„Miért csodálkozol?”
Érdeklődéssel olvastam a 168 Óra 43. számában a Dominus Iesus c. vatikáni nyilatkozattal kapcsolatos trilógiát. Ezt megelőzően a nyugat-európai protestáns egyházak vezetőinek az egyházi és világi sajtóban megjelent gyors válaszaiból szedtem le az Internetről több mint 200 oldal terjedelmű anyagot. A hangvétel mindegyik reflexióban ugyanaz: megdöbbenés, csalódottság, keserűség, a becsapottság érzete, tanácstalanság a jövő kapcsolatrendszerét illetően, az ökumenikus párbeszéd kudarca miatti aggodalom. Sehol egy iránymutató, megoldásban bizakodó hang. De miért is a felzúdulás?
Amikor János apostol, a Jelenések könyve írója előtt látomásban elvonul az a 2000 éves egyháztörténelmi és egyházpolitikai folyamat, amelynek mostani pontjánál megjelenik a Vatikán (korántsem új) igényét megfogalmazó Nyilatkozat, az agg látnok így fejezi ki megdöbbenését: „nagy csodálkozással csodálkozám” (Jel 17: 6-7). Ezután a látomást közlő angyal ezt kérdezi tőle: „Miért csodálkozol?”
Ma pedig, amikor már az elmúlt 2000 év egyházpolitikájának és Krisztus „más szagú juhainak” (Harmati Béla) „meggyőzésére” kitalált és alkalmazott módszerek széles skáláját ismerjük – az inkvizíció félelmetes vértörvényszékeitől az ellenreformáció hitvitáin keresztül az ökumenikus párbeszéd simulékony nyelvezetű stratégiájáig -, valóban nem kell csodálkoznunk.
Ha valakiben van elég bátorság ahhoz, hogy az előítéleteket félretegye – és miért ne lenne, amikor a magukat felvilágosultnak valló tömegek hisznek a kártyavetőknek, a tenyérjósoknak, a horoszkópkészítőknek -, hogy a bibliai próféciák segítségével keresse a választ ebben a bonyolultnak tűnő helyzetben, akkor ezt meg kellene tennie. Annál is inkább, mivel vallási kérdésekről van szó, s ebben elsősorban a Biblia a kompetens és nem az állam és egyház képviseletében fellépő emberek, akik közül vannak olyanok is, akik hatalomra jutásuk előtt valószínű, saját egyházuk templomát sem ismerték belülről. Az is kérdés, hisznek-e Istenben. Mi lesz, ha majd ezek az emberek saját politikájuk érdekében készítenek és alkalmaznak törvényeket azokkal szemben, akik a hatalom megfogalmazása szerint ennek a politikának az irányvonalát zavarják? A Sárközy Júlia írásában említett példák is igazolják, hogy a politikában a „meggyőződést” készek félretenni, ha azt a hatalmi érdekek megkívánják.
A történelem számos olyan félelmetes példát tartalmaz, amikor az állam és egyház összefonódása tömegek jogainak durva megsértéséhez vezetett. Itt úgy gondolom, nem kell felsorolni a példákat, hiszen az számuk miatt is szinte lehetetlen volna. Ezek ismeretében a Gyémánt Mariann utalásaiban érintett példák, közöttük a hazánkban megindult egyházpolitikai folyamat valóban komoly aggodalomra adnak okot.
A Bibliai próféciák segítségével viszont nyomon követhetők és beazonosíthatók az egyháztörténelem meghatározó eseményei, így a várható jövő is. A Bibliai történeti írás olyan nagy történelmi pillanatokat is megörökített, amelyekben egy-egy nép vagy népcsoport életét mentették meg prófétikus látással bíró emberek. Ilyen volt Dániel Babilóniában, amikor a királyi udvar elitjére mondták ki a halálos ítéletet. Bátor fellépése és prófétikus látomása a helyes megoldás felé tudta fordítani a drámai eseményt.
József Egyiptomban súlyos gazdasági válsághelyzetben mutat rá Isten megoldására, amivel százezrek, milliók életét menti meg. Pál apostol, akit fogolyként visznek Rómába, a viharba került majd elsüllyedt hajó 276 utasának életét menti meg, mert ismerte Isten megoldását és fellépése tekintélyt parancsolt edzett hajósoknak, katonáknak és civil utasoknak egyaránt.
Abban a viharban, amely néhány hét alatt vallásháború méretét kezdi ölteni, nem a nagy politika hozza a megoldást, hiszen éppen annak döntései mélyítik a válságos helyzeteket. Azt is látni kell a próféciák fényében, hogy itt visszafordíthatatlan folyama-tok vannak. Bármennyire is megdöbbentő, ki kell mondani, hogy azok közül, akik ma felháborodnak, a nagy többség politikai és egzisztenciális érdekből be fog állni a sorba. Erre utal a János apostolnak megmutatott kép is, amelyben már az ökumenikus mozgalomnak nem az udvariassági, hanem egy radikális formája jelentkezik: „Ezeknek egy a szándékuk, erejüket és hatalmukat” odaadják egy végzetes egyházpolitikai cél megvalósítására. (Jel 17:13). A kérdés sokkal inkább az, hogy lesznek-e ma is olyan egyházi emberek, akik felismerik a megoldás útját, és alternatívát tudnak adni a kétségekkel küzdő, őszinte emberek tömegeinek. Egyértelműen azt lehet mondani, hogy lesznek minden egyházban: a római katolikus egyházban éppúgy, mint a protestáns egyházakban.
Megfigyelhető, hogy magában a katolikus egyházban sem egyértelmű a felsorakozás Nyilatkozat mögé. Még a legfelsőbb szinten, Vatikánban is vannak, akik „rendkívül negatívnak tartják az irat hatását”, sőt maga II.János Pál pápa is megneheztelt Ratzinger bíborosra, a Hittani Kongregáció prefektusára. Az „ausztrál Edward Idris Cassady bíboros, aki a keresztény egység tanácsának prefektusaként az egyházak közötti párbeszédért felelős, beteget jelentett és nem vett részt a hittani kongregáció ülésén” (Bedő Iván). Hasonló reflexiók jönnek Svájcból és Németországból is katolikus főpapok részéről. Hogy ezek a megnyilatkozások csupán diplomáciai megfontolásból erednek vagy őszinte felismerésből származnak, ennek eldöntésére nincs jogunk.
Másrészről a protestáns oldalon tiltakozóknak is tisztázniuk kell önmagukban a kérdést, hogy megnyilatkozásuk valóban elvi alapokon, az igazság iránti őszinte akarásból ered vagy csupán sértett önérzetből.
Azoknak az egyházi embereknek kellene nagyon hamar keresni egymást minden egyházból, akik készek félretenni fennálló előítéleteiket és tisztán a Biblia alapján kutatni a megoldást, a kivezető utat a súlyos válságból. A nagypolitikát ebből ki kell rekeszteni, mivel a vallási kérdések csakis a Biblia segítségével és nem a politika mesterkedéseivel oldhatók meg. Az események formálódásában döntő jelentőségű az, hogy kik kerülnek lépéselőnybe.