A gazdag ember és a szegény Lázár példázata

Áthidalhatatlan szakadék

A gazdagról és Lázárról mondott példázatában Krisztus azt tanítja, hogy az ember ebben az életben dönti el örök sorsát. E próbaidő alatt Isten mindenkinek felkínálja kegyelmét. De ha az ember a maga kedvteléseivel elvesztegeti az alkalmakat, eljátssza örök életét, újabb próbaidőt nem kap. Rajta múlik, hogy közte és Isten között áthidalhatatlan szakadék tátong.

  Ez a példázat éles határt von az Istentől magát függetlenítő gazdag és az Istenben bízó szegény között. Krisztus megmutatta, hogy eljön az az idő, amikor a két osztály helyzete megfordul. E világ javait nélkülöző, de Istenben bízó és a szenvedésben béketűrő szegényeket Isten egy napon azok fölé emeli, akik e világban a legmagasabbra jutottak, de nem adták át életüket Istennek.
“Vala pedig egy gazdag ember, és öltözik vala bíborba és patyolatba, mindennap dúsan vigadozván: és vala egy Lázár nevű koldus, ki az ő kapuja elé volt vetve, fekélyekkel tele. És kíván vala megelégedni a morzsalékokkal, melyek hullanak vala a gazdag asztaláról.”

  A gazdag nem a hamis bíróval ábrázolt osztályba tartozott, aki nyíltan megmondta, hogy nem törődik sem Istennel, sem emberrel. A gazdag Ábrahám fiának tartotta magát. Nem bántotta a koldust, és nem űzte el, mint akit látni sem kíván. Ha a szegények e visszataszító képviselőjének enyhíti fájdalmát a palotája kapuján belépő gazdag látványa, ám maradjon ott. Azt azonban önző közönnyel tűrte, hogy testvére szükséget szenvedjen.
Abban az időben nem voltak kórházak, ahol a betegeket gondozhatták volna. Azoknak a figyelmét, akikre az Úr gazdagságot bízott, felhívták a szenvedőkre és szűkölködőkre, hogy megszánva őket, segítsenek rajtuk. Így volt ez a koldus és gazdag esetében is. Lázárnak nagy szüksége lett volna e segítségre, mert nem voltak barátai; nem volt otthona, pénze, sem élelme. De ez a gazdag és
rangos ember nap mint nap hagyta, hogy Lázár szükséget szenvedjen, miközben neki mindene megvolt. Ő enyhítenie felebarátja szenvedését, csak magával törődött, mint ahogy ma is sokan.
Közvetlen közelünkben emberek éheznek rongyosan, hajléktalanul. Vétkezünk, ha nem segítünk e szegény szenvedőkön. Olyan terhet veszünk magunkra, amely egyszer majd rettegéssel tölt el minket. A fösvénység bálványimádásnak számít. Isten szemében minden önzés bűn.
582219_415282925176037_196148823_nIsten a gazdagot a tőle kapott vagyon sáfárává tette. Kötelessége lett volna segítséget nyújtani a koldusoknak. Isten megparancsolta: “Szeressed … az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből”, és “szeressed felebarátodat, mint magadat” (5 Móz 6: 5; 3 Móz 19:18). A gazdag ember zsidó volt, és ismerte Isten parancsát. De azt elfelejtette, hogy számot kell adnia arról, miként használta fel a reá bízott javakat és képességeket. Az Úr bőségesen hintette reá áldásait, de ő nem Alkotója megdicsőítésére használta őket, hanem önzően a maga dicsőségére. Gazdagsága arányában kellett volna a kapott ajándékokat az emberiség felemelésére használnia. Ez volt az Úr parancsa, de a gazdag nem gondolt Isten iránti kötelességére. Kamatra adott kölcsön pénzt, de abból, amit Istentől kapott, nem adott semmi kamatot. Volt tudása és tehetsége, de nem kamatoztatta. Megfeledkezve arról, hogy számadással tartozik Istennek, minden képességét az élvezetek oltárán áldozta fel.

Mindaz, ami körülfogta – mulatságok körforgása, barátai dicsérete és hízelgése – önző szórakozását szolgálta. Lekötötték a barátok, és elfeledkezett arról, hogy kötelessége lenne Istennel együttműködve irgalmasságot cselekedni. Volt alkalma Isten Igéjét megismerni, és tanításait gyakorolni, de szórakozni vágyó barátai, akiknek társaságát kereste, annyira lefoglalták idejét, hogy elfeledkezett az örökkévalóság Istenéről.

  Egyszer azonban megváltozott a két ember helyzete. A nap mint nap türelmesen és némán szenvedő szegény meghalt, és eltemették. Senki sem siratta meg, de a szenvedésben tanúsított türelmével Krisztusról tett bizonyságot. Kiállta hite próbáját, és amikor meghalt, a példázatban az angyalok elvitték Ábrahám kebelére.
  Lázár azokat a szenvedő szegényeket ábrázolja, akik hisznek Krisztusban.

Amikor a trombita megszólal, és mindazok, akik a sírban vannak, Krisztus hangjára előjönnek, ők is megkapják jutalmukat, mert Krisztusba vetett hitük nem csupán elmélet, hanem valóság volt.
  “Meghala pedig a gazdag is, és eltemetteték. És a pokolban felemelé az ő szemeit, kínokban lévén, és látá Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében. És ő kiáltván, monda: Atyám Ábrahám! könyörülj rajtam, és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ujjának hegyét vízbe, és hűsítse meg az én nyelvemet; mert gyötrettetem e lángban.”
Krisztus ezt a példázatát a nép elképzelésére építette. Hallgatói közül sokan a halál és feltámadás közötti öntudatos állapot tanát vallották.

A Megváltó ismerte nézeteiket, és példázatát úgy fogalmazta meg, hogy e nézetükre építve, fontos igazságokat véssen szívükbe. Olyan tükröt tartott hallgatói elé, amelyben a maga valóságában megláthatták, milyen viszonyban vannak Istennel. Saját elképzeléseiket használta fel arra, hogy megértesse velük e nagyon fontos igazságot: nem a vagyon határozza meg az ember értékét, mert mindazt, amije van, az Úrtól kapta kölcsön. Ha visszaél ezekkel az ajándékokkal, koldusabb és lesújtottabb lesz a legnyomorultabb, de Istent szerető és benne bízó embernél.

  Krisztus meg akarta értetni hallgatóival, hogy az ember nem tudja halála után üdvösségét biztosítani. “Fiam – válaszolta a példázatban Ábrahám -, emlékezzél meg róla, hogy te javaidat elvetted a te életedben, hasonlóképpen Lázár is az ő bajait: most pedig ez vigasztaltatik, te pedig gyötrettetel. És mindenekfelett, miköztünk és tiköztetek nagy közbevetés van, úgyhogy akik akarnának innét tihozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek.” Így ábrázolta Krisztus, hogy milyen reménytelen második próbaidőre várni. Az ember csak ebben az életben készülhet fel az örökkévalóságra.
PDVD_010
A gazdag még mindig azt képzelte, hogy ő Ábrahám gyermeke, és a példázat szerint szorultságában segítségül hívta. “Atyám Ábrahám! könyörülj rajtam” – esdekelt. Nem Istenhez imádkozott, hanem Ábrahámhoz, azt tanúsítva, hogy Ábrahámot Isten fölé helyezi, és hogy Ábrahámhoz való viszonyára építi üdvösségét. A lator a kereszten Krisztushoz könyörgött: “Emlékezzél meg énrólam,  mikor eljössz a Te országodban!” (Lk 23:42.) És azonnal választ kapott: “Bizony mondom néked ma (amikor szenvedve, megalázottan függök a kereszten), hogy velem leszel a paradicsomban.” A gazdag azonban Ábrahámhoz imádkozott, és kérése nem teljesült. Isten csak Krisztust “emelte” “fejedelemmé és megtartóvá”, “hogy adjon Izraelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát.” “Nincsen senkiben másban üdvösség” (Acs S : 31; 4:12).
A gazdag önző élvezetekkel töltötte életét, és túl későn látta meg, hogy nem készült fel az örökkévalóságra. Ráébredt oktalanságára. Testvéreire gondolt, akik kedvük szerint élnek, ahogy egykor ő is, és így könyörgött: “Kérlek azért téged Atyám, hogy bocsásd el őt (Lázárt), az én atyámnak házához; mert van öt testvérem; hogy bizonyságot tegyen nékik, hogy ők is ide e gyötrelemnek helyére ne jussanak.” De “monda néki Ábrahám: Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat. Ama pedig monda: Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek! Ő pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.”
Amikor a gazdag további bizonyítékért esdekelt testvérei számára, azt a világos választ kapta, hogy e bizonyíték sem győzné meg őket. A gazdag Istent bírálta kérésével. Mintha ezt mondta volna: ha jobban figyelmeztettél volna, akkor nem lennék itt. Ábrahám pedig a példázat szerint ezt válaszolta: testvéreid elég figyelmeztetést kaptak. Isten fényt hintett rájuk, de nem akarták meglátni; az igazság feltárult előttük, de nem akarták meghallani.

  “Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.” E szavak igazságát a zsidó nép történelme bizonyítja. Krisztus utolsó és mindent betetőző csodája a négy napja halott bethániai Lázár feltámasztása volt. A zsidók látták a Megváltó istenségének e csodálatos bizonyítékát, de nem fogadták el. Lázár feltámadt, és bizonyságot tett előttük, de ők megkeményített szívvel fogadtak minden bizonyítékot. Sőt Lázárt még meg is akarták ölni (Jn 12:9-11).
   A törvény és a próféták Isten eszközei az emberek megváltására. Krisztus azt mondta, hogy figyeljenek ezekre a bizonyítékokra. Ha nem hallgatnak Isten Igéjére, a halálból feltámadt tanú bizonyságtevését sem veszik figyelembe.

  Azok, akik figyelnek Mózesre és a prófétákra, nem igényelnek nagyobb világosságot annál, mint amit Isten már adott. De ha az emberek elvetik a világosságot, és nem értékelik alkalmaikat, arra az üzenetre sem hallgatnának, amit egy feltámadt halott hozna nekik.

Még ez a bizonyíték sem győzné meg őket, mert a törvény és a próféták elvetésével annyira megkeményítették szívüket, hogy elvetnek minden világosságot.

A beszélgetés Ábrahám és az egykori gazdag ember között szimbolikus. Azt a tanulságot vonhatjuk le belőle, hogy mindenki elég értelmet kap ahhoz, hogy tudja, mit kell tennie. Az ember kötelességei arányban állnak alkalmaival és kiváltságaival. Isten mindenkinek elég világosságot és képességet ad a reá bízott feladat elvégzéséhez. Ha az ember nem teljesíti a kis fénnyel megvilágított kötelességét, akkor a nagyobb fény csak hűtlenségére világítana rá, és arra, hogy a kapott áldásokkal nem élt. “Aki hű a kevesen, a sokon is hű az; és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az” (Lk 16:10). Aki nem fogadja el a Mózes és a próféták útján kapott világosságot, aki valami nagy csodát szeretne látni, azt a csoda sem győzné meg.
1465198_10152091292855039_2135645019_n  A gazdagról és Lázárról szóló példázat arra világít rá, hogy e két ember által képviselt embercsoportot miként értékelik a láthatatlan világban. A gazdagság nem bűn, ha valaki becsületesen jutott hozzá. Isten nem ítéli el a gazdagot gazdagsága miatt. De elmarasztalja akkor, ha a reá bízott anyagiakat önzően használja fel. Sokkal jobb volna, ha pénzével jót tenne, és így Isten trónjánál helyezné el. A halál nem tesz egy olyan embert sem szegénnyé, aki az örökké tartó gazdagság keresésére szenteli életét. De az az ember, aki a maga számára gyűjt kincset, semmit sem vihet el belőle a mennybe. Hűtlen sáfárnak bizonyult. Földi életében jó dolgokat kapott, de elfeledkezett Isten iránti kötelességéről. Elmulasztott mennyei kincseket gyűjteni.
A példázatbeli gazdagnak, aki olyan előnyös helyzetben volt, kamatoztatnia kellett volna a kapott ajándékokat, hogy cselekedeteiért még gazdagabb lelki kincseket kapjon az örökkévalóságban. A megváltás célja nemcsak a bűnök eltörlése, hanem az is, hogy visszaadja az embernek a bűn elkorcsosító hatása nyomán elvesztett lelki ajándékokat. Pénzt nem vihetünk magunkkal az elkövetkezendő életbe. Ott nem lesz szükség rá. Azokat a jó cselekedeteket azonban, amelyekkel lelkeket mentettünk Krisztusnak, magunkkal visszük a mennybe. Akik pedig az Úr ajándékait önzőn maguknak használják fel, támasz nélkül hagyva nincstelen felebarátaikat, és Isten földi műve előbbre-viteléért semmit sem tesznek, azok meggyalázzák Alkotójukat. A mennyei könyvekben nevük mellett ez áll: megrabolták Istent.
PDVD_035
A gazdagnak megvolt mindene, ami pénzzel megszerezhető, de nem volt olyan kincse, amellyel tartozását visszafizethette volna Istennek. Úgy élt, mintha minden, ami a kezében volt, sajátja lett volna. Nem vette figyelembe Isten parancsát, és nem látta meg a szenvedő szegények szükségét. Isten végső parancsát azonban nem veheti semmibe.

  Olyan erővel hangzik, hogy nem tudja megkérdőjelezni, sem elutasítani. Ott kell hagynia vagyonát, amelynek nem a sáfára többé. Az egykor gazdag ember reménytelen szegénységbe süllyed. Krisztus igazságának palástja, amelyet a mennyei szövőszéken szőttek, nem fedezheti be. Aki valamikor a legdrágább bíbort, a legfinomabb vásznat viselte, most mezítelen. Próbaideje lejárt. Semmit nem hozott a világra, semmit sem vihet ki onnan.
Krisztus fellebbentette a függönyt, és megmutatta ezt a képet a papoknak és főembereknek, az írástudóknak és farizeusoknak. Ti, akik e világ javaiban dúskáltok, de Isten dolgaiban nem, gondolkozzatok el ezen a jeleneten! Akit az emberek nagyra becsülnek, az Isten szemében visszataszító. Krisztus kérdi: “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?” (Mk 8: 36-37.)
MIT MONDOTT A PÉLDÁZAT A ZSIDÓ NÉPNEK?
Amikor Krisztus elmondta példázatát a gazdagról és Lázárról, a zsidók között sokan voltak olyan szánalmas állapotban, mint a gazdag ember. Az Úr javait a maguk önző céljaira használták, és már-már nekik is szólt az ítélet: “Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál” (Dán 5:27). A gazdag megkapott minden földi és lelki áldást, de nem Istennel együttműködve akarta ezeket az áldásokat kamatoztatni, akárcsak a zsidó nép. Isten megbízta a zsidókat  a szent igazság őrzésével.

Kegyelmének sáfáraivá tette őket. Megadott nekik minden lelki és földi előnyt, és megparancsolta nekik, hogy továbbítsák áldásait. Külön felhívta figyelmüket arra, hogy miként bánjanak megfáradt testvéreikkel, a közöttük lakó idegennel és szegénnyel. Ne akarjanak mindent a maguk javára fordítani, hanem emlékezzenek meg a nélkülözőkről, és segítsenek rajtuk! Isten azt ígérte, hogy szeretetük és irgalmasságuk szerint fogja megáldani őket. Ők azonban a gazdaghoz hasonlóan nem nyújtottak segédkezet, hogy enyhítsenek a szenvedő emberiség földi és lelki nyomorán. Gőgösen Isten választott és kegyelt népének tartották magukat, de nem szolgálták és nem imádták Istent.
Abban bíztak, hogy Ábrahám leszármazottai. “Ábrahám magva vagyunk” (Jn 8: 33) – mondták büszkén. A válság órájában azonban megmutatkozott, hogy elszakadtak Istentől, és úgy bíztak Ábrahámban, mintha Isten lett volna.

  Krisztus szeretett volna fényt hinteni a zsidó nép elsötétült lelkébe. Így szólt hozzájuk: “Ha Ábrahám gyermekei volnátok, az Ábrahám dolgait cselekednétek. Ámde meg akartok engem ölni, olyan embert, aki az igazságot beszéltem néktek, amelyet az Istentől hallottam. Ábrahám ezt nem cselekedte” (Jn 8: 39-40).
Krisztus nem látott semmi érdemet a származásában. Azt tanította, hogy a lelki kapcsolat a vérségi kapcsolat felett áll. A zsidók azt állították, hogy Ábrahámtól származnak. Mivel azonban nem úgy éltek, mint Ábrahám, azt bizonyították, hogy nem igazi gyermekei. Csak azok Ábrahám igazi leszármazottai, akik Ábrahám lelkületével engedelmeskednek Istennek. Habár a koldus az alsóbbrendűnek tartott osztályhoz tartozott, Krisztus azok közé sorolta, akiket Ábrahám legközelebbi barátai közé fogadna.
A gazdagot pompa és fényűzés vette körül, de olyan tudatlan volt, hogy Ábrahámot Istenként tisztelte. Ha értékelte volna magasztos kiváltságait, és hagyta volna, hogy Isten Lelke alakítsa értelmét és szívét, akkor egészen más lett volna a helyzete. Ez arra a népre is vonatkozik, amelyet a gazdag képviselt. Ha engedelmeskedtek volna Isten szavának, jövőjük egészen másként alakul. Lelki tisztánlátásról tanúskodtak volna. Isten megáldotta volna javaikat azért, hogy általuk az egész világ áldásban és az igazság világosságában részesülhessen.

Annyira távol álltak azonban az Úr akaratától, hogy egész
életük rossz irányba haladt. Nem használták Isten sáfáraihoz méltóan, az igazságnak és az igaz életnek megfelelően a kapott ajándékokat. Nem számoltak az örökkévalósággal, és hűtlenségük az egész nemzet romlását vonta maga után.

  Krisztus tudta, hogy Jeruzsálem pusztulásakor a zsidók emlékezni fognak figyelmeztetésére. Így is történt. Amikor Jeruzsálem nagy bajba jutott, amikor népét éhínség és egyéb szenvedés sújtotta, megemlékeztek Krisztus szavairól, és megértették a példázatot. Szenvedésük oda vezethető vissza, hogy elmulasztották az Istentől kapott világosságot a világra sugározni.
PDVD_010
  AZ UTOLSÓ NAPOKBAN

  A gazdag ember történetének befejezése e föld történetének záró jeleneteit ábrázolja.

A gazdag ember Ábrahám gyermekének mondta magát, de áthidalhatatlan szakadék – helytelenül formált jelleme – választotta el Ábrahámtól. Ábrahám szolgálta Istent, hittel és engedelmességgel követve szavát. A gazdag pedig nem törődött sem Istennel, sem a szenvedő emberiséggel. A közte és Ábrahám között tátongó szakadék az engedetlenség szakadéka volt. Ma is sokan követik ezt az utat. Jóllehet az egyház tagjai, de megtéretlenek. Lehet, hogy részt vesznek az istentiszteleteken, és éneklik a zsoltárt: “Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!” (Zsolt 42 : 2), de ez nem igaz.

Isten szemében olyanok, mint a legnagyobb bűnös. Az izgalmakra és szórakozásra vágyó, a hivalkodást szerető lélek nem tudja Istent szolgálni. A példázat gazdag emberéhez hasonlóan nem akar harcolni a test kívánságai ellen. Ki akarja elégíteni vágyait. A bűn légkörét választja. Amikor hirtelen elragadja a halál, azzal a jellemmel száll sírba, amelyet egész életében a sátáni erőkkel szövetségben formált. A sírban már nincs lehetősége választani – sem jót, sem rosszat -, mert halála napján “elvesznek az ő tervei” (Zsolt 146:4; Préd 9:7-8).

  Amikor Isten hangjára a halottak feltámadnak, a gazdag az életében táplált vágyakkal és indulatokkal, vonzalmakkal és ellenérzésekkel lép elő a sírból. Isten nem művel csodát olyan ember újjáteremtéséért, aki nem akart megújulni, amikor erre minden lehetősége és adottsága megvolt. Élete során nem gyönyörködött Istenben, és nem talált örömet szolgálatában. Jelleme nincs összhangban Istennel, és nem lenne boldog a mennyei családban.

  Világunkban vannak önelégült emberek. Ezek nem falánkak, nem részegesek, nem is hitetlenek. Csak egyszerűen önmaguknak akarnak élni, és nem Istennek. Nem gondolnak Istenre, ezért a hitetlenek közé tartoznak. Ha beléphetnének a kapukon Isten városába, nem lehetne joguk az élet fájához, mert amikor Isten parancsolatai – kötelező érvényű kívánalmaikkal – eléjük tárultak, akkor ezt mondták: Nem! Ezen a földön nem szolgálták Istent, ezért nem szolgálnák odaát sem. Nem éreznék jól magukat Isten közelében, és minden helyet kívánatosabbnak tartanának, mint a mennyet.

  . Aki azonban nem értékeli és nem hasznosítja a földön kapott drága alkalmakat és megszentelő sugallatokat, az nem tudna részt venni a menny tiszta áhítatában. Jelleme nem alakult át a mennyei minta szerint. A saját felületességével vájta ki azt a szakadékot, amelyet semmivel nem lehet áthidalni. Közte és az igazak között hatalmas “közbevetés” tátong.
http://adventista.hu/egwhite/honlap/kp/22.htm

Mondja el a véleményét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.