Amit az orvosok elhallgatnak előlünk, pedig jogunk lenne tudni

Információhiány, s ez ebből fakadó kiszolgáltatottság. Talán így lehetne röviden leírni jó néhány beteg helyzetét, ha valamilyen egészségügyi gondja támad. Bár a páciens megfelelő informálása időigényes feladat, az mindenképpen elgondolkodtató, hogy a betegek egy része a mai napig alapvetően tájékozatlan a betegségével kapcsolatban. És akkor a jogaikról még nem is beszéltünk.

Az információhiányra lehet tipikus történet, ami nemrégiben esett meg velünk. Jelzem, egészségügyi újságíróként sok dologgal tisztában vagyok, így azzal is, mihez lehet jogom egy gyógyításra szakosodott intézményben. Nos, a lányom kórházba került erős rosszulléttel – előtte látta háziorvos, s valamilyen agresszív vírusfertőzésre gyanakodva utalta be – ahol,  mivel késő este volt már mire bekeveredtünk a kórterembe, nem igazán lettünk okosabbak a baj okát illetően.
Másnap elkezdődtek a vizsgálatok, én próbáltam beszélni a kezelőorvossal mondaná el, mire gyanakszik, de a kórteremben fekvő két idősebb hölgy óva intett: a doktor úr nem szereti, ha kérdeznek tőle. A beszélgetést azonban nem ez, hanem az akadályozta, hogy az orvos a vizit után fellelhetetlen volt. A következő napon – még mindig szinte teljes tudatlanságban – ismét próbálkoztam. Végre feltűnt a doktor úr, népes kísérettel, akikről kiderült, külföldi medikusok. A lányom szobájában – mint később elmondták, itt feküdtek az érdekes esetek – gyűltek össze, majd elkezdődött az angol nyelvű kórismertetés. Az idős nénik, mivel egy szót sem értettek az egészből, halálra váltan faggatták angolul jól beszélő csemetémet, fordítaná le, miről is beszélt az ágyuk mellett az orvos.
FOTÓ: Túry gergely
Nem részletezem tovább: a külföldi orvostanhallgatók többet megtudtak a néhány perc alatt, mint a betegek a saját gondjukról napok elteltével. (A praxis.blog.hu oldalon további történetek is olvashatók, de azt azért gyorsan jegyezzük meg, hogy nem kizárólag negatív példák. Olvasói fórumokról is csemegézhetünk, ha az egészségüggyel kapcsolatos hozzászólásokra vagyunk kíváncsiak.)

A betegek jogai között szerepel az egészségügyi ellátáshoz, az emberi méltósághoz, a tájékoztatáshoz, az önrendelkezéshez, illetve az orvosi titoktartáshoz való jog, továbbá a kapcsolattartás, a gyógyintézet elhagyásának, az ellátás visszautasításának, az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga is. Bár az emberek többsége ma már ugyan azzal tisztában van, hogy tájékoztatást kell kapnia a betegségéről, kezeléséről, s annak is sokan tudatában vannak, hogy nem kell eltűrniük a megalázó hangnemet, bánásmódot, de tenni, szólni nem igazán mernek. Nagyon nehéz kialakítani azt a mentalitást, hogy a betegek kérdezzenek, merjék szóvá tenni sérelmeiket.

Matkó Ida aneszteziológus, a Szószóló Alapítvány elnöke – a www.szoszolo.hu oldalon minden megtalálható, amit a betegjogokról tudni érdemes – szerint a magára hagyott, információk hiányában döntésre képtelen beteg valós kiszolgáltatottságot él át a kezelése alatt: feszült lesz és elégedetlen. Pedig a konfliktusok nagy része elkerülhető lenne, ha a beteg kérdezhetne, és megfelelő válaszokat kapna. Tudomásul kell venni, hogy a kórházak, amelyek manapság már valóságos egészséggyárak, veszélyes üzemként működnek, ahol bizony előfordulhatnak hibák és tévedések. Ilyenkor általában a műhibákra gondol mindenki, pedig sokszor betegbiztonsági gondokról van szó, a kórházban beszerzett fertőzésről, sebekről, ellátási félreértésekről.

FOTÓ: MTI / Balázs Attila

Nem véletlen, hogy az 1997-es egészségügyi törvényben már kodifikálták a betegjogokat: ezt akkor meglehetősen nagy ellenállás fogadta a szakma részéről, voltak, akik az orvosok elleni támadásként fogták fel. Matkó úgy véli, azt kellene végre megérteni és elfogadni, hogy e jogok megfogalmazása azért vált szükségessé, hogy a beteget ne érhesse további egészségkárosodás, hogy minden páciens valós helyzete tudatában dönthessen, s így működhessen együtt az orvossal.
Biztonságos feltételeket kell teremteni a gyógyítás és a gyógyulás érdekében csakúgy, mint az egyéb veszélyt rejtő helyeken, hiszen például a repülő is csak azután szállhat fel, miután minden műszert ellenőriztek és rendben találtak. Ennek a műtőben is így kellene történnie: a betegről minden adatot – kórelőzmény, laborleletek, stb. – ismernie kell az operációt végző csapatnak. E nélkül el sem lehetne kezdeni egy beavatkozást, és annak is természetesnek kellene lennie, hogy a műtőben lévő ellenőrző eszközök mindig hibátlanul működjenek. Ráadásul, ha pontosan és kialakult menetrend szerint dolgozik egy műtő személyzete, nem fordulhat elő, hogy egészséges végtagot operálnak meg vagy éppen elcserélik a beteget.
FOTÓ: MTI / Kálmándy Ferenc

Amennyiben egy ellenőrző lista alapján a műtéteket követően számba veszik, hogy minden korábban használt eszköz megvan-e, elkerülhetők a betegben felejtett eszközökről szóló történetek és persze az ebből adódó esetleges műhibaperek is. A biztonságos módszert már kitalálták, ezt már csak átvenni és alkalmazni kellene a betegek érdekében
Mivel a beteg gyakran sokszor kérdezni sem mer, teljesen természetes folyamatnak hisz – mondjuk – egy műtét után kialakult lázas állapotot, pedig általában nem az. Mint ahogy a felfekvés kialakulása is kórházi kezelési hiba, mert ha megfelelően forgatnák a beteget, nem keletkeznének sebek a testén. A hibakezelés kultúrálatlanságát jelzi, hogy akkor sem közlik a beteggel vagy a hozzátartozóival, hogy hiba történt, amikor már megtörtént a baj. A doktornő szerint az ellátási hibák többsége soha nem derül ki. Valójában, ha egy 2-300 ágyas kórházban sok hiba történik, az inkább a rendszer, mintsem egy-egy ember vétségének tekinthető.

FOTÓ: MTI / Balázs Attila

Matkó szerint nagy hiányosság, hogy sehol nincs leírva, mi az egészségügyi ellátási minimum, amihez egy-egy betegség kezelésével kapcsolatban a kórháznak tartania kell magát. A páciensnek fogalma sincs arról, milyen ellátás jár neki – például kórházban töltött napok, konzílium, gyógyszer, gyógyászati segédeszköz – és mi az, ami már nem tartozik az ellátási minimum körébe. A betegnek tájékozottan kell döntenie az egészségét, testi épségét érintő kérdésekben, de a tényeket a kezelőorvosától – nem az ápolási igazgatótól vagy éppen a nővértől – szükséges megkapnia. Az orvosok a jog szintjén pontosan tudják, hogy milyen fontos a betegtájékoztatás, a gyakorlatban ez mégsem úgy valósul meg, ahogy optimális lenne.
S végül, hogy kerek legyen a cikk elején említett személyes történet is, végül nem derült ki, hogy milyen betegség, vírus, baktérium, állapot okozhatta a gyerekem rosszulléteit. Ami jó, hogy az összes laboreredmény negatív lett (vagyis jó), ami viszont rossz, hogy a mai napig rejtély, milyen kórral álltunk szemben. A doktor nem tudott semmilyen magyarázattal szolgálni: „fogalmam sincs” mondta többször is. Ami jó, mert legalább őszinte volt, de rossz, mert a bizonytalanság megmaradt.

Life & Style
2011. június. 21  Máger Judit

HOZZÁSZÓLÁSOK:

halljakend 2011.06.21. – 17:48)
Kedves István! Megértem az elkeseredettségét, amennyiben a 70%-nyi becsületes orvosok közé tartozik, még együttérzésemet is kifejezem. De Önnek is, és minden egészségügyi dolgozónak is meg kell érteni a betegeket, amikor a tájékoztatás hiányát esetleg szóvá teszik. Borzasztó kiszolgáltatott az ember, amikor beteg és fogalma sincs az okokról, az állapotáról, a lehetséges kimenetelekről, a várható további beavatkozásokról és a későbbi teendőkről! Amikor egy munkadarabnak érzi magát az elfoglalt szakember napi feladatai között. Amikor a kötelező doktorurazós légkör megnehezíti még a kérdezést is, mert a kommunikációban nyoma sincs az egyenrangúságnak. Amikor a kétórás várakozás utáni érdeklődésre sértődött félmondat és elrohanás a válasz. Az ember szívesen emlékszik a jó tapasztalatokra is, de higgye el, hogy ez a légkör olyan mértékben elnyomja a pozitívumokat, hogy ez dominál, amikor visszagondolunk az egészségügyi “élményeinkre”. Ha a rendszer rossz, az a legkevésbé a beteg hibája!


István 2011.06.21. – 13:28)
Kedves Life&Style szerkesztőség!
Köszönöm figyelmességüket! Belőlem az elkeseredés szól, mert látom a közelgő katasztrófát és nem tudok mit tenni ellene. Sajnálom a már most szenvedőket és azokat is, akik ezután fognak szenvedni. Márpedig szenvedni fognak mert azok a “szent barmok”, akik még húzzák az igát (és erejüket megfeszítve nyújtanak valamiféle ellátást) sorra el fognak tűnni! Ezt a folyamatot megállítani társadalmi összefogásra volna szükség. Talán ha egyes médiaszereplők (Önök?)felvállalják ezt a nehéz és hálátlan(?) feladatot…; nos akkor talán sok sebet be lehetne gyógyítani, félreértéseket eloszlatni, kölcsönös megértést ébreszteni, összefogást létrehozni… De kinek érdeke az összefogás? Nem egyszerűbb szenvedő embereket egymásnak ugrasztani és a zavarosban halászni? Indulatokat kelteni csak olvasottságért, vagy megrendelésre, minden “egészségügyi újságírónak” sokkal könnyebben megy.


István 2011.06.21. – 13:08)
Kedves HB !
Pénzéhes orvosokat én is ismerek. Sőt nem egyszer nekem is kell paraszolvenciát fizetnem nekik, holott íratlan törvény volt, hogy kollégától és gyógyíthatatlan betegtől soha semmit nem fogadunk el! Higgye el, ez az orvosok kb. 30%-át jelenti. Gondoljon bele, az ön kezelése során hány orvosnak fizet? Általában 1-2-nek, holott a háttérben még kb. 6-10 másik orvos munkája ott van (labor, rtg, anesztes, konziliárius,stb.). Mindig ezt a 30% orvost dörgölik a másik 70% orra alá. Ezért is mondom: vagy tiszta vizet öntünk a pohárba, vagy úgy is összeomlik magától ez a rendszer. A magánrendelésen elkért pénz más eset. Az ugyanis szakmunka bére. Mégpedig az európai árak töredéke (tessék összehasonlítani a vízvezetékszerelő, vagy egy ügyvéd tarifájával). Amennyiben az államilag finanszírozott rendszer összeomlik (és nem lesz konkurenciája a magánrendelésnek), nekünk is meg kell majd fizetni az európai árakat – már ha fogjuk tudni. Vagy mehetünk külföldre, ha kórházi ellátás kell.


Life&Style 2011.06.21. – 13:05)
Kedves István, nagyon köszönjük a részletes, hozzáértő és kedves hangú választ!


István 2011.06.21. – 12:52)
Válasz Földesi Péterné kérdésére: a magyarországi gyakorlat szerint a műtét során a műtősnő készít leltárt az orvosi műszerekről. Már csak azért is, mert sok esetben nem volna pénz pótolni ezeket a drága eszközöket. Azt a “balesetet” elkerülni, hogy a műtéti területen bennmaradjon eszköz, nem könnyű – de szerencsére az esetek 99,99%-ban sikerül. Mégis inkább azt a ritka esetet emlegetik, mint ahogy a légibaleseteket is (és nem a sokmillió biztonságban átrepült kilométert – mert az nem hír, nem emeli az olvasottságot). Egy fémtárgy a CT felvételen nemcsak, hogy látszik, de magát a felvételt durván torzítja, sokszor értékelhetetlenné teszi. A terápiás besugárzás önmagában károsodást, szövetelhalást okoz (hiszen ezért végzik t.i. a túlműködő immunsejtek, avagy a daganatsejtek pusztításáért). Hogy ez panaszt okozzon, ahhoz nincs szükség semmilyen műhibára, vagy bennmaradt fémtárgyra – sajnos. Szívből kívánom, hogy a panaszai mielőbb enyhüljenek és a betegségéből teljesen gyógyuljon meg!
Korábbi hozzászólások

Mondja el a véleményét!