Iszlám és zsidókereszténység I.

    Élet és Irodalom Dhimma

    Cs. Gyimesi Évának,négy évtizedes barátságunk jegyében, szeretettel és megbecsüléssel

    Az iszlám, mely a Közel-Keleten az arab hódítások folytán – Damaszkusz (i. sz. 635), Ktészi­phón (Iráq, i. sz. 637), Jeruzsálem (i. sz. 638), Hamadán (Irán, i. sz. 643) stb. – az egész térség uralkodó vallása lett, ugyanúgy, mint Nyugaton az i. sz. 4. században a kereszténység; helyesebben, az iszlám, mely a hódításokra építve a meghódított területeken létrehozta az állami hatalmat: az uralma alá került kisebbségek és idegenek kezelésére homlokegyenest ellenkező módszert választott, mint korábban a keresztény egyház, amely I. (Nagy) Constantinus császár alatt (306/323-337) és után lépésről lépésre állami hatalomra jutott. I. Iusztinianosz császár (527-565) fel akarta számolni a vallási kisebbségeket. Ettől eltérően, a kalifátus, a hódítás és térítés első heves rohamai után, zárványként kezelte őket: de létezésüket elfogadta. Ez a politika, minden későbbi gyökeres átalakulás mellett is, fenntartotta a folyamatosságot a Közel-Kelet kultúrájában. Mezopotámia / Iráq tekintetében a helyzetet azzal jellemezhetjük, hogy Tabari (839-923), az iszlám első évszázadainak legjelentősebb történetírója, bár muszlim elkötelezettsége minden kételyen felül áll, folyamatosnak tekinti a térség történelmét, és a tőle telhető részletességgel ismerteti a Szászánidákra, illetve a nem muszlimokra vonatkozó hagyományokat.

    Egyenlőség és alávetettség. Az iráqi társadalom könnyen elfogadta az arab uralmat. Megkönnyebbülhetett, hogy véget értek a gyötrelmes és az egész lakosságot megterhelő háborúk a Szászánidák és Bizánc között. Még a vallási közösségek számára is – első pillantásra – csábító volt az egyenlőség eszméje, amelyet az iszlám hirdetett, jóllehet ténylegesen nem valósult meg belőle semmi egyéb, mint az egyenlőség a közös vallásban: ha áttérnek az iszlámra.

    Az iszlám gyors térfoglalása után Iráqban gyökeresen megváltozott az autochthon lakosság helyzete. Az iszlámnak ellenálló vallási közösségeket, akár üldözték őket, akár nem, az „(Allahnak) alávetettség” vallása félreszorította. A zoroasztriánus kultusz Iráqban gyakorlatilag eltűnt, és még Iránban is kihúzódott a peremre, legfeljebb elszigetelt kis közösségek maradtak fenn a sivatag mélyén (Jezd/Yazd), illetve Indiában (Delhi, Bombay), emigrációban, sok más vallás egyikeként. Ezeknek a „tűz-imádók”-nak a neve a muszlim világban gabr/geber volt. A sémi szó eredeti jelentése: „férfi”, de pejorativ árnyalatot kapott, mintha magyarul azt mondanánk: pacák, pasas, alak vagy hasonló. (A zoroasztrianizmus Iránban csak 1934-ben nyerte el az elismert vallás státusát.) A manicheizmus ebben az időben már csak az egykori Szászánida birodalom távoli peremén kívül élt. Iráqban azonban meglepetésre egy időben ismét felbukkant. Vallási vezetőjük, az arkhégosz, „Babylón”-ban – akármit takarjon is e név – állította fel a székhelyét. A mazdakizmusnak is sikerült Délkelet-Iráqban ismét kisarjadnia, ugyanúgy a szociális egyenlőség erőszakos megvalósítását hirdető fundamentalista vallási mozgalomként (khurramija), mint ami eleve volt az i. sz. 5/6. század fordulóján: ez lett az iszlám síita irányzatának egyik eredője.

    A nem iráni vallások státusát Iráqban az arab uralom és az iszlám kevésbé érintette. A zsidó és a keresztény közösségek az iszlámnak a más vallásúakkal szemben folytatott elkülönítő, de megtűrő politikája jegyében fennmaradhattak. A zsidók is, a keresztények is jól be tudtak illeszkedni a kialakuló arab hatalmi és igazgatási strukturába. Némely területen ők közvetítették a Szászánida kor tapasztalatait, sőt, legfőképpen a keleti-szír (nesztoriánus) kereszténység, a görög gyökerű műveltséget. Számukra az arab hódítás eleinte alig jelentett többet, mint a hivatalos nyelv és a legfelső hatalmi elit kicserélődését. Muhammad és közvetlen környezete elismerte a Biblia prófétáit, a Qur’án őket is prófétáknak tekinti, Jézust (Ísza) beleértve; mi több, az iszlám prófétáinak. Zsidó és keresztény kortársai közül azonban mindenkit, aki nem fogadta el, hogy Muhammad próféta, átokkal sújtott.

    A korábbi Szászánida establishment nagyobb része, ahogyan hatalomváltáskor lenni szokott, személyes döntéssel rövidesen betagolódott a magának Mezopotámiában gyorsan privilegizált helyzetet teremtő arab társadalomba, az iszlám közösségbe (umma). Az utolsó Szászánida király, III. Jazdagerd (632-651) két leánya magas rangú muszlim arabok felesége lett: egyiküket Abú Bakr kalifa (632-634) fia, Muhammad kapta meg, másikukat Ali ibn Abú-Tálib kalifa (656-661) fia, Haszán. Harmadik leánya (Izdundad), így tudja a hagyomány, Busztanaj ben Haninaj (618-670) zsidó exilarcha (?-670) felesége lett.

    A keresztény egyház helyzetét Iráqban III. Isó-jahb nesztoriánus metropolita (?-659) szilárdította meg. Tanulmányait Niszibiszben végezte, a híres iskola fennállásának utolsó éveiben. Először Ninive-Mószul püspöke lett (i. sz. 620), majd Hazza (Erbil) és Mószul metropolitája (i. sz. 628). Saját iskoláját már az arab hódítás után mint ka­tholikosz (649) alapította. Fő célja az volt, hogy egyháza felbomlását feltartóztassa: az újonnan szerzett területeken berendezkedő kalifátus, hogy a lakosság lelkét is megnyerje, mindenkit, aki áttért az iszlámra, felmentett minden addigi adó alól. Az előnyök csábítása veszélybe sodorta az egyházat. Isó-jahb számos levelében erősítette fogyatkozó híveiben a kitartást. Az áttérő azonban olyan sok volt, hogy az adómentességet végül maguk az arab hatóságok szüntették meg. Ez az intézkedés aztán konzerválta a nesztoriánus közösséget. Az Umajjáda dinasztia (661-750) alatt sok magasrangú állami hivatalnok és tudós került ki a nesztoriánusok soraiból.

    A három nagy nem muszlim vallási közösség vezetőit a kalifa meghívta / kinevezte a diván tagjává: minden zsidó képviseletében az exilarchát (elsőként Busztanajt), minden keresztény képviseletében a nesztoriánus katholikoszt és a zoroasztriánus móbadan-móbed-et. (Egy idő után már egyházi méltóságukba is a kalifa nevezte ki az exilarchát és a katholikoszt.)

    A könyv népei. Aki nem az üdvözítő vallást követte, hitetlennek, pogánynak minősült (káfir). De az iszlám jog elismerte „a könyv népe” (ahl al-kitáb) státusát a muszlimok közössége mellett. E „nép” („népek”) helyzetét a dhimma / dzimma, „szövetség” rendszere szabályozta. A dhimma autonomiát nyújtott közösségük számára. Nem kell áttérniük az iszlámra, a hatóságok védelmezik őket, de egyetemlegesen speciális adó (dzsizje) fizetésére vannak kötelezve, és a többiektől meg kell különböztetniük magukat (ghijár, „különbség”). A „könyv” a minősítés szempontjából a Biblia volt, és a kivételezett státust azok a vallási közösségek kapták meg, amelyek eredendően a bibliai hagyományokhoz kötődtek: zsidók, keresztények (Iráqban a nesztoriánusok), a szamaritánusok (mint zsidók), a mandeusok (mint keresztények), a tanaikban a vízözön előtt elrejtett iratokra hivatkozó szabeusok Harránban és Babylón(iá)ban. Indiában az iszlám „a könyv népé”-nek minősítette a buddhista és hinduista vallási közösségeket is.

    Vallás-nép (vallás-nemzet). A „szövetség” (dhimma) nem volt más, mint a nem muszlimok, az „idegen”-ek betagolásának formája, közösségük fenntartásával. A jogi formula mintája a római-bizánci foedus/foederati volt. A „szövetség”-hez tartozóknak (dhimmi) lehet tulajdonuk, kereső foglalkozásuk, vallásukat – amennyiben nem sérti az iszlámot – szabadon gyakorolhatják. Azokat az idegeneket/nem arabokat viszont, akik áttértek, azaz felvették az iszlámot, elvben mint függő helyzetű személyeket/klienseket (arab maula, többes számban: maváli) fogadták be a közösség (pszeudo-) törzsi szervezetébe (ta’ifa, „nemzet”). Ugyanez a jogrend élt tovább Törökországban az Oszmán dinasztia alatt: a vallási-ethnikai-adózási közösség (millet) quasi-territoriális autonomiát jelentett a vallási vagy ethnikai kisebbségek számára.

    A vallási közösségek (ahl al-dhimma, „a szövetség népe”) jogi státusa az iszlámban, évszázadokra és az Oszmán Birodalomra is kiterjedő érvénnyel, részben a Szászánida kori gyakorlat nyomán alakult ki. Minden elismert vallási közösség az uralkodó védelme alatt állt. Vezetőik az államot képviselték közösségükkel szemben, és közösségüket az uralkodó előtt. A vallási kisebbségek tagjai rendszerint csak meghatározott foglalkozási ágakban tudtak megélhetést találni: közülük kerültek ki a kereskedők, a pénz-ügyletekkel foglalkozók, akár adószedők vagy állami adóhivatalnokok, az orvosok, fémművesek stb. Ingatlant (föld) csak bizonyos korlátok között birtokolhattak.

    Adózás. A muszlimok – bibliai előírások nyomán – tized (arab usr, héber maaszerot) fizetésére voltak kötelezve, ez volt a fő adónem, értéke szerint, a név jelentésének megfelelően, 10% a termésből és az állati szaporulatból. A muszlimok ezenfelül is fizettek különféle egyéb adókat, ilyen volt, például, a szegényekről való gondoskodást szolgáló zakát és szadaqa, mindkettő „jótékonysági adó”. Az állam az autonom vallási közösség egészére vetette ki az adókat, a behajtásról a közösség vezetőinek kellett gondoskodniuk, és ők feleltek a hiánytalan megfizetésért.

    A kereskedelmi vám mértékét a kereskedő státusa szerint szabályozták. A muszlim kereskedő 2,5 százalékot fizetett, a dhimmi 5 százalékot, a külföldi 10 százalékot. Ezek a mértékek lényegesen alacsonyabbak voltak, mint akár a bizánci, akár a perzsa adók. Vámot csak a határon szedtek, onnantól a kereskedő az áruját szabadon szállíthatta és árusíthatta a kalifátus egész területén. A vámosok a személyes útiholmit nem vizsgálhatták. Az illeték / díj elnevezése héberül: taszka (< lat. taxa), a földadóé lat. iugatio, héb. kraga, arab kharádzs. További adónem volt „a király része” (héb. manta de-malkha).

    Umar szerződése“. A szövetség tartalmát az arab történetírás „Umar szerződésé”-nek nevezi. Formailag nem más, mint (Szent) Szóphroniosz (560 k.-638), i. sz. 634-től jeruzsálemi patriarcha levele Umar (Omár) kalifához (634-644), az igaz hitűek vezetőjéhez. A szöveg Umar kalifa egyik kortársára hivatkozó hagyomány-láncolatban maradt fenn, de változatai arra vallanak, hogy később fogalmazták meg, mint az i. sz. 7. század, talán valamikor az i. sz. 8/9. században. A kalifa jeruzsálemi látogatása (i. sz. 637) alkalmából Szóphroniosz – úgymond – felkérte őt, hogy imádkozzék a Szent Sír templomban. Umar ezt elhárította, mondván, hogy ahol ő Allahhoz imádkozik, az a hely mindörökre az iszlámé marad. A tolerancia és a békés hatalomátvétel e gesztusához kapcsolta a hagyomány a „szerződés”-t. Azt követően, hogy a muszlimok elfoglalták az addig Bizánc uralma alatt álló országokat, minden város külön-külön hasonló levelet írt a kalifának. Umar gesztusának viszonzásául a keresztények magukra vállalták a dhimma feltételeit, a rájuk háruló kötelezettségeket.

    A keresztények az általuk lakott városokban és azok környékén nem építenek új templomokat, kolostorokat, remete-cellákat, és azokat, amelyek a muszlimok által lakott területen álltak, de romba dőltek, nem próbálják újra felépíteni sem éjjel, sem nappal. Kapuikat nyitva tartják minden arra járó és utazó előtt, a muszlimoknak, akik betérnek hozzájuk, három napon át szállást és ellátást adnak. Templomaikban és házaikban nem adnak menedéket a muszlimok elől menekülőknek. Gyermekeiket nem tanítják a Qur’ánra. Vallásukat nyilvánosan nem hirdetik, és nem térítenek. Rokonaikat nem akadályozzák meg abban, hogy szabad akaratukból áttérjenek az iszlámra. A muszlimok iránt tiszteletet tanúsítanak, ha azok le akarnak ülni, átadják nekik a helyüket. Nem törekszenek arra, hogy megjelenésükben a muszlimokra hasonlítsanak, nem másolják öltözéküket, a csúcsos fejfedőt (kalanszuva), a turbánt (imáma), a cipőt, a hajviseletet. Nem beszélnek úgy, ahogyan a muszlimok, és nem használják az ő (családi) neveiket (kunja). Nem ülnek nyeregbe, nem hordanak kardot vagy bármi más fegyvert. Pecsételőiken, amelyekkel az okmányokat hitelesítik, nem használnak arab feliratot. Erjesztett itallal nem kereskednek. Mindig és mindenhol hagyományaik szerinti megkülönböztető öltözéket (ghijár) viselnek. Ezt a megkülönböztetést Mutavakkil kalifa két évszázaddal később (i. sz. 850 k.) minden nem muszlim számára pontosan meghatározta: sárga folt a felsőruha ujján és sárga fejfedő. Derekukra övet (zunnár) kötnek. Keresztet utcán vagy a muszlimok piacterein nem állíthatnak fel. Deszkalap-„harang”-jaikat a templomokban csak halkan üthetik meg. Istentiszteleteiken nem imádkoznak fennhangon, és akkor sem zajonganak, ha temetni viszik halottaikat, a gyászmenetben nem visznek égő lángot a muszlimok utcáin vagy piacterein, halottaikat nem temetik a muszlimok közelébe. Nem szerzik meg maguknak a muszlimok által tartott szolgákat. Házaikat nem építik magasabbra, mint a muszlimok házai. Ezeket az önként vállalt feltételeket Umar kalifa még két továbbival egészítette ki. Nem vásárolhatnak meg – értsd: nem válthatnak ki – a muszlimok fogságából senkit. Aki egy muszlimot megüt, elveszíti a „szerződés” védelmét.

    A keresztények nevében megfogalmazott vagy nekik diktált feltételeket az iszlám a gyakorlatban változatlanul kiterjesztette „a könyv” többi „népé”-re. Végül érvénye alá vonták a „mágusok”-at (zoroasztriánusok) is.

    Az Umar kalifának tulajdonított „szerződés” védlevél (amán) volt, „a könyv népei”-nek közösségi autonomiáját szigorú feltételek mellett garantáló privilegium.

    A „szerződés” (dhimma) kedvezményezettjeinek alá kell vetniük magukat az iszlám politikai fennhatóságának. Nem beszélhetnek Muhammad prófétáról, sem könyvéről (a Qur’án) vagy hitéről. Nem muszlim férfiak muszlim nőkkel nem köthetnek házasságot, nem tarthatnak fenn nemi kapcsolatot. Muszlim férfiak és nem muszlim nők házassága megengedett, de az ilyen házasságban született gyermekeket az iszlámban kell felnevelni, a feleségek azonban megmaradhatnak vallásukon. Nem muszlimok nem adhatnak el muszlimnak semmi olyasmit, amit az iszlám törvényei tiltanak, például, sertést, nem a vallási előírások szerint levágott állat húsát vagy szeszesitalt. Tilos muszlimok körében más vallást nyilvánosan hirdetni. Tilos új templomot vagy zsinagógát építeni. Kötelesek köpenyükön övet viselni, és fejviseletük, hátas állataik, nyergük tekintetében meg kell különböztetniük magukat a muszlimoktól: nem járhatnak ló- vagy teveháton, csak öszvéren vagy szamáron. (Illetve, a lovat csak úgy ülhetik meg, mint a nők, azaz mindkét lábukat az állat egyik oldalán tartva.) A nem muszlimok nem taníthatják gyermekeiknek a Qur’ánt, pecsételőiken nem használhatnak arab feliratot. Nem tarthatnak arab rabszolgát. A nyilvános vallási felvonulások, mint a húsvéti körmenet, tilosak. Muszlimok lakóházai közé sertést nem hajthatnak be. Mindennek ellenében a nem muszlimok mint közösség szabadon rendelkeznek (amán) személyükkel és vagyonukkal, belső ügyeikbe a muszlimok nem avatkoznak be, személyes helyzetüket vagy szerződéseiket illetően saját vallási közösségük vezetői hoznak döntést, kivéve ha mindkét fél elfogadja a muszlim bírói eljárást. Zsidók egymás közötti perében, főbenjáró ügyeket kivéve, rabbinikus bíróság (bét din) dönt.

    Az autonomiával együtt járt a viszonylagos elkülönülés és a megkülönböztetés kötelezettsége: külön városnegyed, előírt öltözék vagy jel (caláma) stb. A zsidók, de éppúgy a keresztények, az iszlám uralom alatt rendszerint külön utcákban vagy városnegyedben laktak. Persze, ez könnyebbséget is jelentett számukra: ha elkülönültek a muszlim lakosságtól, saját szokásaik szerint élhettek. Lehetőleg külön fürdőket (mikváot) tartottak, már csak a rituális fürdés előírásai miatt is.

    A dhimma, „szövetség”, közösségi autonomia tartalma idők múltával módosult, változott. Egyvalami változatlan maradt: a ghijár, „különbség”, a kikényszerített megkülönböztetés a környező társadalomtól. Hogy ez valójában diszkrimináció, annak jelképe lehet a sárga folt.

      Mondja el a véleményét!