenében, egy olyan világ szolgálatában, amely­nek jövője már elkezdődött, ha jelenével nem is tudott még megbirkózni.
Bármennyit beszéltünk is a tényleges egyházról, a dön­tő kérdés válasz nélkül maradt. Legjobb esetben is csak mellékesen és nem a kérdésre válaszolva mondtunk vala­mit. Hívő és hitben elfogadott egyházról szóltunk: de kiben hisz a hívőknek ez a közössége? A történelemben alakuló egyházról beszéltünk: de kitől ered ez a történe­lemben vándorló közösség?

AZ EGYHÁZ EREDETE

1. JÉZUS AZ ISTEN ORSZÁGÁRÓL

Az ekklesia (= egyház) szó az evangéliumokban mind­össze kétszer fordul elő (Mt 16,18; 18,17), méghozzá ugyanannál az evangélistánál, ezek azonban írásmagya­rázati szempontból hevesen vitatott helyek. Ezzel szem­ben az “Isten országa” (basileia tou theou) kifejezés a szi­noptikus evangéliumokban mintegy százszor megtalálha­tó. Ez az összehasonlítás ma is rendkívül izgalmas az egyházról szóló minden tanítás számára. Vajon mégis he­lyénvaló volna Alfréd Loisy sokat idézett rossz emlékű mondata: “Isten országa eljöttét hirdette meg Jézus, és ami megérkezett, az az egyház”?
“Betelt az idő és elközelített már az Isten országa: tér­jetek meg és higgyetek az evangéliumban!” Ezek a tömör mondatok Márk evangéliuma elején (1,15) találóan foglalják össze Jézus tulajdonképpeni szándékát. Igehir­detésének uralkodó központi fogalma a basileia tou theou = Isten országa (basileia = ország vagy birodalom és hogy tárgyi tévedéseket elkerüljünk: uralkodás, uralom). Máté másodlagosan, de ugyanazon jelentéssel “mennyek országát” ír vagy egyszerűen az “ország” szót használja. A zsidó istenfélelem ugyanis érthetően kerülni akarta Isten nevének kimondását. “Isten országa” ma is elfogadott ér­telmezéseinek alapvető szempontjai valamennyi különbö­zőség ellenére egyeznek:
a) “Isten országa” Jézus ajkán – az Ószövetséget is fi­gyelembevevő igehirdetésében – nem a teremtésben adott, mindig is fennálló isteni világuralmat, hanem az utolsó idők világuralmát jelenti. A teljesen megvalósult, az utolsó idők eseményeiben hozzánk végérvényesen “elközelített” Isten országát (Mk 1,15), amely “elérkezett” (Mt 12,28; Lk 11,20), “eljön” (Lk 22,18, vö. Mk 14,25; Mt 26,29), “eljön hatalommal” (Mk 9,1). Magát a fogalmat Jézus sehol sem fejti ki, egyszerűen ismertnek te­kinti és a maga sajátos módján értelmezi. A kifejezés utolsó időkre mutató jellege Jézus igehirdetésének kor­történeti kereteiből adódik. Keresztelő János bűnbánatra szólító, az utolsó időkre figyelmeztető keresztelési moz­galma ez, amelyhez Jézus csatlakozott, továbbá a feszült várakozás, amelyben a korabeli zsidóság és különösen a kumráni szekta élt. De adódik ez Jézus igehirdetésének sok apró részletéből is – pl. a tőle származó “basileia” szó használata ugyanúgy, mint a Jézus-mondások (logiák) “elközelített” kifejezése stb. – és nagy vonalaiból: ebből érthető meg a “most eljött óra” és a “szempillantásnyi idő” jelentősége, amelyben megtörténik a döntés. Csak ebből érthetők pl. a “hegyi beszédben” Jézus szigorú erkölcsi követelései is, amelyek az Isten utolsó időkbeli országába való bejutás előfeltételei.
Mi az tehát, ami Jézus evangéliumát olyan izgalmassá, nyugtalanítóvá, olyan hallatlanul sürgetővé teszi? “Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa” (Mk 1,15).
b) Jézus igehirdetése szerint “Isten országát” az ember nem a törvény hű betöltésével érheti el és valósíthatja meg – ahogyan azt néhány rabbi tanítja. Ellenkezőleg: Isten saját hatalmas, korlátlan cselekedete által jelenik az meg. Senki sem hívhatja meg magát az utolsó idők lakomájára. Az Atya hív meg. O az, akinek akaratából, erejéből és ke­gyelméből magától nő a vetés. Ez az ő országa. Az em­ber imádkozhatja: “Jöjjön el a te országod” (Mt 6,10; Lk 11,2). Kiálthat Istenhez éjjel és nappal (Lk 18,7), keres­heti Isten országát (Mt 6,33; Lk 12,31), küzdhet azért (Lk 13,24; vö. Mt 7,13), előkészülhet arra és készen áll­hat, mint az okos szüzek (Mt 25,1-13) és az éber szolgák (Lk 12,35-37; vö. Mt 24,44). De nem az ember szerzi meg, hanem Isten “adja” neki az országot (Lk 12,32). O “hagyja örökül” azt (Lk 22,29k), ő ítéli meg, hogy kié legyen (Mt 5,3.10; vö. Lk 6,20; Mk 10,14).
Ő királyi módon uralkodó Isten, senkitől nem származtatható, meg­magyarázhatatlan a szuverenitása és szabadsága. Minden feltételtől független akaratát véghezviszi. Nem ember, hanem Isten maga rendelkezik így országával és ezt az országot ember meg nem hódíthatja, csak gyermekként elfogadhatja. (Mk 10,15).
Mi adja tehát azt a bizonyosságot, hogy ez az ország győzedelmeskedik? Az, hogy nem ember műve, hanem egyedül Istené: “elközelített már az Isten országa” (Mk 1,15).
c) “Isten országa” Jézus számára nem földi-nemzeti és nem vallásos jellegű politikai ország (teokrácia). Ez csak széles néprétegek és különösképpen a zelóták re­ménységében volt így, akik Isten ellenségeivel szemben a római uralomtól való szabadulásért harcoltak. Az Isten országa sokkal inkább lisztem vallásos lelkületű uralom. Jézus ismételten visszautasítja népe, sőt saját tanítványai’ félreértését is, mintha ő azért jött volna, hogy megszaba­dítsa őket az idegen uralomtól, annak nyomorúságaitól és újból helyreállítsa Izrael földi országát. Elutasít minden ragyogó földi várakozást (Lk 19,11; 23,42; 24,21; ApCsel 1,6 ), az országa díszhelyeire való törekvést (Mk 10,35- 45), minden erőszakos eljárást (Mk 14,17-21 vö. Lk 13,1- 3; 22,39). Jézus igen keményen megdorgálja Pétert szenvedése útjával kapcsolatos értetlensége miatt (Mk 8, 31-33). Az utolsó időkről szóló irodalomhoz vi­szonyítva Jézus figyelemreméltóan mértéktartó Isten or­szága szemléletes leírásában, bár ez a leírás szerkesztői keret és apokaliptikus anyagból merített kiszínezés is lehet. Az utolsó idők eljöveteléről szóló számítgatásokat elutasítja. “Az Isten országa nem úgy jön el, hogy az em­ber jelekből következtethetne arra” (Lk 17,20), azt az órát egyedül az Atya ismeri (Mk 13,32). Az ítéletet, halottak feltámadását és az eljövendő dicsőséget nem színezi ki. Az együttes étkezés képe sem az Isten országa tényleges leírását célozza, hanem Isten uralkodásának tényét erősíti meg: nem az étkezés örömeit, hanem az Istennel és az em­bertársakkal való közösséget fejezi ki. Isten országának minden részlete elhomályosul (vö. Mk 12,24-27) azzal az eggyel szemben, hogy akkor majd Isten uralkodik. így a basileia elnevezés nem annyira területhez kötött “királyi birodalomnak” (uralom alá vont területnek) képzelhető el, hanem inkább “királyi uralkodásnak”.
Miért oly megnyerő hát tisztaságával, tisztességével és érthetőségével Jézus igehirdetése, és ennek ellenére miért utasítja el mégis a nép nagy része, főleg a vallási, – politikai vezetők? Azért, mert Isten általa meghirdetett országa nem a politikai hatalom és a földi javak körére vonatko­zik, hanem Isten uralmára, amely megtérést és hitet fel­tételez. “Elközelített már az Isten országa” (királyi ural­ma)-. “térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15).
d) “Isten országa” Jézus számára – sok kortársától és a kumráni gyülekezettől eltérően – nem a bosszú ítélete bűnösök és istentelenek felett, hanem az üdvözülés aján­déka a bűnösök számára. Jézus bűnbánati prédikációja Isten kegyelméből indul ki, nem Isten haragjából, mint Keresztelő Jánosé. Jézus igehirdetése az Isten országáról nem kárhozattal fenyeget, hanem üdvösséget, örömöt és békességet ígér. Jó hírt hoz, nem rosszat. Nem ………………….. hanem …………………. (Mk 1,15). Akár hasz­nálta Jézus az evangélium szót, akár nem (az igei alakkal ellentétben a főnév csak az Újszövetségben jelenik meg), Jézus mindenképpen azt az evangéliumot hirdette, amely­ről Deutero Ézsaiás [Ézsaiás próféciáinak folytatója a könyv 40. fejezetétől A fordító] beszél (52,7): “Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hordozó lába!” (LXX: ………………………..), aki “békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik” És ez az evangélium nemcsak a gazdagoké és ha­talmasoké, hanem – Jézus különös részletességgel fejti ki ezt a hegyi beszédben – a szegényeké és gyászolóké, a megvetetteké és eltiportaké is. Nemcsak az igazaké és ke­gyeseké. hanem – milyen sok példázat és elbeszélés szól erről – különösen a bűnösöké és istenteleneké is! Ez a botrány az “igazak” és “istenfélők” szemében! Jézus ép­pen a megrögzött bűnösökkel, samaritánusokkal, vámsze­dőkkel és paráznákkal tart kapcsolatot. Bár az intés és fe­nyegetés sem hiányzik, ez nála nem öncélú, hanem az ítélet előtti kegyelem nagy kínálatához irányít. Isten ke­gyelmét, könyörületét és bocsánatát hirdeti, cselekede­tével pedig közel viszi ezeket mindenkihez. Kitárul Isten bűnösök felé forduló szeretete és az eljövendő “Isten or­szágának” jelévé válik.
Miért lesz tehát az Isten országának meghirdetése ilyen egyedülálló módon jó hírré? Azért, mert Isten üdvözítő kegyelme mindenkire érvényes, a bűnös emberekre is, és csupán egyetlen feltétele van: “Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15).
e) Jézus meghirdeti “Isten országát”, és ez az embertől nem új, magasabb erkölcsi törvény megtartását követeli, sokkal inkább gyökeres döntési Isten mellett. A választás egyértelmű: vagy Isten és országa, vagy a világ és orszá­ga. Az ember gyökeres döntését Isten és a világ között semmi sem akadályozhatja meg. Jézus is elhagyott csa­ládot és foglalkozást, házat és otthont. Másokat is kihívott családi és társadalmi kötelékeikből, hogy kövessék őt, mint tanítványai. De családja, hivatása és otthona elha­gyására nem szólított fel mindenkit. Nem volt szociális forradalmár. De minden egyes embert gyökeres döntés elé állított: szíve szerint Istenhez vagy világi javakhoz akar-e ragaszkodni. Az eljövendő “Isten országa” szempontjából a világot és javait belső ellentmondásaik jó és rossz ol­dalával együtt kell látnunk. A világ gonoszságban vesz­tegel, az emberek rosszak. És mégis: ugyanakkor a világ Isten teremtett világa marad, az emberek pedig Isten gyermekei! Aki aláveti magát Isten eljövendő országának, az megtérésével (metanoia) forduljon el a világ és az em­berek gonoszságától. Ugyanakkor azonban új formában, szeretettel közeledjék a világhoz és az emberekhez. Jézus – a kumráni gyülekezettől eltérően – nem hirdet a világ­tól való önmegtartóztató elkülönülést, nem alapított ko­lostort. Nem akar vallásgyakorlatával újból “megszentelt” tereket és időket kisajátítani sem a hétköznapi világból, sem a világtörténelemből. Ellenkezőleg: azt akarja, hogy az emberekért éljünk a világban. Isten akarata iránt teljes engedelmességben. Az Isten országára várakozva éljen az ember, szívével egyedül és kizárólag Istenen csüngve. Ne kösse meg pénz és vagyon (Mt 6,19-21.24-34; Mk 10,17- 27), jog és becsület (Mt 5,39-41; Mk 10, 42-44), még szülei és családja sem (Lk 14,26k; Mt 10,34-39). Isten nemcsak tételes törvénynek megfelelő külső cselekvést követel, hanem belső tartást és érzületet is. Nemcsak a gyilkosság, hanem már a harag, nemcsak a házasságtörés, hanem már a gerjedező gonosz kívánság, nemcsak a ha­mis eskü, hanem a szavahihetőség hiánya is Isten paran­csolata ellen tör: “Hallottátok, hogy megmondatott a ré­gieknek … Én pedig azt mondom nektek… !” (Mt 5, 21- 48).
A döntés Isten mellett visszavonhatatlan: “Aki az eke szarvára teszi kezét és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9,62). Isten az egész emberre, tehát a szívére is igényt tart. Nem kell elhagynia a világot, de a világ ne akadályozza abban, hogy mindig készen álljon. Mire kell készen állnia? Isten akaratának betöltésére, hogy így legyen kész Isten országa számára: “Aki az Isten aka­ratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám” (Mk 3,35). És mit kíván Isten akarata? Nemcsak elutasító lemondást a világról, hanem tényleges odaadást, nem áttekinthetetlen számú parancsolat teljesítését, hanem alapjában véve csak egyetlen egyet: a szeretetet. Amilyen sokrétűen fejtik ki és világítják meg Isten országának kö­vetelményeit a hegyi beszéd és Jézus megfelelő mondásai, olyan zseniális egyszerűséggel foglalja össze ezeket a főparancsolat Isten és a felebarát szeretetéről.
Alapjában vé­ve Jézus nem fogalmazott meg új parancsolatokat, és nem hozott új egyedi rendelkezéseket. Őt az az egyetlen nagy és kézzelfogható követelés foglalkoztatja, amely képes az ember egész életét teljesen átfogni, és ugyanakkor minden egyes esetre illik: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: szeresd fele­barátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” (Mt 22,37-40). A tökéletesség pedig éppen az ellenség szeretetében mutatkozik meg: “Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok azokért, a- kik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,44-45.48). Ki az tehát, aki készen áll az Isten országára? Az, aki olyan szabadon él a világban, hogy vállára nem nehezedik semmiféle elkötelezettség, amely őt a világ rabszolgájává teszi. Minden időben kész eleget tenni Istennek és aka­ratának, amellyel a hétköznap világában a felebarát sze­mélyében találkozik.
Mindez benne van a megtérésben (Mk 1,15), amelyet Isten országának meghirdetése követel az embertől. Nem­csak külsőleges bűnbánat ez zsákban és hamuban, hanem az egész ember gyökeres és teljes belső megtérése és ha­zatérése Istenhez. Erről van szó az evangéliumra tekintő hitben is (…………………………… Mk 1,15), ami alapjában nem jelent mást, mint megtérést. A gyökeres megtérést az a hit teszi lehetővé, hogy beteljesült az üd­vösség ideje, és eljött az Isten országa. Viszont a gyökeres hitet is csak az a megtérés teszi lehetővé, amely megvall­ja saját bűnét és kegyelemre szoruló voltát, és kifejezi készségét Isten akaratának feltétlen teljesítésére. Mi tehát a nélkülözhetetlen alapfeltétele annak, hogy Isten eljövendő országának részesei legyünk? “Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15).

2. A FÖLDI JÉZUS NEM ALAPÍTOTT EGYHÁZAT

Jézusnak egyáltalán volt valami köze az egyházhoz? El­képzelései között egyáltalán szerepelt az egyház?
Földi életében húsvét előtt Jézus nem alapított egyhá­zat. Igehirdetésében és cselekedetei során sohasem for­dult csak egy különleges csoporthoz, hogy azt elkülönít­se a nép egészétől. Pedig Jézus idejében nem kis szám­ban léteztek ilyen elkülönült csoportok. Kiváltképpen a kumráni szövegek tudósítanak ennek a közösségnek igé­nyéről: ők a szent maradék, az Isten választottainak tiszta gyülekezete, egy újszövetség választott gyülekezete. Jé­zus – mint a beköszöntő Isten országa utolsó időket hir­dető prédikátora – nem kerülhette el, hogy állást foglal­jon Isten utolsó időkbeli népének égető kérdéseiben. Kü­lönösen abban, hogy ki és milyen feltételekkel tartozhat az üdvösség örökösei közé. Jézus éppen erre az utolsó kérdésre sokféle választ adott.
Feltűnő azonban, hogy Jézus tud ugyan igehirdetése szétválasztó hatásáról, és fájdalmasan tapasztalja a nép nagy részének elutasítását, mégsem a “maradék” gondola­tából indul ki más, korabeli csoportosulásokhoz hason­lóan. Nyomatékosan tiltakozik minden vallási elkülönü­lés és elkülönítés ellen. Nyilvános munkássága elutasítot­ta a világtól való menekülést, bűnösök befogadásával sen­kit ki nem záró, botránkozást keltő szeretetével Isten ha­tártalan szeretetét bizonyította. Elképzeléseinek nem felel meg a farizeusok elkülönüléshez vezető összezárkózása, de a tulajdonképpen szektaszerű esszénus közösség sem. Nem az “igazak”, “kegyesek”, “tiszták”, hanem az egész Izrael összegyűjtésére érez küldetést. Annyi bizonyos, hogy a Messiáshoz messiási gyülekezet tartozik. De a jók és gonoszok, a búza és gyom idő előtti szétválasztásába nem engedi belekényszeríteni magát. Egész Izraelt egy egységnek tekinti, és sajnálatra méltó, pásztor nélküli nyájnak látja. De éppen ezt az egész Izraelt és nem csak a szent maradék gyülekezetét tartja Isten utolsó időkbeli elhívott népének. Minden kudarc ellenére Jézus a legvég­sőkig Isten ősi népe egészéhez fordult.
És mi a helyzet a “tizenkettő” körének alapításával? Ennek nem a maradék kiválogatását kellett kifejezésre jut­tatnia, hanem az egész Izrael elhívását. A “tizenkettő­nek” kell képviselnie Jézusnak a tizenkét törzsből álló egész népre vonatkozó igényét, akik majd az utolsó idők beteljesedésében uralkodói-bírói szerepre hívatottak. De a személyes követésre elhívott tágabb tanítványi körnek is az egész Izraelhez történő küldetésre (misszióra) kell ké­szen állnia. Misszionáriusi feladatára való tekintettel e körnek is különleges követelményekkel kell szembenéz­nie, de ez sem jár együtt valamiféle szabályozott életfor­mával, és a körükbe tartozás nem feltétele az üdvösség­nek. Jézus nem tömörítette szervezetbe a tanítványi kört, még a megtérésre kész izraelitákat sem.
Egyáltalán nem meglepő tehát, hanem inkább megerő­síti az evangéliumi hagyomány hitelét, hogy Jézus egyet­len szót sem intézett a nyilvánossághoz egyháza építésé­ről. Az ősgyülekezet ezt a tényt híven közvetítette. Arról sem tudnak az evangéliumok, hogy újszövetség alapítását jelentette volna be, vagy programszerűen a kiválasztottak gyülekezetébe hívott volna. Azt ugyanis egy külön zsi­nagóga alapításának érthették volna, és ez eltüntette és el­homályosította volna Jézus igehirdetésének egyedülálló nagyszerűségét. Tanítványainak szervezetbe tömörítése meggyengítette volna az utolsó időkkel kapcsolatos riadóztató üzenetét: Isten tényleg cselekedni kezdett! Meg­gyengítette volna a minden egyes embert megtérésre szó­lító óra el nem halasztható követelését is. A hagyomány semmilyen támpontot nem nyújt annak feltételezésére, hogy az Isten országába való bejutásért Jézus a nyilvá­nosság előtt többet követelt volna, mint
evangéliumának engedelmes elfogadását és azonnali, gyökeres meghódolást Isten akarata előtt. A hitelessége és értelme tekinteté­ben sokszorosan vitatott Mt 16,18 tanítása (logion) – amelyet Jézus semmi esetre sem a nyilvánosságnak cím­zett – az egyetlen, amely az evangéliumokban az egyházról, mint az egész egyházról beszél, és annak felépí­tésével kapcsolatban nem a jelent, hanem a jövőt jelöli meg. Sem Jézus megtérésre kész követői, sem a külön­leges követésére elhívott tanítványai nem voltak még “Krisztus egyháza” vagy akár “Isten új népe” sem. Hiszen Jézus semmiképpen sem válogatta ki őket Izraelből, és Isten új választott népeként nem állította őket szembe a régivel. Ezért nem esik szó az Újszövetségben a Jézus nyilvános munkásságát hittel fogadó izraelitákról úgy, mint Isten új népéről. De nem esik szó a “tizenkettőről”, vagy a “tanítványokról” sem úgy, mint Isten új népének belső köréről vagy magvárói. Először az apostoli ige­hirdetés tekinti őket Isten új népének, amely eltér ugyan a régitől, de ennek a réginek mégis utolsó időkbeli folyta­tása. Ebben az igehirdetésben már megjelenik az az egy­ház is, amelyet Jézus halála és feltámadása tett lehetővé. Minden újszövetségi tanú számára Jézus halálától és feltámadásától függ az egyház. Az őskereszténység csak az óta beszél “egyházról”, amióta Jézus feltámadt a ha­lottak közül. Az egyház (és ebben az értelemben Isten új népe) tehát húsvét utáni valóság. Ezért veszti jelentőségét a szavak statisztikáján alapuló ellenvetés, hogy az “ekklesia” szó csak Mt 16,18-ban, ill. egyes gyülekezetre vonat­koztatva Mt 18,17-ben található. Az “egyház” gondola­tának szóba kerülése semmiképpen sem ennek a (Jézus­nak tulajdonított) mondásnak hitelességén áll vagy bu­kik.
Itt csak megemlítjük, hogy az egyházat nem lehet “rö­vidre zárva” Jézus igehirdetésének központi fogalmaiból levezetni. Közelebbi vizsgálódás során ugyanis az “em­berfia” név kollektív, ill. individuális-kollektív értelmezé­se tarthatatlannak minősül. A példázatokban leírt “Isten országa” pedig (halászháló, kovász, vetés és növekedés képe) az evangéliumokban mint eljövendő, kizárólag Is­ten cselekedetéből és ajándékából származó valóságot jelent. Nem világon belüli-evilági emberek által szerve­sen fejlődő, intenzíven vagy extenzíven növekedő való­ságot. Nem is Isten olyan földi országát, amely önmagát intézménnyé szervezi, és amelyet azután többé-kevésbé kifejezetten az egyházzal azonosíthatnánk. Amiképpen az üdvözítő Istent nem lehet az üdvre szoruló emberrel azo­nosítani, ugyanúgy lehetetlen azonosítani Isten országát az Isten egyházban élő népével.

3. A FÖLDI JÉZUS NÉLKÜL MÉG SINCS
EGYHÁZ

Igehirdetésével és munkásságával húsvét előtt a húsvét utáni egyház alapját teremtette meg Jézus. Munkája és mondanivalója nem ok nélkül érdekli egészen részletekbe menően valamennyi evangéliumot. Az egyház létrejötte húsvét után egyenes összefüggésben van Jézus húsvét előtti munkásságával. Miért? Jézus a jövendőbeli “Isten or­szágának” saját személyében és munkásságában megvaló­suló jelenéről beszélt. Ez a jelen az egyes embernek a hit vagy hitetlenség, az engedelmesség vagy engedetlenség közötti döntés óráját jelenti. Ezzel az egész népet szólí­totta fel az evangéliumban való hitre és a megtérésre. Szó volt már arról, hogy mondanivalójának megosztó hatása volt. A Jézus szavát hittel elfogadó izraelitákat – azok­tól eltérően, akik Jézust elutasították – az Isten eljöven­dő országa szempontjából döntő értelemben újra minő­sítette anélkül, hogy külső szervezetben egyesültek volna. Ok az üdvösség kizárólagos várományosai, ők tartoznak az utolsó idők gyülekezetéhez. A tizenkettőn kívül Jézus nagyobb számban is gyűjtött tanítványokat maga köré, akik megosztották vele életüket. A későbbi egyháztagok a Názáreti Jézus tanítványaival azonosak. Jézus az Isten or­szága beköszöntésével együtt az utolsó idők messiási né­pének megjelenését is ígérte és azt is, hogy tanítványai majd ennek a népnek soraiba tartoznak. Halála és vissza- jövetele között számolt egy közbenső idővel, bár a for­rások történeti vizsgálata nem támasztja alá minden to­vábbi nélkül azt a kedvező feltételezést, hogy Jézus nem­zedékeket és évszázadokat látott volna maga előtt. És amennyiben Jézus előrelátta, hogy Jeruzsálem elutasítja az üdvösséget és helyette pogányok kapnak meghívást az utolsó idők lakomájára, akkor ő Isten új népét jelentette be az utolsó idők beteljesülésére, amelyet már nem egy­szerűen a vér szerinti leszármazás hozott létre. W.G.Kümmel szerint: “Jézusnak feltételeznie kellett, hogy halála és feltámadása után tanítványai újra összegyűlnek, és újra együtt étkeznek, és mint várakozók és üldözöttek állnak majd szemben Isten népe hitetlen tagjainak nagy töme­gével. A földi Jézussal való személyes közösség együttes átéléséhez hasonlóan, a feltámadás közös megtapasztalá­sának is magától értetődően a tanítványok új összefogá­sához kellett vezetnie. Jézus számolt azzal, hogy halála után is fennmarad a tanítványok személyes kapcsolata ve­le, a most még rejtett, de magát hamarosan dicsőségében megmutató ’emberrel’, és ez a tanítványokat továbbra is összeköti egymással. Ok pedig megértették, hogy Jézus mint földi ember többé nem marad velük, de hihetik, hogy feltámadásával már bement Isten dicsőségébe. Hi­tüknek nemcsak a Jézus visszajövetelére (a paruziára) va­ló várakozást kell erősítenie, hanem azt a bizonyosságot is, hogy Jézus személyében az eljövendő végső beteljese­dés már megjelent a mi világunkban.”

4. EGYHÁZ HUSVET OTA VAN

Egyház a feltámadáshit kezdetétől létezik. Mióta embe­rek egymásra találtak a keresztre feszített Názáreti Jézus­ra tekintő hitben, és várták Isten országa megígért betel­jesülését, a Feltámadott dicsőséges megjelenését, azóta egyház is van. Húsvét előtt még nem, de húsvét óta az ős­kereszténység már beszél “egyházról”. A századunk elején széles körben elterjedt felfogással ellentétben, sohasem létezett egy eredetileg egyház nélküli rajongó kezdeti idő­szak, amelyet csak fokozatosan követett volna az elkü­lönülő egyház ideje. De a feltámadáshit kezdete óta az egyházat Isten alapításának értették. Mint isteni művet más emberi csoportosulásoktól lényegesen eltérő közös­ségnek tartották, amelynek pontosan körülhatárolt alakot kellett öltenie. A Krisztussal, Krisztusban és Krisztus által cselekvő Isten művének hangsúlyozása megfelel az ős­keresztény szóhasználatnak. Túlsúlyban vannak az “Isten egyháza” és “Isten népe” kifejezések, noha az egyház e- evangéliumokon kívül található legősibb önértelmező hit­vallása tagadhatatlanul Krisztushoz és a krisztusesemény­hez kapcsolódik, és néhány esetben a “Krisztus egyháza” megnevezés is előfordul (Róm 16,16;vö. Gal 1,22).
Az egyház eredete tehát nem egyszerűen Jézus húsvét előtti szándékában és rendelkezésében, hanem a krisztus­esemény egészében keresendő. Itt Isten Jézus Krisztusban való egész cselekvését tekintjük mérvadónak: Jézus szüle­tésétől, munkásságától, a tanítványok elhívásától kezdve egészen haláláig, feltámadásáig és a Léleknek a feltáma­dás tanúira történő kiárasztásáig.
Jézus életre támasztása nélkül nem csak a keresztény igehirdetés és a keresztény hit üres (lKor 15,14-20). Jé­zus életre támasztása nélkül a hívők gyülekezetének, az egyháznak sincs értelme. A Jézus személye körüli rejtélyt csak az a bizonyosság oldotta meg, hogy a Megfeszített dicsőséget nyert Istentől és él. Az egyház is ez által jöhetett létre, és ezáltal lett valósággá. A feltámasztásról ma­gáról a kanonikus evangéliumok sem írnak sehol más­képpen, mint az apokrifok, de a leírás részletei a külön­böző hagyományokban nem egyeznek egymással. Ezt már a különböző újszövetségi hagyományok rövid összeha­sonlítása is világossá teszi. Csak a szövegek erőszakolt egységesítése hozhatná ezeket mesterséges összhangba. Erre azonban semmi szükség nincs, hiszen nem rendőr­ségi jegyzőkönyvről van szó. Mint igehirdetési szövegek üzenetet hordoznak, kiszínezettek és egymáshoz illesz­tettek. A döntő dologban azonban egyeznek: a megfeszí­tett Jézus Isten dicsőségében él, és mint Megdicsőült ki­nyilatkoztatta magát a tanítványoknak. Itt nem a pontos “hogyan”, “mikor”, és “hol” fontos, hanem “az, hogy” feltámadott.
A legrégibb tanítványi kör teljes határozottsággal hi­vatkozik a feltámasztott Jézussal való találkozásokra, a- melyeknek ténylegesen és kétségtelenül részese volt. Nem képzelődésekkel, nem alaptalan hiszékenységgel, hanem a valóban élő tényleges megtapasztalásaival vette kezde­tét az egyház. Mindezt lehet ugyan hitetlenül vitatni, de a tanítványok bizonyságtételének félreértelmezésével sem­mibe venni nem lehet. A sejtés helyébe most a bizonyos­ság, a kétség helyébe a vallástétel lép. Az igehirdető Jézus a meghirdetett Jézussá lesz, az üzenet hordozójából az üzenet központi tartalma. Tanítványai most ismerik fel Jézust, és annak vallják, akinek kinyilatkoztatta magát: ő a Messiás (“Chrisztosz” a felkent király, amely elnevezést később a “Jézus”-sal kettős névvé kovácsolták össze). O az égből érkező Emberfia, Dávid fia, Isten Szolgája és Fia, az Úr, a Kyriosz (ez a megnevezés különösen hellén területen terjedt el).
Most azonban a hit megvallásával együtt valósággá vá­lik egy új közösség is. A szétszórt tanítványok ismét Jeru­zsálemben gyülekeznek, Isten eljövendő országának köz­pontjában. Örömre és hálaadásra indítja őket az új kö­zösség megtapasztalása.

Forrásaink egyike sem tudósít valamiféle csalódottságról, mintha ez a közösség csak pótmegoldás lenne Jézus visszatérésének (a parúziának) késése miatt. A tanítványok “ujjongva”, az utolsó idők örömével ünnepelik a közös étkezést, “a kenyér megtö­rését” (ApCsel 2,42-47). Az utolsó időkre vonatkozó ó- szövetségi Ígéreteket az új közösség magára vonatkoz­tathatja. A régi prófétai ígéretek beteljesülésével aján­dékul kapják az utolsó idők ígéretét, Isten Lelkét. Ez a pünkösdi történet értelme. Zsidó felfogás szerint ez a Lé­lek az utolsó prófétákat követően eltávolodott Izraeltől, de az utolsó időkre vonatkozó ígéretek között újra szerepel. Ez a Lélek az új közösségben sokféle módon fejti ki ha­tását: az új prófétákban, a nyelvek ajándékában, hatalmas tetteikben, a bíróság előtt helyénvaló szóban. Az új kö­zösségbe történő felvétel szertartása kezdettől fogva a keresztség lesz, ahogyan János adott erre példát. Tisztító fürdő ez, amely a megtérést tanúsítja, és Jézus nevének jegyében megszabadít a bűn adósságától Isten eljövendő országa reményében.
Így bizonyul az új tanítványi kör sokoldalúan az utol­só idők üdvözülő gyülekezetének. Jézus eljöttét egyre vi­lágosabban és mélyebben az igazi döntő eseménynek, az utolsó idők igazi eseményének értik. A húsvéti hitben ez az új tanítványi kör legyőzi a kereszt botrányát, és Jézus mellett új döntésében halálát a bűnösökért vállalt halál­nak ismeri fel. A Feltámadottra tekintő hitben az átok ese­ményét – a zsidók így értelmezték a kereszthalált – az üdvösség eseményének látták: egyszerűen ez az üdvösség eseménye. Jézus halálában és feltámadásában tehát Isten utolsó időkbeli döntő cselekvését ismerték fel. Új megvi­lágításba helyezik földi múltját annak, aki eljött és jövőjét annak, aki eljön. A gyülekezet azonban nemcsak a még hátralevő jövőben tapasztalhatja a feltámadott Jézus ha­talmát, hanem a feltámasztással már megnyitott új jelen­ben is. O az, akinek földi munkásságát a gyülekezet most más szemmel látja.

Ő az, akire a gyülekezet, mint eljöven­dő Emberfiára várakozva tekint. O az, aki már most úgy uralkodik, mint akit Isten felemelt.

5. Ml AZ “EGYHÁZ”?

Az új tanítványi közösség ily módon az utolsó idők Isten által elhívott és kiválasztott gyülekezetének ismeri fel ma­gát. A kereszthalál tette szükségessé a tanítványok új dön­tését Jézus mellett. Ez azonban csak annak alapján vált le­hetővé, amit Isten Jézussal az utolsó időkhöz tartozó mó­don tett. így a közösség tagjai joggal viselték az utolsó időkkel kapcsolatos megjelöléseket: “kiválasztottak”, “szentek”. Ők az a közösség, amely teljes joggal átveheti az Ószövetség és egyben Isten utolsó időkbeli gyüleke­zetének megtisztelő rangját: káhál Jahve, “Isten gyüleke­zete”. A zsidóságban ezzel a névvel nem csak Izraelt je­lölték. Így nevezték Isten utolsó időkbeli népét is, amely­nek majd a jelenleg szétszórt és láthatatlan Izrael össze­gyűjtése révén kell nyilvánvalóvá válnia. A görögben “Is­ten egyháza” volt a megfelelő szó, amelyet a gyülekezet megnevezésére általánosan használtak, ezt ma röviden “egyháznak” mondjuk.
Az egyház elnevezés a szó különböző használata mi­att az évszázadok során többértelmű és nagyon sokrétű szónak bizonyult. A germán nyelvekben használatos sza­vak (a német Kirche, az angol church, a svéd kyrka, a szláv cerkov) eredete nem a latin “curia” (a pápa római székhelye), mint Luther vélte (és ez nem kevéssé járult hozzá a Kirche szótól való idegenkedéséhez a “Gemeinde”=”gyülekezet” szó javára). A Kirche szó nem Ró­mából eredt. Nagy Teodorik gót birodalmában terjedt el a Duna és Rajna vidékén. Eredete a bizánci népies “kyrike” volt, jelentése az “Úrhoz tartozó”, kiegészítve: “az Úr há­za”, egyszerűen azt mondhatnánk: az Úr gyülekezete.
A germán nyelvekkel ellentétben a román nyelvek meg­őrizték a közvetlen összefüggést az Újszövetségben használatos szóval: a latin ecclesia, spanyol iglesia, fran­cia église, olasz chiesa. Ez mind a görög “ekklesiából” származik. Mi hát ennek a szónak az értelme?
Az ekklesia szó a görög köznyelvben is használatos. Ezt mutatja a Pál ellen kitört efezusi zendülés elbeszélése (ApCsel 19,32.39k). Ha pl. Thuküdidész, Platón, Xeno- phón vagy későbbiek az “ekklesiáról” beszéltek, ha a gö­rög polgárok a feliratokon ekklesiáról olvastak, nyilván­való volt, miről van szó. A polgárok az “ekkletoi”, akiket a hírnök ki- ill. összehívott. Az “ekklesia” tehát a “kihívottak”, az összehívottak gyűlése, a népgyűlés. Az ekkle­sia tehát eredetileg politikai gyűlést jelent (a szó minden vallási mellékzöngéje mellett), nem hitélethez tartozót, nem egyházi jellegűt. Ekklesia az éppen időszerű össze­jövetelt jelenti, a testület mindenkori “ülését”. Az ezek kö­zötti időben nincs ekklesia. Nyilvánvaló a különbség az ilyen ekklesia és az egyházi értelemben vett ekklesia kö­zött. Teljesen indokolatlan tehát az újszövetségi nyelv­használat közvetlen levezetése a görög köznyelvből.
Az újszövetségi egyházfogalom tekintetében nem a görög szavak eredetével foglalkozó nyelvtudomány az irányadó, hanem inkább az Ószövetség görög fordításá­nak szóhasználata. A_Septuagintában az ekklésia szó kb. százszor fordul elő, szinte mindig az egyébként köznapi héber káhál = “összehívott gyűlés” fordításánál (ezzel szemben az “eda” kifejezést, amely a népközösséget jogi és kultuszközösségként határozza meg, leginkább a “zsi­nagóga” szóval adják vissza). Az “ekklesiát” birtokos jel­zős kapcsolása az “Úrral” (Jahvéval) döntően minősíti. Itt sem felejthetjük el az összegyülekezés folyamatát. De nem arról van szó, hogy valaki vagy valami gyülekezik, hanem az a döntő, hogy ki és mi gyülekezik össze. Isten gyűjt egybe, és az ekklesia ily módon Isten gyüle­kezetévé válik (ha azután gyakran egyszerűen csak pusztán ekklesiát említenek is). Itt már nem akármilyen embe­rek akármilyen összegyülekezése megy végbe. Isten ekklesiája több mint bármi más eseményhez kapcsolódó bármikor történt összegyülekezés. Ekklesia az Isten által előre kiválasztottak seregének összejövetele, a közép­pontja, Isten körül. Az ekklesia szó így már a Septuagintában vallásos-kultikus fogalommá válik, amelyet egy­re inkább az utolsó időkre vonatkoztatnak – ezt tanúsítják a mindenesetre ritka káhál előfordulások a kumráni ira­tokban (pl. 1 Qsa 1,4; 2,4; Dam 12,6). Az ekklesia Isten igazi gyülekezete az utolsó időkben.
Amikor az ősgyülekezet magára vette az ekklesia elne­vezést, akkor tudatosan igényt támasztott arra, hogy ők Isten igazi összejövetele, Isten igazi gyülekezete. Isten igazi népe az utolsó időkben.

6. ÖSSZEJÖVETEL, GYÜLEKEZET, EGYHÁZ

Az “ekklesia” az “összejövetelhez” hasonlóan ugyanúgy jelenti az egybegyülekezés éppen végbemenő folyamatát, mint magát az egybegyűjtött gyülekezetei. Különösen az elsőt nem szabad sohasem elfelejtenünk. Egyház nem egyszerűen az által van, hogy valami egyszer elkezdődött, valamit alapítottak, ami azután változatlan marad. Egyház csak az által létezik, hogy mindig újra egy tényleges összejövetel eseményére kerül sor, összegyülekezésre és főképpen istentiszteleti összegyülekezésre. A tényleges összejövetel az újszövetségi gyülekezet adott időpontban való megnyilvánulása, képviselete és valóra válása. Ez fordítva is áll: az összejövetel mindig újra végbemenő eseményének maradandó hordozója a gyülekezet. Az “egyház” szó a némethez hasonlóan sok nyelvben a templomot is jelenti. Használják még az abban éppen végbemenő istentiszteleti eseményre is. [A magyar nyelv­ben a “templom előtt” és “templom után” a gyülekezet összejöveteléhez, az istentisztelethez viszonyított időpon­tot is jelenti. Fordító.]
Az “összejövetel”, “gyülekezet”, “egyház” három fo­galmát összefüggésükben érdemes szemlélnünk, azokat egymás ellen kijátszanunk nem szabad. Nem lehet kike­rülni azt a tényt, hogy az Újszövetség mindig ugyanazt az ekklesia szót használja, amíg mi az összejövetel, gyüle­kezet és egyház szavakat váltogatjuk. Már maga ez a tény is óv minket attól, hogy itt ellentéteket hozzunk létre. Ez a három szó nem verseng egymással, hanem kiegészíti egy­mást a gazdag tartalmú és sokoldalú ekklesia szó fordí­tásában. Az “összejövetel” kifejezi, hogy az egyház so­hasem csak egy állandósult intézmény, hanem a tényle­ges összejövetel mindig új eseménye élteti. A “gyüle­kezet” azt hangsúlyozza, hogy az egyház sohasem csak egy funkcionáriusokból összetevődő távoli, elvont csúcs­szervezet a ténylegesen összegyülekező gyülekezet felett, hanem mindig meghatározott helyen és időben, meg­határozott cselekményre összegyülekező közösség. Az “egyház” nyilvánvalóvá teszi, hogy az ekklesia sohasem csak egymástól elszigetelt és önelégült vallásos egye­sületek kötetlen egymás mellett élése, hanem kölcsönös szolgálatra egyesült tagjai egy világot átfogó közösség­nek. Ez a három megnevezés, de főképpen a két utolsó legtöbbször felcserélhető. Igaz ugyan, hogy az “összejö­vetel” inkább az időszerűt és eseményszerűt, a “gyüleke­zet” inkább a helyhez kapcsolódót és a tartósat, az “egy­ház” pedig inkább a helyhez nem kötött egyetemeset je- lenti. Így azután az ekklesia szó fordítása során egyszer szívesebben használjuk az egyiket, máskor a másikat. De alapjában véve, ezek cserélhetők maradnak. És amint be­szélhetünk helyi gyülekezet helyett helyi egyházról, ugyanúgy beszélhetünk egyetemes egyház helyett az összes gyülekezetről is.

7. HELYI EGYHÁZ ÉS EGYETEMES EGYHÁZ

Egyetlen összejövetel, egyetlen gyülekezet, egyetlen egy­ház sem azonos ugyan az ekklesiával, vagyis az egyete­mes egyházzal, az összes gyülekezettel és azok vala­mennyi összejövetelével, mégis tökéletesen megjeleníti azt. Ez két dolgot jelent: egyrészt a helyi egyházközség nem egy “szelete” vagy “tartománya” csupán az egyete­mes egyháznak. Semmiképpen nem csak egy alosztálya a tulajdonképpeni “egyháznak”, amelyet rangjához illő fel­sőbbségnek és elsőbbségnek kell elképzelnünk, miután na­gyobb kört magába foglaló alakzat. Nem jó szokás, hogy egy elvont-idealista egyházfogalom következményekép­pen csak az egész világ egyházszervezetét nevezzük “egy­háznak”. Mintha az egyház nem lenne minden egyes helyen teljes egészében jelen! Mintha nem lenne övé az evangélium teljes ígérete és a hit teljessége! Mintha nem kapta volna az Atya teljes kegyelmének vigasztalását, mintha nem lenne benne jelen a teljes Krisztus és mintha nem kapta volna ajándékul a Szentlélek teljességéi. Nem, a helyi egyház nem csupán hozzátartozik az egyházhoz. A helyi egyház egyház. Csak a helyi egyházból és annak tényleges megvalósulásából válik érthetővé az egyetemes egyház. A helyi egyház tehát nem egy önmagában értel­metlen, az egészet nem kifejező sejtje csupán az épít­ménynek. Tényleges egyház ez, amelynek a saját területén minden ígérete és ajándéka megvan, amelyre az emberek üdvösségre jutása érdekében szüksége van: az evangélium hirdetése, a keresztség, az úrvacsora, a különböző kegyel- mi ajándékok és szolgálatok. – Másrészt: az „egyetemes egyház” nem helyi egyházak “halmozódása” vagy “társu­lása”. A különböző helységek gyülekezeteit az Újszövet­ségben egymás után és egymás mellett saját megkülön­böztető nevükkel és az azonos “egyház” névvel illetik, miközben az egyes és többes számot vegyesen használják.
Emellett előfordul az Apostolok Cselekedeteiben és ha­sonlóképpen Pálnál is (különösen az Efezusiakhoz írt levélben) az egyház szónak helyhez nem kötött hasz­nálata.

És ha az Újszövetség a helyi egyház és egyetemes egyház viszonyát sem teológiailag, sem jogilag nem is fejti ki, mégis bizonyos, hogy az egyes helyi egyházakat ez jobban összeköti mint a közös név, jobban mint a külső összefogás vagy az egyes helyi egyházak fölé rendelt szervezet. Minden egyes helyi gyülekezet ugyanazt az evangéliumot, ugyanazt a biztatást és ígéretet kapta. Egy és ugyanazon Atya fogadta őket kegyelmébe, egy és ugyanazon Uruk van, a kegyelmi ajándékok és szolgála­tok egy és ugyanazon Lelke ösztönzi őket. Egy és ugyan­az a hitük, egy és ugyanaz a keresztség szenteli meg, és ugyanaz a vacsora elégíti meg őket. Mindezek révén nemcsak külsőleg kapcsolódnak össze, hanem belsőleg egyesültek, és mi lenne ennél fontosabb számukra? Nem­csak egyházi szervezetet, hanem egyházat alkotnak. Az egyház nem tetőt jelentő szerkezet az egyes gyülekezetek feje felett. Nem az egyes gyülekezetek összegezésének eredménye, és nem esik szét egyes egyházakra. Ellenke­zőleg, a különböző helyeken Isten egyháza van. Nemcsak korinthusi egyház van, nemcsak korinthusiak egyháza vagy Korinthus egyháza, hanem: “Isten egyháza, amely Korinthusban van” (1K.or 1,2; 2Kor 1,1). Minden ekklesia, minden összejövetel, gyülekezet, egyház – legyen bár mégoly _kicsi. mégoly szegényes, mégoly szánalomra méltó – teljesen megjeleníti az ekklesiát, Isten Összejö­vetelét, gyülekezetét és egyházát.

EGYHÁZ ÉS ISTEN ORSZÁGA

1. AZ EGYHÁZ NEM ISTEN ORSZÁGA

Krisztus úr volta hírül adja, és szinte valóra váltja azt, amit az Isten uralma jelent. Éppen ezért nagy a veszélye annak, hogy ebben a közbenső időben Isten országát (basileia=uraIom, királyság) azonosítjuk az egyházzal. Is­ten országa és az egyház azonosítása azért lenne kézen­fekvő, mert minden jövőre mutató jellege mellett Isten uralma a mai világban is észlelhető, hiszen behatol már a jelenbe. így azután az egyház könnyen felfogható a jelen­levő és fejlődő “Isten országának”.
A jelenlegi írásmagyarázat újból nyilvánvalóvá tette számunkra, hogy az Újszövetség evangéliuma szempont­jából lehetetlen a keresztény társadalomról vagy pusztán magáról az egyházról, mint “Isten földi országáról” vagy Isten országa “mai alakjáról”, akár “Isten országa hordo­zójáról” beszélnünk. Ugyanígy helytelen, ha – akár jó szándékkal is – azt mondjuk, hogy az egyház építi fel, terjeszti el Isten országát a földön, és megvalósulásán dol­gozik. Hiszen ez az egyház éppen nem azért imádkozik: “Valósíttasd meg velünk a te országodat!”, hanem azért: “Jöjjön el a te országod”! Isten uralmának, mint Isten ural­kodásának értelemmel fel nem fogható, utolsó időkbeli jellege teszi lehetetlenné, hogy itt azonosságra vagy akár csak folytonosságra gondoljunk. Nincs azonosság, az “egyház” és “Isten országa” nem azonos. Az Újszövetség értelmében ugyanis Isten uralma az utolsó idők egész vi­lágot átfogó végleges országa (basileiája). És nincs foly­tonosság sem! Isten országa nem az egyházból ered, nem szerves fejlődésből fakad, nem érési és érvényesülési fo­lyamat eredménye, hanem Isten észérvekkel alá nem tá­masztható, beteljesedést hozó új beavatkozása. Az ember részéről nyitottsággal és készenléttel, engedelmességgel és éberséggel, hittel és megtéréssel kell ennek eleget tenni.
Azonosságuk helyett tehát az egyház és Isten uralma között levő alapvető különbséget kell hangsúlyoznunk. Ha az egyházra vonatkoztatjuk azt, amit az Újszövetség Isten uralmáról mond, nem kerülhetjük ki az egyház elviselhetetlen dicsőítését. A dicsőség egyházáról szóló taní­tás (ecclesiologia gloriae) az egyházat tűzi ki célul. mintha Isten uralma hatalmának és dicsőségének megjelenésére már nem kellene várnunk, mintha már minden ígéret be­teljesült volna az egyházban, és mintha vándorlás helyett pihenésre hajthatná fejét. Mintha az egyház nem embe­rekből, sőt bűnös emberekből állna, és mintha az ige, a keresztség, az úrvacsora nem olyasmit hirdetne, amelynek beteljesülése még hátra van!
Az egyház lényege szerint a jelenhez kapcsolódik, és a jövőben megszűnik. Isten országa ugyan olyasmi, ami be­hatolt a jelenlegi világba, de ugyanakkor döntő módon a jövőhöz tartozik. Az egyház zarándoklat, átmeneti állapot az utolsó időkön át a vég felé. Végeredményben Isten or­szága a végső dicsőség az idők végén, egyszerűen a vég. Az egyház bűnösöket és igazakat foglal magába, Isten országa viszont az igazaké és szenteké. Az egyház alulról növekszik, földi módon szervezhető, ellentmondásokkal teli fejlődés és haladás eredménye, röviden szólva: dön­tően emberi mű. Isten országa felülről hatol be, észér­vekkel alá nem támasztható cselekvés, kiszámíthatatlan esemény, röviden szólva: döntően Isten műve. Ennek az uralomnak alanya Isten, aki korlátlan királyi szabadságá­val szuverén módon cselekszik, mint Úr és Atya. Ez az uralom az Ő uralkodói méltósága, kormányzása és ural­kodásának tere.
Nem az egyházról, hanem Isten beteljesült uralmáról tudósít sok más példázat között a földet beárnyékoló fa, a gazdag aratás, az Isten által rendezett ünnepi lakoma, az utolsó időkbeli menyegző. A teremtés célja nem az egyház, hanem Isten beteljesült uralma: az új teremtés, amely­ben érvényét veszti az egyház és világ közötti különb­ségtétel. Az “Isten országa” név nemcsak a jelenbe már behatoló uralmat jelzi, hanem Isten elkészült és befeje­zett, az egész világegyetemre kiterjedő országa megneve­zésére szolgál (a megfelelő képies kifejezésekkel együtt).

2. AZ EGYHÁZ ISTEN ORSZÁGÁNAK ELŐJELE

Isten uralma és az egyház azonosítása nagyon könnyen átcsap e kettő szétválasztásába. A világ végét váró ábrán- dozóknak számtalan módjuk van “az egyház = Isten földi országa” minősítés ellen úgy tiltakozni, hogy az eljövendő ítéletre és Isten országára hivatkoznak az egyházzal szem­ben. Ez a szemlélet Isten országát és az egyházat nem egymással szembenálló párnak, hanem ellenfélnek, nem ellenpólusnak, hanem ellenségnek tekinti. Emellett észre kell vennünk, hogy a világ végét várók zavaros gondo­lataik és tévedéseik ellenére is a döntő kérdésekben job­ban megértették Isten uralmának kritikai jellegét, mint az egyházi rendszerüket kíméletlen hatalmaskodással védel­mező ellenfeleik.
Ezen a ponton szétválasztás helyett Isten uralma és az egyház közötti összefüggést kell hangsúlyoznunk. Isten utolsó időkbeli hívő gyülekezetének eredete Isten ural­mának prédikálása, ennek a gyülekezetnek kezdete és alapja az Isten uralma. Isten uralma egyre nyilvánvalóbb beteljesedése felé tart. Célja, határa és próbaköve is Isten uralma. Az egyház nem Isten országa, de Isten országát kémleli, várja, sőt zarándokként afelé tart, és mint hírnöke hirdeti jöttét a világnak.
Ezen a zarándokúton Isten nem hagyta el és nem felej­tette el az egyházat. Nem vak sötétségben kell vándorol­nia. Jóllehet az egyház nem az (eljövendő) Isten országa, de már most Isten világunkba behatolt uralma alá tartozik.

Isten uralmának végső győzelme nyilvánvalóan hátra van még az egyházban, de Jézus Krisztusban a döntő győzel­men már túljutott. Még nyilvánvalóan a halál árnyékában vándorol, de a feltámadás már nem csak előtte van, túl is jutott már azon a feltámadott Úr (kyriosz) Jézus által. Ez az élő Úr vele van, vele marad minden napon a világ vé­géig, Isten országa dicsőséges eljöveteléig. Addig tehát ennek az Úrnak uralma. Krisztus uralma alatt él, és ennek idejét Isten uralma eljövendő beteljesedése szabja meg. Rejtetten az egész világ Krisztus uralma alá tartozik, és ez az egyházban az igehirdetés által fejti ki hatását. A bűnök bocsánatát hozza, új embert teremt, és ezen a módon min­denek beteljesülését ígéri. A keresztséget ajándékozza, amely az embert látható jel alkalmazásával már most az utolsó idők gyülekezetének tagjává teszi, az óembert bűn­bánattal eltemeti, az új embert pedig a hit által feltá­masztja, hogy az új teremtéshez tartozzék. Az úrvacsora ünneplésében pedig Isten országa örökösei számára az Atya dicsőségének utolsó időkbeli vacsoráját hirdeti és jeleníti meg. Az egyház a Szentlelket már most ajándékul kapta, egyelőre csak “foglalóként”. Ebben az egyházban ugyan állandóan veszélyeztetett helyzetben, de munkál­kodik már a szeretet, amely megmarad.
Így él, várakozik és zarándokol az egyház Krisztus uralma alatt, mint az utolsó idők üdvözülő gyülekezete. Ez az uralom egyúttal Istennek a Krisztusban már most elkezdődött uralma. Isten eljövendő uralmának ígéretei és erői Krisztus által hatnak és érezhetők már most az egyházban, és így az egyháznak rejtett módon már része van Isten világunkba behatoló uralmában. Az egyházat ezért Isten országa várományosai közösségének nevez­hetjük. De jobb, ha nem az “Isten országa első lépcső­fokáról” beszélünk. Az egyház nem fokról fokra lépdel egy folyamatosságot jelentő lépcsősoron Isten végleges uralma felé.

Az egyházhoz való tartozás – a kísértések és támadások korszakában – nem garantálja az Isten vég­leges országához való tartozást.

3. HŰSÉG JÉZUS EVANGÉLIUMÁHOZ?

Az egyház nem első lépcsőfoka Isten végleges uralmá­nak, de mindenesetre előjele annak. Isten Jézus Krisz­tusban már jelenlevő uralma valóságának jele, jövőbeli beteljesedésének pedig előjele. Az egyház létezésének igazi értelme tehát nem önmagában, nem mostani mivol­tában van, hanem abban, amely felé halad. Isten uralmát várja az egyház, arról tanúskodik, azt hirdeti. Isten eljö­vendő és ugyanakkor már jelen lévő uralmát nem hozza ugyan vállán, de mindenesetre kikiáltója, bejelentője, hír­nöke annak. Isten maga hozza el uralmát. Az egyház pe­dig egészen az ő szolgálatában áll.
De az egyház tényleg egészen az ő szolgálatában áll? A tényleges egyházról beszélünk még? Isten uralmának szolgálata az egyházban valóban tény vagy csak elmélet, esetleg program csupán? Isten uralmának szolgálata min­denesetre elkötelezettsége az egyháznak: feladatát kapta meg ezzel.
Miközben az egyház Jézusnak, mint Úrnak istenségét hirdeti, Isten uralma evangéliumának lényegét befogadva vállalja, hogy Jézus szóvivője lesz. Átveszi Jézus határo­zott követeléseit, továbbadja és alkalmazza azokat. Az őskereszténység számára Jézus Isten uralmának hirdető­je maradt, Isten akarata megalkuvás nélküli vállalásának hirdetője. Isten minden követelését, amelyet Jézus az “Is­ten uralma” jelszavával meghirdetett, most az egyház hir­deti meg “Jézus az Úr” jelszóval, mert éppen Jézus töl­tötte be példaszerűen legvégsőkig Isten uralmának köve­teléseit, és így emeltetett fel az Atya dicsőségébe.
Ha azonban az egyház Isten uralmának szolgálatában hiteles hírnök, tanú, tudósító, követ akar lenni, akkor Jézus evangéliumát elsősorban nem a világnak, nem má­soknak, hanem saját magának kell újra meg újra hirdetnie. Mindenekelőtt az egyháznak kell hittel fogadnia, komolyan vennie Isten jövőbeni uralma jelenünkbe való behatolásának evangéliumát. Mindig újra engedelmesen alá kell vetnie magát Isten már jelenlévő uralmának, Isten kegyelmes és követeléseket is tartalmazó üdvösséges aka­ratának. Hitelessége teljesen Jézus evangéliumához való hűségétől függ. Mit is használna az egyháznak bármilyen serény és határozott igyekezet, ha az nem hiteles? Isten uralmának Jézus által meghirdetett öt szempontja, amint azokat az előző fejezet kezdetén tárgyaltuk, így lesz elő­írássá az egyházról szóló tanítás számára.

4. AZ EGYHÁZ IDEIGLENES ÁTMENET

Isten uralmát Jézus döntően jövőbelinek, az utolsó idők­höz tartozónak, véglegesnek hirdeti meg. Ha a Krisztus követésében járó egyház Isten uralmát jövőbelinek, az utolsó időkhöz tartozónak, véglegesnek hirdeti meg, ak­kor ez számára előírás:
Az utolsó időkben az egyház nem helyezheti magát az igehirdetés középpontjába. Isten Krisztusban megvalósult uralmából kiindulva, Istennek arra az uralmára kell rámu­tatnia, amelyre mint feladatának bírálatot is tartalmazó beteljesülésére várakozik. Isten nemcsak részleges, hanem egyetemes, nemcsak átmeneti, hanem végérvényes győ­zelmes dicsősége kinyilatkoztatásának az egyház még csak elébe megy. Nem állhat úgy az emberek elé, mintha ő volna a célállomás, mintha valaha is maga körül forgó és nyugalomra csendesedő gyönyörűség lehetne! Mintha az ember döntése tulajdonképpen elsősorban nem Istenre, nem Jézus Krisztusra, hanem az egyházra vonatkoznék! Mintha az egyház lenne a világtörténelem vége és betelje­sülése, az örökkévalóság! Mintha az ő megállapításai és nyilatkozatai maradnának meg örökké és nem az Úr be­széde! Mintha az ő intézményei és jogrendszere élné túl az időt, nem Isten uralma! Mintha az emberek volnának az egyházért és nem az egyház az emberekért és éppen ez által Isten uralmáért!
Ha az egyház az utolsó időkben elfelejti ideiglenes, provizórikus, átmeneti voltát, akkor túl magas követel­ményekkel kerül szembe, kifárad, elernyed és összeomlik, mert nem lát jövőt maga előtt. Ha azonban az egyház szüntelenül arra gondol, hogy célját nem önmagában, ha­nem Isten országában fogja megtalálni, képes a kitartásra. Tudja, hogy nincs túlterhelve, nem kell véglegeset létre­hoznia, nem kell maradandó hazát nyújtania. Egyáltalán nem kell megdöbbennie azon, ha ideiglenes voltában két­ségek gyötrik, akadályok gördülnek útjába, és gondok nyomasztják. Ha végleges lenne, akkor bizony kétségbe kellene esnie. Ha azonban csak ideiglenes, reménysége lehet. ígérete van arra, hogy a poklok kapui sem vesznek rajta diadalt.

5. IGÉNYTELEN EGYHÁZ

Isten uralmát Jézus Isten saját hatalmas cselekedetének hirdeti meg. Ha a Krisztus követésében járó egyház Isten uralmát Isten saját hatalmas cselekedetének hirdeti meg, akkor ez számára előírást jelent:
Bármilyen rendkívüli erőfeszítéseket tesz is az egyház ezekben az utolsó időkben Isten uralmának szolgálatában, Isten országának megvalósítását nem tekintheti saját fe­ladatának. Azt Isten teremti meg számára. Csak Isten cselekvésében bízhat, nem a magáéban. Az egyház Isten uralmát eddig sem valósíthatta meg, ezután sem fogja, csak tanúskodhat arról. Tehet-e többet ezekben az utolsó időkben annál, mint hogy könyörög azért és keresi azt, tetteivel és szenvedésével erejét megfeszítve készül és készíti a világot Isten uralmára. Rendelkezhet-e valaha is az Isten országa eljöveteléről? Dicsőítheti-e valaha is ön­magát, és dicsekedhet-e Isten és emberek ellenében saját életerejével és alkotó képességével? Támaszthat-e igénye­ket Istennel szemben valaha is elhatározásaival, előírásai­val és elképzeléseivel ahelyett, hogy Isten igényei mellett állna ki a világban? Saját egyházi “mindent – jobban tudása” révén lehetne-e valaha is bizalmatlan Isten kegyel­mével szemben, miközben tele van maga csinálta méltó­ságával és nagyságával? Szabad-e valaha is azt vélnie, hogy ő a kegyelem gyakorlója ahelyett, hogy állandóan és mindig kegyelemre szorultsága tudatában élne? Nem kell-e a kegyelmet mindig követelőzés nélkül gyermeki biza­lommal, üres kezekkel elfogadnia? Nem kell-e magát ak­kor is haszontalan szolgának tekintenie, ha kötelességét teljesítette?
Ha az egyház beképzeli magának, hogy ezekben az utolsó időkben ő teszi a legdöntőbbet, mert neki kell saját erejéből és saját teljesítményéből létrehoznia, felépítenie, megalkotnia Isten országát, akkor valójában szétszór és rombol, mert hiányzik belőle az önzetlen, egyedül Isten döntő munkájában bízó hit. Ha azonban az egyház hisz abban, hogy Isten hívja létre, gondozza és tartja kezében az utolsó időket, és ő ajándékoz a világnak és az ember­nek új, tökéletes életet, akkor összegyűjt és felépít, mert alázatos bizalmát Isten megtölti erővel. Akkor tudni fogja, hogy végül minden fáradozása mellett sem az ő elvei és ügyeskedései érvényesülnek, és az Isten országa eljövete­léért nem az ő teljesítményeinek jegyzéke vagy ragyogó statisztikája kezeskedik. Nem akadályozhatja meg őt a to­vábbi hívogatásban, ha visszhang nélkül maradt, és nem teheti őt vigasztalhatatlanná semmiféle sikertelenség. Ha a döntő győzelmet az egyháznak kellene kivívnia, akkor valóban fel kellene adnia a harcot. Ha azonban a végső győzelmet felülről kapja ajándékul, saját hozzájárulása nélkül, akkor hívő bizalommal már most latba vetheti minden erejét, és megváltoztathatja a világot. ígérete van arra, hogy hite hegyeket mozgathat meg.

6. SZOLGÁLÓ EGYHÁZ

Isten uralmát Jézus tisztán vallási uralomnak hirdeti meg. Ha a Krisztus követésében járó egyház Isten uralmát tisztán vallási uralomnak hirdeti meg, számára ez előírás:
Az egyház ezekben az utolsó időkben semmiképpen sem viselkedhet úgy, mint vallási és politikai hatalom, mint teokrácia. Lelki szolgálatra hivatott el. Azt a kegyel­met kapta, hogy egyházi és világi hatalom felépítése he­lyett szolgálatot végezzen szolgai formában: Isten szol­gálatát emberek szolgálatával és emberek szolgálatát Isten szolgálatával. Ezekben az utolsó időkben hogyan folya­modhatna hát segítségért a világi hatalom megragadása és a hatalom érvényesítése érdekében a politikai stratégia és intrika módszereihez? Hogyan is lehetne képes arra, hogy világi fényt és pompát sugározzák, díszhelyeket osztogas­son jobb és bal keze felől, világi rangokat és kitüntetése­ket ítéljen oda? Hogyan is halmozhatna fel világi javakat, pénzt és aranyat a szükségesen felül? Hogyan kevered­hetne össze e világ hatalmasaival, bármilyen világi cso­portosulással? Hogyan azonosulhatna egyszerűen egy po­litikai párttal, kulturális szövetséggel, gazdasági vagy szo­ciális hatalommal? Hogyan szállhatna síkra bírálat és fenntartás nélkül egy bizonyos gazdasági, szociális, kul­turális, politikai, filozófiai, világnézeti rendszerért? Ho­gyan lehetne képes arra, hogy forradalmi mondanivalójá­val ezeket a világi hatalmakat és rendszereket mindig újra ne nyugtalanítsa, meg ne döbbentse, zavarba ne ejtse, meg ne kérdőjelezze, és éppen ezen a módon ellenállásukat, sőt támadásukat maga ellen ki ne hívja? Hogyan kerül­hetné ki a szenvedést, megvetést, rágalmazást, üldözte­tést? Hogyan állhatna szándékában a keresztút helyett a diadalút? Hogyan tekinthetné a kívülállókat valaha is gyű­löletes és megsemmisítendő ellenségnek ahelyett, hogy megértő és segítő szeretettel, mint felebarátjait átölelné őket?
Ha az egyház az utolsó időkben nem veszi észre, hogy önzetlen szolgálatra küldetett a világba az emberek közé, még az ellenségekhez is, elveszti méltóságát, hitelességét, létjogosultságát, mert lemondott Krisztus igazi követé­séről. Ha azonban az egyház tudatában van annak, hogy nem ő, hanem Isten uralma jön el “hatalommal és dicső­séggel”, a maga kicsiségében megtalálja az igazi nagy­ságot. Akkor tudja, hogy nagysága éppen a hatalom és pompa mellőzésében rejlik. E világ hatalmasainak egyet­értésével és támogatásával csak szoros kikötésekkel és korlátozottan számolhat. Létét a világ mindig újra mel­lőzi, figyelmen kívül hagyja, és csak eltűri, vagy éppen sajnálja, fájlalja, és nem tartja kívánatosnak. Fáradozását mindig újra megmosolyogják, gyanúval illetik, helyte­lenítik és akadályokat gördítenek útjába. Az egyház szá­mára ennek ellenére minden más uraságnál megtámad- hatatlanabb az Isten uralma. Ha ereje a világ feletti hatal­mában rejlenék, valóban el kellene csüggednie. Ha azon­ban ereje Krisztus keresztjében és saját keresztjében rej­lik, akkor ereje a gyengesége, akkor aggodalom nélkül járhatja útját a feltámadás előre szavatolt győzelme tuda­tában. Az az ígérete, hogy megnyeri életét, ha odaadja azt.

7. BŰNÖS EGYHÁZ

Isten uralmát Jézus, mint az üdvösség bekövetkezését hir­deti meg a bűnösöknek. Ha a Krisztus követésében járó egyház Isten uralmát, mint az üdvösség bekövetkezését hirdeti meg a bűnösöknek, számára ez előírás:
Ezekben az utolsó időkben az egyház a világgal és hatalmasaival fennálló minden ellentéte ellenére sem viselkedhet soha a vészmadár szerepében fenyegetően és megfélemlítően. Kárhozat helyett üdvösséget, fenyegetés he­lyett örömhírt, hadüzenet helyett békét kell hirdetnie a vi­lágnak. Hiszen az egyház nem a kegyesekért és az iga­zakért, hanem a bűnösökért és az istentelenekért van! Nem elítélnie és elátkoznia, hanem az evangéliumot komolyan véve gyógyítania, megbocsátania és megmentenie kell! A gyakran elkerülhetetlen intések sohasem lehetnek öncélúak, hanem utalniuk kell Isten kegyelmének aján­latára! Csupa kegyelem veszi körül az egyházat, és éppen ezért nem tetszeleghet az önelégültek zárt csoportjában vagy a tiszták és szentek társaságában! Sohasem képzel­heti a gonoszt, az istentelent csupán az egyházon kívül! Hiszen semmi sincs benne, ami tökéletes volna, ami ne lenne veszélyeztetett, hiányos, kérdésessé tehető, ami ne szorulna mindig újra kiigazításra és jobbításra! A világ és az Isten uralma között az arcvonal ugyanis középen, az egyház kellős közepén, minden egyes egyháztag szíve közepén húzódik!
Ha az egyház ezekben az utolsó időkben nem akarja tudomásul venni, hogy bűnös emberek alkotják, és bűnös emberekért létezik, akkor szívében megkeményedik, ön­teltté és könyörtelenné válik. Nem érdemli meg sem Isten irgalmát, sem az emberek bizalmát. Ha azonban komo­lyan veszi az egyház, hogy csak Isten uralmának betel­jesedése választja majd el a búzát és konkolyt, a jó és hitvány halakat, a kegyelem ajándékában, szentségben és igazságban részesül, amelyeket a maga számára sohasem tud létrehozni. Az ilyen egyház tisztában van azzal, hogy nem szükséges a világ előtt a magas erkölcs színházát megjátszania, mintha nála minden a legnagyobb rendben lenne. Tudja, hogy kincseit nagyon is földi edényekben őr­zi, hogy fényei szerények és pislákolnak, hite gyenge, is­meretei homályosak, és beismerései dadogva hangzanak el. Tudja azt is, hogy nincs egyetlen bűn vagy eltévelye­dés sem, amely számára csábítássá ne válhatna, és amely­re ilyen vagy amolyan módon rá ne fizetett volna. A bűntől való állandó elhatárolódása közben soha sincs oka a bűnösöktől távol tartania magát. Ha az egyház önigazultan lenézi a bűnösöket és vámszedőket, valóban lehe­tetlen Isten országába megigazultan bemennie. De ha az egyház a megigazulásra és szentségre elhívottak közös­ségeként tudatában marad bűneinek és vétkeinek, akkor vidáman és megvigasztalódva élhet a bocsánatból. Akkor Isten hozzánk érkezett uralma alatt a kárhozottakból szentek lehetnek, és az egyháznak nem kell aggodal­maskodnia a gyakran ellenállhatatlan kísértések és a mindig újra becsúszó hibák és balfogások miatt. Övé az ígéret, hogy aki megalázza magát, felmagasztaltatik.

8. ENGEDELMES EGYHÁZ

Isten uralma érdekében Jézus az ember gyökeres dön­tését követelte Isten mellett. Ha tehát a Krisztus követé­sében járó egyház Isten uralma érdekében gyökeres dön­tést követel Isten mellett, számára ez előírás:
Ezekben az utolsó időkben az egyháznak is választa­nia kell Isten és uralma vagy a világ és uralma között. Nem törődhet bele abba, hogy Isten melletti gyökeres döntését valami akadályozza. Éppen az egyháznak kell megtérésével újra meg újra elfordulnia a világ csalogatá­sától, és alávetnie magát Isten eljövendő uralmának. így fordulhat azután szeretettel a világhoz és az emberekhez. Nem az élet örömeiről lemondó “világtól való elszaka­dás” ez, hanem az Isten akarata iránti szeretet határozott engedelmessége a mindennapokban, nem menekülés a vi­lágból, hanem a világban végzett munka. Az Isten aka­rata iránti határozott engedelmesség elől nem rejtőzhet el az egyház. Mintha az evangélium követelése csak a “go­nosz világra” lenne érvényes, a mindig újra elvilágiasodó egyházra pedig nem! Mintha Isten szent akarata iránti engedelmességét az egyház felcserélhetné önmaga iránti engedelmességgel! Mintha saját liturgiái, dogmatikai és jogi törvényeit és előírásait, hagyományait és szokásait Isten parancsolatainak mondhatná, azokat a Jézus Krisz­tusban ismertté vált isteni akarat fölé, vagy akárcsak mellé állíthatná! Mintha örökérvényű zsinórmértékké nyilvánít­hatna olyan korhoz kötött megállapításokat, amelyeket az­tán csak mesterkélt és erőltetett értelmezéssel lehetne a mindenkori jelenhez hozzáigazítani! Mintha szabadságá­ban állna döntő dolgokban a “tevét lenyelnie”, és másrészt kicsinyes szőrszálhasogatással a “szúnyogot megszűrnie”! Mintha szabad volna számtalan törvény és előírás terhét az emberek vállára helyeznie, akik ezt hordozni képte­lenek! Mintha Isten szeretetének szívből jövő engedel­messége helyett megkövetelhetne valamilyen félelemből fakadó vak engedelmességet, amely nem azért fogad szót, mert a követelést megérti és helyesli, hanem csupán azért, mert az parancs, de ha a parancs nem volna, másképpen cselekednék! Mintha a belső érzület helyett a törvény kül­ső megtartása, az “idők jelei” helyett az “atyák hagyomá­nyai”, a szív tisztasága helyett üres szólamok, az Isten meg nem rövidített teljes akarata helyett az “emberek törvényei” jöhetnének szóba!
Ha az egyház ezekben az utolsó időkben elfelejti ki­nek tartozik engedelmességgel és magához ragadja a ha­talmat, korlátlan felségjogra törekszik, úrnő szerepet ját­szik, akkor láncra veri és szolgasorba dönti magát. Ha azonban az egyház minden csőd ellenére Isten uralmára vágyódik, és azzal törődik, hogy kihez tartozik, ki mellett döntött, és ki mellett kell mindig újra megalkuvás és fenn­tartás nélkül döntenie, akkor valóban szabad lesz. Szabad arra, hogy Krisztusért járjon követségben, a világban, sza­bad arra az istenszolgálatra, amellyel embereknek szolgál, szabad arra az emberszolgálatra, amellyel Istennek szol­gál. A Feltámadott keresztje által szabad lesz a szenvedés, a bűn és a halál leküzdésére, és szabad az átfogó, teremtő szeretetre, amely megváltoztatja és újjáteszi a világot. Szabad a rendíthetetlen tetterős reménységre. Szabaddá válik az Isten országában megígért teljes igazságra, örök életre, valódi szabadságra és a teremtett világot átfogó békére. Ezért élhet az emberiség Istenével való végső ki- engesztelődésének és minden istentelenség megszűnésé­nek reményében. Ha az egyház szíve a világon vagy ön­magán csüng, akkor bizony szerencsétlenné, nyomorulttá és rabbá teszi az embert. Ha azonban az Úr Istenhez, és egyedül csak hozzá ragaszkodik, akkor Isten szabad ke­gyelmével szabaddá teszi a rabokat, vidámmá a szomorkodókat, gazdaggá a szegényeket, erőssé a nyomorul­takat, szeretetre méltóvá a szeretet nélkül élőket. Övé az ígéret, hogy ha felkészül és készenlétben várja Istenét, akkor O újjátesz mindent, hogy minden legyen minde­nekben.
Szükséges-e befejezésül még egyszer hangsúlyoznunk, hogy leírhatatlanul nagy feladatát az egyház csak akkor töltheti be, ha minden reggel újra könyörög azért? Ami természete szerint idegen tőle, azt kegyelemből ajándékul kaphatja: “Jöjjön el a te országod” (Mt 6,10). Ahogyan néhány bibliai szöveg tanúsága kiegészíti: “Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké” (Mt 6,13). Vagy amint az egyház legősibb imádságkincse, a Didaché örökül hagyta ránk:

Gondolj Uram egyházadra,
szabadítsd meg minden gonosztól
és tedd tökéletessé szeretetedben.
Gyűjtsd össze a megszentelteket
az ég négy tájáról a te országodba,
amelyet nekik készítettél (10,5).

Ezzel a legdöntőbbet mondhattuk ki a változó alakban megjelenő egyház lényegéről és feladatáról, amely fonák­ja ellenére is érvényes. A részekre szakadt kereszténység nagy részének a döntő kérdésekben legalább eddig a pontig – már ez is végtelenül sokat jelentene – nem vol­na lehetséges egyetértenie? Abban pl. hogy a fennálló különbségeknek nem kellene egyházszakadást okozó kü­lönbségeknek lenniük?
Egyházszakadást okozó különbség még így is marad­na elég. De gondoljuk csak meg: messzemenő egyetértés érvényesülhetne (a felekezeti határokat amúgy is gyakran átlépő teológiai irányzatok számtalan felfogásbeli külön­bözősége ellenére) az újszövetségi gyülekezet alapvető szerkezeti felépítése tekintetében is. Hogyan határozza meg magát most ez az egyház, az üdvösség utolsó időkbeli gyülekezete, amelyet eddig tulajdonképpen csak álta­lánosságban és nagy vonalakban ismertünk meg? Hogyan írja le lényegét behatóbban? Mit jelent az, ha magát Isten népének, a Lélek templomának, Krisztus testének fogja fel?

AZ EGYHÁZ ISTEN NÉPE

I. AZ EGYHÁZ NEM A PAPOKÉ

Valamennyi hívő együtt az Isten népe. A papi rend nem sajátíthatja ki (klerikalizálhatja) az egyházat, ez teljesen lehetetlen.
Ha az egyházat Isten népének tekintjük, akkor egyér­telmű, hogy az egyház sohasem csak egy bizonyos osz­tály vagy csoport, hatóság vagy klikk a hívők közösségén belül. Az egyház mindig és mindenütt Isten egész népe, az egész ekklesia, a hívők egész közössége. Ők együtt a választott nemzetség, királyi papság, szent nép. Népé­nek minden egyes tagját Isten hívta el. Krisztusban igaz gyermekévé tette, és a Szentlélek által megszentelte. E te­kintetben az egyházhoz tartozók valamennyien egyenlők. Jézus Krisztus evangéliumával Isten népének minden tag­ja felhívást kapott a hitre, az engedelmességre és a sze­retet teljes odaadására. Az egyházhoz tartozók e tekintet­ben is valamennyien egyenlők. Ez az alapvető egyenlő­ség sokkal fontosabb, mint az Isten népe soraiban mu­tatkozó minden más különbség, amelyek meglétét nem is kell tagadnunk.
Ha az egyház valóban Isten népe, akkor lehetetlen az “egyházat” valaha is elválasztani a “laikusoktól”, mintha a laikusok nem lennének a szó teljes értelmében “laós” (= nép). Ez az egyház klerikalizáló félreértése lenne. így az egyházat – ha talán nem is kötelességei, de min­denesetre jogai és kiváltságai tekintetében – közvetlen vagy közvetett módon a klérussal (papi renddel) azono­sítanánk. De hát nem feltűnő, hogy míg a “laós” a szó “Isten népe” értelmében a keresztény gyülekezettel kapcsolatban, az Újszövetségben igen gyakran használatos, addig a “laikós” (“laikus”) szó, amely a pogányok között a “tanulatlan tömeget” jelentette, zsidó szóhasználatban pe­dig azt a Férfit, aki nem pap, nem is levita, az Újszö­vetségből egyszerűen hiányzik. Hogyan is használhatták volna ezt a szót az egyházzal kapcsolatban, amikor az Új­szövetségben nemcsak egy csoportot, hanem mindenkit “választottnak”, “szentnek”, “tanítványnak”, “testvérnek” neveznek, akiknek csak egy Uruk és egy Mesterük van. A “laós” szó – amint az Ószövetségben sem – az Újszövet­ségben sem fejez ki a közösségen belül megkülönböz­tetést papok (“klerikusok”) és nép (“laikusok”, az egyház “népe”) között. Ez a szó sokkal inkább mindenki össze­tartozását jelenti egyetlen nép közösségében. Ebből a szempontból kifelé irányuló megkülönböztetést tartalmaz: Isten egész népét választja el a “nem néptől”, a “világtól”, a “pogányoktól”. “Klerikusok” és “laikusok” között az egyházban csak a harmadik századtól kezdve tesznek kü­lönbséget.
Kétségtelenül vannak különbségek Isten újszövetségi népén belül is, ezekre még majd visszatérünk: különböző lelki ajándékok, szolgálatok, feladatkörök, beosztások. Bármilyen fontosak lehetnek is ezek a különbségek, nem lehet a “laós” vagy “laikós” szóval kifejeznünk. Az alap­vető azonossággal szemben ezek másodrendűek. Akár­milyen különleges feladatot kapott is valaki közülük, szá­mára az a döntő, hogy befogadta-e őt Isten, akinél nincs személyválogatás, nincs előjoga vérnek, fajnak, méltóság­nak, hivatali beosztásnak. Istennél pedig az a döntő, hogy valaki valóban hisz, engedelmeskedik, remél és szeret. Végül tehát nem az a döntő, hogy valakinek van-e tiszt­sége az egyházban, és az milyen. Az a döntő, hogy tisztét gyakorolva is egyszerű és szerény “hívő” marad, azaz hí­vő, engedelmes, szeretetben élő, reménykedő ember.

2. AZ EGYHÁZ NEM PRIVATIZÁLHATÓ

Isten egész népe Istentől kapott elhívást. Az egyház pri­vatizálása lehetetlen.
Ha az egyház Isten népének tekinti magát, akkor ebből világosan következik, hogy sohasem csupán vallási gon­dolkodásukban azonosan hangolt emberek szabad egye­sülete. Az egyházat valójában mindig és mindenütt a min­den ember üdvösségét akaró Isten előzetes szabad kivá­lasztása és elhívása hozza létre. Nincs egyház Isten szabad kegyelme és szeretete nélkül! Ami az egyház fogalmából általánosságban adódik, az az ó és újszövetség történeté­ből itt válik kézzelfoghatóvá. Isten megszólít, ez a döntő isteni kezdeményezés az ember üdvösségére. Ezt a régi szövetség elhívási történetei jól megvilágítják: a próféták elhívása, amint azokat hatalmas képekkel maguk a pró­féták (Ézs, Jer, Ez) beszélik el, vagy legalább szűksza­vúan tudósítanak arról (Hós, Ám). De Isten emberei közül mások elhívása is, amint az a patriarchák (különösen Áb­rahám), Mózes, Gedeon, Sámson, Sámuel és a királyok közül Saul, Dávid, Salamon, Jeroboám, Jéliu történetében ránk maradt. Tulajdonképpen az elhívások egyikénél sem valamilyen előjogról, személynek szóló kitüntetésről van szó, hanem arról, hogy Isten igénybe veszi ezeket az em­bereket népe szolgálatára. Hiszen az egész nép elhívott nép Ábrahám, Izsák és Jákób (“Izrael”!), Mózes és az egyiptomi szabadítás óta. Az új szövetségben is így van ez: az elhívások, amint azokat egyes tanítványok hosszabb-rövidebb kerek történetekben elbeszélik, szolgálat­ra való elhívások. Ezek most mindenesetre Isten utolsó időkbeli népe szolgálatára vonatkoznak, annak a népnek szolgálatára, amely a maga egészében elhívatást nyert. “Választott nemzetség” (lPét 2,9) az egész! így az Isten egész népe “megkegyelmezettekből” (lPét 2,10) áll, “Jé­zus Krisztus elhívottaiból”, “elhívott szentekből” (Róm l,6k; lKor 1,2). “Krisztusban választotta (Isten az egyházat) a világ megalapítása előtt, hogy szentek és fedd­hetetlenek legyünk előtte” (Ef 1,4), Isten pedig szabadon választ. Azokat és éppen azokat hívja el, akiket a világ semminek és bolondnak tart, hogy senki ne dicsekedjék Isten előtt (IKor 1,25-31). Ugyanez történik a pogányok elhívásánál is – és hasonlóképpen Pál esetében (vő. ApCsel 9,1-31; 18,10) – Isten szabad elhatározásából cselekszik (ApCsel 15,14; Róm 9-11). így az egész nép kapott elhívást Isten szolgálatára – hogy őt magasztalja, róla tanúskodjék, őt dicsérje – és arra, hogy az embert szeretettel szolgálja. Ebből az elhívásból kiindulva kell Isten népe egész életét megértenünk, különösképpen a szövetséget, az ó-és az újszövetséget egyaránt. Isten és népe nem azonos szinten köt szövetséget egymással, Isten köt szövetséget a néppel. A szövetség is olyan, mint az egész elhívás: Isten kegyelme és népének szóló ajándéka az.
Ha az egyház valóban Isten népe, akkor lehetetlen az egyház kiindulópontját az egyes emberben, a hívő keresz­tényben látnunk. Ez volna a privatizáló félreértés. Ez esetben az egyházat kegyes emberek csoportosulásává oldanánk fel. A keresztény mondanivaló mindig is azzal bizonyította fölényét más megváltást ígérő keleti vallá­sokkal szemben, hogy nem csak az egyes ember üdvös­ségét tartotta szem előtt, nem csak az egyes lélek bűntől, szenvedéstől és haláltól való megváltására irányult. A ke­resztény evangélium döntően az embert magába foglaló egész közösség üdvösségéről beszél. Nem véletlenül je­lenik meg a keresztény ember elhívása környezetében a keresztség (Ef 4,1-5), mint a megkegyelmeztetésre való elhívásnak és Isten népe közösségébe való felvételnek külső jele. Miután Isten hívása az egyes ember minden tettének és hitének is elébe megy, és ez a hívás Isten egész népét szólítja meg, az egyes ember soha sincs egyedül. Benne él a gyülekezetben, és az egyes gyülekezetek me­gint csak benne élnek az egyetlen gyülekezetben, vagyis az egyházban.
Az egyház kezdeténél ilyenformán nem a kegyes ember áll, hanem Isten. Hogyan is tudhatna a ke­gyes ember kegyességével olyan hatást gyakorolni, hogy az egymástól elszigetelődött bűnös emberek valóban Isten népévé váljanak? És hogyan tudhatna az egyedekre sza­kadt kegyes tömeg otthont nyújtani a mai hontalan, elmagányosodott embereknek?
Az egyház természetesen egyes emberekből áll. De az egyes emberből kiindulva csak akkor értjük meg az egy­házat, ha mint egyháztagot, az egyes embert is Isten felől értjük meg. Az egyén nem “alanyi jogon”, hanem meghí­vása alapján lett és lesz az egyház tagjává. Az egyház pedig lényegesen több mint a tagok összessége, több mint vallásos közösségi hajlam terméke. Ezért tudtak egy­mással sokszorosan ellenérdekű csoportosulások egyház­zá egyesülni: zsidók és pogányok, szabadok és rabszol­gák, férfiak és nők. Isten maga gyűjti népét maga köré minden népből és társadalmi rendből, minden városból és minden faluból. A kezdeményezés Istené. Ennyiben lehet az egyházról, mint “alapításról” vagy “intézményről” (ez a kifejezés intézményesen terhelt már!) beszélni. Kifejezzük ezzel, hogy az egyház nem egyszerűen az egyháztagok közös akaratán vagy “közösségi szellemén” alapul. Azt, hogy van egyház és hogy mi az egyház. Isten akarata előre meghatározta és az egyház mindvégig ettől az aka­rattól függ – másképpen, mint emberi alapítás esetében, amelynél az alapító személy idővel távozik. Ezért az egy­ház sohasem csak “egy intézmény”, hanem “Isten intéz­ménye”.

3. EGYHÁZ CSAK EMBEREKBEN LÉTEZIK

Mindenki saját emberi döntése alapján tartozik Isten né­péhez. Emberek nélkül nincs egyház.
Ha Isten népének tekintjük az egyházat, akkor egyértel­mű: az egyház sohasem a tényleges emberek és döntésük felett lebegő rendkívüli eszmei valóság. Az egyház létre­jöttéhez mindig és mindenütt szabad emberi egyetértés is szükséges. Kétségtelen, hogy az egyház Isten alapítása, de soha sincs egyház emberek nélkül. Ahogyan az egyház csak Isten kegyelmes, szerető elhívása és kiválasztása a- lapján jöhet létre – azzal együtt és attól függően – ugyan­úgy szükséges ehhez az ember hívő, engedelmes, egyet­értő felelete is. Ahogyan nincs “Isten népe” Isten szabad kegyelme és szeretete nélkül, ugyanúgy nincs “Isten népe” elhívott és mindig megújuló, szabad hitben és engedel­mességben élő emberek nélkül sem! Erről a népről, ame­lyet Isten így összegyűjt, minden mást inkább el lehet mondani, mint azt, hogy akarat nélküli juhokból álló nyáj.
Ami eddig általánosságban már következett az egyház fogalmából, azt az ó és újszövetség történetéből itt is kézzelfoghatóvá tehetjük. Amint az Ószövetség említett elhívási történetei (az ősatyák, Mózes és a nép Egyiptom­ban és a pusztában, a királyok és a próféták), ugyanúgy az Újszövetség említett elhívási történetei is (Mária és a tanítványok) tudósítanak az elhangzott ige bőséges ke­gyelméről. De arról is, hogy szükség van az elhívott em­berek igenlő válaszára is. Mária válasza: “Történjék velem (fiat) a te beszéded szerint!” (Lk 1,38). Ezzel a felelettel mindenki tartozik, aki “kegyelmet talált Istennél” (1,30). Mária és az elhívott tanítványok és asszonyok igenlő vá­lasza nélkül nincs egyház. Emberek elhívást kapnak, és válaszolniuk kell. Választottak lettek, és igent kell monda­niuk arra. Szükséges “áment” mondaniuk Isten hozzájuk intézett hívására. Az “ámen” héber alapformája nem más, mint “hiszek” és “bízom”. Róm 4. fejezet szerint az Ószö­vetség számára Ábrahám így bizonyult a “hit Atyjának”, az Újszövetség pedig Máriáról mondja: “boldog, aki hitt” (Lk 1,45). Ez egyiknél sem értendő független önrendelke­zésnek,

hanem mindkettőjük alázatos, önzetlen válasza Isten szavára. A kegyelem elfogadása ez üres kézzel, nyi­tott tenyérrel. És így hitben mindkettő “typos ecclesiae”, a hívők közösségének példája! Személyes hit nélkül tehát senki sem tartozik az egyházhoz csupán születése és származása révén, vagy hagyományok következtében. Nem volna szabad a keresztséget – a gyermekkeresztséget sem – úgy értenünk, mintha a hit mellett való szemé­lyes döntést ezáltal az ember elkerülhetné. Ellenkezőleg: a keresztség nemcsak Isten kegyelmének, hanem az ember hitének is mindig látható jele (“sacramentum fidei”). Ezért a hitnek ezt a jelét az embernek egyidejű hitvallásával (vagy gyermekek esetében utólag) személyesen kell érvé­nyesnek elfogadnia.
Ha valóban Isten népe az egyház, akkor lehetetlen azt Isten és ember között létező, szinte isteni tulajdonságok­kal felruházott, rendkívüli, elvont valóságnak tekintenünk. Ez az egyház eszmei, elvont félreértése lenne. Ez esetben az egyházat elválasztanánk az egyházat alkotó tényleges emberektől, az egyházat eszmeivé merevítenénk: “ecclesia quoad substantiam”, személyek fölötti közvetítő intéz­ménnyé tennénk Isten és az emberek között. Az egyház mint közösség kétségtelenül lényegesen több, mint az egyesek összessége. De ennek ellenére mindig a hívő emberek közössége marad, akiket Isten a ő népévé gyűj­tött össze. A hívők népe nélkül az egyház semmi. Nem Isten, nem Krisztus, nem a Szentlélek, hanem mi vagyunk az egyház. Nélkülünk, rajtunk kívül vagy fölöttünk nincs tényleges valósága az egyháznak. Mindig újra fennáll an­nak a veszélye, hogy gondolkodásunk önmagukban he­lyes különbségtételeit önállósítjuk, és szétválasztjuk egy­mástól azokat, amelyek a valóságban nem választhatók szét. Így megtörténik, hogy önmagában helyesen teszünk különbséget az egyház “szerkezete” (struktúrája) és “élete” között, de azután a “szerkezet” alatt csak a hitet, a szentsé­geket és a hivatali teendőket értjük, és ezeket, mint szel­lemi letétet változtathatatlannak tekintjük, s ugyanakkor “élet” alatt a hívők közösségét értjük.

Mintha létezett volna valaha is emberek nélkül, emberek előtt vagy felett hit, szentség és hivatal és minden “intézmény”! A való­ságban mindez csak az egyházat alkotó hívők közös­ségében létezik. Éppen a hívőknek ez az Isten új népével azonos közössége alkotja az egyház alapszerkezetét.

4. NEM ESZMÉNYKÉP AZ EGYHÁZ

Isten minden hívőt magába foglaló népe a történelemben él. Az egyház eszményítése lehetetlen.
Ha az egyház valóban Isten népének tekinti magát, ak­kor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy sohasem ál­landó, történelem feletti valóság, amely korszakokon át zavartalanul lebeg a földi térek felett. Az egyház mindig és mindenütt a világ népeiből újra meg újra összegyűjtött és korszakokon át vándorló, húsból és vérből való nép. Ezzel alapjában véve csak pontosítottuk azt, amit az előző pontban tárgyaltunk. Az egyház lényegében úton van, vándorol, zarándokol. Az az egyház, amely egy helyben topog, és nem keres mindig újra új látóhatárt, amely nem kel útra újra meg újra, eltéveszti feladatát, isten vándorló népeként az egyház mindig újra történelmi valóságnak bi­zonyul. Vállalja az ószövetség népének történelmét, foly­tatja azt és egy megújított szövetségben beteljesíti. Egyút­tal a sokszoros befejezetlenség korszakain át végső befe­jezéséhez, Isten utolsó időkbeli országához közeledik, a- hova Isten maga vezeti el. Így lényegében véve kor­szakok között él az egyház, az átmenet egyháza va­gyunk. De éppen ezért nem a szorongás, hanem a vára­kozás és a reménység egyháza, amely egész szívével a világ Isten által történő beteljesítése felé fordul.
Ha az egyház tényleg Isten népe, akkor lehetetlen azt olyan valóságnak tekintenünk, amely minden földi dolog­tól, minden tévedéstől és minden bűntől mentes. Ez az egyház idealista félreértése volna. A történelem tényle­ges egyháza ez esetben a valóságot nélkülöző, világtól idegen, hamis dicsfényben ragyogó eszményképpé sá­padna. Ennek az eszményi egyháznak nincsenek fogya­tékosságai, sem hibái, számára ismeretlen a tévedés és a bűn. Ezért nincs szüksége sem bűnbánatra, sem megtérés­re. Ő maga a tökély. De egyedül csak Isten ilyen bűntől és tévedéstől mentes tökéletes lény, párja nincs! Eszményi egyház nem létezik. Nem létezik a világ tapasztalati te­rületén, amint azt sajnálatunkra mindig újra meg kell álla­pítanunk. De a Szentírás bizonyságtételében sem szerepel. Ez csak úgy ismeri az egyházat, mint Isten népét, amely Isten ószövetségi népe utódjaként mindig újra a bűn né­pének bizonyul, és amely mindig újra bocsánatra szorul. Az egyház állandóan a kudarc és tévelygés homályában vándorolva, állandóan rá van utalva Isten irgalmára és kegyelmére. Kísértésnek és csábításnak állandóan kiszol­gáltatva minden oka meg van az alázatosságra és megté­résre! “Ecclesia semper reformanda” (az egyháznak mindig szüksége van megújulásra), ez nemcsak külön­legesen nehéz idők jelszava, hanem Isten mindennapos követelése úton levő népétől. Az egyháznak egyre na­gyobb hűségre kell törekednie. Az istentiszteleti szöve­gekben nem alaptalanul fordul elő oly gyakran a bűnbá­nattal összefüggésben a “populus tuus” – “a te néped”. Isten népének ki kell állnia a próbát. Ha a nép egészének szól is az ígéret, azért az elszakadás lehetősége fennáll. Istennek az egyházban összegyűjtött népe még nem azo­nos a választottak gyülekezetével Isten beteljesült orszá­gában. Az egyház is Isten ítélete alá tartozik, amelynek mindig újra szól az intés: a szombat nyugalmába vezető vándorúton “a lankadt kezeket és a roskadt térdeket erő­sítsétek meg” (Zsid 12,12), a földi idegenségben “tartóz­kodjatok a testi vágyaktól” (1 Pét 2,11), az elmúló “világ és kívánsága” ellenségeskedése között Isten akaratát teljesítsétek (ÍJán 2). “Harcoljunk” e világ démoni “hatalmai” ellen (Ef 6,10-12), térjünk meg a gonosz cse­lekedetekből (Jel 2-3). Az Isten népének útja tehát nem könnyű, de harca, fáradozása, kitartása és bizalma a biztos győzelem ígéretének fényében áll.

AZ EGYHÁZ A SZENTLÉLEK ALKOTÁSA

1. AZ EGYHÁZAT A LÉLEK ÉPÍTI

Isten nem kívülálló idegenként hívta és gyűjtötte össze né­pét. Új szövetségét nem úgy kötötte meg vele, mint sze­mélyében el nem kötelezett szerződő fél. Sőt! Élő ereje teljességével megmutatta, hogy jelen van a szövetségben. Ajándékozó hatalmával az uralmat igényelte népe felett. Lelke által, aki Jézus Krisztusnak is Lelke,jelen van és hat az egyházban. Ajándékozó hatalma, amellyel senki más nem rendelkezhet, népe előtt nyilvánvalóvá lett, né­pét egész létében megragadta, alakította, sőt megalapozta. Hatalma hordozza, és céljához vezeti azt.
Az egyház az őt betöltő isteni Lélek alkotása és esz­köze lett, annak jele és bizonysága. Ha a Szentíráshoz hasonlóan képpel akarjuk ábrázolni, az egyház a Szent­lélek által megtöltött és áthatott épület, röviden a Lélek temploma. Az egyes gyülekezet a Lélek temploma (1 Kor 3, lók). A Lélek temploma az egyetemes egyház (Ef 2, 17- 22). A Lélek templomává épülnek a hívők, de a hívők maguk is építik azt (1 Pét 2,4-7).
A megdicsőített Úr által közvetített isteni Lélek ilyen módon sok tekintetben az egyház léte alapjának, élete alapelvének és alakító erejének bizonyult. A Lélek az egyházat Isten hatalmával és erejével tölti meg, élteti, hor­dozza és vezeti. A Léleknek köszönheti az egyház mind­azt, ami egyházzá tette, amivel megajándékozta: eredetét, létét és fennmaradását. Az egyház ebben az értelemben az ö műve, a Szentlélek alkotása. A “Szentlélek alkotása” kifejezés azonban nemcsak a Lélek és az egyház egységét hangsúlyozza – amint az a Lélek építkezése képeinek megrajzolásában hangsúlyt kapott -, hanem egyúttal egy nem kevésbé fontos különbséget is.
2. EGYHÁZ ES SZENTLÉLEK NEM UGYANAZ

Veszedelmes dolog lenne a Szentlelket és az egyházat azonosítanunk. A Szentlélek Isten Lelke, nem az egyházé. Ezen alapul a Szentlélek alapvető szabadsága. Amilyen kevéssé az egyes keresztény lelke a Szentlélek, bár benne lakik, éppoly kevéssé az egyház lelke. Ő az Isten Lelke. Az Újszövetség sehol sem nevezi a Szentlelket az “egyház Lelkének”, hanem mindig csak “Isten Lelkének” vagy “Jé­zus Krisztus Lelkének”. Ennek a Léleknek Isten a forrása, és nem az egyház vagy az egyes keresztény. Isten felénk fordulása, ajándéka, hatalma és ereje ő, nem az egyházé. Isten általa végzi munkáját az egyházon, általa igazolja magát az egyháznak, eljön az egyházhoz, megalapozza és megtartja az egyházat. Át meg áthatja azt. Eközben azon­ban a Lélek nem válik az egyház sajátjává. Az “áthatja” nem jelent erőteljes egybeolvadást. A Lélek megmarad Isten Lelkének. Ezért szabad a Lélek, és az is marad.
Az egyház mi vagyunk, mi emberek, a Krisztusban hí­vő emberek közössége. Mi. az egyház, emberi képződ­mény vagyunk. A Szentlélek azonban nem emberi kép­ződmény, ő az isteni Lélek. A szoros összetartozás elle­nére sincs azonosság, mert alapvető különbség áll fenn az isteni Lélek és az egyház, mint emberi képződmény kö­zött. De ez a különbség nem csak a lét magyarázatának elvont és általános különbségtétele az isteni és az emberi között. Hiszen a tényleges egyházról beszélünk. A tény­leges egyház pedig nemcsak emberekből, hanem bűnös emberekből áll. A tényleges egyház nemcsak emberi egy­ház, hanem egyben bűnös egyház. Hiszen az egyház mi vagyunk: egytől-egyig megigazult és mégis mindig újra bűnös emberek, megigazult és mindig újra meg újra bo­csánatra szoruló emberek közössége: kétségtelenül “communio sanctorum”, szentek közössége, de sajnos mindig újra “communio peccatorum” is, a “nem-szentek” közös­sége. Mi, az egyház, bűnösökből alakult társaság vagyunk. Isten Lelke azonban nem bűnös Lélek, hanem ki­fejezetten szent, teljes egészében szent Lélek. Ezért újra csak és most már lényegesen mélyebb értelemben szólva, ő a szabad Lélek: a bűntől, vétektől és haláltól igazán sza­bad Lélek.
Ebből a szabad isteni Lélekből kiindulva érthetjük meg az egyházat, és a hívők ebből kiindulva érthetik magukat Isten Lelke által megszabadítottnak. De a szabad isteni Lelket nem szabad egyszerűen az egyházhoz számítanunk, az egyház leltárába vennünk.
Ahhoz, hogy a Szentlélek és egyház fogalmának ke­veredését elkerüljük, jobb ha az egyházról nem mint “is­teni” valóságról beszélünk. Hiszen az egyes keresztény ember sem lesz “isteni” valósággá azáltal, hogy megtelik Lélekkel és az áthatja. A Lélek és egyház fogalmi keve­redésének elkerülése érdekében jobb, ha nem az egyház és lelke szerves fejlődéséről és kibontakozásáról beszélünk. Az egyháztörténet romantikus-idealista szemlélete nem veszi észre a tökéletes isteni Lélek és a tökéletlen egyház alapvető különbségét. A Szentlélek és egyház különbsége miatt az egyház fejlődése mindig újra hibákat is, haladá­sa mindig újra hanyatlást is hoz magával. A Lélek és egyház fogalmi keveredésének elkerülése érdekében vé­gül jobb, ha az egyház “hitbeli közérzelméről” (sensus fidelium) nem úgy beszélünk, mint a Szentlélek kinyilat­koztatásáról. Az egyház hitbeli közérzelme sohasem lehet forrása vagy normája a Lélek kinyilatkoztatásának. Éppen ellenkezőleg: a Lélek kinyilatkoztatása marad az egyház hitbeli közérzelmének forrása és normája. Ebből egészen határozottan nyilvánvalóvá válik, hogy a Szentlélek az egyházban szabad Lélek és az is marad.
Nem nyilvánvaló-e hát, hogy mennyire fontos meg­látnunk a különbséget Lélek és egyház között? Az egyház a Szentlelket nem eleve és nem mindig képviseli. Az egyház szent volta valójában mindig újra bizonyításra szorul. Csak ezzel a különbségtétellel lehet igazán szabadulást hozó módon komolyan vennünk az egyházban az emberit és túlságosan is emberit, a tévedést és a mu­lasztást, a bűnt és a vétket. Az az egyház, amely a Szent­lélekkel azonosítja magát, egyszer csak képtelenné válik a bünvallásra (“confiteor”). Képtelen elismerni és nem is ismerheti el, hogy vétkezett gondolataiban, szavaiban és cselekedeteiben, hogy sokszor hibázott vétkével, igen nagy vétkével. Inkább mindig újra hamis teológiai kibú­vókra és senkit meg nem győző védekezésre (apologe tikára) kényszerül. Röviden: az idealista-diadalittas egy­házfogalom ábrándjának esik áldozatául. Ezen a módon éppen nem lesz belőle szabad egyház.
Csak ezzel a különbségtétellel lehet igazi szabadulást hozó módon a Szentlélek által komolyan venni az Isten igéjére hallgatást és a Szentléleknek való engedelmessé­get. Ha az egyház a Szentlélekkel azonosítja magát, ak­kor egyszer csak nem kell hallania, hinnie, engedelmeskednie. Akkor önmagát teszi kinyilatkoztatássá. Akkor min­dent tud már, mindent megtesz. Csak magára kell hall­gatnia, magának kell engedelmeskednie, magában kell hinnie és az egyházon kívülállókat kell felszólítania ige­hallgatásra, hitre és engedelmességre. Röviden: így szük­ségszerűen egy önkényes-önző egyházfogalomnak esik áldozatául. Éppen így megint csak nem válik szabad egy­házzá.
Ha azonban látja az egyház a Szentlélek és önmaga között a különbséget, akkor valóságlátással és alázattal komolyan veheti az egyházban is a bűnt és a mulasztást, sőt szabadító reménységet adhat a már megigazult hívő­nek is új bocsánatra. Ha az egyház látja a különbséget a Szentlélek és önmaga között, akkor ugyan önmagában nem reménykedhet, de a hit, engedelmesség és reménység dolgában minden reményét Isten Szentlelkébe vetheti. De ha az egyház büszkén azonosítja magát Isten szabad Lelkével, akkor minden vélt ereje ellenére végül is gyen­ge, minden csalóka szabadsága ellenére szabadságot nélkülöző egyház. Ha azonban az egyház alázatosan megkü­lönbözteti magát Isten szabad Lelkétől, akkor tagadhatat­lan gyengeségei ellenére végül is erős, a szabadság lát­szólagos hiánya ellenére is szabad egyház.
Így hiszünk a Szentlélekhez? (credo in Spiritum Sanctum). Ettől megkülönböztetve hisszük a szent egyházat (credo sanctam ecclesiam). Nem az egyházban hiszünk, végül is sohasem magunkban hiszünk. Mi, az egyház, a Szentlélekben hiszünk ugyanúgy, amint Istenben hiszünk, akitől a Szentlélek nem különbözik. Ez a Szentlélekben való hit az anyaszentegyház számára a legjobb megelőző gondoskodás (prevenció).

3. A LÉLEK OTT MUNKÁLKODIK, AHOL AKAR

Az egyház nem korlátozhatja Isten Lelkét munkálkodásá­ban. A Lélek nemcsak az egyházi hivatalviselőkön ke­resztül dolgozik, hanem Isten egész népe között – ahol csak akar. Nemcsak a “szent városban”, hanem az egye­temes egyház valamennyi templomában is – ahol csak akar. Nemcsak a katolikus egyházban, hanem az egész kereszténységben – ahol csak akar. És végül nemcsak a kereszténységben, hanem a kerek világon mindenütt – ahol csak akar.
Az Isten Lelkének hatalma minden falon áthatol, a templomfalakon is. Bizonyos, hogy a Szentlélek otthona, temploma az egyház. O tölti meg azt és munkálkodik ab­ban. Hatalmát különleges módon itt mutatja meg, mert Isten igéjét az egyházban és az egyház által hirdetteti, és itt részesülünk szentségei ajándékában. És bár az egyház az Isten Lelkének háza, a Lelket nem lehet “bekebelezni” az egyházba. O nemcsak a “szent város”, nemcsak az egy­házi hivatalok, nemcsak a katolikus egyház, nemcsak a kereszténység, hanem az egész világ szabad Urának sza­bad Lelke.
Itt kérdések vetődnek fel: ha a keresztények tökélete­sen meg lennének győződve arról, hogy az egyházban és az egyház által megnyilatkozó Szentlélek az egész világ Urának szabad Lelke – aki ott munkálkodik, ahol akar -, nem lennének akkor valamivel óvatosabbak, nyitottabbak és igazságosabbak ítéleteikben és tetteikben a nem ke­resztény nagy világvallásokkal szemben? És ha a kato­likusok tökéletesen meg lennének győződve arról, hogy a Szentlélek, akibe katolikus egyháztagként teljes remény­ségüket vetik, illetve vetniük kellene, az egész keresz­ténységnek is teljes szabadsággal ereje és reménysége akar lenni, nem lennének akkor valamivel visszafogot­tabbak, nyitottabbak és barátságosabbak ítéleteikben és tetteikben más keresztény egyházakkal szemben? És ha a hivatalviselők tökéletesen meg lennének győződve arról, hogy a Szentlélek, akinek Ígérete minden bizonnyal az egyházi hivatalnak is szól, még sem csupán bizonyos kiváltságosoknak fenntartott “hivatallélek”, hanem sokkal inkább Isten minden hívő és szeretetet gyakorló szívbe kiáradó Lelke, aki minden szívben és fejben szabadon tud és akar cselekedni, nem lennének akkor valamivel szeré­nyebbek, nyitottabbak és alázatosabbak ítéleteikben és tetteikben más keresztényekkel szemben? A szabad Lélek ott munkálkodik, ahol akar.

4. A LÉLEK AKKOR MUNKÁLKODIK, AMIKOR AKAR

Az bizonyos, hogy Isten szabad Lelke az igazi szabadság Lelke. Nem az önkényé és nem a látszatszabadságé, a rend Lelke és nem a zűrzavaré, a békesség Lelke és nem az ellentmondásoké: nemcsak a világban, hanem az egy­házban is! Pálnak éppen erre kellett figyelmeztetnie a korinthusiakat, akik az egyház rendjét lelki ajándékaikra való hivatkozással figyelmen kívül hagyták: “Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene” (1Kor 14,33). Tehát önkény, rendetlenség, zűrzavar bizonyosan nem hivatkozhat az egyházban a Szentlélekre!
Ez azonban mégsem azt jelenti, hogy Isten Lelke ak­kor munkálkodik, amikor rákényszerül. Sokkal inkább akkor, amikor akar. Az egyházi tanításnak vagy életnek nincs olyan rendtartása, amely kényszeríthetné, hogy most cselekedjék, vagy most ne cselekedjék. Isten kétségtelenül tökéletesen szabad, saját szabadságával szemben is sza­bad. Olyan hatalmas a szabadsága, hogy még elkötele­zettségtől sem kell félnie. Hiszen ténylegesen el is köte­lezi magát az igéhez és a szentségekhez. De amikor el­kötelezi magát az igéhez és szentségekhez, az nem kö­töttségét vagy szabadsága hiányát, hanem hatalmas és túláradó szabadságát mutatja.
Isten Lelkének saját szabadsága törvényén kívül nincs más törvénye. Saját kegyelmének jogán kívül nincs más jog felette. Saját hűségének hatalmán kívül nincs más ha­talom felette. Isten Lelke tehát egyáltalán nincs az egy­ház törvényének, jogának és hatalmának alávetve. Isten Lelkét nem az egyházi törvény, nem az egyházjog és nem az egyházi hatalom kormányozza. A Lélek korlátlanul maga kormányozza az egyházi törvényt, az egyházjogot és az egyházi hatalmat. Ha valaki az egyházban azt gon­dolná, hogy a törvény, a jog és a hatalom eszközeivel a Szentlelket hatalmába kerítheti, szükségszerűen kudarcot vall. Az egyház nem lehet úrrá a Szentlélek felett, való­jában nem “birtokolhatja”, nem rendelkezhet vele, nem korlátozhatja, nem kormányozhatja, nem győzhet felette.
Az egyház mindezt sem igéjével, sem szentségeivel nem tudja véghezvinni. Még egyszer mondom: Isten köti magát a Lélek által az egyház igéjéhez és szentségeihez. De ez nem az egyház törvénye alapján, hanem Isten szabadságából történik. Nem valamiféle egyházjog alap­ján, hanem a Lélek szabad kegyelméből. Nem az egyház hatalma alapján, hanem az ő hűségéből. Ez azt jelenti: ha ő az egyház igéjéhez és szentségeihez köti magát, ez nem öt kötelezi, hanem minket. Nem mi követelünk tőle valamit, hanem ö tőlünk! O követel tőlünk feltétel nélküli hitet! Önmaguktól sem az ige, sem a szentségek nem gya­korolnak hatást. Ha nem találnak hitet, nincs hatásuk. Aki úgy vélné, hogy az igével és a szentségekkel vagy akár törvénnyel és joggal, hatalommal és renddel cselekvésre kényszerítheti a Szentlelket, abból éppen az a hit hiányzik, amelyet tőle követel a Lélek. Ez az a hit, amely nem a saját vagy az egyház jogához és törvényéhez, nem is a saját vagy az egyház hatalmához és rendjéhez ragasz­kodik, hanem Isten szabad kegyelméhez és hűségéhez. Az egyházban is igaz tehát, hogy a Lélek nem akkor mun­kálkodik, amikor “kell”, hanem amikor akar.
Néhány kérdés itt is felvetődik: a szentségekről szóló katolikus tanítás nem fogalmazná-e az “opus operatum” elméletet helyesebben és tisztább megkülönböztetések­kel, ha általában abból indulna ki, hogy az előírás szerint elvégzett cselekmény (opus operatum) sem kényszerítheti a véghezvivő (operans) Lelket, hanem nekünk kell ma­gunkat hitben alávetnünk a Léleknek? A katolikus egyház­jog nem bánhatna sokkal óvatosabban a kánonokkal és rendelkezésekkel (néha a szentségek értelmezése tekinte­tében is)? Nem ismerhetné fel általában mindenütt a valósághoz híven, hogy azok csak addig tekinthetők Isten velünk szemben támasztott követelése felfogható magya­rázatának, ameddig értelmesek és céljuknak megfelelnek? És sohasem értelmezhetjük azokat a Szentlélek számára megszabott egyházi előírásoknak, mintha csak itt és csak így volna szabad cselekednie! Nem volna-e a katolikus megítélés talán valamivel elővigyázatosabb más keresz­tény egyházak igehirdetési és szentségi gyakorlata (pl. házasságkötésük, lelkészszentelésük vagy oltári szentség ünneplésük érvényessége vagy érvénytelensége) tekinte­tében, ha itt is a Szentlélek szabadságából indulna ki, aki ott és akkor munkálkodik, ahol, és amikor akar? Ha a Szentlélek szabadságából indulna ki, amely a legtöbb esetben lehetetlenné teszi a fölényes biztonságot árasztó elutasító ítéletet?
Az egyház nem parancsolhat a Léleknek és nem írhat elő számára szabályokat. Imádkozhat és kérheti: jöjj! Az bizonyos, hogy Isten Lelke az egyházban lakik. Az is bi­zonyos, hogy ott marad, és azon keresztül munkálkodik. De nem valami törvény alapján lakik, marad és mun­kálkodik ott, nem azért mert kell, hanem hűsége követ­keztében, mert így akarja. “Hű az, aki elhív erre titeket; és ő meg is cselekszi azt” (IThessz 5,24).
Elfelejthetjük-e valaha is mi, akik az egyházat alkotjuk, hogy ha megigazultunk is, bűnösök vagyunk, és újra meg újra bűnösnek “találtatunk”? Elfelejthetjük-e, hogy ellen­tétbe kerültünk Isten Lelkével, hogy “megszomoríthat­juk”, és öt – a magunk oldaláról nézve – el is veszíthet­jük? Elfelejthetjük-e, hogy hitünk ugyan bizonyosságot ad számunkra, újra meg újra támadás tüzébe és veszélybe kerül, és egyedül Isten hűségébe és kegyelmébe fogóz­kodhatunk? Elfelejthetjük-e, hogy egyáltalán nem termé­szetes a Lélek nálunk lakozása és kitartása az egyház mellett? Van-e egyáltalán más lehetőségünk, mint a “Veni Sancte Spiritus” (Jöjj, Szentlélek) mellett bűnbánatra készen mindig újra ezt is imádkoznunk: “Mane Sancte Spiritus” (Maradj velünk, Szentlélek). Hűtlenségünk elle­nére maradj velünk hűségeddel! Az egyház annak ellenére sem vesztette el Isten szabad Lelkét, hogy testének min­den tagja folyamatosan kudarcot vallott. Isten hűségének csodája ez, ami nem magától értetődő. Ez a csoda, a- melyre nem számíthatunk előre, amelyben mégis újra meg újra hihetünk, és amiért imádkoznunk kell.

5. KARIZMATIKUS GYÜLEKEZET

A Szentlélek egyházban végzett munkájáról az eddigiek során nagyon általánosan írtunk. A Lélek nyilván a gyüle­kezetnek adatott. A gyülekezet azonban az egyes hívőkből áll, akik keresztségük révén abba felvételt nyertek. Erre az egyes emberre irányul Isten munkája a Lélek által. Ez ki­fejezetten személyes ügy! És ez azonnal nyilvánvalóvá válik, ha az egyház lelki valóságát azzal írjuk körül, amit a kegyelmi ajándékok szerkezetének (karizmatikus struk­túrájának) nevezhetünk.
A kegyelmi ajándékok újra felfedezése egybeesik Pál egyházról szóló sajátos tanításának újra felfedezésével. Pál szerint a kegyelmi ajándékok megjelenése az egyház­ban eredetileg nem rendkívüli, hanem mindennapos volt, nem egyoldalú, hanem változatos, nem egy bizonyos sze­mélyi körre korlátozott, hanem egészen általános jelenség. Ez egyben azt is jelenti, hogy nemcsak az egyház rég­múltjában voltak ezek lehetséges és valóságos jelenségek, hanem rendkívül időszerűek, és jelen vannak ma is. Nem­csak mellékesek, hanem egészen központiak és az egyház lényegéhez tartozók. Ebben az értelemben az egyház ke­gyelmi ajándékainak szerkezeiéről kell beszélnünk, amely körbefogja és felülmúlja a “hivatal-szerkezetei” (Ámter-struktur).
A kegyelmi ajándékkal Isten a szó legteljesebb értel­mében egy bizonyos gyülekezeti szolgálatra hívja el az egyes embert és ezzel egyben képessé is teszi öt erre a szolgálatra. Nyilvánvalóvá válik, hogy kegyelmi aján­dék, elhívás és szolgálat hogyan függ össze egymással. Megnevezés tekintetében részben át is fedik egymást. 1Kor 12,4-6 váltakozva beszél “kegyelmi ajándékokról”, “szolgálatokról”, Róm 11,29 és 1Kor 7,7 és 17 az “elhí­vásról”. A “szolgálatok” feltétele a “kegyelmi ajándékok” és az “elhívás”.

Mivel így értelmezzük a karizmát és nem rendkívüli, különleges, csodálatos képességnek tekintjük, ezért egy­szerűen “kegyelmi ajándéknak” fordíthatjuk (ezt az “aján­dékot” kapta, ez az “elhívása”: ez a két szó világi területen is gyakran majdnem rokon értelmű). Ennek mindenestre előfeltétele, hogy a karizmát, mint “kegyelmi ajándékot” ne engedjük ajándékozójától elválasztva öntörvényűvé válni. Valamennyi karizma Isten kegyelmes hatalmának kifejezése a Lélek által.

6. A KEGYELMI AJÁNDÉKOK RENDJE

Az egyházat betöltő kegyelmi ajándékok hallatlanul sok­rétű világában hogyan lehet megőrizni minden különbö­zőségük mellett az egységet, szabadságuk mellett a rendel is? Az alapvető válasznak így kell hangoznia: az egységet és a rendet is a Lélek teremti. “A kegyelmi ajándékok kö­zött ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz… A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért ada­tik, hogy használjon (a gyülekezetnek) vele”. (1 Kor 12,4 és 7).
Akik a kegyelmi ajándékokat kapják, azok megérthe­tik: az egység és a rend nem a különbözőségek elegyengetésével jön létre. Az egységet és rendet éppen az szol­gálja, hogy mindenkinek megvan a maga kegyelmi aján­déka. Mindenkinek a magáé, ez az egyház karizmatikus rendjének alaptétele. Egyik se kerekedjék a többi fölé, ne akarja bekebelezni, sem maga alá vetni azokat. Aki a má­sik kegyelmi ajándékát nem tűri el, hanem el akarja venni, ezzel éppen nem rendet, hanem rendetlenséget csinál (l Kor 12,12-30). Egyébként kegyelmi ajándékát senki sem a maga számára kapja, hanem a többiek érdekében. Az egyház karizmatikus rendjének második alaptétele ez: egymással egymásért. A kegyelmi ajándékok “az egyház építésére” (l Kor 14,12) szolgálnak (vö. Ef 4,12k), szemben a “Lélek gyümölcseivel” (Gal 5,22), amelyek első­sorban az egyes ember megszentelődésére vonatkoznak (béke, öröm, türelem, barátság, jóság, hűség, szelídség, állhatatosság). A keresztény ember kegyelmi ajándékát tehát ne fegyverként használja, amellyel hatalmi helyzetet biztosíthat magának az egyházban. A mások és a közös­ség javát célzó szolgálat adománya ez. A Lélek első gyümölcse (Gal 5,22) és a kegyelmi ajándékok csúcsa ezért a szeretet (1 Kor 13). A kegyelmi ajándék felszó­lít a kereszt, a szolgálat és a szeretet követésére. Enge­delmesség az Úrnak. Ez – a lelkek megkülönböztetésé­nek követelményére gondolunk – az egyház karizmati­kus rendjének harmadik alaptétele. Az egyes keresztény ember számára tehát az egyház rendje azt jelenti: egy Lé­lekből fakadó kölcsönös szolgálat kinek-kinek saját ke­gyelmi ajándékával szeretetben, az egy Úrnak engedel­meskedve. Minden kegyelmi ajándéknak egy és ugyanaz az adományozója és forrása: maga Isten, Krisztus által a Lélekben. Minden kegyelmi ajándék egy és ugyanazon “törvénynek” van alávetve: a szeretetnek. Minden kegyel­mi ajándéknak egy és ugyanaz a célja: a gyülekezet épí­tése.
A kegyelmi ajándékok rendje az egyházban nem je­lent önkényeskedéssé és felfordulássá fajuló elragadtatott lelkesedést, de egyenlősdibe és egyöntetűségbe merevedő törvényeskedést sem. Tehát sem önkény, sem túlzott egy­ségesítés, sem a jogok egyenlősége, sem zűrzavar, hanem a szabadság rendje. “Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” uralkodik (2Kor 3,17). A palesztinai zsidó zsinagógák hagyományos rendjének mintájára alakul ki a Presbite­rek Testülete (vének). Nem minden alap nélkül ez már elég korán érvényesült a Pál-i gyülekezetekben is (vö. a presbiter-püspököket az ApCsel-ben és a kezdeteket Fii 1,1-ben), és ez megoldotta az apostoli utódlás kérdését. Ezt a tényt mindig az egyház alapvető karizmatikus szer­kezete hátterén kell szemlélnünk, hacsak nem akarjuk egy klerikális uralmi rendszer kialakulási folyamatává leala­csonyítani.
De ennek a karizmatikus alapszerkezetnek – a kegyel­mi ajándékok rendezett szolgálatának is – ideiglenes jel­lege van. Az utolsó idők jegyében jön létre: “már van – még nincs”. A közbenső idő “töredékességéhez” tartozik, amelyet felvált majd a beteljesedés teljessége: “Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes” (1 Kor 13, 10).
Mekkora lendület, mekkora mozgás, mekkora erő köl­tözik egy ilyen gyülekezetbe, egy ilyen egyházba, amely az egyes keresztények kegyelmi ajándékait komolyan veszi, felfedezi, támogatja, kibontakoztatja! “A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg!” (1 Thessz 5, I9k). A kapcsolódó bibliai mondat azonban észrevehe­tővé teszi már azt is, hogy a Lélek és a lélek mozgatta em­berek munkája feszültségekhez és nehézségekhez vezethet: “… mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok.” (1 Thessz 5, 21 k).
A Lélek az igéhez kötött. Ezt minden rajongással szembe kell állítani. De a Lelket nem korlátozhatjuk az igére. Ennek elismerésével tartozunk a rajongóknak. Az az egyház, amelyik feladja az igéhez kötöttséget, és egye­dül a Lélekhez akarja tartani magát, a rajongás áldozata lesz: tömeghatás alá kerül. Ez azonban fordítva is érvé­nyes: az az egyház, amelyik csak az igéhez akarja tartani magát, és közben a Lelket az igére korlátozza, ugyan­csak rajongásba esik: igerajongó lesz. És amint a Lélek önmagában elszigetelten “kitalált mesévé” (mítosszá) vál­hat (2Pét 1,16), ugyanígy mítosszá válhat egymagában az ige is. Az Újszövetség nem ismer egyetlen kizárólagos forgalmi sávot. A Fiúval együtt jár a Lélek, a hittel a sze­retet, a megigazulással a megszentelődés, az igehirdetés­sel a cselekvő szeretet, az igéhez hozzátartozik a kép, vagyis – és most ez érdekel bennünket – a szentség (sakramentum). Az egyházról beszéltünk, mint ekklesiáról. Isten népéről, a Szentlélek alkotásáról. Minden alkalom­mal szólnunk kellett a keresztségről és az úrvacsoráról is. Keresztség és úrvacsora nélkül nincs egyház! Most azon­ban. ha röviden is. kissé alaposabban kell beszélnünk ar­ról. amiről eddig csak mellékesen tettünk említést. Ezzel új távlat nyílik előttünk: az egyház nemcsak Isten népe, nemcsak a Lélek alkotása, hanem – és ezzel nem másról beszélünk, hanem ugyanarról másképpen – Krisztus teste.

AZ EGYHÁZ KRISZTUS TESTE

1. AZ EGYHÁZ ASZTALKÖZÖSSÉG

Az egyház életének és sokoldalú istentiszteletének közép­pontjában az úrvacsora áll. Itt egészen helyén van az egyház, mert egészen Uránál van. Itt gyülekezik össze Krisztus egyháza legbensőségesebb közösségébe, az asz­talközösségbe. Itt, ebben a közösségben gyűjt erőt a vi­lágban végzendő szolgálatához. Ez a vacsora az emléke­zés és hálaadás alkalma, ezért az egyház lényege szerint hálásan emlékező gyülekezet. És mivel ez a vacsora a szövetség és közösség vacsorája is, ezért az egyház lé­nyege szerint szeretetben fáradhatatlan gyülekezet. És vé­gül mivel ez a vacsora az utolsó idők vacsorájának meg­előlegezése, ezért az egyház lényege szerint bizakodva vá­rakozó gyülekezet. Az egyház tehát lényege szerint asz­talközösség, lényege szerint koinónia azaz commúnió, lényege szerint közösség Krisztussal és közösség a ke­resztényekkel, ezek nélkül nem Krisztus egyháza. Az úr- vacsorában mindennél világosabban kifejezésre jut, hogy az egyház Isten ekklesiája, összejövetele, gyülekezete. Az úrvacsorában Isten az egyházat egészen sajátos módon újra alkotja. Amennyire a keresztségnek köszönheti az egyház, hogy egyházzá leli, és nem saját kegyes cseleke­deteivel kell majd azzá lennie, ugyanannyira az úrvacsorának köszönheti, hogy minden elbukás és kudarc ellenére egyház marad. Isten oldaláról nézve ez azt jelenti: ha a keresztség az egyház számára mindenekelőtt a kiválasztó és megigazulást ajándékozó kegyelem jele, akkor az úrva­csora a megőrző és teljességre vivő kegyelem jele. A mi emberi oldalunkról nézve: ha a keresztség az egyház szá­mára mindenekelőtt az Istennek válaszoló hit és engedelmesség jele, akkor számára az úrvacsora a válaszoló szeretet és reménység jele.
Pál azonban ennél többet akar mondani ezzel a mon­dattal: “Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk” (IKor 10,17). A commúnió révén egy testté egyesülnek a résztvevők, mert a kenyér Krisztus teste. Akik az Úr testével élnek, maguk is egy testté válnak. Azáltal, hogy a gyülekezet az Úr testét magához veszi, maga is egy testnek mutatkozik. A Krisztus testéből való részesedés Krisztus testévé teszi azokat, akik hittel élnek azzal. Az úrvacsorában Isten testté alkotja a gyülekezetet. Nem arról van szó, hogy a gyülekezet csak az úrvacsora ünneplésében Krisztus teste! De sehol másutt nem válik olyan kézzelfoghatóan látha­tóvá, hogy a gyülekezet Krisztus teste, mint amikor az úrvacsora ünneplésében mindannyian az egy kenyérrel, az Úr egy testével élnek. Ezért olyan fontos Pál számára, hogy az úrvacsora tényleges étkezés. Ahol az asztal­közösség nem lesz tényleges valósággá, ahol szakadások vannak, ahol mindenki a magával hozott ennivalót veszi elő, és ahol az egyik éhezik, a másik megittasodik, és senki sem várja meg a többit (1 Kor 11, 17-34), ott nem lesz valóságos asztalközösség, ott nem is lehet igazi úr­vacsora, ott “ítéletre” (11,34) gyülekeznek össze. Az úrvacsora során is hangzik ugyan “igehirdetés” (1 Kor 11,26), a közös étkezésben azonban minden igehirde­tésnél jobban, kézzelfoghatóan láthatóvá válik, hogy a hívők összetartoznak, tényleges közösséget, sőt – Pál sa­játos szemlélete ez – egy testet alkotnak.

2. KRISZTUS JELEN VAN AZ EGYHÁZBAN

Ki tehát “Krisztus teste”? Pál általánosan hitelesnek tar­tott legrégibb levelei szerint ez egészen egyértelmű: Krisztus teste a helyi gyülekezet. A Korinthusiakhoz írt első, és a Rómaiakhoz írt levélben Krisztus teste az egyes gyülekezet. A Kolosséiakhoz és Efezusiakhoz írt levél­ben azonban az összes gyülekezet, az egyetemes egyház a Krisztus teste. A Kolosséiakhoz és Efezusiakhoz írt le­vélben az egész világra kiterjedő – kétségtelenül erősen eszményített – egyház a Krisztus teste. Így szemügyre vé­ve, nem annyira az egyes tagok egymáshoz való viszonya kerül a figyelem középpontjába, hanem a test és fej kapcsolata. Krisztus tehát kifejezetten, mint az egyház “feje” jelenik meg.
A keresztre feszített Jézus, mint feltámadott Úr van je­len az egyházban. Nincs Krisztus egyház nélkül, egyház sincs Krisztus nélkül. Az egyház számára Krisztus nem csak egy mindig távolodó múlt eseménye, de nem is csak egy meghatározatlan közeli vagy távoli jövőé. O van jelen egyházában, akinek mint a mindenség Lírának, alattvalója az egész emberiség, akár tud erről, akár nem. Az egyház nemcsak Krisztus egykor véghezvitt és befejezett mű­véből él, nem is csak műve várt jövőbeli beteljesedéséből, hanem a munkálkodó Krisztus élő jelenlétéből. Az evangélium hirdetése nem csak tudósítás Isten Krisz­tusban egykor véghezvitt üdvözítő művéről, az evangé­lium hirdetésével Krisztus maga látott munkához. Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ott van közöttük (Mt 18,20). Velünk van minden napon a világ végezetéig (Mt 28,20). Az egyház életében nem csak Krisztus működésének gyümölcse, nem csak történetének jelentősége mutatkozik meg. Személyesen ő maga cse­lekszik az egyházban, amely általa, benne, érette létezik.
Krisztus az egyház egész életében jelen van, egészen kiemelkedő módon azonban az istentiszteleti összejöve­telben cselekszik. Erre hív minket evangéliumával, ebbe nyertünk felvételt a keresztség által, ebben ünnepeljük az úrvacsorát, és ebből indulunk megújuló küldetéssel a vi­lág szolgálatára. Az istentiszteleti összejövetelen, külön­leges módon szolgál Isten az egyháznak, és az egyház szolgál Isten színe előtt. Itt Isten szól igéjében az egy­házhoz, az egyház pedig imádsággal és hálaénekkel vá­laszol Istennek. Itt jelenik meg a keresztre feszített és feltámadott Úr igéjében és szentségeiben. Mi pedig azzal adjuk tulajdonába magunkat, hogy hittel hallgatjuk evan­géliumát, megvalljuk bűneinket, magasztaljuk Isten ke­gyelmét és imádságunkban Jézus nevében fordulunk az Atyához. Azzal, hogy részt veszünk a közöttünk jelenlevő Úr vacsoráján és azzal, hogy hitünket egymás előtt meg­valljuk, valamint azzal, hogy az egymásért való imád­sággal megnyitjuk a kölcsönös szolgálat lehetőségét. Itt jelen van és – egészen úgy, mint kezdetben – valósággá válik az ekklesia, Isten összejövetele, gyülekezete, egy­háza!
Miután Krisztus így minden istentiszteleti összejövete­len egészen jelen van, a helyi gyülekezet minden isten­tiszteleti együttléte a szó legteljesebb értelmében Isten ekklesiája. Krisztus teste. Az egyes helyi gyülekezet per­sze nyilván nem egyedül a Krisztus teste, ekklesia, hiszen más helyi gyülekezetek is vannak, azok is hasonlóképpen ekklesia. Krisztus teste. De mégis igazán ekklesia, Krisz­tus teste a helyi gyülekezet, mert az Úr abban valósággal, egészen és osztatlanul jelen van. És miután ugyanaz az Úr, aki itt és minden gyülekezetnek valósággal egészen és osztatlanul odaajándékozza magát, ezért ezek a gyüleke­zetek sem idegenek egymás számára. Nem is csak laza szövetség köti össze őket, hanem együtt alkotják ugyan­azon Lélek által Isten egy ekklesiáját, Krisztus egy testét. Az egy Úrral való közösség (koinónia, commúnió) egy­mással is közösségbe (koinoniába, commúnióba) kapcsol­ja őket.

3. KRISZTUS NEM OLVAD BE AZ EGYHÁZBA

Amikor az újszövetségi kijelentések a test és fej képeivel szólnak Krisztus testéről – nem annyira az egyház, mint Krisztus teste – inkább Krisztus, a fej válik hangsúlyossá. A Kolosséiakhoz és az Efezusiakhoz írt levélben sem azon van a hangsúly, hogy az egyház, mint Krisztus teste képviseli őt, hanem azon, hogy Krisztus az egyház élő, és ható feje. Ha egyáltalán számításba jön az egyház, mint Krisztus teste, akkor ez a test és fej – Szentlélek által ajándékba kapott – egysége miatt történik.
Krisztus és az egyház között kétségtelenül bensőséges egység van. Ezt a kapcsolatot azonban nem szabad visz- szájára fordítani, mintha az egyház valaha is a test feje le­hetne, mintha valaha is önmaga feje lehetne! Ebben az értelemben nincs önálló (autokephal), sem független (au­tonóm) egyház! Az bizonyos, hogy Krisztus önmagát adja az egyházért, de a testbe sohasem olvad be. Krisztus a fej és az is marad. A fej kormányozza a testet. A fej fogal­mához mindig hozzátartozik az uralkodás képzete. A test mindig csak a fejtől való teljes függőségben létezhet. Ha az egyház Krisztus teste akar lenni, az döntő módon azon múlik, hogy elfogadja-e Krisztust fejének.
Az egyházban való teljes jelenléte során Krisztus az egyház Ura és az is marad. Ha valaki egyoldalúan tájéko­zódik a szerves élet példáin (fej-test, szőlőtőke-fürtök^, stb.), akkor nem veszi észre, hogy elszigetelten és eltú­lozva a bibliai képek mindegyike félreértést okoz. Krisz­tus és az egyház kapcsolatának a szerves életből vett példáit egytől-egyig ki kell egészítenünk, és helyesbítenünk a személyes életből vett képekkel (vőlegény-menyasszony, férfi-nő). Krisztus és az egyház életközössége mindig ma­gába foglalja a személyes “szemtől-szemben” kapcsolatot. Az egyház Krisztustól kapja életét és azzal együtt ígéretét és utasítását, illetve ígéretét és utasítását és éppen ezek­kel együtt életét. Az egyház normája Krisztus, és ez feloldhatatlan köteléke marad. Egész önállóságának (autonó­miájának) ez a Krisztustól való függés (heteronómia) a titka.
Ezért félreérthető és megtévesztő az a minősítés, a- mely az egyházat “istenemberi” jellegűnek, “istenemberi” valóságnak mondja. Ezek a kifejezések a különbség elha­nyagolásával hangsúlyozzák az egységet. Azt a benyo­mást keltik, mintha Krisztus egyszerűen az egyház része lenne, mintha már nem az egyház Ura, a test feje lenne, mintha beolvadt volna az egyházba. Krisztus és az egyház között azonban éppen úgy nem létezik valamilyen isteni szinten való egyesülés, amint nem létezik Krisztus és az egyes keresztény ember között. Az egyház a hívők kö­zössége, a Krisztusban hívő emberek közössége marad. A hitnek ez a kapcsolata sohasem szűnik meg. Az egyház a Krisztusban megszenteltek közössége, és mindig újra bű­nösök közössége, és ezért bűnös egyház marad, bűnvallását (“confiteor”), méltatlanságát (“Domine, non sum dignus”) mindig újra el kell mondania.

4. AZ EGYHÁZ – TOVÁBBÉLŐ KRISZTUS?

Krisztus teste növekszik! Ez a Kolosséiakhoz és az Efezusiakhoz írt levél fontos megállapítása. A Fejből ered a növekedés, “ő tartja össze az egész testet inak és ízületek segítségével, és az ő általa növekszik az Isten szerinti nö­vekedéssel” (Kol 2,19). Krisztus, mint “a test feje”, mint “elsőszülött a halottak közül” (Kol 1,18) a növekedés “kezdete”. A test pedig felnő a fejhez “szeretetben min­denestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus” (Ef 4,15). Krisztus a “tökéletes ember”, akiben minden tag egybeilleszke­dik, ő a növekedés célja (Ef 4,13). Krisztus teste befelé növekszik: a hit, a megismerés, a szeretet növekedésével, a “szenvedésekben” való növekedéssel, amellyel “elszen­vedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan,az ő testéért, amely az egyház” (Kol 1,24). A test kifelé is növekszik: az evangélium hirdetése alapján a keresztség által új tagokat illesztenek a testbe. így az egyház “tel­jessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben” (Ef 1,23). Az egyház tehát Krisztus teljessége, ő tölt be teste által mindent.
Ezzel azonban világossá vált, hogy Krisztus testének növekedése nem azonos a szerves élet növekedésével, amely a lét törvényeinek megfelelő szükségszerűséggel menne végbe. Vajon egy magát folyamatosan kibonta­koztató, állandó fejlődésben levő, tökéletesedő egyház ez, amely mindenben előbbre jut és egyre kiválóbb lesz? Az Újszövetség és az egyháztörténet felől nézve, az egyház történelmének ilyen derülátó és idealista felfogása tart­hatatlan. Ameddig Krisztus az egyház feje, és ezzel szük­ségszerűen növekedésének forrása és célja marad, növe­kedésre csak a fej iránti engedelmességben nyílik lehető­ség. Ha az egyház nem engedelmeskedik fejének és igé­jének, akkor – egyébként talán nagyon serény nyüzsgése ellenére – nem növekszik, hanem visszafejlődik. Akkor a figyelmet magára irányító, szembetűnő minden fejlődés súlyos elfajulásnak, és végül minden nagyszerűnek tűnő haladás veszedelmes visszaesésnek bizonyul. Az egyház­ban az a mozgás hiteles, amelyet Isten kegyelme indít el. Az egyháznak tehát csak történelmi növekedése van, ön­működő természetes növekedése nincs. Csak akkor nö­vekszik igazán, amikor Krisztus az egyház történelmében lejátszódó tetteivel áthatja a világot. Ez kétféleképpen történhet: határa külsőleg a pogánymisszió által a messze távol, amelyben Krisztus titka – minden ember kivá­lasztott őbenne – nyilvánvalóvá válik. És belsőleg az em­beri szív mélysége, amint Krisztus a hitben és szeretetben járó emberek által megvalósítja uralmát a világban. Az ilyen emberek ennek megfelelően dolgoznak világi hét­köznapjaik minden területén, és így a világ Krisztus go­nosz erőktől megszabadított országának és Isten teremtésének bizonyul. A kolosséiakhoz és efezusiakhoz írt leveleknek éppen ez az üzenete.
Az Újszövetség evangéliuma előtt nem állhat meg az egyházi fejlődésnek az a gondolati háttere, amely Krisztus uralmát elhomályosítja, sőt azt akár “megszelídíti”. Telje­sen félreérthető, ha az egyházról, mint “továbbélő Krisz­tusról” vagy “folyamatos emberrélételről” beszélünk. Ez­zel az egyház olyan mértékben azonosítja magát Krisz­tussal, hogy az Úr és a Fej háttérbe szorul, és most már állandóan megújuló emberrélétellel az egyház a jelenkor Krisztusának adja ki magát. Ez esetben Krisztus, az Úr és Fej leköszönt egy olyan egyház javára, amely maga lépett helyére, minden dologban önálló helytartójává tette ma­gát, és ezzel egyúttal választékos módon feleslegessé tet­te őt. Amit Krisztus tesz az egyházban és az egyház által, az egyház saját cselekedetévé válik. Bármely korszak “to­vábbélő Krisztusának” az eredeti Krisztusra valójában már csak mint az élők sorából eltávozott múltbeli Krisz­tusra van szüksége. Mintha az igazi továbbélő Krisztus nem éppen az Atya dicsőségében felmagasztalt Krisztus lenne, aki nemcsak hogy nem köszönt le az egyház javára, hanem feltámadásával szilárdan megerősítette hatalmát az egyház és a világ felett, és hatalmát nem adja ki ke­zéből, amíg majd át nem adja azt utoljára az Atyának (vö. 1 Kor 15,20-28)!
Az bizonyos, hogy a magát továbbélő Krisztusnak te­kintő egyház nem akarja tagadni Krisztust. Ellenkezőleg! Azzal, hogy azonosítja magát vele, elfogadja őt. Az em­bereknek csak őhozzá, az egyházhoz kell igazodniuk, és ezzel Krisztushoz, magához igazodnak. Ez az egyház lát­szólag a legönzetlenebb módon felszabadította magát, a legalázatosabb mesterkélt testtartással (pózzal) lett önálló, a legteljesebb szerénység mellett öntörvényűvé vált. A hívőből hozzáértő, a rászorulóból birtokon belüli, az en­gedelmesség gyakorlójából pedig egyenesen tekintély (auktoritás) lett. Talán nem elvileg, nem alapjában, de gyakorlatilag ténylegesen így van. Úgy viselkedik, mint saját ura, és semmiféle úrra nincs már szüksége. Mint to­vábbélő Krisztus csak önmagának felelős, nagyon em­beri saját utasításait úgy adja ki, mint Krisztus utasításait, és az emberi törvényekből isteni törvényeket csinál. Ez az egyház saját karikatúrájává lesz. Nincs ilyen? Akad aki kétségbe vonhatná, hogy ez az önhatalmú és zsarnok egy­ház, amely magát tette Krisztussá, legalább mint nagy és kegyes kísértés mindig újra jelen van?

5. KRISZTUSNAK ENGEDELMESEN

Az egyházat az engedelmesség kapcsolja Krisztushoz és kinyilatkoztatásához. Ebből a kapcsolatból egy szempil­lantásra sem kap elbocsátást. Az egyház történelmének nem lehet olyan fejlődése, amely ezt a függőséget visz- szájára fordítva, az egyháznak adja a rendelkezést Krisz­tus és igéje felett. Az egyház még mindig kudarcot vallott, amikor gyakran egészen különös burkolt kerülő utakon úrrá akart lenni Krisztuson, és igéjét úgy akarta “birto­kolni”, mint saját tulajdonát. Viszont mindig megújult az élete, amikor – legtöbbször különféle ellenállással megküzdve – újra hazatalált Krisztushoz. Amikor újra alávetette magát igéjének, hogy megint egyszer az legyen, ami rendeltetése: Krisztus tulajdona és sajátja, a teste. Az egyház tanítói tekintélye sem lehet soha elsődleges és ere­deti, hanem mindig csak Krisztustól és igéjétől függő. Az egyház tanítói tekintélyének alapja és egyben határa Krisztus szava, amelyet az egyház sohasem nyelhet el (nem abszorbeálhat) és nem szelídíthet meg. Ha az egy­ház saját tanítói tekintélyét isteníti, meg is üresíti azt, mert Krisztus igéjét, a forrást, amelyből táplálékát kapja, már nem tartja maga fölött állónak. Ha azonban alázatosan, szerényen és hálásan alárendeli magát Krisztus igéje tekintélyének, és ha nem saját szavát, hanem Krisztusét akarja hallani, hirdetni, magyarázni, akkor olyan tekin­télyre tesz szert, amilyet emberek sohasem adhatnak neki. Az egyháznak valóban nem kell “továbbélő Krisztusnak” lennie, ez túl nagy követelmény lenne. De Krisztus teste lehet, és legyen is teljesen az.
Azt a célt, hogy az egyház alapszerkezetét ábrázoljuk, ezzel elértük. Azáltal, hogy az egyházat Isten népének, a Lélek alkotásának és Krisztus testének határoztuk meg, alapjában véve minden döntő dologra rámutattunk, amit a tényleges egyház eredetéből fakadó történelmi lénye­géről mondanunk kell. Igyekeztünk tehát, hogy ezt ne csak elvont “lényegszemlélettel”, hanem az Újszövetség­ből fakadó gyakorlati történelemszemlélettel tegyük, a je­lenre is figyelve.
A továbbiakban tehát azt kell kifejtenünk, amit eddig már elmondtunk. A most lezárt fejezetekben az egyházat mindenekelőtt (nem kizárólag) kezdetétől szemléltük, hogy a mai egyház ezen a háttéren rajzolódjék ki sze­münk előtt. Mostantól fogva (ugyancsak nem kizárólag) a mai egyházat, annak lényegét keresve vesszük górcső alá úgy, hogy eközben az egyház eredete is folyamatosan sze­münk előtt maradjon.

AZ EGYHÁZ EGYSÉGE

1. VAN IGAZ EGYHÁZ?
Új idők új formákat követelnek. Azt az alapvető szerke­zetet azonban, amelyet Isten üdvözítő munkájával Krisz­tusban létrehozott, külső formája minden változása mel­lett fenn kell tartania az egyháznak ahhoz, hogy igaz egy­ház maradjon. A külső forma változásainak azonban nem mindegyike felel meg az egyház lényegének. A változá­sokért felelős emberek szabadsága a kudarc lehetőségét is magában rejtheti: a lényeg és külső formájának egyenet­lenségéhez, tévedésekhez és ballépésekhez, hibás követ­keztetésekhez és rossz irányú fejlődéshez vezethet. így azután előfordulhat a lényegnek megfelelő és a lényeg­nek ellentmondó külső forma, a lényegnek megfelelő és ellentmondó megvalósulás, és ebben az értelemben lehet igaz és hamis egyház. Ezen a ponton válnak kérdéssé a meghatározó tényezők, amelyek alapján az igaz és hamis egyház megkülönböztethető.
Lehet az igaz egyház ismertetőjele az egység, szent­ség. egyetemesség és apostoliság? Az egyháznak ezt a négy klasszikus ismertetőjelét a reformátorok sem vi­tatták. Hiszen ők határozottan kitartottak az óegyházi hitvallások mellett. Számukra azonban – a gyülekezetek­re és az egyház reformjára tekintettel – más tűnt döntő­nek. Ok is azt kérdezték: hol van az igaz egyház? De teológiai és egyben vitázó feleletük így hangzott: ott, ahol az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helye­sen szolgáltatják ki! Dehát nem meghaladott már a kér­désnek ez a “kizárólagos” megfogalmazása? Nem váltak ma már mind a katolikus, mind a protestáns ismertető­jelek kérdőjelei közismertté?

2. A PROTESTÁNS ISMERTETŐJELEK KÉRDŐJELEI

A protestánsok két klasszikus ismertetőjelével szemben a katolikus teológiának sohasem volt érdemi kifogása. Katolikus felfogás szerint sincs igaz egyház az evangélium Szentíráshoz igazodó hirdetése és a szentségek előírás- szerű kiszolgáltatása nélkül. A katolikus egyház feltétel nélkül kifejezetten megköveteli mindkettőt. Kifogása csak azért volt elutasító, mert az igaz egyház e két tulajdonságának egyike sem nyújt igazi megkülönböztetést. Ezek ugyanis nem láthatók, és inkább azt világítanák meg, hogy hol él rejtetten az egyház, mint azt, hogy hol igaz. Ha azonban megvizsgáljuk a késői középkor egyházának tényleges állapotát, rájövünk arra, hogyan hanyagolta el és takarta el az egyház igehirdetésében, teológiájában és életében az eredeti evangéliumi üzenetet. Hasonlóképpen rájönnénk arra is, hányszor élt vissza a szentségek kiszolgáltatásával (különösképpen a mise és gyónás tekintetében). A két ismertetőjel: az evangélium Szentíráshoz igazodó prédikálásának és a szentségek előírásszerű kiszolgáltatásának hangsúlyozása tehát semmiképpen sem lehetett olyan hatástalan, ahogyan azt katolikus oldalról feltüntetni szerették. Ezt ma már könnyebben elismerik, mint akkoriban. Protestáns oldalról nézve viszont nem tagadható, hogy ennek a két ismertetőjelnek alapján mindig nehezebb lett akár a rajongóktól, akár a katolikus egyháztól való elhatárolódás. Hiszen éppen a rajongók hivatkoztak arra, hogy ők hirdetik tisztán az evangéliumot és ők szolgáltatják ki helyesen a szentségeket. A trienti és még inkább az újabban végbevitt reformokkal a katolikus egyház is lehetetlenné tette azt az általános elmarasztaló megítélést, amelyben evangéliumhirdetése és a szentségek kiszolgáltatásának gyakorlata miatt részesült. Mindenesetre a katolikus egyház igazának kérdéséről általános alapelvekből kiindulva nem lehet már megfontolás nélkül ítéletet mondani. Ezért a protestáns egyházak sem kerülhetik el, hogy ma újból egészen határozott kritikus és önkritikus módon visszatérjenek az evangélium eredeti üzenetének kérdéséhez, hogy a katolikus egyházzal kapcsolatos kérdésre árnyaltabb választ tudjanak adni.

3. A KATOLIKUS ISMERTETŐJELEK KÉRDŐJELEI

Az egyház négy hagyományos ismertetőjele ellen – amint erről már említést tettünk – a reformátori teológia alapvető kifogást nem emelt. Hiszen mégiscsak kifejeznek ezek valamit – nem utolsósorban mindenféle rajongással szemben, amit a protestánsok két meghatározó vonása nem tartalmaz. A mi kérdésünket azonban mindjárt vissza is fordítják felénk: miről lehet hát felismerni az igazi egységet, szentséget, egyetemességet és apostoliságot? Elegendő itt minden esetben az egyházi hivatal egyházjogi törvényességére (kánoni legalitására) utalnunk? Ha ez a négy ismertetőjel hiteles akar lenni, akkor mindenesetre az előbbi két másikra kell támaszkodnia. Mi keresnivalója volna az egyházban annak az egységnek, szentségnek, egyetemességnek és apostoliságnak, amely nem a tiszta evangéliumon, az igaz keresztsége!! és az értelmének megfelelően ünnepelt úrvacsorán nyugszik? Az egyházban mindig és mindenütt minden azon fordul meg, hogy tárgyszerű összhangban van-e az eredeti újszövetségi evangéliummal! Ha bármely egyház mégoly hangosan vallaná is magát egyetlen, szent, egyetemes és apostoli egyháznak, de ezt nem az Újszövetség evangéliuma értelmében tenné, ezzel legjobb esetben is csak üres, egyáltalán nem meggyőző kiáltványt tenne közzé. Az egyes ismertetőjelek rejtve is jelen lehetnek valamely egyházban. Jelen lehetnek oly módon, hogy kívülről, sőt talán már belülről sem észlelhetőek meggyőzően, mivel elvesztették fényerejüket. Ez esetben nem az egyház miatt hisznek az emberek, hanem az egyház miatt nem hisznek, illetve hisznek az egyház ellenére is. Az egyház számára te- hát az egység, szentség, egyetemesség és apostoliság nemcsak Isten kegyelméből kapott ajándék, hanem egy- úttal feladat is, amelynek felelősségteljes betöltésétől döntő dolgok függnek.

4. A LEHETŐSÉGEK MEGVALÓSÍTÁSA

Mitől függnek tehát a dolgok, akár egyik, akár másik ismertetőjellel kapcsolatban? Nem hitvédő (apologetikus) érvelésektől, hiszen sem katolikus, sem protestáns megfogalmazásuk nem vezetett soha tömeges áttérésekhez! De az ismertetőjeleknek az egyház életében való élő megvalósulásától igen! Mit használ bármely egyháznak, ha “birtokában van” a Szentírás, de az evangélium hatalma és ereje mégsem mutatkozik meg abban? Ha “birtokában vannak” a szentségek, de elkorcsosultak, és elhatalmasodott azokban a babona és a bálványimádás? Ha egysége, szentsége, egyetemessége és apostolisága intézményesen kifogástalanul megalapozott ugyan, és világosan látható, de az intézmények erejüket vesztett élettelen formaságok? Tehát nem bizonyos sajátosságok formális jelen léte a mérvadó, hanem alkalmazásuk, valóra váltásuk. Az a döntő, hogy az evangéliumot valóban hirdessék, hallgassák és megtartsák. A szentségekkel valóban éljenek. Elő emberek élő egyházban éljék meg az egységet, szentséget, egyetemességet és apostoliságot, azt tehát, hogy az egyház ismertetőjelei (notae ecclesiae) valamilyen formában a keresztények ismertetőjelei (notae christianorum)! Mindegyik egyháznak van elegendő tennivalója saját ismertetőjeleinek élő megvalósításáért, bármelyiket állítja előtérbe. És minél inkább fáradozik minden egyes egyház saját ismertetőjeleinek az Újszövetség evangéliumával való tárgyilagos összehangolására, annál kevésbé történhet meg, hogy egyik a másikat mint hamis egyházat kirekesztené.
Mindennek alapján ezen a helyen nem hitvédelmi (apologetikus) célkitűzéssel beszélünk, az egyház ismer- tetőjeleiről, hanem teológiai célkitűzéssel az egyház sajátosságairól szólunk. Egyelőre nyílt kérdés, hogy ezek a sajátosságok hol valósultak meg. Alapjában majd csak az az egyház tud erre választ adni, amelyik e tárgyban életével igazolja magát, amelynek “prédikációja” az apostoléval egyező módon nem “az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott … hanem a Lélek bizonyító erejével” (1 Kor 2,4).

5. EGYSÉG A SOKFÉLESÉGBEN

Az egyház egységének semmi köze sincs a mondákban megjelenő bűvös számjegyhez, az egyhez, az egység magával ragadó bűvöletéhez. Ez nem egyszerűen természetes valóság, nem egyszerűen erkölcsi egyetértés és összhang, még kevésbé társadalomtudományi egyformaság és egyöntetűség. Már eleve félreértik, ha külsőségek oldaláról szemlélik (egyházjog, egyházi nyelv, egyház- kormányzat stb.). Az egyház egysége szellemi valóság. Ez az egység elsősorban nem a tagok egységét jelenti egy- mással, végső soron nem az egyházon magán nyugszik. Isten egysége ez, amely Jézus Krisztus által a Szentlélekben válik hatékonnyá. Egy és ugyanaz az isten, aki a mindenütt és minden időben szétszóródottakat egy néppé gyűjti össze. Egy és ugyanaz a Krisztus, aki Lelke által igéjével mindannyiunkat egy közösségben egyesít. Egy és ugyanaz a keresztség, amely által valamennyien Krisztus ugyanazon testének tagjaivá válunk. Egy és ugyanaz az úrvacsora, amely Krisztussal és egymással egységben megtart mindannyiunkat. Egy és ugyanaz a hitvallás az Úr Jézusban, ugyanaz a reménység az eljövendő dicsőségben, ugyanaz a szeretet, amelyet megtapasztalunk a szívek egységében, ugyanaz a szolgálat a világban. Az egyház egy, és ezért tegyen is egy.
Lehet az egyházak sokfélesége már magában eleve elvetendő, ha minden helyi egyház teljes egység, ha minden helyi egyház a maga módján ekklesia. Isten népe, a Lélek alkotása, Krisztus teste? Az egyház egységét egyszerűen nem szabad a helyileg egybesereglő gyülekezeten kívül keresnünk. A helyi egyház ugyan mindig egy meghatározott zártkörűséget is jelent (nem elzárkózást), de egységébe egyenesen beletartozik az egyházak sokfélesége is, hiszen nem az az egyetlen helyi egyház létezik. Az egyház egysége tehát a helyi egyházak együttélését feltételezi. Így azután az ekklesia szót az Újszövetség magától értetődő természetességgel használja többes számban, és összeköti olyan helységnevekkel, amelyek bizonyos körülmények között különböző világokat jelenthetnek, pl. Jeruzsálem és Korinthus, Antiochia és Róma.
A helyi egyházak tehát sokfélék (pl. Efezus, Filippi, Thesszalonika … egyházai), amelyekben az egyetlen egy- ház nyilvánul meg, ezek egyes városok és falvak egyházai. És létezik a területi (regionális) egyházak sokfélesége (az egyház Júdeában, Galileában és Samáriában, Galáciában, Macedóniában, Ázsiában …), amelyekben megint csak az egyetlen egyház van jelen: tartományok, egyházmegyék, országok, nemzetek, földrészek egyházai. És végül létezik alapformájukban kialakult egyházak sok- félesége (a hellenista, zsidó keresztény egyházak …), amelyek gyakran egybeesnek területi egyházakkal, vagy eset- leg (meghatározott népességmozgás következtében) egy- mástól elválasztják a területeket. Különböző szertartású vagy megnevezésű egyházak ezek.
Az egyház egysége így az egyházak sokféleségét feltételezi. A különböző egyházaknak nem kell eredetüket és jelenlegi helyzetüket megtagadniuk. Nyelvezetük, történelmük, szokásaik, hagyományuk, életmódjuk és gondolatviláguk, személyi összetételük már eleve különböző. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy mindettől megfossza ezeket. Ugyanakkor mindezek nem is illenek mindenki számára, minden időben és helyen. Az egyház egysége azonban nemcsak feltételezi, hanem létre is hozza az egyházak sokféleségét. Isten elhívásának különbözősége, a lelki ajándékok sokfélesége és Krisztus egymástól eltérő tagjainak szolgálata idézi ezt elő. Amit az “Isten népe”, “Krisztus teste”, “Szentlélek alkotása” fogalmakkal különböző emberekről elmondtunk, az hasonló módon a különböző egyházakról is elmondható. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy az elhívást korlátok közé szorítsa, a Lelket elfojtsa, a tagegyházak különbségeit elegyengesse.

6. AZ EGYSÉGET VESZÉLYEZTETI AZ EGYÖNTETŰSÉG

Az Újszövetség szerint Krisztus egyháza nem egyenlíti ki központi rendelkezéssel a különbségeket. Egyházi parancsuralommal sem hoz létre mindenre kiterjedő egyöntetűséget. Nem ismeri valamilyen egységszervezet vagy szabvány magatartásminta örömtelen és szabadságot nélkülöző egyformaságát. Az egyház lényegéhez nem tartozik sem egységesített istentisztelet, sem egységesített egyházi rendtartás, sem egységesített teológia. Ef 4,4-6-hoz kapcsolódva inkább ennek ellentétét fogalmazhatnánk meg. Sokféleséget találunk az istentiszteletben. Egy Isten, egy Úr, egy keresztség és egy úrvacsora – de különböző népek, különböző gyülekezetek, különböző nyelvek, különböző szertartások és kegyességi formák. Különböző imádságok, énekek és öltözékek, különböző művészeti irányzatok és ebben az értelemben különböző egyházak! De sokféleség van a teológia művelésében is. Egy Isten, egy Úr, egy reménység és egy hit – de: különböző teológiai irányzatok és rendszerek, különböző gondolkodás- mód, fogalomtár és szókincs, különböző hagyományokat ápoló iskolák és kutatási irányok, különböző egyetemek és különböző teológusok és ebben az értelemben újra csak különböző egyházak! Sokféleség van végül az egyházi rendtartások tekintetében is. Egy Isten, egy Úr, egy Lélek és egy test – de különböző életformák, különböző jogrendszerek, különböző népek és hagyományok, különböző erkölcsök, szokások és kormányzati rendszerek és így végül ebben az értelemben is különböző egyházak!
A “Lélek egysége” és a “békesség köteléke” itt mindenütt megőrizhető, “teljes alázatossággal és szelídséggel és türelemmel viseljétek el egymást szeretettel” (Ef 4,2k). Mind e sokféleség és különbség ellenére sehol sem kell harcnak, ellenségeskedésnek és viszálynak uralkodnia. Adott esetben egy meghatározott különleges sajátosságról a szeretet és békesség érdekében le is lehet mondani és engedni is lehet valamit kölcsönösen egymásnak. Addig minden rendben van, amíg mindenki ugyanazt az Istent, Urat, Lelket és hitet kívánja és nem ki-ki a saját istenét, urát, lelkét és hitét.
Az Újszövetség szempontjából az egy egyháznak így alapvetően különböző történelmi megjelenési formái vannak, és ezek egytől egyig törvényesek lehetnek. Ezek a legkülönbözőbb szempontból eltérő módon szervezett jellegzetes megvalósulási formái az egy egyháznak. Sokféleségük ellen addig nem lehet kifogást emelnünk, amíg ezek a különböző egyházak egymást törvényesnek elismerik, amíg mindegyik felismeri az egy és ugyanazon egyházat a másikban, amíg az egyházi közösséget – különösen az istentiszteleti és úrvacsorai közösséget – egy- mással fenntartják, amíg ennek következményeként egy- másnak kölcsönösen segítenek, összedolgoznak, bajban és üldöztetésben összetartanak. Akkor a különböző egyházak között fennálló mélyreható eltéréseket mind egybefogja az a bizonyosság, hogy Krisztus egyházának egysége eggyé teszi mindannyiukat. Akkor bármilyen szembetűnőek bármennyire mélyen gyökereznek is ezek a különbségek, nincs egyházakat elválasztó jellegük. Nem okoznak egyházszakadást!

7. AZ EGYSÉGET A SZÉTSZAKADÁS VE
SZÉLYEZTETI

Különböző egyházak egymás mellett élése tehát nem kérdőjelezi meg minden esetben az egyház egységét. Csak akkor, amikor a kölcsönösen elmélyült ellentétek miatt az egymás mellett élésből hiányzik az “együtt” és “egymásért” indulata. A különbségek tehát nem önmagukban gonoszok, hanem a másokat el nem fogadó, kizáró megkülönböztetés gonosz. Ezek a különbségek akkor már nem az egyház törvényes sokféleségét fejezik ki, hanem a többiekével szemben a magunk sajátosságai válnak az egyház ismertetőjeleivé (notae ecclesiae). Ez esetben a sajátunk olyan feltétlen érvényre jut a többi egyházzal szemben, hogy azokban már nem tudjuk az egy egyház törvényes jellegének megjelenését látni. Akkor azokat szükségszerűen Krisztus egyháza meghamisításának tekinthetjük csupán. A különbözőségek így kizárják egymást, és lehetetlenné teszik az egyházi közösséget. Ilyenkor a különböző helyi, területi és elnevezésű egyházak különböző hitvallású egyházakká válnak: nemcsak más-más helység, más- más terület egyházaivá, más-más elnevezésű egyházakká, hanem egymással ellentétes felekezetekké. Ellentétes hit- vallásuk következtében más lett istentiszteletük és egyházuk alapvető rendje, így azután széttört a hit, a keresztség és az úrvacsorai közösség egysége is.
Vajon ott, ahol egyházszakadás történik, minden esetben szűklátókörűség, kicsinyesség és önfejűség játszik közre? Gyakran ez a helyzet, de nem mindig. Fakadhat ez abból a becsületes meggyőződésből is, hogy különben Jézus Krisztus evangéliumát árulnánk el. Az érintetteknek ilyenkor úgy tűnik, hogy a szakadás elkerülhetetlen. Ezen a módon olyan szakadásokra kerülhet sor, amelyeket az egyház-eretnekség (herezis) fogalompárral már nem lehet körülírni. Itt már nem az egyetlen nagy egyház testéről leszakadó egyesekről, nem is viszonylag kis csoportokról van szó, amelyeknek nincs maradandó arculatuk és idő múltával újra eltűnnek. Sokkal inkább magának az egyet len nagy egyháznak – tapasztalati megközelítéssel így kell mondanunk – szétszakadásáról beszélünk. Két egy- házszakadásnak van ilyen jellege: a nyugati és keleti egy- ház és hasonlóképpen a katolikus egyház és a reformátori egyházak egymástól való elszakadásának.
Ma már katolikus egyháztörténészek és teológusok is elismerik azt a vitathatatlan tényt, hogy Luther (és ennek megfelelően azután a többi reformátor is) újra felhívta a figyelmet az egyház zsinórmértékére, az evangéliumra, és ily módon az egyházat újra a Krisztus művében való hithez és Krisztus kizárólagos közvetítő szerepéhez vezette. Teológiája egészével áttöréshez segített eredetileg újszövetségi nézőpontokat (a kegyelem uralma, a hívők egyetemes vagy általános papsága, a hivatal mint szolgálat, az ige jelentősége, törvény és evangélium ellentéte, a hétköz- nap és a hivatás erkölcse, stb.). Ezzel döntő módon hozzájárult az egyház (közvetve a katolikus egyház) reformjához. Luther az egyház reformjáért szállt síkra, de: az egyház egysége törött szét! És a nagy egyházszakadást protestáns oldalon egyre több szakadás, a szakadások be- láthatatlan sora követte. Ez rettenetes tehertétel! A reformációból eredő egyházak nem kerülhetik el, hogy ennek a bűnnek kapcsán saját felelősségükkel szembenézzenek! Vajon Luther heves, mértéket nem ismerő vérmérséklete volt csupán az, ami a szakadást elkerülhetetlenné tette? A reformátorok nagy általánosságban nem helytelenül ítélték meg gyakran azt, hogy az egyházban mi igazán egyetemes (katolikus)? Nem egyoldalúan hangsúlyozták az Újszövetség bizonyos területeit, míg másokat elhanyagoltak? Nem vitte őket túlzásba az önmagában jogos “Egyedül” („egyedül” a Szentírás, “egyedül” a kegyelem, “egyedül” a hit!) hangoztatása csaknem minden területen? Nem vált hamarosan ugyanolyan félreérthetővé az “Egye- dűl” jelszó, mint a katolikus “És” (“és” a hagyomány, “és” a szabad akarat, “és” a cselekedetek)? Nem okoztak-e a jól induló kezdet ellenére észrevétlenül rövidzárlatot pl. az egyetemes papság és a hivatal, lelkiismereti szabadság és az egyház közmegegyezése (consensus ecclesiae)… tekintetében? Valamennyi egyháznak van elegendő oka önvizsgálatra és önkritikára a reformációval kapcsolatban is.

8. KIBÚVÓK HELYETT A MEGEGYEZÉLS KERESÉSE

A megosztott kereszténység helyzete olyan rendellenesnek látszik, annyi ellentmondás terheli, olyan kilátástalan, hogy nagyon is könnyen érthető, ha kibúvókat keresünk annak igazolására, amit nem lehet igazolni.
Egyike a leggyakoribb kibúvóknak, hogy a szétszakadt látható egyháztól egy nem szétszakadt láthatatlan egy- házhoz menekülünk. Második kibúvó, hogy a szakadásokat az egyház Isten akaratából végbement természetes fejlődésével magyarázzuk, és az egyházak megbékélését legjobb esetben is az utolsó idők beteljesedésével várjuk. Harmadik kibúvó – rokon a másodikkal -, hogy az egyházszakadás által létrejött egymással szemben álló egyházakat ugyanazon fa három vagy négy nagy ágának – Zinzendorf szerint ezek az egy egyház szóképei – vagy némely anglikán szerint elágazásainak nyilvánítjuk. Az a negyedik kibúvó, hogy egy tényleges egyház egyenesen, Krisztus egyházával azonosítja magát, és az összes többiről, mint egyházról nem vesz tudomást.
Ha a kibúvókat mind el akarjuk kerülni, tulajdonképpen csak az az egy lehetőségünk marad, hogy az egyház- szakadást teológiailag nem igazoljuk. Az egyházszakadást ugyanúgy nem kellene igazolnunk, ahogyan a bűnt sem igazoljuk, hanem “elviseljük” mint sötét rejtélyt, Isten akarata és az ember üdvössége ellen irányuló képtelen, értelmetlen, lehetséges-lehetetlen tényt.
A szakadás mélyébe való önkritikus bepillantásunkból és a közös bűn közös megvallásából azonban világosan kirajzolódik tennivalónk. Megpróbálunk néhány teológiai vezérfonalat röviden megfogalmazni valamennyi egyház ökumenikus útja számára: 1. El kell ismernünk a fennálló tényleges, közös egyházi helyzetet. 2. Keresnünk kell a kívánatos tényleges közös egyházi helyzetet. 3. Saját egyházunkban meg kell valósítanunk a közösét, a többiek figyelembevételével. 4. Az igazságot nem feláldoznunk kell, hanem újra meg kell találnunk. 5. A meg- egyezés zsinórmértéke kizárólag Jézus Krisztus evangéliuma, a teljes evangélium lehet.

KATOLIKUSSÁG, SZENTSÉG ÉS APOSTOLISÁG

1. MIT JELENT A “KATOLIKUS” SZÓ?

A “katolikus egyház” eredetileg vita nélkül az egészet, a helyi, püspöki egyházakkal szemben az egyetemes egy- házat jelentette (lásd Ignácnál és Polikárpnál). A “katolikus” szó eredeti történelmi használatának szilárd alapja van az Újszövetségben. Láttuk, hogy az “ekklesia” lényegében mindig és mindenütt a helyi gyülekezet, a település egyháza. Ezek a helyi egyházak azonban csak annyiban a települések egyházai, amennyiben azok az egyetlen egész. mindent magába foglaló egyetemes egyház megnyilvánulása, képviselete és megvalósulása. A helyi egyházak mindegyike egészen egyház ugyan, de mégsem az egész egyház. Csak valamennyi helyi egyház együtt az egyetemes egyház, de nem azért, mert külsőleg egymás mellé helyezték és társították azokat, hanem azért, mert belsőleg egyesültek ugyanabban az egy Istenben, Úrban és Lélekben, ugyanazon evangélium, keresztség és úrvacsora által és ugyanabban a hitben. A helyi egyházakban megnyilvánult, képviselt és megvalósult egyház az egyetemes egyház. Ha ebben az értelemben az egyház, mint egyetemes egyház az egész egyházat jelenti, akkor ősi szó- használat szerint az egész, egyetemes, mindent magába foglaló egyháznak, katolikusnak nevezhető. A “katolikus” szó lényegében a teljességet fejezi ki.
Katolikusnak nevezhető tehát minden egyes helyi egyház is, ha az egész egyházat jeleníti meg. Nem az által válik nem katolikussá valamely egyház, hogy helyhez kötött. Az által válik nem katolikussá, ha helyhez kötöttségét felhasználva, a többi egyháztól és ez által az egész egyetemes egyháztól elzárkózik, hitével és életével befelé fordulva csak magával törődik, figyelmét magára összpontosítja, és ez kielégíti. Tehát nem egyszerűen a részegyház (a helyi, területi vagy más megnevezésű egyház) nem katolikus. A részegyház, ha nem is az egész egyház, de egészen egyház. Csak az a részegyház nem katolikus, amely az egyetemes egyház hitétől és életétől elszakadva, szakadárrá (schismatikussá), attól eltérő felfogást vallva, eretnekké (heretikussá), sőt talán hitehagyóvá (aposztatává) válik.

2. MELYIK EGYHÁZ KATOLIKUS?

Mi következik ebből az alapvető értelmezésből, hogy a “katolikus” az egész, egyetemes, teljes egyház? A határ- vonalakat először negatív értelemben kell meghúznunk. 1. Nem egyszerűen térbeli elterjedése révén katolikus az egyház. A “katolikus” elsődlegesen nem földrajzi foga- lom! Mit használ bármelyik egyháznak, ha világméretben legelterjedtebb is, de közben lényegéhez hűtlenné vált? Mit használ tiszteletre méltó nemzetközisége, amelyet az egyházpolitika tisztán világi eszközeivel, sőt talán egy szellemi imperializmus módszereivel ért el? Az ilyen világegyházban még az egy egész, a katolikus egyház nyilvánul meg? – 2. Nem egyszerűen számszerű nagysága révén katolikus az egyház. A “katolikus” elsődlegesen nem statisztikai fogalom! Mit használ bármelyik egyháznak, ha létszáma a legnagyobb is, de éppen ennek következtében vált lényegéhez hűtlenné? Mit segít rajta a lehető legnagyobb taglétszám, ha azt a hagyományos szokáskereszténység elismerésével leszállított áron vásárolta meg magának? Az ilyen tömegegyház valóban az egy egészet, a katolikus egyházat valósítja meg? – 3. Nem egyszerűen művelődési-társadalmi változatossága révén katolikus az egyház. A “katolikus” elsődlegesen nem a társadalomtudomány fogalma! Mit használ bármelyik egyháznak, legyen bár a legsokoldalúbb is, ha éppen ezekben a különböző kultúrákban és nyelvekben, fajokban és osztályokban vált hűtlenné lényegéhez? Ha függővé vált azoktól és hagyta, hogy azok saját törvényüket írják elő számára, egy meghatározott műveltség, faj vagy osztály hatalmi eszközévé vált így ahelyett, hogy soraik között saját életét élte volna. Mit használ, ha éppen ezek- be a legkülönbözőbb közösségekbe való beépülése révén maga is pogánysággal teli synkretista képződménnyé fajult? Az ilyen keverékegyházban valóban az egy egész, a katolikus egyház jelenik meg? – 4. Nem egyszerűen korokat átívelő folyamatossága révén katolikus az egyház. A “katolikus” elsődlegesen nem történelmi fogalom! Mit használ bármelyik egyháznak, ha legősibb is az egyházak között, és valamilyen (16. vagy 13. vagy 5. vagy 2. száza- di) “atyákra” hivatkozik, de hosszú történelme során el- árulta lényegét, és már csak egy nagyon tiszteletre méltó hagyomány tiszteletet érdemlő emlékművéül szolgál? Mit használ neki az egész egyházi romantika, a restaurálások és a régészet, ha évszázados fejlődése elválasztotta eredetétől? Egy ilyen hagyományokból élő egyházban még az egy egész, a katolikus egyház valósul meg?
A legnemzetközibb, a legnagyobb, a legsokoldalúbb, a legrégibb egyház is elidegenedhet tehát: már nem ugyan- az, messze szakadt saját ősi lényegétől, eltávolodott saját ősi útjaitól. Az egyháznak természetesen mozdulnia, állandóan változnia kell, a történelem szereplőjeként nem is lehet másként. De semmi esetre sem lehet mássá, önmaga számára idegenné. Csak átfogó azonossága alapján katolikus az egyház. Idők és külső formák elkerülhetetlen állandó változása közben és a mindenütt jelenlevő tökéletlenség és gyengeség ellenére minden külső formában és minden időben lényegében ugyanaz, ugyanannak kell maradnia, és ugyanaz is akar maradni. Így őrzi, erősíti és valósítja meg “mindig, mindenütt, mindenki” hitelesen az egyház változatlan lényegét. Csak ennek az azonosságnak feltétele alapján bizonyul az egyház töretlenül egésznek, mindenki hamisítatlan egyházának, szakadás nélküli egyetemes egyháznak, valóban katolikus egyháznak. Az egy- ház katolikus voltát már az által elveszítheti, ha valamely helyen, valamely külső formában, valamely korban ezt az azonosságát feladja. Vagy az által, ha belevész egy nemzetbe, kultúrába, fajba, osztályba, társadalmi formába, világnézetbe vagy történelmi korszakba. Vagy – eretnek módon – más, idegen lényeget keres magának, esetleg – hitehagyó módon – saját eredeti lényegét kifejezetten megtagadja. Katolikusságuk a helyi egyházakat így köti össze az egy egész egyházban. De ugyanakkor el is választja azokat a hamis egyház mindenféle fajtájától. A “katolikus” fogalom alapja az azonosság (identitás).
Ennek ellenére rosszul értenénk az egyház azonosságát, ha azt önmagával való foglalkozásnak, egyféle egyházi narcizmusnak tekintenénk. A lényegével azonosuló egyház éppen nem saját léte érdekében maradt az idők és külső formák változása során ugyanaz. Az egyház soha sem önmagáért van, hanem eredetétől fogva másokért, az emberiségért, a világért. Itt arra emlékezünk, hogy már Jézus evangéliuma mindenkire kiterjedően egyetemes volt (az üdvösség feltétele nem az Ábrahámtól származás és annak Mózes által történő megerősítése, hanem a hit, megtérés, Isten akaratának cselekvése szeretetben), és hogy ennek az evangéliumnak alapján az ifjú egyház is eljutott az egyetemességhez, hogy a zsidóknak zsidóvá, a görögöknek göröggé és mindenkinek mindenné legyen (vö. 1 Kor 9,19-23): “Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által … nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3, 26.28). Így az egyház lényegében missziói egyháznak tekintette magát, amelynek szolgálatával a világban az evangéliumot kell hirdetnie: “Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15), “tegyetek tanítvánnyá minden
népet” (Mt 28,19), “tanúim lesztek… a föld végső határáig” (ApCsel 1,8), “a világ végezetéig” (Mt 28,20).
Az egyház tehát így eredeténél fogva és lényegéből fakadóan egyetemes (univerzális). A világra, az egész, lakott földre, az ökumenére tekintettel gondolkodik és cselekszik. Az univerzalitást tehát az egész lakott földet jelentő “ökumenikus” szóval is kifejezhetjük. A két szó “ökumenikus” és “katolikus” eredeti értelmük szerint és keresztény használatban is szoros rokonságot mutat. A “katolikus egyházról” szóló két legrégibb tanúság egyike közvetlen összefüggésbe hozza a két kifejezést: “a lakott földön (ökumenén) elterjedt katolikus egyház” (Polikárp vértanúsága 8,1). Egyetemesség (univerzalitás; a katolikusság következménye.
Térbeli elterjedtség, számszerű nagyság, műveltségi- társadalmi változatosság, korokon átívelő folyamatosság önmagukban nem teszik katolikussá az egyházat. De téves lenne az ellentétes következtetés is, hogy az elterjedtség korlátozottsága, számbeli csekélység, műveltségi – társadalmi kötődés és időbeli behatároltság teszi katolikussá az egyházat. Talán világegyház helyett az egy népre határolódó nemzeti egyház vagy esetleg “államegyház” lenne a katolikus egyház? Vagy talán egy tömegeket magába foglaló egyház helyett a legközelebbi környezetére korlátozódó zúg egyház vagy egyházacska (ecclesiola) ill. kis szekta lehetne az, amelynek öntudata gyakran fordított arányban van nagyságával? Vagy talán az, amely egy keverékegyház helyett egyetlen kultúrával (pl. a bizáncival) vagy társadalmi osztállyal (legyen bár magasabb vagy alacsonyabb) vagy fajjal (pl. a fehérrel) kötötte össze magát felbonthatatlanul? Vagy talán végül egy hagyományokkal rendelkező egyház helyett a legifjabb egyház, amely éppen csak a mai napon vagy tegnap keletkezett, és fiatalsága frissességében egyelőre (!) még semmi hagyomány nem terheli, vagy éppen egyszerűen a legújabb időkből való leghaladóbb egyház, amely a modernséget és korszerűséget teszi tulajdonképpeni ismertetőjelévé? Nem! A korlátozottság legyen bár területi, mennyiségi, műveltségi-társadalmi vagy időbeli, nem ismertetőjele a “katolikusnak”, inkább ellene szól annak. És akár csak egy nép vagy kultúra, csupán egy faj vagy osztály vagy korszak alapvető kirekesztése egészen biztos jel a katolikusság ellen. Ha azonban az egyház eredetétől fogva egyetemes az őt hordozó és általa prédikált evangélium révén, akkor tényleges felszólítást kapott arra, hogy a népek és kultúrák, fajok és osztályok, korok és korszellem valamennyi határát azok tagadása és félreismerése nélkül átlépje. Mutassa meg tettekkel, hogy ezek a határok és különbségek – Gal 3,28 értelmében – végül is nem meghatározóak. Ezen a módon az egyház a kezdet kezdetétől katolikusnak bizonyult. Ha tehát feltételezzük, hogy egy egyház saját lényegétől nem idegenedett el és azt nem tagadta meg, akkor – de csak akkor! -, nem ön- magában ugyan, hanem az egyetemes egyház egyetemes lényegéből fakadóan a “katolikus” szó indiciuma, meghatározó jegye az egész világot behálózó elterjedés, a nagy létszám, a művelődési-társadalmi sokféleség és a nagy múlt.

3. ELKÜLÖNÜLŐ KATOLIKUSSÁG?

Mivel magyarázzuk azonban azt a sajátságos elkülönülést (exkluzivitást), amely a “katolikus” jelzőt kifejezetten egy bizonyos egyházhoz, a “katolikushoz” köti? Nem arra utal ez, hogy ezt az egyházat megilleti valami, ami nem minden egyházat illet meg? Valami, amivel nem csupán nagyobb elterjedtséget, magasabb létszámot, gazdagabb változatosságot, tekintélyesebb múltat fejezünk ki. De más- részt olyan valami sem, amivel – az egyetlen és a sok egyházról mondottak érvényességét továbbra is mind fenntartva – a “katolikus egyház” kizárólagos egyedül- valóságát fejeznénk ki, mert így a többi egyházat újra csaknem minősítenénk keresztény közösségnek. Amint eddig nem volt, úgy ezután se legyen ebből a kérdésből hitvita. Elemezzük a puszta történelmi valóságot, és azt értsük meg jobban! Ha most nem a “katolikus egyházról”, hanem fordítva a kereszténység többi nagy egyházáról tudakozódunk: mint a keleti ortodox egyház, a lutheránus egyházak, a református egyházak, az anglikán egyházak (és közvetve valamennyi azokból származó egyház), amelyekkel az ókatolikus egyház közösséget tart fenn és meg- kérdezzük, hogy nevüket, eredetüket, sajátosságukat honnan származtatják, akkor valamennyien – és valóban nem alaptalanul! – Jézus Krisztusra és evangéliumára vezetik vissza lényegüket, igehirdetésüket, keresztségüket, úrvacsorájukat és hivatalukat. Ebben az értelemben bizonyosan nem akarnak “új egyház” lenni, amelyet esetleg az 1054. 1517. 1531. évben vagy akár más időpontban “alapítottak”. És mégis ennek ellenére mindezeknek az egy- házaknak önálló egyházlétük indokolásával egyidejűleg közvetve vagy közvetlenül, többé-kevésbé élesen és vitázva – el kell távolodniuk attól az egy egyháztól, amelyik “a katolikus” nevet viseli. Ahogyan ezek az egyházak egyház voltukat megélik, azt meghatározza ehhez az egy egyházhoz való viszonyuk. Közvetve vagy közvetlenül mindegyiknek hivatkoznia kell “a katolikus egyházra”, hogy megmagyarázza, hogyan került sor külön egyházzá válására. Bármilyen módon fogják fel az apostolok egyházával való kapcsolatukat (főképpen a keleti egyházak vezetik vissza létüket valamelyik apostolra), egy sem kerülheti meg azt a tényt, hogy valaha közvetve vagy közvetlenül összetartozott ezzel a “katolikusnak” nevezett egyházzal, azzal egyházi közösségben élt. Akkoriban még nem volt szakadás, és többé-kevésbé kölcsönös kiátkozás sem volt. De egy többé-kevésbé pontosan meghatározható történelmi időpontban elvált ettől a “katolikus” egyháztól vagy ez vált el tőle és most olyan, mint egy önálló nagylány, aki úgy gondolja, elegendő oka van arra, hogy az anyjával való együttélést tovább már ne tudja elviselni.
Amikor itt a katolikus egyház és egyéb egyházak kapcsolatának megértése érdekében nem dogmatikai hanem történelmi értelemben beszélünk anyaegyházról és leányegyházakról, nem valami “anyajogú” vezetést (maternalizmust) akarunk képviselni. Ezzel tehát nem akarunk semmiféle anyaegyházi joghatósági igényt megalapozni leányegyházak felett. Jogi alapigazságokkal az ilyen egyháztörténelmi összeütközéseket úgy sem lehet rendezni. Ezzel az anyaegyház (sem a leányegyházak bármelyike) nem támaszthat semmiféle különleges igényt az igazságra. Hiszen éppen az igazság dolgában nem tudunk meg- egyezni, és nem jutunk tovább, ha egyik oldal igényli magának a teljes igazságot, de legalább is a nagyobb igazságot anélkül, hogy a másik oldalt valaha meggyőzhetné. Ha a katolikus egyház és egyéb egyházak kapcsolatának meghatározása során kölcsönös megértésre törekszünk, akkor az igazság kérdését ugyan nem elfelejtve, azt mégis egyelőre háttérbe kell szorítanunk. Ennek a kapcsolatnak meghatározása közben azonban egyáltalán nem akarjuk eldönteni, hogy a jog ki mellett áll vagy ki mellett áll inkább, sem azt, hogy kinek van igaza vagy kinek inkább. A katolikus egyház és egyéb egyházak viszonyát ez esetben nem dogmatikus szempontból igazságukhoz mérve, hanem történelmileg, eredetükhöz viszonyítva határozzuk meg, ez nem értékelést jelent, hanem csupán megértésre való törekvést. És itt az “anyaegyház-leányegyházak” megkülönböztetés jó szolgálatot tesz. Ezáltal már leg- alább annyi érthetővé válik, hogy félreismeri a történelmet az, aki azt hiszi, hogy ezek a nagy és önállósult leányok valaha visszatérhetnek az anyaölbe! Az élet törvényeinek egyike sem ismer ilyen visszatérést. Az is érthetővé válik ezzel, hogy történelmileg ugyanúgy elképzelhetetlen gondolat volna az egyes egyházakat – tájak, betűrend vagy bármi más alapon – egyszerűen egymás mellé állítani. Sem az anyával, sem a leányokkal, köztük a nagyleányokkal szemben sem lennénk igazságosak, ha származásuk összefüggéseitől függetlenül állítanánk őket rendezett sorokba. Éppen ezek az összefüggések terhelték meg az elmúlt évszázadokon át olyan súlyosan az anya- egyház és a leányegyházak kapcsolatát. Egykor egy közösséget képeztek, egyek voltak, a szakadás éppen ezért lett olyan nehéz és mélyen érzékeny kérdéssé. Nem két idegen veszett össze, hanem egy test szakadt darabokra, és került szembe egymással. Olyan seb ez, amelyet az idő sem gyógyít.
Leányegyházak és anyaegyház: ha ebből indulunk ki nem természetes-e, hogy ezek a leányok semmitől sem tartanak jobban, mint attól, hogy újra az anya szárnyai alá kerüljenek? Újra a csak külsőségeket megkövetelő szigor alá – az ügy oldaláról nézve – az anya valójában vérszegény szigorának hatalma alá, hogy azután, amint erre egy kicsit is kaphatónak mutatkoznak, bekebelezze őket? Nagyon sokrétű különbözőségük és ellentéteik között ebben az egy kérdésben valamennyien egységesek. Az ő szemükben ez az anya vitathatatlan nagysága és történelmi tapasztalatai ellenére nemcsak öreg és megmerevedett, maradi és szűklátókörű, hanem túlságosan feledékeny, figyelme pedig szétszórt. Úgy tűnik, hogy látása éppen a lényeges és döntő dolgok tekintetében homályosodott meg. Hite túl babonás, szeretete túlságosan törvényeskedő, reménysége túlságosan földhöz kötött lett. Ezeknek a leányoknak szemében ő már nem ugyanaz, aki korábban, eredetileg volt. Az egyetlen, amit ezek a leányok minden különbség, panasz és sérelem mellett, minden távolságtartás és minden elutasítás ellenére soha sem tagadhatnak: ö az anyjuk.
Anyaegyház és leányegyházak. Ha ebből indulunk ki, nem természetes-e, hogy ez az anya sajátságosan féltékeny a leányaira? A szakadás mégoly hosszú ideje után még mindig “jogot” formál rájuk, még mindig nem bocsátja útjukra őket, és igazából nem tudja megérteni, miért nem akarnak róla és régi hitükről tudni. Miért tagadják meg, hogy a helyett inkább a közösséget keresnék vele? Minden parancs és végül minden kérlelés és felszólítás ellenére miért nem akarnak visszatérni hozzá? Az anya szemében ezek a leányok hálátlanok, engedetlenek, nem belátóak. Hiszen ezt az önként választott szabadságot nekik is elég drágán kellett megfizetniük: egy részük kiegyensúlyozatlan, felületes lett, a lényeget tekintve meg- szegényedett. Anyjuktól elválva egymással is viszályba keveredtek, és ez gyakran nem volt csekélyebb, mint amilyent anyjukkal vívtak. Saját gyermekeik részéről ugyanolyan keserű tapasztalatokat kellett szerezniük, amilyeneket anyjuknak az ő részükről. így azután egyre több összeütközésbe keveredtek egymással, és részekre szakadozott az egész család. Minden keserűsége, panasza és minden kemény ítélete ellenére csak egyet nem tagadhat ez az anya: ezeknek az egymástól oly sok mindenben különböző és őreá gyakran oly kevéssé hasonlító leányoknak anyjuk maradt.

4. EVANGÉLIUMI INDÍTTATÁSÚ KATOLIKUSSÁG

Mi következik mindebből? Arra várjunk, hogy a leányok egyszerűen visszatérnek anyjukhoz, mintha mi sem történt volna, mintha eközben az idő nem haladt volna előre, mintha a harc nem lényeges kérdésekről folyt volna? Ha nem, akkor arra várjunk, hogy esetleg egyszerűen az anya költözik leányaihoz, hogy feladja mindazt, amit ő testesít meg, amit ő őrzött meg, és amit a többiek sokszorosan elvesztettek? Az anya, aki eddig az egyház és egyházak történelme során tévedések és zavarok forgatagában szilárd és határozott tájékozódási pontot, egy bizonyos állandó és megszilárdító tényezőt jelentett, most egyszerűen adja fel lényét, legyen egy a többiek között, és ezzel a tájékozatlanságot és a darabokra szakadást még jobban növelje? És ha ezt sem, akkor mit remélhetünk?
Három fontos eredmény körvonalazódik azon felül, amit az egyházak egységéről és megegyezéséről már el- mondhattunk: – 1. Az egyházak megegyezésének és Krisztus egyháza teljes egyetemessége helyreállításának tekintettel kell lennie az egyes egyházak történelmi eredetére és a történelemben kialakult kapcsolataikra. – 2. A “nem katolikus” egyházak nem találhatják meg az egyház elengedhetetlen egységét, sem elengedhetetlen egyetemességét, ha nem tisztázzák kapcsolatukat a “katolikus” egyházzal, amelyből közvetlenül vagy közvetve erednek, és nem békülnek meg azzal. Ezeknek az egyházaknak minden, egyébként dicséretes egymás közötti ökumenikus törekvése és minden egyesülési tárgyalása egy döntő ponton megalapozatlan mindaddig, amíg a “katolikus egyházhoz” fűződő alapvető kapcsolatuk kérdését nem veszik tekintetbe. Ha azonban ezt a kapcsolatot pozitívan figyelembe veszik, életük egészen más mélységet és átütő erőt nyer. – 3. A “katolikusnak” nevezett egyház sem valósíthatja meg az egyház elengedhetetlen egységét, sem elengedhetetlen egyetemességét, ha nem tisztázza kapcsolatát azokkal az egyházakkal, amelyek közvetlenül vagy közvetve belőle eredtek, és a maga részéről meg nem békül azokkal. Torzó marad az egyházon belül a megújulás és reform mégoly örvendetes törekvése is, amíg a többi egyházhoz fűződő kapcsolatáról – amely akár akarja, akár nem, mégiscsak létezik – nem vesz tudomást. A megújulási és reformtörekvések távlata és mélysége egészen más lenne akkor, ha ezeket a kapcsolatokat pozitívan értékelné és gyümölcsöztetné.
Ha a “katolikus” egyház lényegével azonos akar maradni. akkor nem engedheti meg magának, hogy egy feltételezett teljesség és nyitottság érdekében mindent befogadjon. Ezáltal ugyanis ellenfelek rossz összeszövődésévé (complexio oppositorummá) válnék. Ha a protestantizmusnak joggal vetik szemére, hogy “kevés”, mert amije van, az erenek válogatás az egészből, akkor a “katolicizmus” is aligha takaríthatja meg magának a “túl sok” szemrehányását egymástól elütő, sőt téves, nem keresztény vallási elemek felhalmozása miatt. A fogyatékosság bűne mellett létezik a másik is, a túltelítettség bűne. A katolikus “És” minden kimondásánál gondolnunk kell az “Egyedül” mindig újra szükséges tiltakozására is, hiszen az “És” egyáltalán csak az “Egyedül” alapulvételével mondható ki.
A szűk látókörű, kirekesztő “protestantizmus” és a rendezetlen, zavaros “katolicizmus” helyett, az evangélium, mint középpont köré rendezett “evangéliumi indíttatású katolikusságra” lenne szükség!

5. BŰNÖS EGYHÁZ

A tényleges egyház bűnös egyház. Ábrándokat kergetnénk, és nem néznénk szembe a tényekkel, ha nem vennénk észre, hogy az egyházban a történelmileg hibás döntések mindegyikében és minden rossz irányú fejlődés hátterében mindig meghúzódik személyek kudarca és vétke is. Minden tökéletlenség, minden hiányosság és elfajulás mögött gonoszság, bűn és erkölcsi romlás is rejtőzik. Mindebben nemcsak az ember egyéni kudarca játszik közre, hanem az a gonoszság is, amely az egyén kudarcát démoninak nevezhető hatalmával még meg is tetézi. Éppen ez a hatalom vezethet azután igazán ahhoz, ami a keresztényi dolgok elfajulásához (perverziójához) vezethet. Az egyháztörténelem így elejétől végéig nem csupán igazi emberi történet, hanem minden ízében bűnös történet. Ez kezdettől fogva így volt. Csak el kell olvasnunk az újszövetségi leveleket, hogy szembesüljünk a bűn szomorú valóságával. Ha a legdurvább bűnösöket, pl. a vérfertőzőket ki is zárták a gyülekezetekből (vö. 1 Kor 5), még akadt mindenféle fajta szeretetlenség és kishitűség, törvényeskedés és szabadsággal való visszaélés, felfuvalkodottság, irigység és féltékenység, hazugság, kapzsiság és élvhajhászó kicsapongás, ha a szokványos újszövetségi bűnlajstrom (pl. Gal 5,19-21; Róm 13,13) nem is csak a gyülekezetben tapasztalható tényeket akarta egyszerűen írásba foglalni. Elkerülhető-e az a megállapítás, hogy az egyháztörténelem e tekintetben nagyon kevéssé mutatkozott haladónak, inkább túlságosan egy helyben topogott?

6. HOL VAN A SZENTSÉG FORRÁSA?

A megdöbbentő lelet láttán kínálkozó kibúvók érthetőek ugyan, de elfogadhatatlanok:
1. A”szent” tagok kiválogatása: az egyház bűnös tagjainak kizárását az ókorban gnosztikusok, nováciánusok, donatisták és montanisták, a középkorban pedig megtisztulást hirdető mozgalmak kísérelték meg. Az újkorban különböző rajongók és szekták próbálták a bűnös tagokat kizárni az egyházból, hogy abban csak a bűntelenek, a tiszták és a szentek maradjanak. De akkor tulajdonképpen ki marad meg?
2. Különbségtétel a “szent” egyház és bűnös tagjai között: a bűnös egyháztagok és az ennek ellenére bűntelen egyház között sokféleképpen tettek különbséget, nehogy az egyház szentsége rossz hírbe keveredjék. Ez azonban csak elméleti különbségtétel.
3. Különbségtétel a keresztény ember “szent” és bűnös oldala között: újra csak azért, hogy az egyház szent volta rossz hírbe ne keveredjék. Néha még a tényleges keresztényt is felosztották: amilyen mértékben tiszta az ember, az egyházhoz tartozik, amilyen mértékben bűnös, nem tartozik ahhoz. Gondolatilag lehet így eljárni, de a tényleges ember ellenáll az ilyen kettéosztásnak!
Egyetlen kibúvó sem segít, tudomásul kell vennünk a tényeket: az egyház a bűnösök egyháza. És mivel ezek a bűnösök az egyház saját tagjai, és bűnösként is egyháztagok maradnak, ezért ők az egyházat terhelik. Krisztus testén esik folt, a Lélek temploma rendül meg, Isten népe is súlyosan sérül. Maga az egyház! És mivel az egyház nem idealizált és nem emberektől független tiszta lényeg, eszmei valóság, hanem hívő emberek közössége, éppen ezért – nyilván nem Isten, sem Krisztus, sem a Szentlélek, ha- nem – bűnös tagjai miatt bűnös egyház. Ez megrendítő valóság, de egyúttal felszabadító valóság is. Ez óv meg attól, hogy ebből a szent egyházból a hitvita átlátszó ürügyével bűnösöket akarjak kirekeszteni, mert ha becsületes vagyok, mivel bűnös vagyok, magamat is ki kellene rekesztenem. Akármilyen is ténylegesen az egyház és akármilyen vagyok én magam, az egyházhoz tartozhatom és ahhoz is kell tartoznom.
Mindenesetre ebből adódik az is, hogy az egyház szentségéi nem tagjai alapozzák meg valláserkölcsi magatartásukkal. Feltűnő ugyan Ef 5,27 igéje, amely szerint az egyház feladata, hogy “szent és feddhetetlen legyen”, de az egész Újszövetségben soha sincs szó “szent egy- házról”. Szó esik viszont gyülekezetekről, amelyeket a “szentek” szóval illetnek, a jeruzsálemi ősgyülekezetet (Róm 15, 25k; lKor 16,1.15; 2K0r 8,4 stb.) ugyanúgy, mint a pogányokból lett gyülekezeteket (Róm 1,7; IKor 1,2 stb). Azután meg szó esik “szent népről” (IPét 2,9), “szent templomról”, amelynek élő kövei a hívők (Ef 2, 21). Az Ószövetséghez viszonyítva az Újszövetségben a dologi elem döntően háttérbe szorul. Nemcsak elkülönített szent helyek és tárgyak nincsenek, hanem a keresztséget és az úrvacsorát sem nevezik “szentnek”. A szentséget nem a cselekmények hozzák létre mágikus természetességgel. Ezek egyrészt teljesen a szent Istentől, másrészt az Istennek válaszoló hívő embertől függenek. Az Újszövetségben nincs intézményes szentség, sem személytelen szentség. Nincs a lehető legtöbb intézményét, azok helyét, idejét és eszközeit “szent” minősítéssel ellátó egyház sem. De van teljes egészében személyekhez kapcsolódó szentség. Azok a hívő emberek alkotják a szentek közösségét, akiket Isten üdvözítő cselekedete Krisztusban kiválasztott a bűnös világból, és új, keresztény életformába helyezett. Eredetileg ők a szentek közössége (communio sanctorum), ők a szentek egyháza, és mindennek alapján ők a szent egyház. Annyiban szent tehát az egyház, amennyiben Isten Krisztusban a hívők közösségébe hívta el, az egyház pedig a világtól elkülönítve, de egyúttal Isten kegyelmével körülvéve és hordozva, az ő szolgálatába állt.

7. BŰNÖS ÉS EGYBEN SZENT

Az emberekből álló egyház, amely Isten kegyelméből az ő egyháza, így olyan közösségnek bizonyul, amely minden bűnössége ellenére egyben szent, és minden szentsége ellenére egyben bűnös is. Az egyházról szóló tanításban ez a “simul iustus et peccator”: bűnösök közössége (communio peccatorum), amely Isten megbocsátó kegyelme által ténylegesen és valóban szentek közössége (communio sanctorum). Aki az egyházat csak az ember bűnössége oldaláról, mintegy alulról szemléli, annak Isten egyházát átölelő kegyelme nem kerül szeme elé, és az egyházban csak emberi, sőt túlságosan is emberi vallásos szövetséget lát. Aki pedig az egyházat csak Isten szentsége oldaláról, mintegy felülről szemléli, az nem veszi tudomásul, hogy az emberek az egyházban is állandó fenyegetettségben és kísértések között élnek. Aki így gondolkodik, az egyházat emberfeletti, fenséges, eszményi, mennyei valóságnak látja. Az egyház azonban ezzel ellentétben Isten Lelkének és a gonosznak küzdőtere. A frontvonal pedig nem egyszerűen a szent egyház és a szentségtelen világ között húzódik, hanem az Isten bűnbocsánatot nyújtó kegyelmével megérintett bűnös ember szíve kellős közepén. És mind­ennek során nem két egyházról van szó, egy felülről való szentről és egy alulról való bűnösről. Csak egy egyház van, amely szent és egyben bűnös, szűzies szajha (casta meretrix), ahogyan az atyák idejétől fogva ószövetségi képekhez kapcsolódva nevezték. A szentség és bűnösség az egyház két oldala, de ez a két oldal semmiképpen sem egyenrangú! Ha az egyház szentsége világosság, akkor bűnössége ennek árnyéka. Ha a szentség az egyház lényegének kinyilatkoztatása, akkor bűnössége azt beárnyékolja. A bűn nem az egyház lényegéből fakad, hanem betör abba. És éppen ezért sötét ellentmondásként nem az egyház lényegének, hanem fonákjának kell betudnunk.
De még ez a szemléletmód is nagyon kevéssé rugalmas. Az egyház úton van! Bűnösség és szentség nem egyszerűen az egyház két oldala. Nem! Ezek egy történetté fonódva az egyház múltja és jövője. Mindkettő jelen van a maga módján: a múlt, mint ami elmúlt, a jövő, mint ami következik. Az egyházat teljességgel meghatározza, hogy ténylegesen és igazán megigazult és megszentelt egyház. Bűnös múltját Isten kegyelme eltörölte. Bűn és halál az egyház háta mögé került, és végleges visszaesés nem történhet. Ennek a múltnak az egyház jelenében már nincs jövője, de múltja a sajátja marad. Az egyház megmenekült, de még mindig támadások alatt áll, ajándékba kapott szentsége nem teszi mintegy önmagától (automatikusan) bűntelenné, nem tartós tulajdona a szentség, amelyet külső eszközökkel pl. a keresztséggel és úrvacsorával szava- tolni lehetne. így kell az egyháznak múltjától mindig újra jövője, a szentség felé fordulnia. Ennek a jövőnek foglalójával Isten kegyelme már megajándékozta, életét teljesen ez határozza meg. De ezt a foglalót mindig újra meg is kell ragadnia, és ajándékként el kell fogadnia. Ha egyszer szent, legyen is szent. A kijelentő mód követeli a felszólító módot. Múltját – ami elmúlt! – az egyház alázatos és egyben boldog zarándokként vigye a jelenből a jövőbe, míg majd Isten megújuló kegyelméből véglegesen elmarad mellőle, jövője pedig örökké és vitathatatlanul jelenné válik.
Az egyház így járja végig útját: kiválasztva a világból és megkülönböztetve a világ más közösségeitől. Ennek ellenére mégsem szabad ennek a kiválasztott közösségnek szétválasztottá, a különbséget hordozó közösségnek elkülönültté, a kiemelkedő közösségnek elszigeteltté válnia. Nem csak azért nem szabad, mert ez lehetetlen, mivel már eleve beletartozik más közösségek befolyási övezeteibe és érdekterületeibe, és tagjai más közösségeknek is tagjai. De azért sem szabad, mert ez egyáltalán nem szükséges: az egyházat, mint hozzá tartozót Isten nem vette ki a világból, hanem mint szentet újra visszaküldte a világba. Az egyház tehát mindenféle világitól (“profántól”) elválasztva ne alakítson ki szent (“szakrális”) területeket és körzeteket. Amint láttuk, Jézus szerint nem ez Isten világunkba behatoló uralmának értelme, amely a hétköznapokban épül, és amelynek az egész világot meg kell ragadnia. A keresztény szabadságnak sem ez az értelme, mert Pál szerint semmi sem tisztátalan, hanem – helyesen értelmezve – minden szabad. Az egyház azért él a világból kiválasztva, hogy másképpen éljen és cselekedjék a világban, mint a nem hívők. Így tehát ott van szent egyház, ahol az emberek világi hétköznapjaikban az Isten kegyelméről és szeretetéről szóló igét befogadják, hisznek annak és engedelmeskednek, miközben saját tetteikkel tovább ajándékozzák embertársaiknak azt a szeretetet, amellyel Isten őket ajándékozta meg. Emellett azonban az egyház éppen azért mert szent, mindig újra és újra bocsánatra szorul.

8. ELPUSZTÍTHATATLAN, MEG NEM RONTHATÓ, MEG NEM TÉVESZTHETŐ

Az egyházat Isten az ö szentjének választotta ki a világból: az ő kegyelmének eseménye ez. Maradjon kiválasztott: az ő követelése érvényesül a megtérésben és megújulásban. Kiválasztottsága meg is marad: ez az ö hűségének ígérete. Nem saját ereje, hanem mint hajdan Izraelt, az egyházat is Isten kegyelmes hűsége tartja meg. Kiválasztását nem lehet meg nem történtté tenni. Az egész újszövetségi evangéliumot ez a hit hordozza.
Bármilyen veszélyes lehet a külső fenyegetettség, a hajdani Izraelhez hasonlóan, időnként az egyházat is föld- re tiporhatják és megalázhatják, sarokba szoríthatják és igába kényszeríthetik. Meggyengülhet, gyalázattal illet- hetik, megbéníthatják, elnyomhatják és üldözhetik, sőt külső látszatra szinte kiolthatják, mégsem esik áldozatul a halál hatalmának: “a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” (Mt 16,18). Elpusztíthatatlan: Isten hűsége megmaradással, perennitással ajándékozta meg. Minden fogyatékossága és gyengesége ellenére Isten maga tartja életben.
Bármilyen ijesztő is olykor a belső hanyatlás, a hajdani Izraelhez hasonlóan, az egyház is lehet időnként fáradt és rest. Válhat gőgössé és nyüzsgésre hajlamossá, rendetlenné és elhanyagolttá, romlottá és megbecstelenítetté. Sok tekintetben elfajulhat és elpártolhat Urától, mégis érvényes az ígéret: “és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). A felmagasztalt Úr megtartja oltalmazó, védő közösségében. Nem esik áldozatul a bűn hatalmának. Meg nem rontható: Isten irgalmassága ellenálló képességgel, indefektibilitással ajándékozta meg. Minden bűne és vétke ellenére Isten megtartja a kegyelemben.
Végül bármilyen veszélyes is lehet az igazságtól való eltévelyedése egynéhány dologban, a hajdani Izraelhez hasonlóan, az egyház is meginoghat és kételkedhet időnként, sőt tévedhet is, esetleg el is botolhat: “… pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét …” (Jn 14,lók). Nem esik áldozatul a hazugság hatalmának. Meg nem téveszthető: Isten ígérete infallibilitással, megtéveszthetetlenséggel ajándékozza meg. Minden tévelygés és félreértés ellenére megtartja Isten az igazságban.
A megtéveszthetetlenség ebben az értelemben alapvető megmaradást jelent az igazságban, amelyet az egyes részletekben jelentkező tévedés nem szüntet meg. Az Újszövetségből közvetlenül nem mutatható ki, hogy az egyháznak ez a Szentíráson alapuló infallibilitása, amelyet a reformátorok sem vontak kétségbe, bizonyos tételek eleve és kétségtelenül bizonyítható infallibilitását jelenti-e. Ez (különösen a zsinatokkal, püspökökkel, pápákkal kapcsolatban) egyes keresztény egyházakban vitatottá lett. Ezt az írott dokumentumok alapján újra vizsgálat tárgyává kellene tennünk.
Isten szava és ígérete alapján így marad az egyház szent és kiválasztott. Ezért nem kell aggódnunk amiatt, hogy mi lenne, ha nem lenne egyház, ha nem lenne szent egyház. Isten gondoskodik erről: mindig lesz egyház, mindig lesz szent egyház! Kiválasztását, megkülönböztetését és kitüntetett voltát a világban nem fogja elveszíteni. Sebei ellenére életben marad, bűnei ellenére nem esik ki a kegyelemből, tévedései ellenére nem szakad el az igazságtól. Hite gyengülhet, szeretete lanyhulhat, reménysége pislákolhat, de amin hite alapul, amiben szeretete gyökerezik, (mire reménysége épül, az sértetlenül és érintetlenül fennmarad. “Az igazság” elpusztíthatatlan, meg nem rontható, meg nem téveszthető “oszlopa és erős alapja” (ITim 3,15) marad. Nem maga ruházta fel magát perennitással, inde- fektibilitással, infallibilitással, ezért nem foszthatja meg ezektől senki, még saját maga sem. Így azután sohasem lesz vége annak, hogy az legyen, amivé lett: szentek gyülekezete, Isten népe, a Lélek alkotása. Krisztus teste. Sohasem lesz mássá, sohasem lesz csak látszategyházzá. Amint azt már az egyházatyák kifejtették, válhat belőle koldus, viselkedhet úgy, mint piaci árus, eladhatja magát, mint szajha, Isten megőrző, szabadító, megbocsátó kegyeiméből mégis Krisztus menyasszonya, és az is marad. A világban nyomorulttá, kiéhezetté és elhagyottá lehet, az Atya a tékozlót mindig újra irgalmasan karjába zárja. Akármilyen messzire tévedt a pusztában, a pásztor utána- megy. Akármennyire hagyja magát sodorni a városon át, a vőlegény megtalálja. Ha lemondana is róla, vőlegénye nem fog lemondani róla. Útját, amelyet nem maga választott, hanem Isten jelölt ki számára visszavonhatatlanul, végigjárja az idők során. Félreléphet, tehet kerülőutat, újra és újra zsákutcába tévedhet, elbukhat és el is eshet, rablók kezébe kerülhet, és ott maradhat félholtan. Az Úr Isten azonban nem fog elmenni mellette, hanem olajat önt a sebeibe, felemeli, szállásáról gondoskodik, és gyógyulásáért még azt is kifizeti, ami előre nem is látható. így lesz az egyház mindig újra gyógyult egyház, így marad szent. Hit által tudjuk ezt! Credo sanctam ecclesiam! Hiszem a szent egyházat!

9. APOSTOLISÁG AZ UTÓDLÁSBAN

Az egyház számára tehát mit jelentenek az előzők, amikor az apostolokra hivatkozva apostoli egyháznak vallja magát?
Az apostoli tisztség a maga egészében egyszeri és megismételhetetlen. Mint az ősegyháznak azok a tagjai, akik előtt feltámadásáról az Úr személyesen tett bizonyságot, és akiket ő maga személyesen bízott meg azzal, hogy követei legyenek, semmilyen utód által nem helyettesíthetők és nem képviselhetők. Az apostolok részére döntő a személyes találkozás az Úrral, akit ők mindnyájan a halálból valamilyen módon megelevenedettnek ismertek fel. A feltámadott Úr bizonyságtétele magáról annyira egyszeri esemény, hogy a következő idők egyháza nem Krisztus további megjelenései által nyert arról mindig újra bizonyosságot, hanem azáltal, hogy az apostoli bizonyságtétel hagyománya mindig újra azon a módon hangzott el az igehirdetésben, ahogyan az újszövetségi iratokban megfogalmazódott. így lett az apostoli igehirdetés minden idők számára a Jézus Krisztusról szóló eredeti, alapvető és mértékadó bizonyságtétel. Egyszeri voltát nem helyettesíthette és nem válthatta fel semmiféle későbbi bizonyságtétel. Az egyház későbbi nemzedékeit köti Isten igéje, az első, “apostoli” nemzedék bizonyságtétele és szolgálata. Az apostolok az őstanúk, azok is maradnak, tanúságtételük az őstanúság, és küldetésük az ősküldetés.
Milyen alapon beszélünk akkor apostoli utódlásról? Amennyiben az apostolok maguk a feltámadott Úr közvetlen tanúi és követei, nem lehetnek utódaik. További apostolok nem kaptak elhívást. Az apostolság, mint személyes alapvető tanúskodó és követséget teljesítő szolgálat, az apostolok halálával megszűnt. Az apostolságnak mint személyes tanúságtételnek és küldetésnek nincs ismétlése és folytatása. Ami mégis megmaradt, az a feladat és a megbízatás. Az apostoli megbízatás nem szűnt meg, az idők végéig tart. Az apostoli feladat teljesítése még nem valósult meg, minden népre kiterjed a föld végső határáig.
Az apostolok meghaltak. Új apostolok nincsenek. De itt marad az apostoli küldetés, és ez nincs az apostolok személyéhez kötve. Az apostoli küldetést most már nem személyesen az Úr adja, ez emberek közvetítésével történik. Ez a továbbra is megmaradó apostoli küldetés az apostoli szolgálat alapja. Ez az apostoli szolgálat azonban nem további apostolok elhívásával, hanem az apostolok, mint az Úr eredeti tanúi és követei iránti engedelmességben valósul meg. A megmaradó apostoli küldetés alapján létezik tehát apostoli utódlás az apostoli szolgálatban, apostoli utódlás az engedelmességben! Szándékosan nem “apostoli szukcesszióról” szólunk [szukcesszió = utódlás, jogutódlás. Fordító.]. A teológiai kérdéskört ne homályosítsák el másodlagos jogi és társadalomtudományi elképzelések. A mi kérdésünk azonban így hangzik: ki az apostolok utóda?
Erre alapvető válasz csak ez lehet: az egyház! Nem- csak néhányan egyesek, hanem az egész egyház az apostolok utóda. Mi hitvallásunkban az apostoli egyházat valljuk! Hiszen az egész egyház Istennek az az új népe, amelyet az apostolok Jézus Krisztus evangéliumáról szóló igehirdetéssel összegyűjtöttek. Az egész egyház a Szentlélek temploma, amely az apostoli alapra épült. Az egész egyház Krisztusnak az apostoli szolgálattal egybeillesz- tett teste. így a felhatalmazást adó apostoli küldetés áthelyeződött arra az egyházra, amelyet ezek az apostolok hívtak össze, az apostolok felhatalmazott szolgálata is áthelyeződött arra az egyházra, amelynek ezek az apostolok szolgáltak. Az egyház az engedelmességben utóda az apostoloknak. Ennek az engedelmességnek alapján van azután tekintélye és felhatalmazása is. Az így értelmezett apostoliság alapján lehet dönteni az egyház igazi egysége, szentsége és egyetemessége kérdésében: az apostoli alapra kell ezeknek támaszkodniuk. Nemcsak történelmileg, ha- nem tárgyszerűen értelmezett utódlásról van tehát szó: belső tárgyszerű összetartozásról. Ezt az összetartozást természetesen nem az egyháznak kell létrehoznia. Ajándékul kapja Isten és Krisztus Lelke által, aki az apostolokat és bizonyságtételüket betölti, aki az egyházat is követésre ösztönzi és mozdulásra készteti. Az egyháznak csak meg kell nyílnia hit által a Lélek előtt, hogy az apostolok és bizonyságtételük iránti engedelmességre rátaláljon. Ebben az értelemben beszélhetünk Lélekben való apostoli utódlásról. Az apostoliság is ajándék és feladat egyszerre.
Ezt az apostolokkal való tárgyszerű összefüggést két tekintetben lehet világossá tenni. Apostoli, tehát az apostolok utóda az egyház, ha minden tagjában megőrzi a tartós egyetértést az apostolok bizonyságtételével, és egyben tartós összhangban marad az apostoli szolgálattal.

10. EGYETÉRTÉS AZ APOSTOLI BIZONYSÁG TÉTELLEL

Az egyház nem közvetlen sugallatból hallja meg Urát és evangéliumát, hanem csak az apostoli bizonyságtételből. Nyilvánvalóan nem egyszerűen az apostolokat kell meghallania. Az Úr saját beszédét kell az apostoli bizonyságtétel közvetítésével meghallania, hiszen az egyházban az apostolok bizonyságtétele útján Jézusnak kell átengedni a szót. Aki az apostolokat hallgatja, őt hallja. Ez fordítva is érvényes: aki nem hallgat az apostolokra, az őrá nem hallgat. Az apostolok megkerülésével az egyház számára nem vezet út az Úrhoz. Csak az ő bizonyságtételükből ismeri őt az egyház. Az igehirdetés, a hit és az életvitel tekintetében a mindenkori egyház létének forrása és normája mindenütt az apostolok eredeti és alapvető bizonyságtétele. Ezt a bizonyságtételt az egyházban mindig újra úgy kell meghallanunk, hogy az egész életünkre befolyást gyakoroljon. Az apostoli utódlás tehát úgy valósul meg, hogy az egyház és valamennyi tagja mindig újra frissen szemtől szembe kerül az apostoli bizonyságtétellel, és ott valósul meg, ahol ez a bizonyságtétel halló fülekre talál, tiszteletet és hitet ébreszt, színvallást és azt tükröző életet hozva magával.
Ez az apostoli bizonyságtétel nem elvont határozatlansággal, hanem kézzelfogható történelmiségében van jelen az egyházban. Az apostolok élőszóbeli bizonyságtételét eredetileg az Újszövetség iratai örökítették ránk, amelyekbe az Ószövetség is beleszövődik. Az Újszövetség az eredeti, alapvető és így minden idők egyháza számára mértékadó apostoli bizonyságtétel. Ez nem azt jelenti, hogy az Újszövetség minden iratát (a szó szoros értelmében) apostolok írták! Az egyház azonban ezeknek az iratoknak mindegyikét az apostoli igehirdetés jó, eredeti (ha nem is mindig azonos mértékben közvetlen és világos) tanújaként ismerte fel és ismerte el. Ez az újszövetségi kánon értelme. Hosszú történelmi folyamat során a lelkeket megkülönböztetve (lKor 12,10) gyakorlatilag ezzel választotta ki az egyház a megbízható apostoli bizonyságtételt a többi hagyományból. Milyen hagyományok léteznek egyáltalán az Újszövetségen kívül az egyház kezdetéről? Az Újszövetség iratain kívül is maradtak fenn evangéliumok, apostoli cselekedetek és levelek, amelyek a kezdet tanújaként léptek fel, de ezek részben már a Krisztus utáni 2. században keletkeztek, és valamennyien apokrif (gyülekezeti használatból kivont) iratok. A kanonikus irodalommal szemben csekélyebb értéküket már a felületes olvasó is könnyen felismeri. Történelmi forrásként való alkalmatlanságuk pedig általánosan elismert tény. Ebben az értelemben az Újszövetségen kívül nincs más eredeti, “apostoli” hagyomány a kezdetről. Jó, szakszerű egyházi hagyomány ténylegesen csak a Szentírásban kifejezésre jutott eredeti apostoli hagyomány értelmezése, magyarázata és alkalmazása révén létezik. Az apostoli utódlás tehát ténylegesen az egyház és a Szentírás eredeti, alapvető és mértékadó bizonyságtételével frissen, szemtől szemben való találkozásában valósul meg. Ott, ahol az ember ehhez a bibliai bizonyságtételhez az igehirdetésben, hitben és életvitelben, hü, marad. Ott, ahol a Biblia nem bezárt könyv, sőt egyáltalán nem könyv többé (a tankönyv, a törvénykönyv, a történelem- könyv értelmében), hanem élőszóval megszólaló bizonyságtétel. Mint jó, örvendetes és az embert felszabadító üzenet itt és most elfogadtatásra talál, és hitet ébreszt. Az apostoli utódlás ebben az értelemben lényegileg az apostoli hit és vallástétel követése.

11. ÖSSZHANG AZ APOSTOLI SZOLGÁLATTAL

Az egyház csak szolgálatot végezve tud hűséges maradni az apostoli bizonyságtételhez és a bibliai bizonyságtételhez, másképpen nem. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy az apostoloknak kell szolgálnia, hiszen ök maguk is az egyház szolgái. Az apostolokkal együtt az Urat kell szolgálnia, mert ő az Ura az egyháznak és az apostoloknak is. De úgy tegye meg ezt az egyház, hogy engedi magát bevonni a szolgálat mozdulatába, ahogyan azt maguktól a felbuzdult apostoloktól látta. Apostoli küldetéséről, felhatalmazásáról és tekintélyéről csak szolgálatot végezve bizonyosodhat meg. Az apostoliság sohasem lehet háborítatlan birtoklás, megingathatatlan tulajdon, amely felett az egyház rendelkezhetnék. Az apostoliság sohasem erőszakos hatalom, amellyel az egyház uralkodhatnék. Ne mi vessük alá tehát magunkat az egyháznak, az egyház rendelje alá magát Urának, aki neki és az apostoloknak is Ura.
Az apostoli utódlásban megtanulhatja az egyház, hogy mi az igazi alárendeltség, az igazi szolgálat. Az igazi apostoli utódlás tehát úgy valósul meg az egyházban, hogy az apostoli bizonyságtétellel szemtől szemben való találkozástól eljutunk az apostoli szolgálat élettel teljes elsajátításához. Ez a szolgálat nagyon sokoldalú: az igehirdetés és az evangéliumról való bizonyságtétel, a keresztelés folyamatossága országokon és korszakokon át, az imádság és az úrvacsora közössége, a gyülekezetek felépítése és a világ minden egyháza közösségének és egységének ápolása. Az egyház minden tagjának van itt feladata, kinek-kinek a neki adott kegyelmi ajándék szerint. És ennek mindnek mégsem az egyház saját érdekében kell történnie. Az apostoli egyház éppen nem lehet soha öncélúvá. Amit tesz, apostoli küldetése betöltésének megfelelően, kifelé a világra irányuljon, a világnak, az emberiségnek szolgáljon. Egyháznak lenni és küldetésben járni nem két külön dolog. Az egyház akkor egyház, ha az apostoli utódlásban mindig újra felismeri a világba való küldetését, és küldetése betöltőjének bizonyul. Az apostoli utódlás ebben az értelemben lényegileg nemcsak az apostoli hit és vallástétel utódlása, hanem ebből fakadóan az apostoli szolgálat utódlása is.
Ezzel világossá lett: az apostoliság éppoly kevéssé változatlan meghatározója az egyháznak, mint az egység, a szentség és az egyetemesség. Ez is történelmi valóság, amelynek a történelem folyamán mindig újra megváltozott külső formában kell megjelennie.
Itt be is fejezhetjük vagy talán helyesebben szólva, fél- beszakíthatjuk fejtegetéseinket. Megkíséreltük bemutatni, mire gondol az ember általában, ha az egyház, – amely mint a hívők közössége Isten népe, a Lélek alkotása és Krisztus teste -, ez az ekklesia magát egy, szent, egyetemes és apostoli egyháznak tekinti. Ez a négy ismertetőjel minden más lehet, csak “kizárólagosságtudat” nem. A felsorolás nem teljes és nem is lehet az, az egyház titkának ilyen módon nem lehet végére járnunk. De az világossá válhat, hogy ez a négy ismertetőjel az Újszövetségben meghatározott, nem tetszőleges ismertetőjel és éppen ezért lényeges. Amint azt gyakran meg kellett állapi- tanunk, egymással mélységesen összefüggő ismertetőjelek, amelyek összefolynak egymással, sőt kikerülhetetlenül át is fedik egymást. Mit is jelentene az egész egyházi egység az egyetemesség távlata, a szentség ereje és az apostoliság eredete nélkül? Mit jelentene az egész egyetemes egyháziasság az egység összetartó ereje, a szentség kiválasztottsága és az apostoliság átütő ereje nélkül? Mit jelentene az egyházias szentség az egység összetartozása, az egyetemesség nagylelkűsége és az apostoliságban való meggyökerezés nélkül? És végül mit jelentene az egész egyházias apostoliság az egység testvérisége, az egyetemesség sokszínűsége és a szentség Lelke nélkül?
A keresztények, a keresztény egyházak nem tudnának a fentiekben körvonalazott négy alapvető ismertetőjel tekintetében egyetérteni? Nagyon sürgetően jelentkezik az apostolisághoz kapcsolódva (de alapjában az egységhez, a szentséghez és az egyetemességhez kapcsolódva is) egy kérdés. Tulajdonképpen már régen nem elsődleges, de valójában sajnos ma is egyházszakadást előidéző kérdés ez: mi ennek az egy, szent, egyetemes és apostoli egyháznak külsejét meghatározó alkotmánya, és mit jelent számára az egyházi hivatal?

SZOLGÁLATOK AZ EGYHÁZBAN

I. KRISZTUS AZ EGYETLEN FŐPAP ES KÖZ- BENJÁRÓ

Az eddigi fejtegetések talán felébresztették a kérdést: miért csak ilyen késve beszélünk az egyház hivatalviselőiről? Csak azt válaszolhatjuk, hogy kezdettől fogva beszéltünk róluk. Hiszen kezdettől fogva a hívők közösségéről beszéltünk!
Alapvető hiba az egyházról szóló tanítások némelyikében, hogy gyakorlatilag az egyházi hivatalviselőkről szóló tanítássá (hierarchologiává) váltak. Ezek számára ecclesia = hierarchia. Ezek egyszerűen nem vették komolyan, hogy minden hivatalviselő először (időben és tényszerűen) hívövé lett, és ez által a hívők közösségének lett tagja és nem hivatalviselő lett. Ezzel az alapvető keresztény tényállással szemben a hivatalviselőkre vonatkozó minden megállapítás teljesen másodrangúnak, sőt talán harmadrangúnak is tekinthető. Hogy világossá tegyük: a hívő bármilyen hivatal nélkül is keresztény és Krisztus egyházának tagja. A hivatalviselő viszont hit nélkül nem keresztény és nem tagja az egyháznak. Ezért kellett az egyházzal, mint a hívők közösségével kezdenünk, és eb- bői kiindulva láthatunk tisztán az egyházi hivatal kérdésében.
Vajon azt akarjuk ezzel mondani, hogy a gyülekezet előbb volt, mint az egyházi hivatal, vagyis az egyházban a gyülekezet a legfelsőbb fórum és nem a hivatal? Ez a vagy-vagy nem kérdés az Újszövetség számára. Abban gyülekezet és hivatal, hivatal és gyülekezet utolsóelőtti fórumként jelenik meg az egyetlen végső fórum Jézus Krisztus előtt, aki az egyház Ura, aki, mint jelenlévő cselekszik a Lélek által. És Jézussal együtt ott vannak első tanúi és követei, akik eredeti bizonyságtételükkel az egyház alapját képezik: az apostolok ezáltal a gyülekezet és a hivatal fölé rendeltettek. A gyülekezetnek és a hivatalnak kell most az apostolok és bizonyságtételük előtt apostolinak bizonyulniuk, nekik kell az apostolok által alapkőnek hirdetett Úr és evangéliuma előtt számot adniuk. O az első és végső fórum az egész egyházban. Tőle kell elindulnunk, ha a hivatal és gyülekezet (egyház) viszonyát helyesen akarjuk meghatározni.
Krisztus végérvényesen betöltötte a papi szolgálat igazságát: Jézus Krisztus az Újszövetség főpapja, Isten e- lőtt a nép képviselője, vikáriusa, a közbenjáró.
Ha tehát Krisztus által minden hívőnek pontosan meg- határozott módon része van az áldozatban, akkor ez azt jelenti, hogy az egy főpap és közbenjáró által – egészen újszerű módon! – minden hívőnek papi feladata van. Az új és örök főpap megszüntette papi szolgálatával az elkülönített papi rendet, és ebből következik – különös és mégis nagyon következetes fordulattal – minden hívő általános papsága [a protestáns teológia szóhasználatával: az egyetemes papság. Fordító].

2. MIT JELENT AZ ÁLTALÁNOS [EGYETEMES] PAPSÁG?

Az általános papság megnevezés azonban túl könnyen csak negatív jelszó marad – főként és különösen is a protestáns teológiában – a papi gyámkodás és közbenjárás visszautasítása érdekében. Ez sokszorosan jogos válasz lehetne arra az évszázados törekvésre, amely az egyházban teológiai és gyakorlati vonatkozásban a papi hatalmat (klerikalizmust) kívánja érvényre juttatni. De minden azon fordul meg, hogy kiemeljük, felismerjük az általános papság pozitív értelmét, és ezt a pozitív felhatalmazást és elkötelezettséget gyakoroljuk. Általános papságról csak ott lehet beszélni, ahol a közösség minden tagja tudja gyakorolni a papi jogokat és feladatokat, és azokat tényleg gyakorolja is. Ezért fel kell tennünk a kérdést: mi az általános papság tényleges tartalma? Mennyiben papi nép az egyház egész népe?
a) Nyitott ajtó Istenhez: a pogány és zsidó vallásgyakorlatban többnyire csak a pap részére volt szabad a bejárat a templom szentélyébe. A megkeresztelt hívő kereszténynek azonban a szó végső értelmében már nincs szüksége emberi közvetítőre ahhoz, hogy Krisztusban Istennel közösségre találjon, és ezt a közösséget megőrizze. Minden hívőnek, mint a gyülekezet tagjának, és mint embernek is legbensőbb közvetlen kapcsolata van Istenével másokkal együtt, de másokért is. Ezt a benső közelséget tőle a közösségbe tartozó egyetlen ember sem veheti el, és abban semmilyen emberi, még egyházi tekintély sem zavarhatja meg! Ebben a legbensőbb személyes kapcsolatban történnek meg a végső döntések emberünk és Isten között, de ezzel együtt emberünk és embertársa között is. Itt találja szíven Isten az embert kegyelmével és vezeti Szentlelkével. Itt leli meg az ember végső szabadságát és végső felelősségét. A döntések felett, amelyek Isten és ember közvetlen kapcsolatából születnek, senki sem ítélkezhet, senkinek sincs illetékessége vagy rendelkezési joga.
b) Lelki áldozatok: Jézus egyszer s mindenkorra véghezvitt áldozata minden papi engesztelő áldozatot betöltött és feleslegessé tett. Azonban az Újszövetség is elvárja minden hívőtől azokat az áldozatokat, amelyeket már az Ószövetség is ismert, amelyek a próféták számára többel jelentettek a törvényben előírt valamennyi anyagi áldozatnál: az imádság, Isten dicsérete, hálaadás, bűnbánat, igazlelkűség, jóság, szeretet, Isten ismerete (vö. Hós 6,6 és Mik 6,6-8). Ezért várja el az Újszövetség az általános papságtól a lelki áldozatokat és ezzel együtt a Lélek által munkált áldozatokat is: ” … épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által” (1 Pét 2,5).
A hívők általános papsága nem valamiféle szent jelleg létrejöttét jelenti. Nem elsősorban valamilyen istentisztelet megy végbe egy szent helyen, hanem istentisztelet valósul meg a világ kellős közepén, a hétköznapi világban: az Isten iránt odaadó szeretetből emberek iránt odaadó szeretet lett és megfordítva! Ebben áll az újszövetségi papság igazi áldozata. Itt nincs helye a hétköznapi és a szent szétválasztásának. Itt a beteljesülés megelőlegezése tűnik szemünkbe, amelyben a két világ már nincs egymás- tói elválasztva. A látnók így látja Jel 21,22 szerint a mennyei Jeruzsálemet: “Nem láttam templomot a városban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma”.
c) Az igehirdetés: az általános papsághoz a szavakkal kifejezett világos bizonyságtétel is hozzátartozik (vö. Zsid 13,15), nem csupán a tettek és az élet szerető odaadással véghezvitt bizonyságtétele. Isten igéjének hirdetésére nemcsak néhányan, kevesen kaptak megbízást, hanem mindnyájan: “Ti … királyi papság … vagytok, … hogy hirdessétek nagy tetteit annak (Istennek), aki a sötétségből az ü csodálatos világosságára hívott el titeket” (1 Pét 2, 9).
Minden hívőnek alapvetően Isten a tanítója, ezért taníthatja és tanítsa is a többieket. Mint Isten igéjének befogadója, valamilyen formában annak hirdetője is lehet, azzá is kell lennie. Az ige hirdetésére a szó legtágabb értelmében minden keresztény kapott elhívást. Természetesen tudjuk, hogy a lelki ajándékok különbözősége miatt kinek-kinek nem ugyanaz a lehetősége és feladata. A személyes keresztény bizonyságtétel értelmében mindnyájan hivatottak vagyunk az evangélium hirdetésére, de természetesen nem mindnyájan arra, hogy prédikáljunk, és a teológiát műveljük. A laikusok igehirdetése, és a teológia laikusok által történő művelése elvileg kívánatos.
d) A keresztség, úrvacsora és bűnbocsánat kiszolgáltatásának gyakorlása: az igehirdetés az egyházban a legváltozatosabb módon történik. Isten igéjének útja az istentiszteleten sem csak a prédikáció.
Az ige összekapcsolódik bizonyos cselekményekkel, amelyeket értelmez, és döntően meghatároz. Ezek így hatékony igehirdető cselekményekké válnak. A Szentírás alapján mindenekelőtt a keresztség, az úrvacsora és a feloldozás kerül előtérbe. Mindaz után, amit erről hallottunk, feleslegessé válik egy hosszú fejtegetés arról, hogy a keresztség, úrvacsora és a bűnök bocsánatának gyakorlására nemcsak néhány kiválasztott, hanem az egész tanítványi sereg, az egész egyház kapott felszólítást. Az egyház így a keresztelés gyakorlására szóló megbízást mindig is úgy értette, hogy az az egész egyháznak szól, jóllehet Mt 28,19 szerint úgy tűnhet, hogy az csak az apostolok legszűkebb körében hangzott el. Az egész egyház kapott meghatalmazást arra, hogy kereszteljen. Alapvetően minden egyes kereszténynek van felhatalmazása arra, hogy kereszteljen (és tanítson!). Így a bűnök megbocsátására vonatkozó megbízás is az egész egyház számára hangzott el, amint az Mt 18,18 szerint a tanítványok általános oktatása, ill. egy gyülekezeti rend keretében megjelenik. Az egész egyháznak van meghatalmazása a bűnök megbocsátására, és az egyház közösségében, amely viszont a bűnök megbocsátása tekintetében Istennel és Krisztussal van közösségben, minden kereszténynek alapvető felhatalmazása van arra, hogy a bűnök megbocsátásában tevékenyen közreműködjék. Végül is az úrvacsorának minden bizonnyal a Tizenkettő körében történt ünneplése során elhangzott szó “ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19) így lett az egész egyháznak szóló meghagyás. Az egész egyházé a felhatalmazás, hogy éljen az Úr testével és vérével, és alapvetően minden egyes kereszténynek felhatalmazása van a végső beteljesedésre emlékeztető hálaadás ünnepén, a szövetség vacsoráján tevékeny részvételre. Így mutatkozik meg újra, hogy az általános papság az istentiszteleten is mindenképpen a beteljesült valóságot képviseli.

e) Közvetítő szerep: a gyülekezet papi szolgálatának eredete a gyülekezet istentiszteletében, különösképpen az úrvacsorában van. Innen indulva kell hatnia a világban, egymást szolgálva a gyülekezetben és egyben az embereket szolgálva a világban. Az általános papság sohasem csak a keresztény ember Istenével fenntartott magánjel- legű kapcsolata. Bármit mondtunk is eddig az Isten nyitott ajtajáról, a szerető odaadással végzett lelki áldozatokról, az igehirdetésről, valamint a keresztség, úrvacsora és bűnbocsánat gyakorlásáról, ezeknek végül is az emberek javát kell szolgálniuk, szolgálattá kell válniuk egymás iránt és a világ iránt.
Az általános papság tehát a hívőknek az az elhívatása, hogy Istenről és akaratáról tegyenek bizonyságot a világban, saját életüket pedig a világ szolgálatára áldozzák. Éppen az általános papság isteni eredete teremt közösséget a hívők között. Mindegyik tudja: ő másokért áll Isten előtt! És mindegyik tudja: mások érte állnak Isten előtt. Ily módon felelős mindenki embertársaiért. Felszólítást kapott arra, hogy harcában segítse, szenvedését vele együtt viselje el, bűnének terhét ossza meg vele, és minden dolgában álljon mellette. Így az általános papság az a közösség, amelyben senki sem él önmagáért, hanem mindenki másokból és másokért él Isten színe előtt. “Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét” (Gal 6,2). Így lesz az általános papság istentisztelete templomi istentiszteletből a világ hétköznapjaiban véghezvitt istentiszteletté.

3. EGYHÁZI HIVATALVISELŐK MINT PAPOK?

Most már jobban értjük: az általános papság nem csak teológiai jelszó vagy üres tiszteletadás. Az általános papság megnevezés mögött magas tartalmú tényleges valóság húzódik meg. Ebben a vonatkozásban végül ki kell még emelnünk

valamit: a tényleges valósághoz hozzátartozik a név is, amelytől nem szabad megfosztanunk. A “papság” névre (mindig a hiereüsz vagy sacerdos értelmében) még egyszer vissza kell térnünk. Való igaz, hogy az Újszövetség szerint egyértelműen nincs már olyan papság, amely a nem pap néppel áll szemben, hanem papsággá lett az egész új nép. Az elmúlt századokban a pap meg- nevezés legtöbbnyire a gyülekezet vezetőinek fenntartott név lett, az általános papságot pedig – ha egyáltalán szóba került – legjobb esetben megemlítették. Emellett viszont igazán feltűnő, egyáltalán milyen vonakodva használták a pap megnevezést a gyülekezet vezetőjével kapcsolatban. Az Újszövetség szerint Krisztus keresztáldozata hatást gyakorol ugyan az úrvacsorára, de az úrvacsora maga nem önálló áldozat, és nem is megismétlése Krisztus egyszeri keresztáldozatának. Így az úrvacsorát az Újszövetség nem is nevezi soha áldozatnak. Csak Újszövetségen kívüli források, először a Didaché 14,1-3 szakasza (azután Justinus és Irenaus) nevezi az úrvacsorát áldozatnak. Miután az úrvacsora így egyre kevésbé számított az egész papi nép közös étkezésének, az úrvacsorát egyre inkább egy új áldozat fajtájának tekintve félreértették. Ezt az áldozatot a gyülekezet vezetői mutatták be a gyülekezetért. Ezzel már meg is vetették alapját annak, hogy – a pogányokhoz és zsidókhoz hasonlóan – ne a népet, hanem a gyülekezeti vezetőket nevezzék papoknak. A következőkben ennek során az ószövetségi papság egyre több fogalmát és elképzelését alkalmazták ezekre az újszövetségi “papokra”. Ugyancsak a Didachéban (15,1) tűnnek fel első ízben a gyülekezeti vezetők – szemben a prófétákkal, akiket 13,3 “a ti főpapjaitok” megnevezéssel illet -, mint az úrvacsora levezetői, de ők rangban csak a második helyen állnak (vö. 15, lk; 10,7 és 13,3). Kelemen első levelében a gyülekezeti vezetők ugyanúgy az úrvacsorai együttlét vezetőinek látszanak (44,4), az ószövetségi vallásgyakorlathoz tartozó felszereléseket a gyülekezet kultusza előképeinek értelmezi (40k), ellentétben a Zsidókhoz irt levéllel, amely azokat a főpap Krisztus tisztelete előképének tekinti. Ennek ellenére még Antióchiai Ignác is kerüli a “pap” megnevezést, amikor a gyülekezet istentiszteleti gyakorlatáról és a presbiterekkel együtt a püspökről beszél (Magn 7,1 Philadelph 4,1 k), akit – mint előtte senki más – külön kiemel. Először Tertullianus mondja egy (1!) alkalommal “summus sacerdósnak” a püspököt, és Hippolitus beszél az apostolok “főpapságáról”. A sort zárva, először Eusebiosz szólítja meg ünnepi beszédében a klerikusokat [az egyházi szolgálatot főfoglalkozásban végző képzett egyháztagokat. Fordító], mint “papokat”.
Az egyház klerikusainak egyre növekvő hatalma következtében mindig kevesebb kivetnivalót találnak abban, ha kizárólag meghatározott hivatalviselőket neveznek “papnak”. Az általános papság az idő múlásával a hívők és a legtöbb teológus tudatában is csaknem teljesen háttérbe szorult. Mit szólhatunk ehhez a fejlődéshez? Fejtegetéseink alapján megelégedhetünk két összefoglaló észrevétellel. Éppen az általános papság alapján nem vitatható, hogy gyülekezeti elöljárók is “papoknak” nevezhetők. De ha másoktól elkülönítve csak a gyülekezeti elöljárókat tekintjük “papoknak” és őket pogány és zsidó elképzelésekhez kapcsolódva elkülönült társadalmi réteggé tesszük, ez ellenkezik az újszövetségi evangéliummal. Így ugyanis a “papok” Isten és ember között foglalnak helyet, és a papi nép előtt az Istenhez vezető nyitott ajtót bezárják. Az újszövetségi evangéliumban azt láttuk, hogy az egyetlen közbenjáró és főpap Jézus Krisztus és vele együtt valamennyi keresztény hívő részese az általános papságnak. Hasonlóképpen vitatható egy második szó ti. a “pneumatikos” használatának leszűkítése a spiritualisra, vagyis a lelki dolgokkal foglalkozó “lelkészre”. (A holland nyelvben megtaláljuk a megfelelő “geestelijke” szót; de sem az angolnak, sem a modern román nyelveknek nincs azonos értékű szavuk a gyülekezeti elöljárókra, ill. szerzetesekre vagy akár – mint a spirituáli­soknál is – a szerzetesek egy bizonyos csoportjára.) Ugyanígy vitatható a “klérus” szó leszűkítése egyházi hiva­talviselőkre.

4. HATALOM NÉLKÜL

Az Újszövetség alapján már értelmeztük a “pap”, “lel­kész”, “klérus” szavakat és az most csupán folytatása és alkalmazása volt annak, amit az “ekklesia” = “egyház” szóról már kezdettől fogva mondanunk kellett. Az egy­ház nem csak azokból áll, akiket az elmúlt évszázadok­ban gyakran “egyháznak” neveztek. Minden hívő ekkle­sia, egyház és így minden hívő pap, lelkész és klérus is!
Most azonban sürgetővé válik a kérdés: az egyházról szóló ilyen gyökeres újszövetségi nézet teret enged még olyasminek, amit egyházi hivatalnak hívunk? Nem jövünk már akkor zavarba, amikor nevet akarunk adni az ilyen hivatalnak, ha a pap, lelkész, klérus mint szűk körű elkü­lönítő nevek az Újszövetség alapján nem jöhetnek számí­tásba?
Az egyházi hivatal megjelölésére milyen nevekkel használunk manapság legtöbbnyire, ha a “pap”, “lelkész”, “klérus” szavaktól el akarunk tekinteni? Nevekben nincs hiány: beszélünk egyházi “felsőbbségről”, “hatóságról”, “kormányzatról”, “igazgatásról”, “egyházi méltóságokról” “tekintélyekről”, “egyházfejedelmekről” és “hierarchiá­ról”. A hivatalokat megjelölő szavak kérdése nem elha­nyagolható, ha az egyházi hivatal lényegét akarjuk meg­határozni.
Sem a profán sem az újszövetségi görög nyelv nem jön zavarba ezeknek a modern kifejezéseknek megfelelő­je tekintetében.
Az Újszövetség azonban nyilvánvalóan nem tudja eze­ket a tulajdonképpen kézenfekvő szavakat használni. Mi­ért nem? Az Újszövetség számára valamennyi – bár kü­lönböző jellegű – szónak megtévesztő közös nevezője van: mindegyik valamilyen hatalmi viszonyt fejez ki. És éppen ez nem jöhet szóba semmiképpen. Alapjában véve nem maradt más hátra, egy új szót kellett kialakítani. Amit pedig felhasználtak, az nem bibliai szó volt és sem a zsidó, sem a hellenisztikus környezet nem használta ebben az értelemben. Valójában egyáltalán nem vallásos szó volt. A gyülekezetben egy személy különleges helyzetét és munkakörét írták körül átfogóan azzal a szóval, amely semmilyen képzettársítást nem ébreszthetett valamely hi­vatallal, felsőbbséggel, uralommal, méltósággal vagy ha­lalmi helyzettel kapcsolatban. Ez a szó a “diakónia”, a szolgálat.

5. KRISZTUS KÖVETÉSE SZOLGÁLAT

Ez a szolgálat, amelyet a görögben a diakónia szó fejez ki, nincs abban a veszélyben, mint azok a politikai vagy papi szolgálattételre vonatkozó szavak, amelyeket tévesen – mint méltóságot – lehet más módon való uralkodásnak értelmezni. A diakónia olyan tevékenységet fejez ki, amely minden görög ember számára már eleve szükségszerűen megalázónak tűnt: felszolgálás asztaloknál, kínálgatás, pincérkedés! Végül is hol jutott volna szemléletesebben kifejezésre a különbség úr és szolga között, mint az tisztáinál, ahol az előkelő urak hosszú köntösökben fe­küdtek az asztal mellett, a szolgáknak pedig felövezett ruhában kellett őket kiszolgálniuk! Az alacsonyrendűség kellemetlen ízétől a diakónia szó ott sem tudott megszabadulni, ahol tágabb értelmű volt, és “az étkezésről, ellátásról, életfenntartásról való gondoskodást” jelentette, vagy nagy általánosságban a “szolgálatot” fejezte ki. Legfeljebb az államférfi szolgálata maradt ettől szabad, hi­szen az nem jelentett megaláztatást.
Mindenesetre éppen a szó valóban tényleges, hétköz­napi értelme alapján tudjuk felmérni, milyen roppant nagy értékváltást jelentett nemcsak a görög, hanem egyáltalán minden természetesen gondolkodó ember számára Jézus követelése: “aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki az asztalnál ül? Én pedig olyan va­gyok közöttetek, mint aki szolgál!” (Lk 22,26k).
Jézusnál azonban természetesen nem csak az asztal körüli szolgálatról van szó és nem csak az ellátás és élet­fenntartás gondjáról, a szó más használata is kapcsolódik ehhez (vö. Lk 8,3; Mk 15,41; Mt 24,45). Neki nem is csak valami különleges szeretetszolgálat az ügye, amit ugyancsak a diakónia kifejezéssel foglalhatnánk össze (vö. Mt 25, 42-44). Jézusnál különösképpen arról van szó, amit “a másikért élni” jelent (Mk 9,35; 10, 43-45; Mt 20, 26- 28), és így a diakónia szó más hasonló szavaktól eltérően eredeti értelmében éppen a mások iránt tanúsított egészen személyes szolgálatot jelöli meg. A tanítvánnyá válás tekintetében éppen ez a döntő: másokat szolgálva lesz az ember Jézus tanítványává! Környezetének minden más hivatalfogalmával szemben Jézus a szolgálatnak ezt az új megjelölését választotta és emelte ki. Az egybevetésben (szinopszis) hatszor jelenik meg egészen jelentéktelen változatokkal ugyanaz a Lukácstól idézett tanítási egység (logion) a szolgálatról. Éppen ez az ige vésődhetett be mélyen a tanítványok szívébe.
Itt jut el áttöréshez – a különböző terminológiák jelzik ezt – a sajátosan keresztény mondanivaló. A kö­vetkezmények beláthatatlanok: vajon lehetséges akkor Jé­zus tanítványai körében olyan hivatal, amelyet egyszerűen a jog és hatalom hoz létre, és amely így az állami hata­lommal egyenértékű? Vagy lehetséges a tanítványok körében olyan hivatal, amelyet egyszerűen a tudás és az ér­dem hoz létre, és amely így az írástudók tisztének felel meg? A tanítványi kör számára a szolgálatnak van “alkotmányozó” ereje, nem a jognak, hatalomnak, tudásnak és érdemnek. Jézus követésében a tanítványok számára nem lehet modell az állami hatalom gyakorlója, sem a lelki­ismeretes írástudó, de a nép felett álló pap sem (akit Jé­zus különösképpen sohasem állított oda példának, vö. ké­sőbb Zsidókhoz írt levél). Sokkal inkább csak az asz­talnál felszolgáló lehet modell: “Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál” (Lk 22,27). Ezt azonban nem szabad az erkölcsi jelleget előtérbe helyezve (mora­lizálva) értenünk. Nem önkéntes, külsőleges megalázko­dás a követelmény (esetleg az év meghatározott napjain!), hanem az életben és halálban “másokért élni”. Szolgá­latával ezt Jézus maga tanúsítja (Mk 10,45; Mt 20,28), és erre Jn 12,25k értelmezése szerint a szolga is köteles: “Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Ha valaki nekem szol­gál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya.”
A szolgálat gyökere és célja a szeretet. A másik ember iránti szeretetből szülessen meg a szolgálat, amint azt Já­nos felülmúlhatatlanul megragadóan ábrázolja az asztal melletti szolgálat elbeszélésével, amely nála az úrvacsorai történet helyébe lép (13,1-17): Jézus “szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig”. Ezért kelt fel a va­rsorától, és egy kendőt véve körülkötötte ruháját és meg­mosta az asztalnál ülők lábát.

6) DIAKÓNIAI FELÉPÍTÉS

Ahogyan az egyház a Lélek ajándékainak közössége, ugyanúgy a szolgálatok közössége is. Karizma és diakónia egymásnak kölcsönösen megfelelő fogalmak. A diakónia kegyelmi ajándékon alapul, amennyiben minden diakónia feltételezi az egyházban az isteni elhívást. A kegyelmi ajándék célja a szolgálat, amennyiben minden kegyelmi ajándék értelme csak a szolgálat az egyházban. Igazi ke­gyelmi ajándék ott van, ahol felelősségtudattól áthatott szolgálat van a gyülekezet építésére és hasznára. “A Lé­lek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele” (lKor 12,7).
Amint az egyházban korlátlan a kegyelmi ajándékok sokfélesége, ugyanúgy korlátlan a szolgálatok sokfélesége is: “ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok az­zal egymásnak” (lPét 4,10). Némely kegyelmi ajándék – pl. az intés, a vigasztalás, a hit, a bölcs beszéd, a tu­domány, a lelkek megkülönböztetése – inkább Istentől kapott személyes képesség és erény, amelyet mások szol­gálatába állítva alkalomszerűen használhatunk. Más ke­gyelmi ajándékok pedig – az apostolé, prófétáé, tanítóé, evangélistáé, diakónusé, elöljáróé, püspöké, pásztoré — Isten adta nyilvános gyülekezeti feladatkörök, amelyeket állandóan és rendszeresen gyakorolunk. Az előbbieknél az Újszövetség többnyire az ajándékot és hatását említi meg, az utóbbiaknál a személyeket. A személyeket meg lehet nevezni, mert elhívatásuk hatálya és megszűnése nyilván­valóan nem önkényes, hanem bizonyos személyekhez kö­tött marad egy bizonyos állandósággal. így ezek az em­berek az egyházba “helyezett” apostolok, próféták stb. (vö. Ef 4,11). Amikor diakóniai felépítésről beszélünk, az utóbbi kegyelmi ajándékok különleges szolgálatára gon­dolunk, az állandó nyilvános gyülekezeti szolgálatok összefüggésére. Az egyház általános, alapvetően karizmati­kus felépítésének egy meghatározott oldalát, egy bizo­nyos formáját jelenti ez.
Az egyetemes egyház apostoli utódlásán belül létezik a sokoldalú pásztori szolgálatok különleges apostoli utód­lása. A pásztorok ugyanis anélkül, hogy ők maguk apostolok lennének, továbbvivői az apostolok megbízatásá­nak és feladatának: egyházak alapításának és vezetésé­nek. – Negatív oldalról nézve: az apostoli utódlás elvont felfogása az, ha elválasztjuk történelmi megvalósulásá­tól. Az egyházat nem szabad csak összességében szem­lélnünk, hanem szolgálatainak (amelyek nem egyformán azonos jelentőségűek) sokféleségében is, ahogyan sze­münk elé kerül. – Pozitív oldalról nézve: a pásztori szol­gálatok végzői ugyan nem apostolok, de mindenki más előtt ők viszik tovább az apostolok megbízatását és fela­datát azzal, hogy egyházakat alapítanak és egyházakat ve­zetnek. Ok nem egyoldalú rendelkezési hatalommal felru­házott vezetőréteg, de van fölé- és alárendeltség, amint azt a szolgálat különlegessége igényli.
A vezetés készségének számos kegyelmi ajándéka vit­te tovább az apostoli megbízatást. Ezek között az apos­tolok utáni korban egyre inkább előtérbe került a pres­biterek (pásztorok), episzkoposzok (püspökök) és diakó­nusok egy sajátos kibocsátáson (a kézrátételen) alapuló pásztori szolgálata. – Negatív oldalról nézve: tapaszta­latokat megelőző elképzelés az, ha valaki egyenes vona­lat húz az apostoloktól a püspökökig. Egészen eltekintve a már eleve inkább rendszerezhető, szabadon feltörő ke­gyelmi ajándékoktól (elsőszülöttek, fáradozók, elöljárók, vezetők, stb.), nem is lehetséges (esetleg idő múltával) a kézrátétellel átruházott szolgálatokat – presbiterek, episz­koposzok, diakónusok stb. – az Újszövetség alapján rend­szerezni. Antiochiai Ignác “három-hivatal-rendje” a kezdeti időben gyökerezik ugyan, de a három részre osztás nem azonos egyszerűen az eredeti szolgálati renddel és a szolgálatok felosztásával. Nagyon összetett történelmi fejlődés eredménye az. A három szolgálat funkcióját és különösen a püspök és presbiter szolgálatát teológiailag-dogmatikailag lehetetlen egymástól elhatárolni. – Pozitív oldalról nézve: a különböző szolgálatok egymástól való elhatárolása egyrészt a szolgálatok tényleges fejlődésének, másrészt a lelkipásztori célszerűségnek kérdése. Ha az egyházi szolgálatok – presbiterek, püspökök, dia­kónusok – hármas tagozódását, mint ésszerű fejlődést és jó gyakorlati rendet feltétlenül helyeseljük is, az egyház­jogi megállapításokat, amelyek legtöbbnyire csak egyet­len lehetőség megvalósulását tartalmazzák, nem volna szabad dogmatikai szükségszerűségnek nyilvánítanunk. Az egyházi rend kialakulásának bőséges első jelei az Új­szövetségben nyitva hagyják a megvalósulás többféle le­hetőségét.
A különleges apostoli utódlást jelentő pásztori szol­gálatokat körülveszik az egyházban a többi ajándékok és szolgálatok. Ilyenek kiváltképpen az újszövetségi próféták és tanítók utódai, akiknek a pásztorokkal együttműködve saját eredeti tekintélyük van. – Negatív oldalról nézve: a szabad kegyelmi ajándékok Bibliával ellentétes korlá­tozását. szabályozását és kisajátítását jelenti az egyház­ban, ha a pásztorok uralma (hierokráciája) érvényesül. Az ide tartozók egyedül önmagukat vélik a Lélek birtokosá­nak, és éppen ezért a többiekben megkísérlik a Lélek el­fojtását. Pállal ellentétes az olyan hivatal, amely minden­ben csak magával számol, amelyben a hivatal viselője magát egyszerre tekinti apostolnak, prófétának és taní­tónak, és minden akar lenni egy személyben. – Pozitív oldalról nézve: az apostoli utódlásban minden egyes ke­reszténynek helye van az éppen neki ajándékozott kariz­ma szerint. Emellett nem csak különleges apostoli utód­lásról szólhatunk a különböző pásztori szolgálatokban. Pál rangsorolásában – második helyen – szerepel a pró­féták utódlása, akikben a Lélek közvetítő nélkül jut szó­hoz. Ok elhívatásuk és felelősségük tudatában egy bizo­nyos helyzetben világítják meg az egyház útját a jelenben és a jövőben. És – harmadik helyen – létezik Pálnál a tanítók, teológusok utódlása. Az ő fáradozásuk sohasem szűnhet meg az igazi hagyomány és az eredeti evangélium helyes értelmezéséért, hogy az egykori evangéliumot a mai egyház és mai világ számára újból lefordítsák.

7. PÁSZTORI SZOLGÁLATOK ÉS GYÜLEKEZET

A pásztorok kézrátétellel való apostoli utódlása nem ön­működően vagy gépiesen történik. Feltételezi és meg is követeli a hitet, amely apostoli lelkülettel munkálkodik. Ez az utódlás nem zárja ki a tévedés és a hiba lehetősé­gét. Ezért van szükség a hívők összessége részéről tör­ténő ellenőrzésre. – Negatív oldalról nézve: nem hivat­kozhat az Újszövetségre a “papi uralom” bármely olyan elszigetelődött utódlási gyakorlata, amely elvonatkoztat az ember embervoltától és ezzel együtt Isten mindig újra szükséges kegyelmétől és a mindig újra megkövetelt hittől és élettől. A gyülekezet, az általános papság felhatalma­zását nem lehet egyszerűen a pásztori szolgálatból leve­zetni. Ez a gyülekezetnek a papi rendbe való bibliaellenes beépítését jelentené, amely a pásztori szolgálatot egye­nesen elszigeteli az általános papságtól, és jogutódlását kizárólagossá teszi. Megfordítva: a pásztori szolgálat teljes körű felhatalmazását sem lehet egyszerűen a gyülekezet felhatalmazásából, az általános papságból levezetni. Ez a bibliával ellentétesen a gyülekezet szekularizálása lenne, amely a pásztori szolgálatot az általános papsággal egy szintre hozza. – Pozitív oldalról nézve: a pásztori szolgálat és a gyülekezet összetartozása és megkülönbözteté­se nagyon fontos, minden különleges ajándékukkal és szolgálatukkal együtt. Az általános papság hátterén válik láthatóvá a nyilvános gyülekezeti szolgálatra történő kü­lönleges elhívás, a felszentelés (ordináció), a kézrátétel állttal. Így tehát különbséget kell tennünk a minden keresztényt meg illető általános felhatalmazás és a gyülekezet nyilvános szolgálatára egyeseknek adott különleges, teljes körű felhatalmazás között. Az ige hirdetésére és a hit megvallására, tehát a “misszióra” az egyházban és a világ­ban, minden keresztény kapott felhatalmazást. Külön­leges, teljes körű felhatalmazásuk a gyülekezet összejö­vetelén való prédikálásra azonban csak az elhívott pász­toroknak (és az általuk megbízottaknak) van. Minden ke­resztény kapott felhatalmazást arra, hogy a bocsánat vi­gaszát adja a lelkiismereti válságba került testvérnek. De csak az elhívott pásztorok kaptak különleges, teljes körű felhatalmazást arra. hogy a gyülekezet összejövetelén a gyülekezet és az egyesek felé a megbékélés és a feloldozás igéjének gyakorlásával éljenek. Minden keresztény kapott felhatalmazást arra, hogy részt vegyen a keresztség és úrvacsora cselekményében. De csak az elhívott pászto­roknak van különleges, teljes körű felhatalmazásuk arra, hogy a gyülekezet nyilvánossága előtt kiszolgáltassák a keresztség ajándékát, és a gyülekezet úrvacsorázását fele­lősségteljesen vezessék.
A pásztorok apostoli utódlásának az egyházért és vilá­gért való kölcsönös szolgálati közösségben kell megtör­ténnie. Az Újszövetség egyházértelmezése szerint a pász­tori szolgálatoknak szabályszerűen a pásztorok és a gyü­lekezet legkülönbözőbb módon lehetséges együttműkö­désével kellene az apostoli utódlás folyamatába belépni­ük. – Negatív oldalról nézve: az egyházi szolgálat téves felfogása, ha az engedelmességet és alárendeltséget csak egyirányúnak tekintjük. Az egyházi szolgálatok a gyüleke­zetekért vannak, és nem a gyülekezetek a szolgálatokért. Az uralmat önkényesen gyakorló egyházkormányzat – az egyetemes egyház, az egyházmegye vagy akár a plébánia szintjén – ellentmond az evangéliumnak. – Pozitív ol­dalról nézve: a pásztori szolgálatoknak különleges külde­tésük alapján, amellyel a gyülekezetek elé lépnek, meg­előlegezett tekintélyük van. A gyülekezet szemében ez a kezdet kezdetétől igazolja a pásztort. Jogosítványt kapott, és ezzel különleges módon felhatalmazták a gyüleke­zetben való nyilvános szolgálatra. Ez természetesen nem menti fel a gyülekezetet a feladat alól, hogy megvizsgálja: megbízatásához, az evangéliumhoz hűségesen végzi-e szolgálatát a pásztor. Hiszen a kapott különleges, teljes körű felhatalmazás megköveteli a pásztortól, hogy azzal mindennap újra engedelmesen éljen. A pásztorok (püspö­kök vagy lelkipásztorok) egyházi szolgálatra történő ki­rendelésének – minden jogos, viszonylagos önállóságuk mellett – alapvetően azokkal egyetértésben kell történnie, akik már pásztorok, ti. a gyülekezettel. És eltekintve a pásztorok kirendelésétől: ha a pásztorok a gyülekezet ve­zetésében rendelkeznek is önálló felelősséggel, amelyre vezető szolgálatuk gyakorlásában szükségük van, szüksé­ges az is, hogy a gyülekezetnek, mint királyi papságnak, minden gyülekezeti ügybe beleszólási joga legyen. Ez különböző módon lehetséges, gyakorolhatja ezt a gyüle­kezet közvetlenül vagy egy képviseleti testület útján. Ez felel meg az egyházi hagyományban oly sokszor idézett jogi tételnek: “ami mindenkit érint, ahhoz hozzá is kell szólnia mindenkinek”.
A Pál-i ill. pogánykeresztény egyház szervezeti rend­jéből kiindulva, a pásztorok szolgálata és apostoli utód­lása tekintetében még más utakat is nyitva kell hagy­nunk. A presbiteri-püspöki egyházi alkotmánynak, amely joggal érvényesült az egyházi gyakorlatban, ma is alapvetően nyitva kell maradnia minden olyan lehetőség számára, amely az Újszövetség egyházában kiállta a pró­bát. – Negatív oldalról nézve: a mindenekelőtt palesz­tinai hagyományban megszabott intézményes hivatali ren­det nem szabad egyetlen lehetőségnek tekinteni. A mai intézményi alkotmányhoz vezető fejlődésnek lényegében három szakasza volt: a) a püspökök (ill. presbiter-püspökök), mint vezetők felülkerekednek a prófétákon, tanító­kon és más karizmatikus szolgálatokon, és végül ők lesz­nek a kizárólagos gyülekezeti elöljárók, b) egy-egy gyü­lekezetben a püspökök (presbiter-püspökök) csoportján leiül kerekedik a monarchikus (egyedül uralkodó) püspökség, c) a püspökökből, akik egy gyülekezet elöljárói voltak, egyházi körzetek elöljárói lesznek. Az itt csak né­hány vázlatos vonással megrajzolt fejlődést nem lehet már eleve törvénytelennek tekinteni. Egy bizonyos újjárendeződés jogosultságát ugyanis semmiképpen sem lehet egy­szerűen a mesterségesen létrehozott tényekkel és a kegyel­mi ajándékok terén történt visszaélésekkel érvelve iga­zolni. Ez a jogosultság sokkal kézenfekvőbben adódik a kezdeti szakasz és a rákövetkező időszak döntő különb­ségéből, amely egyik oldalon az alapvetés apostoli kora, és másik oldalon az apostolok utáni korépítő és bővítő munkája között fennáll. – Pozitív oldalról nézve: a Pál-i egyházi rend ismertetése bemutathatja, hogy karizmatikus gyülekezeti rend különleges szolgálatba helyezés (ordináció) nélkül is lehetséges, hogy Korinthusban nem voltak püspökök, sem presbiterek, sem semmiféle ordináció, ha­nem – eltekintve az apostoltól – csak szabadon feltörő kegyelmi ajándékok. Pál szerint a korinthusi egyház en­nek ellenére minden szükségessel ellátott gyülekezet volt, felfegyverezve igehirdetéssel, keresztséggel, úrvacsorával és minden szolgálattal. Egyúttal természetesen az is kitű­nik, hogy a Pál-i gyülekezetekben is volt elegendő ok a viszonylag hamar megtalálható püspökök és diakónusok megjelenésére. Pál után találunk hivatalba helyezett pres­bitereket is, így azután általánosan érvényesült az egyház­ban a presbiteri-püspöki rendszer. A későbbi egyház azonban alapvetően nem zárhatja ki a Pál-i egyházi rend­szert. Amilyen kevéssé lehet ezt ma szabályszerű esetnek tekinteni, olyan nagy jelentősége lehet ma is valamely rendkívüli missziói helyzetben, különösképpen is az ökumenében.
Így azután ezek a válaszok olyan kérdésekbe torkollnak, amelyek az eszmecserét ma sürgetőbben igénylik, mint valaha. Vajon a jelenlegi egyháznak meg kell akadá­lyoznia, és képes is megakadályozni, hogy valahol megis­métlődjék az, ami Korinthusban és más Pál-i gyülekezetekben történt: hogy Isten Lelkének szabadsága révén elő­törjön a vezetés kegyelmi ajándéka? Egy koncentrációs táborban, valami távoli, kilátástalan fogságban, egy rendkívüli missziói helyzetben (pl. a kommunista Kíná­ban)? A japán keresztényeknek is évszázadokon át ordinált pásztorok nélkül kellett élniük. Feltételezve az álta­lános papságot és az egyház kegyelmi ajándékokon ala­puló szerkezetét, szabad-e a kézrátételek láncolatával lét­rejött különleges apostoli utódlást (amelyre mint szabá­lyos rendre csak igent mondhatunk), a pásztori szolgá­lathoz és a különleges apostoli utódláshoz vezető egyet­len – méghozzá kizárólagos – útnak tekintenünk? Nem lenne a pásztori szolgálatok apostoli utódlásának és ez­zel együtt az egyház egységének, egyetemességének és apostoli voltának hathatós jele a kézrátételek láncolata ilyen kizárólagos értelmezési mód nélkül is? Nem lenne ebből a szempontból teljesen indokolt, hogy másképpen, kedvezően ítéljük meg azoknak az egyházaknak apostoli utódlását és úrvacsora ünneplésének érvényességét, amelyekre nem terjed ki a felszentelésnek ez a láncolata? Nem kerülne új megvilágításba ezen a módon néhány kérdés, mint pl. a nők felszentelése (ordinációja) vagy egyáltalán az anglikán ordináció? Másképpen egyáltalán hogyan volna lehetséges a katolikus egyházon kívüli egyházak pásztorai, férfi- és nőtagjai lelki élete gazdagságá­nak és gyümölcsöző tevékenységének igazságos elismerése? Lehetséges másképpen legyőznünk a kereszténység megosztottságát, és egymás kölcsönös elismeréséhez megérkeznünk? Ezeknek a kérdéseknek roppant horderejű teológiai és különösen ökumenikus jelentőségét nem nehéz felismernünk.
Az eddigiekben a lehető legvázlatosabban tárgyaltuk az egyház diakóniai szerkezetének és az egyes szolgála­tuknak a kérdéseit. Csupán egy kérdés maradt ki: a leg­nehezebb, amely a kereszténység valamennyi szakadásá­nak mélyén rejtőzik. Egyetértésre tudnának jutni a keresztények sok mindenben, amit az egyház diakóniai szerke­zetéről és az egyes szolgálatokról elmondtunk, de egy kérdés mindenképpen elválasztja őket: szüksége van az egyháznak minden pásztori szolgálat mellett pápára is? A pápaság az egyház lényegéhez tartozik?

8. PÉTER HATALMA

Senki sem vitathatja a római primátus (elsőbbség) érde­meit, amelyekre az egyház egysége, hite és a Nyugat vé­delmével tett szert. Egyáltalán nem nehéz megértenünk, hogy a népvándorlás, az állami rend általános felbomlása és a birodalom ősi fővárosának hanyatlása után a fiatal nyugati népek ezért a szolgálatért végtelenül hálásak vol­tak Péter székének. Nem ez volt talán az egyetlen, amely sziklaszilárdnak, épnek és rendíthetetlennek bizonyult? Csak egy Leó menthette meg Rómát Attilától és Geiserichtől. Ebben a zűrzavaros és viharos időben, amikor a nyugati népek új közössége kialakult, a Szentszék felmér­hetetlen szolgálatot tett a fiatal egyházaknak. Ez nemcsak kulturális szolgálat volt a felbecsülhetetlen értékű antik örökség megőrzésével, hanem igazi pásztori szolgálat is ezeknek az egyházaknak felépítése és megtartása érde­kében! Ennek az időnek katolikus egyháza, de a későbbi koroké is messzemenően a pápaságnak köszönheti, hogy nem került egyszerűen az állam hatalmába és szabadságát mind a bizánci császárok cezaropapizmusával, mind a germán hercegek egyházukat kisajátító szándékával szem­ben meg tudta őrizni. Ez igazi szolgálat volt az egyház egysége érdekében.
A római primátusnak vannak tehát vitathatatlan érde­mei a Nyugat egyháza egységének megőrzésében a késői ókorban, a korai középkorban és a középkor fénykorában. Ezt semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Másrészt nem szabadulhatunk attól a nyomasztó megál­lapítástól sem, hogy az egységes egyház kiépítése egyre inkább a központosítás és önkényuralom eszközeivel tör­tént. Ennek árát azonban valójában a kereszténység szét­szakadásával fizette meg az egyház, amely az önkény­uralmi rendszerbe és annak kinövéseibe egyre kevésbé tudott beletörődni. Milyen sajnálatos, hogy a kezdetekre visszatekintő, még jókor történő eszmélkedés elől kitér­tek annak ellenére, hogy ezt nagyon sokan követelték! En­nek belátása a Trient utáni egyházban és az ellenreformá­ció pápaságának idején is csak nagyon korlátozott mér­tékben jelentkezett. A hatalom bástyáit lerombolásuk he­lyett minden eszközzel kiépítették. Voltak ugyan erőtel­jes ellenáramlatok – a falakon belül is, Rómában is – gondoljunk csak Contarinire, más bíborosokra és a viterbói körre. Ha túlpolitizált formában is, de tovább hatottak az egyházi alkotmány ősi megfogalmazásai a későbbi gallikánusoknál, az episzkopalistáknál, a febroniánusoknál és végül a katolikus Tübingeni Iskolában, különösen J.A. Möhlernél. A merevség azonban nőtt, jóllehet az újkorban is igen nagy jelentőségűek maradtak a pápaság érdemei a katolikus egyház egysége és szabadsága ügyében, különö­sen az állami önkényuralommal szemben.
A hivatalos katolikus ekklesiológia (az egyházról szóló tanítás) a középkor óta az újkor évszázadain keresztül mindig is a hitvédelem ekklesiológiája volt, vitába szállás az egyházat ért hatásokkal. Vitáztak a korai gallikaniz­mussal és a francia korona jogtudósaival (ezért jelentkezik a hierarchia és különösen a pápai hatalom teológiája és az egyház szervezett birodalomként való értelmezése). Vitáztak a zsinati elméletekkel (a pápai primátus törlésének újbóli jelentkezése). Vitáztak a wyclifi és huszita spiritua­lizmussal (a keresztény üzenet egyházi és szociális jellege). Vitáztak a reformátorokkal (a szentségek objektív jelentése, az egyházi hatalom, a papi rend, a püspöki hivatal és újra csak a primátus fontossága). Vitáztak a janzenizmussal, amely a gallikanizmussal szövetkezett (a pápa tanítói hivatalának különleges hangsúlyozása). Vitáztak a 18. és 19. század állami önkényuralmával és a laikus mozgalmakkal (az egyház, mint minden joggal és eszköz­zel ellátott “tökéletes társadalom”). Mindez teljes követ­kezetességgel vezetett a gallikán- és liberálisellenes előjel­lel lebonyolított első Vatikáni zsinathoz és a pápai primá­tus valamint a pápai csalhatatlanság megfogalmazásához.
Vajon a II. Vatikáni zsinat megfogalmazta volna a pá­pa primátusát és csalhatatlanságát, ha azt az I.Vatikáni zsinat már meg nem fogalmazta volna? XXIII. János nem IX. Pius volt. Az elsővel ellentétben, a II.Vatikáni zsinat egyáltalán nem kívánt új dogmát alkotni. Nyilvánvalóan érvényesült XXIII. János belátása, miszerint az egyház hitének meghirdetésében a régi igazságok új megfogal­mazásai a modern világban nem segíthetnek. Végül is a II. Vatikánum azzal tűnt ki, hogy abban a közösség, communio, összetartozás, egymás iránti elkötelezettség és a szolgálat erősen tudatosult. Ez a tudatosság ellentétben állt az I.Vatikánum többségének rejtett gondolkodásmódjával. Őket régi viszonyok helyreállításának politikai-kulturális­vallásos világa, a romantikus hagyományhűség és a politikai önkényuralom érthető módon befolyásolta.

9. KATOLIKUS ÁLLÁSPONTOK ÉS PROTESTÁNS KÉRDÉSEK

Egyetlen katolikus teológus sincs már, aki naivan azt vél­né, hogy a két vatikáni zsinat fényében a megfogalma­zások bármilyen irányú pontosításával meg lehetne győz­ni a többi keresztényt a pápai primátus kérdésében. Miért nem? Mert nem a gyakorlat mikéntje és annak tényleges határai jelentik a kérdést – hanem egyáltalán a primátus létezései És az igazi nehézségek csak itt kezdődnek! Na­gyon le kellene becsülnie az elsősorban írásmagyarázati és történelmi nehézségeket annak, aki azt gondolná, hogy ezeket egy rövid kis fejezetben ki lehet küszöbölni. Lehetetlent tőlünk se kívánjon senki. Hiszen az I. Vatikánum óta tekintélyes könyvtárra való művet írtak a primá­tus indokolása mellett és ellen. A nehézségeket itt nem tudjuk kiküszöbölni, legfeljebb a kérdések körét tisztáz­hatjuk a kölcsönös jobb megértés érdekében. A jövőben teológiai viták helyett inkább az egyházak további törté­nelmi fejlődése segíthet ehhez bennünket. Valamennyi nehézség három kérdés köré csoportosul, és a soron kö­vetkező mindig feltételezi az előző kérdés megoldását. Megalapozható Péter primátusa? Fenn kell maradnia Péter primátusának? A római püspök Péter primátusának utó­da? Az I. Vatikánum katolikus válaszait és az ezzel kap­csolatos protestáns nehézségeket csak röviden összegez­hetjük. Úgy véljük, hogy mind a katolikus, mind az öku­menikus ügynek szolgálatot teszünk azzal, ha ezt nyíltan és kertelés nélkül tesszük. Szándékunk itt is – a kritika tüzében is – az építés és reméljük, hogy ezt be is tudjuk mutatni.

a) Péter primátusának létezése: az I. Vatikánum az Új­szövetséget nem történelmi, hanem dogmatikai szem­pontból veszi alapul (D I822k). Péter jogi primátusának igazolására egyrészt kizárólag az egyedül Péternek adott elsőbbség ígéretére hivatkozik: “… téged Kéfásnak fog­unk hívni – (ami azt jelenti: kőszikla)” (Jn 1,42), és “Te Péter vagy és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz a mennyekben is.” (Mt Mi.18-19). Másrészt arra hivatkozik a zsinat, hogy a Feltámadott, a legfőbb pásztor és vezető joghatóságát az egész egyház felett egyedül Péternek adta át: “Legeltesd az én bárányaimat, legeltesd az én juhaimat” (Jn 21,15-17).
Történelmi távlatból az írásmagyarázók ma legalább a következőket messzemenően elismerhetnék: Pétert kü­lönlegesen kiemelte a tizenkettő közül az, hogy első ta­núja volt a feltámadásnak (lKor 15,5, Lk 24,34). Hús­véti első tanúságtétele óta az egyház kősziklájának te­kinthető. Továbbá Péter volt a jeruzsálemi gyülekezet ve­zéralakja: legalább az apostoli zsinatig ő vezette gyakor­latilag az ősgyülekezetet és a keresztény szórványokat. Ezt Gal 2,7k erősíti meg, amely bizonyossá teszi a hivatalos megegyezést Péter és Pál között a zsidó- és pogány- misszió felosztásáról. Ha Lukács – Márkkal és Mátéval ellentétben – már evangéliumában meg is kísérli a Betsaidában született és Kapernaumban megházasodott halász Simon nagyon is emberi arcának eszményítését, és ha az ApCsel 1-12 fejezete is hajlandóságot mutat erre, biztosra vehetjük, hogy a misszió kezdetének idején Péter volt a fiatal gyülekezet hajtóereje. Péter teológiájának értelme­zése tekintetében azonban történetileg aligha számolha­tunk Márk evangéliumával (Papias híradása Márkról, mint Péter tolmácsáról, nem tekinthető megbízhatónak), sem a Péternek tulajdonított levelekkel. A kérdéshez óvatosan közeledve Pál leveleiből és az Apostolok Cselekedeteiből annyit megállapíthatunk, hogy Péter a zsidókeresztény­ség képviselője volt, aki barátságosan viszonyult Pál pogánymissziójához. A tizenkettő közül egyedül róla álla­pítható meg bizonyosan, hogy Jeruzsálemen kívül is vég­zett missziói munkát. Antiochiai tartózkodását Gal 2,1 lk (vö. ApCsel 15,7) tanúsítja. Korinthusi tartózkodása is lehetséges (vö. IKor 1,12). Mindenesetre utazásairól bővebb feljegyzés és időbeli sorrend nem található. Mind össze ilyen kevés az, amit Péter ősgyülekezetben való helyzetéről a források alapján fel kell tételeznünk.
Péter helyzetéről az Újszövetség egyházában további pozitív megállapításokat nem tehetünk. Ennek nehézségei abból a tagadhatatlanul létező kérdésből adódnak, hogy vajon Jézus húsvét előtti életével kapcsolatos és Péter helyzetét is érintő tudósításokban mennyire tükrö­ződhetett Péter húsvét utáni jelentősége. Azt aligha vitat­hatná bárki (a húsvéti megjelenés elsősége is összefügghet ezzel), hogy Péter a különösen bizalmas tanítványok egyi­ke volt (Márk 5,37. 9,2. 14,33), sőt a tanítványok szóvi­vője (vö. Mk 8,29. 9,5. 10,28. 11,21), és neve már csak ezért is a tizenkettő névsorának élén jelenik meg (Mk 3,16. Mt 10,2. Lk 6,14. ApCsel 1,13). De mindenek előtt élénk vita folyik három kérdésről: – 1. Az eredeti Simon névhez (Mk 1,16) kapcsolt megtisztelő Kéfás nevet (ara­meus kepha = szikla = Péter), amely állandó kísérőjévé, majd végül tulajdonává vált, maga a történeti Jézus adta-e (a jövő ígéreteként?) vagy az ősgyülekezet (vaticinium ex eventu = jövendölés a történtek alapján?). – 2. Az ara­meus nyelvi jellegzetességek miatt nagyon valószínűleg Palesztinában meghonosodott mondás a Mt I6,l8k (a- melynek feltűnő módon nincs párhuzamos helye), a földi Jézus szava (történelmi helyszíne más is lehetett, nem csak Cézárea Filippi). De adhatta a mondást Jézus szájá­ba az ősgyülekezet is, hogy a névadás továbbfejlesz­tésével vagy a húsvéti kinyilatkoztatás átformált története lévén Simon helyzetének a gyülekezetben tekintélyt sze­rezzen. A válasz messzemenően attól függ, hogyan hatá- rozható meg Jézus utolsó időkbeli igehirdetése és egy lehetséges egyházalapítás kapcsolata. – 3. Vajon Mt 16, 18k igéje Péternek, mint törvényes egyeduralkodónak joghatóságot biztosít-e az egyetemes egyház felett, vagy csupán általánosságban, mint a feltámadás első hitvallójának és tanújának, a tizenkettő szóvivőjének és képvise­lnének, sőt talán vezetőjének kiemelt történelmi helyzetét fejezi-e ki, miközben ő lényegileg a tizenkettőhöz tartozó többi tanítvány szintjén marad. Másik esetben a “szikla” megnevezés Péterre, mint hívőre és hitvallóra, vagy mint apostolra is vonatkozhat. A “kulcsok birtokosa” inkább tekintélyes tanítót vagy tekintélyes vezetőt jelenthet, esetleg mindkettőt. Végül a “kötés és oldás” fegyelmező hatalomra vagy egyházi átokra vonatkozhat, vagy jelent­heti a teljes felhatalmazást Isten országa és a bűn felett, akár általában bírói teljes felhatalmazást. Ez esetben Jn 21,15-17 is Mt 16,18k-hoz hasonló megítélés alá esik.
b) Péter primátusának folyamatossága: az I. Vatikánum Péter primátusából ennek az elsőbbségnek állandó folyamatosságára következtet (D 1824k). Krisztus ezt az egyház örök üdvére és maradandó javára adta, ezért ennek fennmaradása Krisztus rendelkezése szerint is szükséges. Ehhez szentírási helyeket nem idéz, de megállapítja: “Aki tehát azt állítja, hogy Szent Péternek nem az Úr Krisztus rendelése, azaz isteni jog alapján Vannak folyamatosan utódai az egész egyház feletti elsőbbségben…, az közö­sítessék ki”.
Történelmi távlat szempontjából fontos, hogy Péter Antiochia után (vö. ApCsel 15,7. Gal 2,11k) nem kerül említésre. Jakab vértanúságával ellentétben Péter élete vé­géről az Újszövetség semmit sem közöl. Vértanúságának ismeretes volta azonban a János evangéliumához utólag csatolt 21. fejezetből megállapítható. Utód beállításáról semmi híradás sincs. Sem Mt 16,18k, sem Jn 21,15-17, sem Lk 22,32 nem szól közvetlenül Péter utódjáról. Más­részt ezek a Péter halála után keletkezett iratok mélyre­ható érdeklődést tanúsítanak Péter nem csupán átmeneti különleges helyzete iránt. Ilyen érdeklődés pl. Jakab iránt nem mutatható ki.
Ezzel összefüggésben két vitatott kérdés kerül elénk: – 1. Vajon Jakab, aki Péter távozása után nyilvánvalóan a jeruzsálemi gyülekezet élén állt, egyszerűen csak a jeru­zsálemi helyi gyülekezet vezetője volt, miközben Péter­nek, mint az egész egyház vezetőjének alárendeltje ma­radt? Vagy Pétert mint az egész egyház vezetőjét (ha egyáltalán az volt) felváltotta Jakab, az Úr testvére? Ugyanis ezt vezetik le az Apostolok Cselekedetei második feléből (12,17 után) Gal 2,12-ből és kánonon kívüli forrásokból (Ps-Kel Rec I, 17 és Hom 1,20. Ep Petri 1. És Tamás evangéliuma 12. Logion).
– 2. Vajon a Péterről szóló szövegek az alap egyszeri lerakását jelentik-e, vagy az alap tartós funkcióját akarják kifejezni? Vajon tehát a “sziklát” a gyülekezet élete kezdeti időpontjának vagy egyszeri, alapvető alkotóelemének vagy az egyház szilárd­ságát biztosító tartós alapjának kell értenünk? És vajon a “kulcsok birtokosát” vagy a helyettes “pásztort”, mint a későbbi vezetés ősképét vagy a folyamatos teljes felha­talmazás első gyakorlóját kell értelmeznünk?
c) Péter primátusának folyamatossága a római püspök személyében-, az I. Vatikánum (D 1824k) a primátus ál­landó folyamatossága megvalósítását a római püspökök­ben látja. “Mind az, aki ebben a püspöki székben Pétert követi. Krisztus saját rendelése szerint elnyeri Péter pri­mátusát az egész egyház felett … aki tehát azt állítja, hogy … a római püspök nem utóda ennek a primátusnak az közösíttessék ki”. Ennek az igénynek alátámasztására idézik Lyoni Irenaeus (+ 200 körül) bizonyságtételét, aki szerint “minden egyház mindenhol egyetért a római egyházzal a ‘potentior principalitas’ (nagyobb hatalmú elsőbbség) dolgában”. Emellett, Ambrozius egy célzásától eltekintve, csupán az 5. századból származó két bizonyí­tékot hoznak fel, mindkettő római oldalról hangzik el, a 431. évi efezusi zsinat római követe és Nagy Leó ré­széről.
Történelmi távlatból vitathatatlan, hogy a primátusra vonatkozó római igény – függetlenül annak Keleten történő elismerése pillanatnyi állásától – az egyházi veze­tésben legkésőbb I. Leó idejében szilárdan kialakult és világosan megfogalmazódott. Ezen felül a legújabb időkben Péter apostol római tartózkodásának és vértanúságának ténye is növekvő egyetértésre talált mind katolikus, mind nem katolikus történészek között. Ez az egyetértés azon- Imii nem Péter vatikáni bazilika alatt lévő sírjának régé­n/éli bizonyítékán alapszik. Ez katolikus oldalon is nagyon kétkedő fogadtatásra talált a legilletékesebb szakemberek körében. Az irodalmi bizonyítékok viszont na­gyon mély benyomást gyakorolnak. 1 Kel 5k alapján a legnagyobb valószínűséggel feltételeznünk kell Péter és Pál (!) nérói időkben történt római vértanúságának hagyo­mányát (1 Pét 5,13 célzása “Babilonra” = Róma?). Ezt az 1. század végéről származó római tanúságot megerősíti egy kisázsiai a 2. század elejéről: Ignác, Róm 4,3. Na­gyon nehéz lenne kétségbe vonnunk egy hagyomány hite­lességét, amely kb. 95 óta egyértelműen, versenytárs nél­kül és kezdetben minden egyházpolitikai irányzattól mentesen biztosan tartja magát.
A nehézségek tehát nem Péter római tartózkodásának bizonyításánál jelentkeznek. Ezen felül egy római primá­tus indokolásához Péter Rómában bekövetkezett halála nem is lenne feltétlenül szükséges. A nehézségek, amelye­ket világosan és egyszer már előítéletektől szabadon tu­domásul kell vennünk, sokkal inkább a következőkben rejlenek: a monarchikus (egyedül uralkodó) római püspök utódlását rögzítették Péter (ezen a helyen csak feltétele­zett) primátusához, vagyis egy törvényes utódlás össze­kapcsolása egy valamilyen formában meghatalmazásból eredő utódlással. Péter személye (Pálhoz hasonlóan) a római gyülekezet alapítójaként már eleve nem jön számí­tásba, de ennek semmi jelentősége nincs.
A római gyülekezet korai történetét illetően a széles­körű viták ellenére maradtak nehézségek, amelyek még mindig megoldásra várnak. Ezeket itt csak fel kell sorol­nunk a további viták számára. Nem tudjuk, hogy milyen jellegű tevékenységet folytatott Péter Rómában, egyálta­lán vezette-e a római gyülekezetet. Péternél ezt éppoly kevéssé tekinthetjük magától értetődőnek, mint Pálnál. Péter római tartózkodásának és halálának legrégibb és egyben legfontosabb tanúja okozza a legnagyobb nehézségeket egy önállóan uralkodó (monarchikus) utóddal szemben. A római gyülekezetnek a korinthusi gyülekezethez intézett írásában, (amelynek szerzősége Korinthusi Dionysiosz 170 körül Euzebiosznál rögzített kije­lentése szerint Kelemennek tulajdonítandó) egyedülálló szerző sehol sem lép előtérbe. Mindenesetre éppen az első kelemenlevél sem Korinthusban, sem Rómában nem tud monarchikus püspökségről. Ennek ismeretében nehéz len­ne bizonyítani, hogyan lehetett Péter utóda egy monarhikus püspök. Utaltunk már arra, hogy Ignác, aki kis­ázsiai gyülekezetekhez írt leveleiben már hangsúlyosan megszólított monarchikus püspököket, a római gyüleke­zethez írt levelében egy püspököt sem szólít meg. Nem lehet megállapítani, hogy Rómában, első ízben mikor lé­pett elő a püspökök és presbiterek csoportjából monar­chikus püspök. A Péter utódairól szóló híradások – pl. Irenaeus legrégibb római püspöklistája, amely azonban Róma első püspökének nem Pétert, hanem Linust nevezi, akire Péter és Pál a püspöki szolgálatot átruházta vol­na – a 2. századból származó utólagos összeállítások. Lehetséges, hogy ezek esetleg még ismert római neveket is felhasználtak. Adataink a római egyházról és püspökei­ről a 3. század közepe előtti időkig nagyon töredékesek. Időrendben az első pontos keltezés egy római főpap, Pontianus lemondásáról szól, 235. év szeptember 28-án.
A világ fővárosának régi, nagy és tehetős gyülekezete érthető módon kezdettől fogva tudatában volt jelentőségének (vö. 1 Kel), és joggal örvendett nagy tekintélynek (már Róm 1,8 szerint). Ebben nem utolsósorban Péter és Pál tevékenysége is szerepet játszott (Ignác, Róm 4,3) és a gyülekezet erőteljes szeretetmunkája (Ignác, Róm Bevezetés). Ennek ellenére sem a gyülekezet, sem egyes személy részéről hosszú időn keresztül nem jelentkezett a primátus igénye. Az apostoli hagyomány és az apostoli eredetű püspöki székhelyek jelentőségének növekedése a gnosztikusok elleni harcban szükségszerűen magával hozta a római gyülekezet fontosságának növekedését, amely két apostolra is hivatkozhatott, méghozzá a legnagyob­bakra. De még az I. Vatikánumban idézett Irenaeus-szövegben (Adv. Haer. III, 3,1-2) sincs szó a többi egyháznak a római egyházzal való egyetértése valamiféle szerződéses elkötelezettségéről. A római egyház nem egy jogi primá­tus hordozójaként jelenik meg (római püspökről nem esik szó), hanem kettős utódlása miatt a hagyomány legelő­kelőbb őrzőjeként (Irenaeus is hivatkozik Péterre és Pál­ra!). Amennyiben a római egyház hite bizonyított, ezzel az összes többi egyház hite is bizonyítást nyer.
Püspökök, teológusok és eretnekek gyakori levélváltá­sából és római látogatásaikból válik világossá a római gyülekezetnek az a tekintélye, amelyre támaszkodva, Vik­tor püspök a 2. század végén a kisázsiaiakkal húsvét tár­gyában vívott küzdelme során kifejezhette igényeit. Öt követően még határozottabban nyilvánult meg ez az igény I. Istvánnak az eretnekkeresztelés miatt az afrikaiak ellen vívott harcában. Azonban mindketten az egész egyház erőteljes ellentmondásával találkoztak méghozzá koruk legjelentősebb egyházi férfiai részéről, így Viktor püspök Irenaeusz és efezusi Polikrátész, István pedig Ciprianus és Firmiliánusz részéről. A római püspök igénye ilyen mó­don mégis jelentősen előtérbe került, jóllehet igény és elmélet a 2. évezredbe mélyen benyúlóan állandóan meg­előzte a valóságot. Ennek a fejlődésnek vizsgálata során meg kell állapítanunk azt a meglepő tényt, hogy Mt 16, 18k az első évszázadok keresztény irodalmában egyetlen alkalommal sem fordul elő szó szerint, Kelemen első le­velében sem! Az igehelyet első ízben Tertullianus idézi a 2. században, de nem Rómával, hanem Péterrel kapcso­latban. Először csak a 3. század közepén hivatkozik ró­mai püspök, a már említett I.István, a jobb hagyomány érvényesülése érdekében Péter elsőbbségére. És csak a 4. századtól kezdve használatos Mt 16,18k a primátus igény alátámasztására (Miievei Optatus, Hieronymus, Damasus, I.Leo). A keleti írásmagyarázatban még kedvezőtlenebb az eredmény: úgy tűnik, hogy a 8. századig és azután ter­mészetesen továbbra is Mt 16,18k összefüggésében Péter személyes primátusára gondolnak, ha ugyan nem Krisz­tusra (amint részben a nyugati hagyomány is teszi), vagy a hitre értelmezik az igehelyet. Egyértelműen a bűnök bo­csánatára vonatkoztatják Mt 16,19-et, ez azonban magá­tól értetődően nem csak Pétert illeti meg (Vö. Mt 18,18). A Máténál található igehely Rómára vonatkoztatását alig­ha veszik komolyan figyelembe.
Nem akarjuk itt azt a benyomást kelteni, mintha min­dezeket a nehézségeket nem lehetne újra megvitatnunk, és legalább részben feleletet találnunk azokra. Ha azonban mindezekre a kérdésekre, amelyek végül is történelmi kér­dések, választ keresve nem akarunk történelmileg felelős­sé nem tehető hittani alapigazságokhoz menekülni, akkor, ha az eddigi terjedelmes irodalom nem csal, jó kis vesződséget okozunk magunknak a nehézségek leküzdése során. Közben az érvelés nehézségi fokozatai is nyilván­valóvá lettek: a pápai primátus tanának egész tárgykö­réből előbb kell bizonyítani a Péterre vonatkozást (petrinitást), mint a folytonosságot (perpetuitást) és a folyto­nosságot előbb, mint a Rómára (romanitásra) vonatkozta­tást.
Akármilyen álláspontra helyezkedik is valaki, a kato­likus érvelést meggyőzőnek semmiképpen nem tekintő or­todox vagy protestáns teológus, azt az egyet nem tagad­hatja: a szolgálat egy személyben megtestesülő primátusa az egyházban nem szentírásellenes. Bármivel indokolják is, semmit sem találunk a Szentírásban, ami a szolgálat ilyen primátusát kizárná. Az ilyen primátus tehát nem eleve szentirásellenes. Sőt, az ortodox vagy protestáns te­ológus feltehetően még azt is elismerheti: az ilyen szol­gálati primátus a Szentírásnak megfelelhet, mindenesetre akkor, ha megalapozása, gyakorlása, megvalósulása és kezelése a Szentírásnak megfelelően történik. Ezt a fiatal Luthertől Melanchthonon át Kálvinig legtöbb reformátor el is ismerte. Sok ortodox és protestáns teológus ma is elismeri.

10. PÉTER SZOLGÁLATA

Amit a pásztori szolgálatok különleges apostoli utódlásá­ról általánosságban mondtunk, azt Péter apostoli szolgála­tának utódlásával kapcsolatban is figyelembe kell ven­nünk. Akármilyen értékes lehet is egy felmutatható jog­utódlási sorozat történelmi nézőpontja, a döntő nem egy­szerűen ez. A döntő Péter küldetésének és feladatának, ta­núskodásának és szolgálatának lélekben való utódlása. Tegyük fel, hogy akad valaki, aki kétséget kizáró módon igazolni tudja, hogy elődje és elődjének elődje, és így to­vább utódja az egyetlen Péternek. Esetleg még azt is tud­ja igazolni, hogy elődjeinek elődjét, jogait és kötelezett­ségeit ráruházva Péter maga “iktatta” utódjává. Ha azon­ban ez a valaki Péter küldetésének egyáltalán nem tenne eleget, a neki kiosztott feladatot nem végezné el, nem tanúskodnék, és szolgálatát nem teljesítené – mit használna neki, mit használna az egyháznak az egész “apostoli utód­lás”? És fordítva: tegyük fel, hogy akad egy másik, akinek utódlása legalább is a korai időkben nehezen követhető nyomon, “beiktatását” kétezer évvel ezelőtt még csak nem is foglalták jegyzőkönyvbe, de Péter Szentírásban leírt küldetését tovább éli, feladatát és megbízatását elvégzi, teljesíti szolgálatát az egyházban. Bár fontos kérdés ma­radna, de nem másodrendű csupán, hogy ennek az igazi egyházi szolgának a “családfája” rendben van-e? Akkor talán nem volna kézrátétellel véghezvitt elhívása, de lenne kegyelmi ajándéka, a kormányzás kegyelmi ajándéka és ez lényegében elég is lenne.
Amit ezzel mondani akarunk: nem az igény, nem a “jog”, nem az utódlás láncolata a döntő, hanem a végrehajtás, a teljesítés, a cselekedet, a megvalósult szol­gálat. Az emberiséget kevéssé érdekelte XXIII. Jánosnak az egyház, a kereszténység és a világ érdekében tett nagy ökumenikus kezdeményezései idején, hogy mi van az apostoli utódlás láncolatával, tudja-e hivatala törvényességét történelmileg igazolni. Inkább boldogan és meg­könnyebbülten látták: akadt valaki, aki – minden emberi gyengesége ellenére – valóságos sziklaként áll ebben az időben, képes tartást és új összetartozást adni a keresz­ténységnek (vö. Mt 16,18!). Akadt valaki, aki képes hite erejével a testvéreket erősíteni és bátorítani (vö. Lk 22, 32!). Akadt valaki, aki Urához hasonlóan a juhokat önzet­len szeretettel őrizni szeretné (vö. Jn 21,15-17!). Emiatt az emberek nem lettek valamennyien katolikussá. De ösz­tönösen megérezték, hogy Krisztus evangéliuma állt e magatartás és lélek mögött, és azt minden esetben iga­zolta. És ez az igazolás a Péter szerinti szolgálat számára többet jelent, mint bármi más.
Ezzel az írásmagyarázati és történelmi kérdések meg­vitatását nem akarjuk feleslegesnek nyilvánítani. Csak jó megvilágításban, helyes szempontok alapján történjék ez. Katolikus felfogás szerint Péter szolgálatának rendeltetése az egyház egységének őrzése és erősítése, a kőszikla alap és a pásztor szerepének betöltésével. Ezzel ellentét­ben túl nagy, szemmel láthatóan mozdíthatatlan, meg- mászhatatlan és megkerülhetetlen sziklatömb lett a ke­resztény egyházak kölcsönös megértése útjában. Ez a képtelen helyzet nem kevés gondolkodni valót okozhat annak, aki meg van győződve Péter szolgálatának hasz­nosságáról. Egyáltalán hogyan juthattunk idáig? Egysze­rűen a hiányzó ismeretekben, a fejletlen értelemben vagy talán Péter szolgálata ellenfeleinek gonosz nyakasságában rejlik ennek oka? Ezt ma már senki sem meri állítani. Ha nem szabad az egyházszakadás vétkében csak az egyik lelet elmarasztalnunk, nem kerülhetjük meg azt a kér­dést: miért fordult lényegében visszájára Péter szolgálata? Nem azért is és különösen azért, mert Péter szolgálata – nagyon különböző történelmi okokból és valóban nem egy valaki vagy akár több ember gonosz szándékából – az emberek előtt egyre inkább úgy mutatkozott be, mint Péter hatalma? Arra a hosszú folyamatra utaltunk, amely a pápaságot világhatalommá tette.
Az előzőkben rámutattunk arra, hogy másképpen is történhetett volna! Bárhogyan állhatott volna az egyház­ban Péter folyamatos szolgálata isteni vagy emberi felha­talmazásának írásmagyarázati és történelmi indokolása, mégis lehetséges lett volna – és a Konstantinus előtti idő egészen nyitott volt efféle elgondolásra -, hogy a római gyülekezet, amelynek püspökével együtt egészen rendkí­vüli adottságai és lehetőségei voltak a szolgálatra, a lelki felelősség értelmében igazi pásztori primátusra töreked­jék, belső vezetéssel és cselekvő gondoskodással az egész egyház javáért fáradozzék. Ez az után alkalmassá tette vol­na arra, hogy általános egyházi közvetítő és legfelsőbb egyeztető szék legyen. Egy önzetlen szolgálat “primátusa” lehetett volna az egyház Ura előtti felelősséggel és aláza­tos testvériséggel, mindenkivel szemben. Primátus, nem a római imperializmus szellemében, hanem az evangélium szellemében!
Krisztus egyházának veszendőbe ment egységére és a katolikus egyházon belüli sokféle megmerevedésre te­kintettel valósággal feltör a kérdés: ettől az uralkodó pri­mátustól van visszaút (és éppen ezért előre!) a régi szol­gáló primátushoz?
1. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a pápai hatalom fejlődésének virágkorát mindig újra a külső meg­aláztatás és hatalom korlátozás ideje követte. De a lelki ha­talomról önként is le lehet mondani: ami politikailag, egy- házpolitikailag is értelmetlennek látszik ugyan, de egyhá­zon belül ajánlatos lehet! Eléggé meglepő és a reménység nagy jele, hogy ez valóban meg is történik. Különben hogy más példát, mint VI. Adorjánt vagy II. Marcellust ne is említsünk, mert ők koruk kedvezőtlen volta vagy hamar bekövetkezett haláluk miatt nem tudtak megbirkózni történelmi feladatukkal – nem jöhetett volna hatalmuk tu­datában levő pápák sora után egy Nagy Gergely és azután ismét XXIII. János, az I.Vatikánum után pedig egy II.Vatikánum.
A hatalomról való lemondás nélkül az egymástól el­szakadt keresztény egyházak újraegyesítése éppen úgy le­hetetlen, mint a katolikus egyház radikális megújulása az evangélium szerint. A hatalomról való lemondás minden egyéb, csak természetes nem. Ugyan miért mondana le valaki, egy tekintélyes ember, egy intézmény arról, amije van – méghozzá számba vehető ellenszolgáltatás nélkül? A hatalomról lemondani valóban csak az képes, aki meg­értett valamit Jézus evangéliumából és a hegyi beszédből, aki megértett valamit a “szelídek” boldogmondásából, akik örökölni fogják a földet. És a “békét teremtőkről” (Mt 5,5- 9), akik az elvett alsó ruha mellé a felsőruhát is odaadják, és a megkívánt egy mérföldnyi út helyett kettőt tesznek meg a másikkal (5,40k), és azt cselekszik az emberekkel, amit szeretnének, ha azok velük cselekednék (7,12).
Kérdés, vajon az igazi Péter felismerte volna magát azon a képen, amelyet róla alkottak? Nem csak azért nem, mert élete végéig inkább egyszerű halász volt, mintsem apostolfejedelem. Emberhalász lett, aki Urát követve szolgálni akart. Ezen felül valamennyi evangélium egybe­hangzó híradása szerint egy másik oldala is volt, amely a mindig újra hibázó, célt tévesztő, kudarcot valló, a na­gyon is emberi Pétert mutatja. Majdnem botrányos, aho­gyan Péter elsőbbségének három klasszikus szövege min­degyike mellé éles ellenpont csatlakozik, amelynek sötét, kemény hangzása csaknem túlharsogja, de mindenképpen egyensúlyban tartja a magas felhangot. A három nagy igé­idnek három súlyos eltévelyedés felel meg. És aki számot tart az ígéretekre, nem kerülheti el, hogy a három eltéve­lyedést is magára vonatkoztassa, hiszen azok az ő számára mindenesetre kísértések. És ha az ígéretek díszítő frízként arany alapra írt nagy fekete betűkkel körbeveszik a Szent Péter templomot, akkor tulajdonképpen a félreértések el­kerülése érdekében fekete alapon arany betűkkel az “ellentételeknek” is mellettük kellene állniuk. Az a nagy Gergely, akit ebben a templomban temettek el, nem érezte volna ezt éppen úgy, mint XXIII. János?
Az első kísértés (Mt 16,22 után következik Mt 16, 18k): ha valaki az Úr fölé emelkedik, a Mestert fölénye­sen oldalára vonja, jobban tudja, mint ö, hogy mit kell most tennie és mi a folytatás. Diadalút ez, amely elvezet a kereszt mellett! A dicsőség teológiájának (teologia gló­riae) mindent jobban tudó ötletei bizony emberi gondo­latok, amelyek szöges ellentétben állnak azzal, amit Isten gondol és akar. Ez egyenesen a kísértő, a Sátán kegyes teológiája. Ha Péter magától értetődőnek találja is, hogy az ő gondolatai Isten gondolatai, és ha ezen a módon – talán anélkül, hogy észrevenné – Mt 16,16 hitvalló­jából 16,22 szerint a hit félreismerőjévé válik, mert ahe­lyett, hogy Isten pártjára állna, az ember pártjára áll. Ezek után az Úr hátat fordít neki, keményebb nem is lehetne a szó, amely éri: “Távozz tőlem. Sátán, botránkoztatsz en­gem, mert nem az Isten szerint gondolkodol, hanem az emberek szerint” (16,23).
A második kísértés (Lk 22,34 után következik Lk 22,32): különleges helyzet és különleges képesség külön­leges felelősséggel jár. Éppen ez nem zárja ki azonban a próbatételt és kísértést: itt is megjelenik a Sátán, aki Jézus minden tanítványát kikérte, hogy megrostálja őket, mint a búzát. Péter hite nem ingadozó. Amint azonban öntuda­tosan úgy véli, hogy hűsége magától értetődő, és hite há­borítatlanul szilárdan áll, baj van. Baj van, amint nem em­lékszik már arra, hogy Urának imádsága tartja őt, és a hi­tet a hűséggel együtt mindig újra és újra meg kell kapnia. Baj van, amint készségét és harcba indulását saját teljesít­ményének tulajdonítja. Baj van, amint az előbbiek követ­keztében magabiztossá válva túlbecsüli önmagát és nem az Úrba helyezi teljes bizalmát. Akkor elérkezett a taga­dás kakaskukorékolásának órája. Akkor az ember nem is­ meri már Urát, és képes őt nem csak egyszer, hanem há­romszor is, ami azt jelenti tökéletesen megtagadni: “Mon­dom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg há­romszor le nem tagadod, hogy ismersz engem.”
A harmadik kísértés (Jn 21,15 után 21,20kk követ­kezik): Péterhez, aki az Urat háromszor megtagadta, há­romszor hangzik a kérdés a szeretetről: “Jobban szeretsz engem, mint ezek?” Csak így, csak ezzel a feltétellel, míg Jézust szeretetben követi, őrzi a bárányokat, legelteti a juhokat, kapja újra kezébe a gyülekezet vezetését. Az a Péter azonban, aki nem Jézusra tekint, az a Péter hátra fordul, a másikat nézi, aki őt a szeretetben mindig is felül­múlta. Nem helyénvaló kérdésére, hogy mi a másik hely­zete, mi történik majd vele, olyan választ kap, amely álta­lános pásztori megbízásával ellentétben állni látszik: “Mit tartozik rád?” Tehát vannak dolgok, amelyek nem tartoz­nak Péterre. Ha bármikor nem saját feladatával törődik, ha előfordul, hogy mindent ő akar intézni, ha bármikor nem veszi észre, hogy vannak sorsszerű dolgok, ame­lyekben neki nincs illetékessége, ha bármikor elfelejti, hogy van olyan különleges kapcsolat Jézussal, amely nem rajta keresztül jött létre, ha bármikor akadályozni pró­bálja, hogy az ő útja mellett mások más úton járjanak, meg kell hallania a szót, amely őt szükségszerűen érzé­kenyen érinti, de mégis újra Jézus követésére szólítja: “Mit tartozik rád? Te kövess engem!”
A kísértés nagysága megfelel a küldetés nagyságának. És ki tudná felmérni a felelősség, a gond, a szenvedés és a szükség roppant nagy terhét, amely Péter szolgálatára ne­hezedik, ha valóban kőszikla, kulcsok hordozója, és pász­tor akar lenni az egyetemes egyház szolgálatában? Hiszen a/ok az idők jócskán elmúltak, amikor Luther idejében X. Leó állítólag azt mondta: mivel Isten adta a pápasá­got, azt élvezni is lehetett. Ehhez a szolgálathoz kapcso­lódó minden fáradtság és szomorúság, minden meg nem értés és saját alkalmatlanságunk közepette milyen gyakran megfogyatkozik a hitünk (Lk 22, 32), csődöt mond a szeretetünk (Jn 21,17), és elhalványul reménységünk, amikor a pokol kapuival kerülünk szembe (vö. Máté 16,18)! Ez a szolgálat minden más szolgálatnál jobban, napról napra újra az Úr kegyelmére szorul. Ez a szolgálat testvéreitől is sokat, nagyon sokat várhat, sokkal többet, mint amennyit többnyire megkap, és amivel nincs kisegítve. Nincs szüksége talpnyaló szolgalelkűségre, bírálatnélküli hódolatra, szenvelgő istenítésre. Ezzel szemben szüksége van: naponkénti imádságra, méltányos közreműködésre, előrevivő bírálatra és alakoskodás nélküli szeretetre.
Talán az ortodox és protestáns keresztény is át tudja érezni némileg, hogy a katolikus ember meggyőződése sze­rint az egyházban és talán a kereszténységben is hiányoz­nék valami, ha Péternek ez az egyház számára nem lé­nyegtelen szolgálata hirtelenjében eltűnnék. Van valami nagyszerű ebben a szolgálatban, ha azt a Szentírás fényé­ben józanul és érzelmek nélkül annak értjük, aminek len­nie kell: az egyetemes egyház szolgálatának! A szolgálat egész bibliai fogalomtára szétrobbantja az I. Vatikánum jogi kategóriáit! Ez a szolgálati primátus több mint tisz­teletbeli elsőbbség (primátus honoris), amelyet a szol­gálat egyházában senki sem adhat, és amely passzivitá­sával nem is segíthet senkinek sem. Ez a szolgálati pri­mátus azonban több is, mint jogi elsőbbség (primátus iurisdictionis), ami puszta erőszaknak és hatalomnak te­kintve alapos félreértés lenne és elnevezését szó szerint véve, éppen a legdöntőbbről, a szolgálatról hallgatunk, ha talán nem is tagadjuk meg. Péter szolgálatát a Bibliának igazán megfelelően szolgálati primátusnak, lelkipásztori primátusnak (primátus servitii, primátus ministerialis, primátus pastoralis) nevezzük!

11. PÁRTPROGRAMOK NÉLKÜL

Ma még senki sem tudja, hogy milyen lesz Péter szolgá­lata vagy egyáltalán az egyház diakóniai felépítése (struk­túrája), és végül milyen lesz az egymástól elszakadt egy­házak újraegyesülése a jövőben. A jelenlegi nemzedék fe­ladata az, hogy megtegye, amit megtehet. Befejezésül utalnunk kell még valamire: történelme alapján minden egyháznak vannak sajátosságai – azt mondhatnánk ez a “specialitása” -, amelyeket a többiek ebben a formában nem fogadnak el. Nos, ez a katolikusok esetében éppen a pápa. De ezzel nem állnak egyedül! Az ortodoxoknak is van “pápájuk”: a “hagyomány”. A protestánsoké pedig a “Biblia”. És végül a szabadegyházaké a “szabadság”. De amint a “pápaság” a katolikusoknál nem azonos egysze­rűen Péternek az Újszövetségben foglalt szolgálatával, úgy az ortodoxok “hagyománya” sem azonos egyszerűen az apostoli hagyománnyal, a protestánsok “Bibliája” sem azonos egyszerűen az evangéliummal, és a szabadegyhá­zak “szabadsága” nem esik egybe Isten gyermekeinek sza­badságával. A legjobb jelszóval is vissza lehet élni, ha pártprogrammá válik, és annak zászlója alatt azután harcba szállnak az egyház feletti hatalomért. Ezt a “párt­programot” legtöbbnyire összekötik egy vezető nevével, és a program jegyében a többieket ki kell zárni az egyetlen egyházból.
Korinthusban is voltak pártok. Ezeknek is megvolt a programjuk – amelyeknek részleteit nem ismerjük – , egy vezető személyiséghez kapcsolódtak, őt ünnepelték, és a többiek fölé emelték, miközben a többiek tekintélyét el­vitatták. “Azt a hírt kaptam rólatok, testvéreim, Khlóé em­bereitől, hogy viszálykodások vannak közöttetek. Úgy ér­tem ezt, hogy mindenki így beszél köztetek: Én Pálé va­gyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé” (1 Kor 1,1 1kk). Ha megengedhetnénk magunknak ezen a ponton egy anakronizmust, a katolikusokat kétségtelenül Kéfás pártjával azonosítanánk, aki primátusa révén a kulcsok és pásztor hatalmával mindenki mással szemben követőit teszi a jogok birtokosává. Az ortodoxok annak az Apollósnak pártja lennének, aki a görög gondolkodás nagy ha­gyományaiból merítve a kinyilatkoztatást mindenki más­nál szellemesebben, tartalmasabban, mélyebben és “iga­zabbul” magyarázza. A protestánsok bizonyára Pál pártja lennének, aki gyülekezeteik atyja, a jellegzetes apostol, Krisztus keresztjének egyedülálló hirdetője, aki többet munkálkodott, mint az összes többi apostol. És végül a szabadegyházak lennének talán Krisztus pártja, akik más egyházak minden kényszerétől, tekintélyétől és hitvallá­sától megszabadulva egyedül Krisztusra, mint egyetlen Úrra és Mesterre támaszkodnak, és ebből alakítják ki gyü­lekezeteik testvéri életét.
És ki mellett döntött Pál? Biztos, hogy Péter mellett, mivel mégis csak Kéfás a szikla, amelyre az egyház épült? Pál azonban semmit sem szólva átlép Péter nevén, és ugyanolyan tapintattal teszi ezt Apollósnál is. Az a bá­mulatos azonban, hogy saját párthívei magatartását is helyteleníti. Nem akarja, hogy gyülekezeti csoportok egy emberen csüngjenek, célkitűzéseik középpontjába egy embert állítsanak, aki nem feszíttetett meg értük, és nem keresztelték őket annak nevére. Pál hozta el a keresztséget a korinthusiaknak. De nem az ő nevére, hanem a megfe­szített Krisztus nevére keresztelték meg őket, és akinek a nevére megkereszteltettek, ahhoz is tartoznak. És ezért, bár Pál alapította a gyülekezetet, még az ő nevével sem szabad pártot elnevezni.
Ebből látjuk, hogy Péter szolgálata – bármilyen szik­laszerepet tölt is be az egyház, az egyház egysége és egyben tartása érdekében -, mégsem lehet egyenesen meg­különböztető feltétele annak, hogy hol van egyház. Bár­milyen jó vezérfonala is az egyháznak a hagyomány, mint a folyamatosság és állandóság jele -, nem válhat választóvonallá, amelynek túloldalán az ortodoxia helyeit csak távtanítás lehet.

Ha az egyház hitének és hitvallásá­nak alapja mégannyira is csak a Biblia lehet, nem válhat azoknak a köveknek bányájává, amelyeket nem építésre, hanem megkövezésre akarnak használni. És ez még nem minden! Az sem megoldás, ha apostolok helyett közvet­lenül Krisztusra hivatkozik valaki. Éppen ezekre érvé­nyes: “Hát részekre szakítható-e Krisztus?” (IKor 1,13). Éppen Krisztust, az Urat nem szabad arra használni, hogy pajzsa legyen egy pártnak, amely így akar ostromot indí­tani egy és ugyanazon egyházban mások ellen!
A Biblia segítséget nyújtó és szabadító evangéliuma, az eredeti bizonyságtétel hűséges hagyománya, Péter szol­gálata, mint önzetlen pásztori szolgálat az egyházban, test­vérek szabad összegyülekezése a Lélek vezérletével – ez mind jó, ha nem kizárólagosan értelmezzük, ha nem for­dítjuk a többiek ellen, ha Krisztus szolgálatában áll, aki Ura az egyháznak és mindannak, amit az egyház jelent, és ami az egyházhoz tartozik. Végeredményben egyik egy­ház sem ítélkezhet önmaga felett. Az Úr ítéletének tüzébe kerül mindegyik. Akkor majd napvilágra kerül, hogy sajátos alakjában, sajátos hagyományában, sajátos tanítá­sában mi a fa, széna és szalma vagy arany, ezüst és drá­gakő, mi múlik el értéktelenül, és mi marad meg, mi állja meg a próbát (vö. lKor3, 12-15).

EGYHÁZ A VILÁGBAN

1. FELEMÁS VILÁG

Van az egyháznak jövője? Jelene mindenesetre van, és ezért a jelenért semmiféle jövő nem nyújthat vigasztalást. Az egyház jelene a világban való jelenlét. Különböző szempontokból mindig újra hangsúlyoznunk kellett, hogy a tényleges egyház nem egyféle eszményi, szent, örök közbülső valami, amely valahol Isten és emberek között lebeg. A tényleges egyház az Isten emberekből álló egy­háza a világban, a világért.
Az első nemzedékek egyházának eszkhatologikus fel­fogása (amelyet a késői zsidóság szellemisége is megha­tározott) a világgal kapcsolatban túlnyomórészt elutasító volt, hiszen ők Isten uralma beteljesedését a legközeleb­bi időkre várták. “E világ”, ez az “eón” Pál, János és az Újszövetség számára messzemenően veszedelmes hatal­masság, amelyben a bűn és halál erői uralkodnak, amely­ben az ördögi gonosz befolyása és hatalma érvényesül. A “test” és a “sötétség” embere minden kívánságával és vá­gyával a világ hatalmába és fogságába került. Képtelen ar­ra, hogy elesettségéből magát kiszabadítsa és megváltsa. Az egyház csak feszültséggel teljes, elutasító viszonyban állhat a bűn és halál sötét, vészterhes, ördögi világával, amely szemben áll Istennel, és ezen az úton vesztébe ro­han. A világ bölcsességével szembe kell állítania Isten bölcsességét, amely Krisztus keresztjének “bolondságá­ban” nyilvánul meg. A világ lelkével szembe kell állítania az Istenből való Lelket. Semmiképpen sem lehet e világ­hoz hasonlóvá. Ezt a világot az egyház nem szeretheti. Szemben áll azzal, mint ebből a világból az utolsó idők üdvösségre elhívott gyülekezete, mint Isten választott né­pe, mint a Szentlélek szent temploma, mint Jézus Krisztus tiszta teste.
És mindezek ellenére ez is egyik oldala csak a világ újszövetségi értelmezésének. Az első nemzedék egyháza a kumráni gyülekezettel ellentétben, nem húzódik vissza a világból. Jelszava nem egyszerűen ellenségeskedés a vi­lággal szemben, nem elkülönülés a világtól, nem mene­külés a világból! Ellenkezőleg: ez a fiatal egyház felfede­zi, hogy újra visszaküldték a világba, hogy mint az üd­vösség gyülekezetének válogatott csapata, teljesítse fela­datát a világban és a világon. Mint Isten új népe kapott küldetést a világba, hogy az embereket a sötétségből vilá­gosságra. a bűnből üdvösségre, a halálból életre hívja. Hirdetnie kell a világ megmentésének és az eljövendő megváltásnak, Isten elérkezett és hamarosan beteljesedő uralmának boldog evangéliumát. Emberekhez forduló szeretetével kell tanúságot tennie Isten szeretetéről, aho­gyan az Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá vált. Így azu­tán ennek az egyháznak igehirdetésében félreérthetetlenné válik, hogy ezt a vészterhes világot, amely elhagyta őt, Isten sohasem hagyta el. Teremtett világát, amely elbu­kott, Isten mégsem engedte végleg elbukni, és mint el­veszett is az Istenhez tartozó világ maradt, hogy most az egyház Krisztusban haza vigye Istenhez. A világ Istenhez tartozását, a Teremtőtől kapott jóságát a gonosz sohasem tudta megszüntetni és megsemmisíteni. A “mindenséget” – így nevezi a kolosséiakhoz és az efezusiakhoz írt levél és János előszava (prológusa) is nagyon pozitív hangsúllyal – Isten már eleve Krisztusban és Krisztusra nézve teremtette. Ezt a “mindenséget” egyesíti Krisztus újra, és saját uralma alatt Istenhez vezeti, hogy az utolsó idők új teremtésében a beteljesülést és a teljes szabadságot meg­találja. Ebben az Isten kegyelmével körülvett világban kell az egyháznak, mint az üdvösség utolsó időkbeli gyü­lekezetének, mint Isten népének, a Lélek templomának, Krisztus testének a szolgálat feladatait azok mindenféle alakjában betöltenie.
A világ így az egyház számára lényegében a világos­ság-sötétség felemás kétértékűségében létezik. A mulan­dóság értéktelen világa, de ugyanakkor a Teremtő által fenntartott jóság és az utolsó idők rendeltetését hordozó világ. A gonosz, a bűn és a halál uralmának tere ez, a – mely foglyul akarja ejteni az embert, de egyben mégis az Isten által jónak teremtett, kezéből ki nem ejtett és meg nem tagadott világ, a teremtés Krisztusban kiengesztelt és megmentett világa. Ez az ember élettere, ezt kell minden erejével értelmesen alakítania. Ezzel a felemás világgal áll szemben az egyház a maga végső szabadságával. Nem függ a világtól, de nem is menekül abból. Nem martaléka a világnak, de nem is esküdt ellensége annak. Igenlés az elutasításban és elutasítás az igenlésben, ellenszegülés az odaadásban és odaadás az ellenszegülésben! Az egyház Isten gyermekeinek ezzel a királyi szabadságával mutatja meg a világtól való belső távolságtartását, mivel a világ messze szakadt Istentől. Ugyanakkor megmutatja minden­re kiterjedő teljes elkötelezettségét a világ iránt, amelynek az a rendeltetése, hogy Istené legyen.

2. AZ EGYHÁZIASODÁS ÉS ELVILÁGIASODÁS FESZÜLTSÉGÉBEN

Az első nemzedék egyháza számára a világi társadalom­mal, csoportosulásaival és intézményeivel, civilizációjával és kultúrájával való kapcsolat nem vált teológiai kérdéssé. Olykor-olykor azonban kérdéssé vált a tényleges maga­tartás, így pl. a felsőbbségnek való engedelmesség. A vi­lág küszöbön álló “elmúlásával” számoló közösségnél világ “formálása” mai értelmében egyáltalán szóba sem jött. De az Újszövetség későbbi iratai megmutatják, hogy n második nemzedék már másképpen rendezkedik be a világban, sőt másképpen is kell berendezkednie, és ennél fogva előtérbe kerül a keresztény ember “szolgálata a vi­lágban”. Itt már színre lépnek a “világ keresztény formá­lásának” problémái, amelyeket – minél későbben kerül sor azokra, annál sürgetőbben – egyszer csak meg kell oldaniuk a világi hivatások területén, a szellemi és kultu­rális alkotásokban, a gazdasági, szociális és politikai élet­ben.
Az első három században az egyháznak alig volt le­hetősége arra, hogy a világgal szemben felismert elköte­lezettségét társadalmilag érvényesítse. Az üldöztetések idején következetesen elhatárolta magát minden világi te­rülettől, sőt részben kifejezett ellenséges indulatot muta­tott a világgal szemben. A “konstantinuszi fordulat” a vi­lághoz fordulást jelentette társadalmi, kulturális és politi­kai tevékenység tekintetében. Ez eredményezte az elvilágiasodott világnak azt az egyháziasodását, amelyről az előző fejezetekben gyakran szóltunk. Az egyházban ma még mindig panaszkodnak a világ elvilágiasodása miatt, és nem tudnak beletörődni ennek különböző területeken megmutatkozó következményeibe. Ilyenkor elfelejtik, hogy az újkor szekularizálódási folyamata alapjában véve csak következménye annak az egyháziasító folyamatnak, amelynek tetőzése és dialektikus fordulópontja a közép­kor fénykora volt. így hát az egyház ma egy messzeme­nően szekuláris társadalomban él. Elvilágiasodott világ­ban, amely bár keresztüljutott az elvilágiasodáson, mégis megtartott lényeges keresztény hatásokat, felismeréseket és külsőségeket, ezeket továbbfejlesztette és átalakította (pl. a természeti erők megszabadítása a mögöttük elkép­zelt istenektől, mitológiátlanítás, az emberi munka értéke, sorsszerű-ciklikus világkép leváltása a történelmi gon­dolkodással, amely az emberi felelősséget és a világ megváltoztatásának lehetőségét is magába foglalja).
Messze meghaladná könyvünk célkitűzését, ha ki akar­nánk fejteni, mit jelent az egyház számára a világivá vált világban élni.
Itt nem tudjuk kifejteni, milyen gondokat és esélyeket, új veszélyeket és nagy lehetőségeket jelent az egyház számára az, hogy az emberré válás világi világá­ból hiányzik a Felfoghatatlan ragyogása. Az ember ugyanis maga építi, alakítja és alakítja át magának saját világát. Ez a világ – különösen a természettudomány ma­teriális világa, de egyre inkább a biofizika és genetika, a pszichológia, a szociológia és a gazdaságtudományok bi­ológiai és antropológiai világa is – jelenségek és funk­cionális összefüggések zárt rendszerét képezi. Ezek meg­tapasztalhatok, kiszámíthatók, kísérletek tárgyává tehetők, alkalmasak következtetések levonására, és az eseménye­ket befolyásoló műveleteket lehet végezni rajtuk. Zárt rendszer, amelyben az Isten, nemcsak hogy nem szerepel, hanem egyenesen zavarná az egyes jelenségek létrejötté­nek magyarázatát és az azokkal végzett műveleteket. Za­varná továbbá a művészetek, a jog, a társadalmi élet és a kultúra valamennyi szakterületének tényleges felépítését, amelyet teljes egészében világi módon maguk az emberek terveznek, szerkesztenek, és valósítanak meg és már nem csak vallásos felfogásból és vallásos célkitűzéssel vezet­nek le. Végül ez a világi világ teljes egészében csak, mint egymás mellett élő és ható többféle nézet világa tud egy­általán létezni … Nemcsak az egyházról szóló tanítást (ekklesiológiát), hanem az egész teológiai tudományt és ezen belül különösen az emberről, a teremtésről és az Is­tenről szóló tanítást érinti ez a kihívás. A teológiának újra sürgősen végig kell gondolnia, hogy ennek az új világnak mit tud mondani az emberről, a természetről és Istenről.

3. SZOLGÁLAT A VILÁGÉRT

Ha az egyháznak jelenbeli feladatai teljesítésében segíteni akarunk, akkor előnyben kell részesítenünk a társadalom tudományi, pszichológiai és történelmi elemzéseket, és nem kevésbé érvényesítenünk kell ezek lelkipásztori és erkölcstani alkalmazását. Ennek érdekében még mindig alapvető feladatunk annak teológiai vizsgálata, hogy ere­detét tekintve és lényegében mi az egyház. Bizonyosan központi jelentőségű, hogy az egyháznak van jelene, és vállalja jelene kihívásait és azok elől sem romantikus, sem konzervatív, sem utópisztikus gondolkodással nem tér ki. Hiszen a jelenlegi világ az a hely, és most van itt az óra, amelyben küldetését be kell töltenie. És így a mindig új világórát figyelembe véve nem is kerülheti el az állandóan új aggiornamentót, a kor követelményeihez való igazítás elméletét és gyakorlatát [‘aggiornamento’ lásd XXII1. Já­nos pápa zsinati programját. Fordító]. Ez az aggiorna­mento azonban divathoz való alkalmazkodássá, nyílt ten­geren céltalan hányódássá válik a változó szelek hatására, ha nincs eredetéhez horgonyozva, ha nem Jézus Krisztus evangéliuma kormányozza, amely az egyház létének alap­ja. Ezért kell az aggiornamentónak mindig újra reform­nak, az eredeti formához és eredeti lényeghez való vissza­térésnek lennie. És mivel a jelent csak az eredet figyelem­bevétel lehet helyesen szemlélni és megítélni, azt gondol­tuk. hogy akkor cselekszünk igazán időszerűen és korsze­rűen, ha valamennyi kérdésben mindig újra az Újszövet­séghez nyúlunk vissza, hogy abból tanuljuk meg: mi lé­nyeges és mi lényegtelen a ma egyháza számára.
Az evangélium oldaláról nézve az egyháznak a vi­lággal való kapcsolatát, számára alapjában véve csak egy a lényeges: a szolgálat a világért. Ha először negatív szempontból akarjuk körülírni a szolgálatot, itt is az ural­kodással állítjuk szembe. A szolgálat éppen nem azt je­lenti, hogy minden világi kérdésbe – a gazdasági, poli­tikai, szociális, kulturális, művészeti, tudományos életbe – ahol ma már csak a szakember illetékes, belebeszéljünk és parancsolgassunk. A szolgálat azt jelenti, hogy bizonyos körülmények között kifejezetten tartózkodva hallgatunk, elismerjük, hogy nem értünk hozzá és nem is szükséges értenünk hozzá, mert a mai világban itt egyszerűen mások illetékesek. A szolgálat azt jelenti, hogy bátran lemon­dunk olyan társadalmi, hatalmi pozíciók védelméről, ame­lyeket a történelem jó vagy rossz indulata ugyan az egyháznak juttatott, amelyek védelme azonban ma vissza­vonhatatlanul meghaladott, és legjobb esetben csak egy­házellenes érzelmek ébresztésére vagy fokozására alkal­masak. A világért való szolgálat tehát lemondás a világ feletti uralkodásról, lemondás a hatalmi politikáról, a vi­lág vezetésének igényéről, világi tekintélyről, kiváltsá­gokról, különleges jogokról.
És mit jelent az egyház szolgálata a világért pozitív szempontból? Jobb lenne, ha nem használnánk túl nagy szavakat. Azok megint túlságosan könnyen többet tulaj­donítanak az egyháznak, mint amennyit az teljesíteni tud. Az egyház a világ nagy problémáit nem tudja “meg­oldani”: sem az éhínséget, sem a népességrobbanást, sem a háborút, sem a hatalom névtelenségbe burkolódzását, sem a faji kérdést … Amit tenni tud, azt szeretnénk sze­rényen ezekkel a szavakkal megfogalmazni: a világ érde­kében tud jelen lenni mindezekben a problémákban.’ És mikor van jelen az egyház a világ érdekében?
Akkor van a világ érdekében jelen az egyház, ha min­denekelőtt egész egyszerűen tisztában van azzal, hogy mi van a világgal valójában. A világ minden tudománya elle­nére sem tudja, honnan jön, hol áll, hova tart. A világ azt sem tudja, hogy végül is mi a helyzet Isten és ember, üd­vösség és kárhozat dolgában. Az egyház hite révén tudhat arról, hogy Istene a világnak is Istene, és hogy a világ Is­tenben vette kezdetét, és feléje tart. Az egyház tudhatja, hogy az egy Isten az egész emberiséggel kötött szövetsé­get, Jézus Krisztus nemcsak az egyházért halt meg és tá­madott fel, hanem az egész világért. Ennek következtében Isten mindent átfogó irgalmassága ragyog a világ csillo­gása és nyomorúsága felett is. A világ érdekében csak azért képes az egyház igazán jelen lenni, mert a Jézus Krisztusban való hit által tud a világ kezdetéről, útjáról és céljáról, lehetőségeiről és határairól. Az egyház ajándékul és ennek következtében feladatul is kapta, hogy fogé­konysággal, bírálatot gyakorló szabadsággal és átfogó jó­sággal olyannak lássa és értse a világot, amilyen az a való­ságban.
Akkor van a világ érdekében jelen az egyház, ha kap­csolatot tart a világgal. Éppen azért, mert a világot olyannak ismeri és érti amilyen, teljesen lehetetlen elkü­lönülnie attól. Egészen bizonyosan nem lehet egyszerűen egyforma a világgal, mert akkor maga is világgá lenne, és ezzel lemondana arról a különleges szolgálatról, amelyre elhívást kapott. Miután azonban tud az egy igaz Isten ke­gyelméről, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, már eleve egészen mély kapcsolatot tart a vi­lággal. Az egyház a világgal együtt alkotja az emberek egész világát, amely egészében bűnös ugyan, de egészé­ben rátalált Isten irgalmára. Meg tudna hát valaha is fe­ledkezni az egyház a közös bűnről és a közös kegyelem­ről? Az egyház nem zárkózhat gettóba a világ elől, és nem folytathatja saját életét a “splendid isolation” előkelő el­szigeteltségében. Sőt inkább a világ rendelkezésére kell állnia, hitet kell tennie mellette, részt kell vennie baja­iban és reményeiben. Segítenie kell, ha valamire merészen vállalkozik, de akkor is, ha kudarcot vall. Az el nem köte­lezett, részvétlen egyháznak nincs joga arra, amit a szere­tetben elkötelezett egyház megtehet, hogy ellenálljon és ellentmondjon, ha Jézus Krisztus evangéliuma ezt kíván­ja, és így mindig újra kitartson a világ mellett. Az egyház ajándékul kapta és ezáltal feladatául is lett, hogy jelen legyen a világban, a világ oldalán álljon, és kitartson a vi­lág mellett. Szolidárisnak kell lennie azzal gondolkodás­ban, beszédben és cselekvésben. De még ez a szolgálat sem elegendő.
Akkor van a világ érdekében jelen az egyház, ha elkö­telezett iránta. Ha valóban összeköttetésben van a világgal, akkor ez nem merülhet ki lekötelező jó szándékban és lekötelező nyájas szavakban. Akkor ez nem csak tétlen, többé-kevésbé békés együttélésben nyilvánul meg. Akkor ez az együttélés egyre inkább egymásért éléssé válik. A világ iránti megértés az egyház részéről terméketlen, el­kötelezettsége haszontalan lenne, ha nem vezetné cselek­vő közös felelősséghez. Ura követésében tevékeny szol­gálatra kapott elhívást az egyház a testvérek között, akik mind az egyetlen Atya teremtményei. Nem Krisztus egyháza lenne az, amelyik csak önmagáért él és serény­kedik. Akármit tesz is Krisztus egyháza, – ha mégannyira saját érdekében állónak látszik is az kifelé, az embe­riség érdekében van. Akár tud arról a világ, akár nem, szüksége van az egyház testvéri segítségére. Az egyház részére ajándék és így feladat is, hogy a világért, annak jelenéért és jövőjéért – nemcsak szavakban, hanem cse­lekedetekben is – együtt hordozza a felelősséget.

4. BIZONYSÁGTÉTEL AZ EVANGÉLIUMRÓL

Megértésünk a világ iránt azonban visszájára fordulhat, kapcsolatunk a világgal megtévesztővé lehet, és elkötele­zettségünk a világ iránt elbizonytalanodhat, ha mindezt nem az egyház eredeti feladatából kiindulva tartjuk sze­münk előtt. Az egyház eredeti feladata ugyanis nem abból áll, hogy mindenféle “más egyebet” (allotria) műveljen. Az eredeti feladat, amellyel az egyházat Ura a Lélek által megbízta, amelyre alkalmassá tette és felhatalmazta az, hogy Krisztust megvallja és hirdesse, tanúja legyen. Ilyen módon hirdesse az evangéliumot, az örömhírt Isten Jé­zus Krisztussal beköszöntött utolsó időkbeli uralmáról és hirdesse a tőlünk követelt hitbeli döntést. Ez az evangéli­um Isten kegyelméről és irgalmasságáról, a bűnös embe­riség megigazulásáról, megszenteléséről és elhívatásáról szól. A Lélek szerint való élet ez, törvénytől, bűntől és haláltól szabadon, hitben, szeretetben és már a jelenbe behatoló jövendő révén a mindenek beteljesedését felvil­lantó örömben.
Az egy és egyetlen lényeges megbízatást, amelyet az egyház a világra nézve kapott, ti. azt, hogy tanúskodjék a világ előtt, az egyes keresztény és a közösség is sokféle formában, különböző módon valósíthatja meg. Ha a do­log lényegénél maradunk, alapjában véve nincs az egy­házban semmi olyan, amit ne az utca felé nyitott ablakok­nál úgyszólván az utcán kellene megtennünk. Csak köz­ben ne az ablakokra meredjünk, hanem maradjunk a do­log lényegénél. De akármilyen mély értelmű lehet egy ige­hirdetés, akármilyen ünnepélyes egy istentisztelet, akár­milyen jól szervezett a lelkipásztorkodás, akármilyen jó módszeren alapul egy tanítás, akármilyen szellemes egy teológiai rendszer, akármilyen eredményes a szeretet tevé­kenysége – mit ér mindez, ha az kizárólag csak zártságá­ban magát melengető gyülekezet, magának élő egyház hasznára szolgál! Megtörténhet-e bármi is ezekből az egyházban anélkül, hogy az ilyen vagy olyan formában, közvetve vagy közvetlenül a társadalomnak is ne lenne hasznára? Hogyan tudna egy egyház igét hirdetni, imád­kozni, dicséretet mondani, tanítani, hogyan tudna lelki­pásztorkodni, teológiát művelni és szeretetszolgálatot gyakorolni anélkül, hogy gondolna azokra a testvérekre, akik ugyan nem vesznek részt az egyház munkájában, de akik mégis ugyanannak az Atyának fiai és leányai? Sem­miképpen se tévessze meg magát az egyház, inkább örül­jön annak, hogy bármit tesz-vesz egy nem egyházias világ kellős közepén, a világ jelen van. Néha fülel és máskor félreért, néha néma, máskor megszólal, néha tiltakozik és máskor hálás. Nem szabad az egyháznak másképpen él­nie, mint a világ előtt tanúskodva.

5. KISEBBSÉG A TÖBBSÉG SZOLGÁLATÁBAN

Az egyház tehát a többséget szolgáló kisebbség. Mint a hívők közössége és Krisztus szóban-tettben hitvalló tanú­ja időnként láthatatlan, de mindig újra láthatóvá váló jel az egyház a népek között. A világnak címzett élő meghí­vó: szövetkezzék az egyházzal hitben és szeretetben és tanúskodjék azzal együtt, milyen nagy dolgokat cseleke­dett az Úr nemcsak az egyházért, hanem az egész vilá­gért. Így az egész emberiség kapott felszólítást a közös hálaadásra és a közös “istendícséretre”, a kegyelem igéjé­nek mindig új hallgatására, a szeretet asztalának ünneplé­sére, Krisztusról való tanúskodásra a hétköznapokban, mint akik nem csak egymást szeretik, hanem a többieket is.
Így hát az egyház nem akar magára maradni. Előőrs akar lenni. Az egész emberiség előőrseként vándorol Isten népe – de hova? És újra elénk kerül a kérdés: van az egy­háznak jövője?
Azt válaszoltuk: van jövője, mivel van jelene a világ­ban. A világba vezető vándorlása során küldetése, felada­ta, megbízatása, szolgálata van, amely a jelenben eléri, és mindig újra meg újra beköszönt hozzá, mint mindenkori jövője. Ez tölti meg jelenét, ez ad annak valóságot és értelmet. Ami mindig újra meg újra eléri az egyházat az nem más, mint Isten kegyelme, amelyből az egyház él, és amely minden reggel meg-megújul. Ez segíti át a jelen ba­jain, a csalódásokon, a kételyen, az aggódáson és gon­dokon, a reménytelenségen, az önmegváltás ábrándján, saját elesettségén és a világ nyomorúságán. Az egyháznak van jövője, mert sötétbe borult időkben Isten kegyelméből mindig újra meg újra fénnyel teli jelent kap ajándékul.
Mivel magyarázhatjuk, hogy ehhez az egyházhoz, a- mely egyáltalán nem méltó erre a kegyelemre, ez a jelen újra meg újra beköszönt? Az egyháznak ez a jelene egy olyan múltban gyökerezik, amely számára még mindig jelenvaló, hiszen az eredetét jelenti. Isten kegyelme az egyház számára abban a megfeszített és feltámadott Úr­ban lett nyilvánvaló, akiben hisz. A Krisztusban történ­tekből kapott útjához bizonyosságot, a hit bizonyosságát, amely “látást” ugyan nem ad a világban, de bízni és reménykedni segít. Istennek ez a Krisztusban üdvösséget létrehozó cselekedete előbb volt az egyháznál, nagyobb annál, körülveszi azt, és bárhol tűnik fel, előtte jár, mert végbement, és így az ígéretet is magába foglalja. Az egy­háznak van jövője, mert Isten kegyelméből olyan kez­detet kapott ajándékul, amely számára ígéret és remény­ség a jelenben.
Ez az ígéretes ígéret azért nem üres és megtévesztő, mert olyan eseményre alapozódik, amely nem csak hátra­van még, amire nemcsak várunk még, nem légvár (utó­pia), hanem már megtörtént. Ami azonban megtörtént, nemcsak magáról beszél, hanem túlmutat magán: ez a Megfeszített feltámadása. Ebben hisz az egyház, ezt hir­deti, és ezzel mindenek feltámadását és a világ megúju­lását adja tudtul. Ez a még hátralévő “új” nem nap mint nap ér egyre közelebb az egyházhoz, hanem Isten teremtő cselekedete virrasztja fel napját az egyházra és a világra. Amint nincs leírásunk a Szentírásban a világ teremtéséről az idők kezdetén és Krisztus feltámadásáról sincs az idők teljességében, úgy Istennek az idők végén mindent újjáte­remtő munkájáról sincs, csak képek utalnak arra. Amit vándorútján az egyház Krisztus feltámadásától kezdve a jelen időben ígéretként kap, az a tökéletes jövő, a bűn, szenvedés és halál végleges legyőzése, Isten uralmának nyilvánvaló beteljesedése az Isten országában: a teljes igazság, az örök élet, az igazi szabadság és az egyetemes béke országa. Az emberiség végleges kiengesztelődése ez Istennel meg nem szűnő szeretetben. Igen, az egyháznak van jövője, a jövő az övé! Ez a leírhatatlan és meghatá­rozhatatlan nyolcadik nap, amelyen Isten bevégzi teremtő munkáját, az egyház zarándokútja céljához ér, és a világ felismeri Urát: “A hetedik világkorszak lesz a mi szom­batunk, amelynek vége nem alkonyat lesz. Az örök nyol­cadik nap ez, az Úr napja, amely Krisztus feltámadása által megszentelten a lélek, sőt a test örök nyugalmát elő­re megformálja. Ott szabadok leszünk és látunk majd, lá­tunk és szeretünk, szeretünk majd és magasztaló énekeket énekelünk. Íme, végül ez következik vég nélkül. Mert mi más a mi végünk, mint az, hogy elérjük azt az országot, amelynek nincs vége?” (Augustinus).

HANS KÜNG MŰVEINEK NÉMET BIBLIO­GRÁFIÁJA (1979-ig)

Rechtfertigung. Die Lehre Kari Barths und eine katholische Besinnung (Johannes-Verlag. Einsiedeln 1957. 4. böv. kiad. 1964).
Konzil und Wiedervereinigung. Erneuerung als Rul’in die Einheit. (Herder. Freiburg-Basel-Wien 1960. 7. kiad. 1964).
Damit die Welt glaube. Bricfc an junge Menschen (J. Pfeiffer, München 1962. 5. kiad. 1968).
Strukturen der Kirche (Quaestiones disputatas 17. Herder,
Freiburg-Basel-Wien 1962. 2. kiad. 1963).
Kirche im Konzil (Herder-Bücherei 140, Freiburg-Basel-Wien 1963. 2. böv. kiad. 1964).
Freiheit in der Welt. Sir Thomas More (Theologische
Meditationen 1. Benziger, Einsiedeln 1964).
Theologie und Kirche (Theologische Meditationen 3. Benziger, Einsiedeln 1964).
Kirche in Freiheit. (Theologische Meditationen 6. Benziger. Einsiedeln 1964).
Christenheit als Minderheit. Die Kirche unter den Welt- religionen (Theologische Meditationen 12. Benziger, Einsiedeln 1965).
Gott und sein Leid. Theologische Meditationen 18.Einsiedeln, 1967. 6. kiad. 1977).
Die Kirche. Ökumenische Forschungen I. I. Herder. Freiburg- Basel-Wien 1967, 3. kiad. 1969).
Was ist Kirche? (Gütersloher Taschenbücher/Siebenstern 181. 1967. 3. kiad. Gütersloh 1980).
Wahrhaftigkeit. Zur Zukunft der Kirche. (Herder, Freiburg- Basel-Wien 1968. 9. kiad. 1978).
Menschwerdung Gottes. Eine Einfuhrung in Hegels theologisches Denken als Prolegomena zu einer künftigen Christologie. (Herder, Freiburg-Basel-Wien 1970).
Unfehlbar? Eine Anfrage (Benziger, Einsiedeln-Zürich-Köln 1970, 5.kiad. 1975).

Wozu Priesler? Eine Hilfe. (Benziger. Zürich-Einsiedeln-Köln 1971).
Freiheit des Christen. (Buchclub Ex libris, Zürich 1971. GTB Siebenstern 167. Gütersloh. 2. kiad. 1976).
Was in der Kirche bleiben muss. (Theologische Meditationen 30. Benziger, Zürich-Einsiedeln-Köln 1973. 4. kiad. 1975).
Fehlbar? Eine Bilanz (mit Beitragen von A. Antweiler u.a ).
Zürich-Einsiedeln-Köln 1973).
Christ sein.(Piper, München 1974. 9. kiad. 1977).
20 Thesen zum Chrístsein.(Piper. München 1975. 4. kiad. 1976).
Was isi Firmung? (Theologische Meditationen 40. Benziger, Zürich-Einsiedeln-Köln 1976).
Jesus im Widerstreit. Ein jüdisch-christlicher Dialóg (mit Pinches Lapide) (Calwer-Kösel, Stuttgart-München 1976).
Gottesdienst – warum?(Theologische Meditationen 43. Benziger. Zürich-Einsiedeln-Köln 1976. 2. kiad. 1977).
Die Kire he.(Piper. München 1977).
Existiert GotO.(Piper. München 1978).
Kirche gehalten in der Wahrheit.(Theologische Meditationen 51. Benziger, Zürich 1979).
24 Thesen zur Gottesfrage. (Piper. München 1979).

Mondja el a véleményét!