Elkerülhető lett volna-e a Reformáció? Egyértelműen: nem. De történhetett volna másképpen, mégpedig akkor, ha Róma belátja tévedéseit, és szembefordul bűneivel.
Kérdés, hogy közel ötszáz évvel a nagy esemény után, a János apostolnak adott látomásból melyik vonás jellemzőbb a reformációra: „és adom annak a hajnalcsillagot” vagy a szomorú megállapítás: „az a neved hogy élsz, és halott vagy”? (Jel 2:28; 3:1.)
Akik vissza tudnak emlékezni a 60-70 évvel ezelőtti megemlékezésekre, felismerhetik a szembetűnő különbséget a reformáció akkori és mai megítélése között. Ez pedig akaratlanul is újabb kérdéseket vet fel:
Elhibázott lett volna-e a reformáció? Luther Márton túllőtt volna a célon? Hiszen ma már nem a protestáláson van a hangsúly, ami akkor volt jellemző a reformációra, hanem sokkal inkább a kompromisszumkészségen. Ez pedig kétféle következtetésre vezethet: Az egyik, hogy Róma belátta súlyos dogmatikai tévedéseit, amelyek sok szenvedéshez vezettek, és bocsánatot kért azokért; a másik pedig az, hogy a protestantizmus igényel új reformációt.
Az első következtetésre meredeken rácáfolnak Róma megnyilatkozásai, mint például az evolúció kérdésében tett állásfoglalása, amellyel több évszázados önmagát is keményen megcáfolja; a Dies Domini (Az Úr napja) c. enciklikában nagy súllyal hirdeti a vasárnap megszentelésének tanát; nem sokkal később a pokolról szóló tanításával igyekszik elfogadhatóbbá tenni a modern ember számára a katolikus egyház tanítását; és itt van a robbanás erejével ható Dominus Iesus nevű dokumentum. A kezdeti felzúdulás után a protestantizmus szépen lenyelte a keserű pirulákat. Akik azt hitték, Róma „rossz diplomáciai érzékkel” indított offenzívája szétrombolja a szépen fejlődő ökumenikus építményt, azok tévedtek. A protestánsok inkább vállalják ebben az ökumenében a csendestárs szerepét, amelyben a feltételeket Róma diktálja. Végül is igaza volt azoknak, akik Carlo Maria Martini olasz bíborossal együtt vallották: „Úgy gondolom, nagy a lárma és nem történik semmi.” (La Croix 2000. okt.5.) Valóban így is volt.
A reformáció emlékünnepén az utóbbi időkben inkább az 1999. október 31-én kiadott Evangélikus-katolikus közös nyilatkozat hangulata jellemző, amely az „új távlatokat” már nem is a kompromisszumban, hanem a kiengesztelésben keresi.
Marad tehát a második következtetés: A protestantizmusnak új reformációra van szüksége, amint azt világosan elemzi Klaus Douglass, „Az új reformáció” c. könyvében. Szerinte: „aki azt akarja, hogy az egyház megmaradjon olyannak, amilyen, az nem akarja, hogy megmaradjon.” Máshol: „az a gyülekezet, amely a jézusi megbízatásnak megfelelően kezd élni, nem marad ugyanaz, ami volt.” Természetesen, azt is világosan kell látni: milyen irányban szükséges a változás? Hiszen a változás folyamata állandóan tapasztalható. De kérdés, hogy Luther, ha ma látná művének folytatását, örülne-e a tapasztalt változásnak? Nem érezné-e, hogy oda kell állnia a kormánykerékhez, és meg kell fordítani az egyház hajóját?
Ahelyett azonban, hogy ezt a gondolatsort tovább vezetnénk, és a történelmi reformáció egyházait bírálnánk, ennél a pontnál irányítsuk önmagunkra a reflektorfényt. Vajon „kellő” távolságtartással nem ugyanabba az irányba haladunk-e, amely felé a történelmi reformáció egyházai? A kérdés azért is indokolt, mert meggyőződéssel tartjuk magunkat a reformáció örököseinek. Azok sorába helyezzük magunkat, akik az újabb igazságok felismerésével tovább vitték a megtorpant reformációt.