A Harry Potter jelenség vizsgálata

Szövétnek, 2003,1. szám
Máglyát a mágiának?
Ez az írás nem újabb rókabőrlehúzás- kísérlet a Harry Potter-jelenségtől. Még csak nem is a könyvek vagy a belőlük készült filmek teológiai, irodalmi kritikája. Keresztény tollból ezekből már meglehetősen sok megjelent. Inkább egy útkeresési kisér­let, hogyan érdemes megközelítenünk azok­nak a sokakat, netán tömegeket megmozgató jelenségeknek az alanyait, akiket talán ép­pen ezekkel a jelenségekkel hálóz be a világ.endori_thumb1

CSAPDÁBA SÉTÁLTAM. Majdnem önként és dalolva. El kellett olvasnom a Harry Potter-sorozatot! Kilencéves fiam osztályfőnöke, Bar­bara, filmszínházba vitte az osztályát. Olyan filmet választott, amely manapság mindenkit érdekel, s amelyből később olvasmányélmény is válhat. A frissen elkészült Harry Potter-film el­ső része magától kínálta magát: divatos is, öt­letgazdag is, látványos is.
Amikor hírül vettem a mozizás szándékát és a megtekintésre kinézett filmet, elgondolkodtam, hogyan is indokoljam meg, miért nem szeretnék erre pénzt kiadni, és miért nem szeretném, ha Gergő fiam az osztályával tartana ebben a programban is. Tűnődésem közepette kaptam e-mailen egy, a könyvvel és a jelenséggel foglalkozó újságcikket a Hetek című lapból kiollózva. Gyorsan kinyomtattam, és egy rövid levélke kíséretében elküldtem a tanárnőnek.

Nagyon udvarias választ kaptam tőle. A lényege az volt, hogy nem ért velem egyet a cikkben foglaltakkal, s különben is, olvasnám el előbb, amit kritizálok, azután majd beszélgethetünk is; neki egyébként megvan mind a négy eddig megjelent kötet, nagyon szívesen kölcsönadja nekem. Nos, ez volt a csapda, amibe a levél elküldésével önként sétáltam. Ugyanis valóban nem olvastam addig semelyik Potter-könyvet. A kritikámban csak a róla olvasott recenziókra, a Biblia- és próféciaismeretemre, az intuíciómra hallgattam, amely nem csalt ugyan meg, de tulajdonképpen min­dig korlátoltságnak tartottam olyasmit kritizálni, elvetni, amit nem ismertem személyesen. Ez mástól számomra soha nem volt elfogadható alapállás. Lehet, hogy túl független szellem vagyok, de mindig jobban szerettem, ha lehetett, első kézből megtapasztalni a dolgokat. Harry Potter kapcsán azonban mégis úgy tettem magam is, ahogyan azt másoknál elfogadhatatlannak tartottam, mert annyira világosnak, egyértelműnek tűntek az addig, a Harry gyerekkel kapcsolatban elol­vasott, keresztény alapállású kritikák. Mondom, ott a csapdában, Barbara levelével a kezemben, nem tehettem mást, el kellett fogadnom az ajánlatát, hogy további, érdemi párbeszédre is sor ke­rülhessen.letoltes-1

HARRYVEL SOKÁIG ELKERÜLTÜK EGYMÁST. Lehet, hogy ő keresett engem, de én mit sem tö­rődtem vele, sőt, egyenesen menekültem is előle. Első komolyabb találkozásunk 2000 nyará­nak elején volt, amikor egy baptista barátnőnk kölcsönadta családunknak az Eíhos magazin egyik számát, amelyben Klaus R. Berger négyoldalas tanulmánya megjelent a Potter-jelenségről. Elké­pedtem Harryn, de nem foglalkoztatott különösebben a kérdés. Ám megindult a Potter-özön, mindenfelől hallottam róla ezt-azt. Itt kötelező olvasmánnyá tették egy hetedikes ismerősünk osztályá­ban, ott lányom számolt be arról, hogy a fiúk falják az osztályban a Potter-regényeket stb. Nem sokkal ezután váltottam levelet Gergő fiam osztályfőnökével, Barbarával.

A viszolygásom a tömegtermékek iránt múlhatatlan. Ezért bizony előítélettel kezelek mindent, amiért túl sokan rajonganak, amit a média felkap, és ami alattomosan, ezer szálon befurakszik a köztudatba, a kirakatokba, az életünkbe. Ennek megfelelően, bár szinte semmit sem tudtam Harry Potterről, máris súlyos negatív előítélettel voltam iránta. Szégyen vagy elvhűség, de bizony negatív előfeltételezésekkel közelítettem Harry kalandjaihoz. Csalódtam is, meg nem is ezekben. Olvasmányélményemből született egy hosszabbacska tanulmány, e helyen mégis annak csak egy apró szegmensével szeretnék foglalkozni, amely, úgy gondolom, Harry Potter kapcsán közelebb hozza hozzánk mindazokat az embereket, akik életkoruktól függetlenül, önfeledten merülnek bele, akár a varázslótanonc kalandjaiba, akár már divatos áramlatokba, akik itt élnek körülöttünk.
A könyvek elolvasása után legfontosabbnak annak megfogalmazását érzem, hogy tulajdonkép­pen miért is beszélnek el egymás mellett Potter pozitív és negatív értékelői. Úgy érzem, a benne foglaltak messzebb vezetnek, mint egy hétkötetes regény első négy kötete, s mindkét fél számára tanulsággal szolgálhatnak.

Alapvetően egyetértek azokkal A véleményekkel, amelyek akár Berger, akár a Hetek újságírójának, akár más, ebből a szempontból gondolatait papírra vető író tollából napvilágot láttak. Bibliai szempontból korrekt, pszichológiai szempontból elfogadható mindaz, amivel érvel­nek, írásaikat olvasva azonban rendre egy kérdés tolakodott az elmémbe: tulajdonképpen kinek ír­ták, amit írtak, kit akarnak óvni azzal, amit vészkiáltásukban megfogalmaztak. Mert hogy szavaik ki­zárólag a keresztényekhez érnek el, az majdnem bizonyos. Őrállók ők a vártán, akik kürtöt fújtak a veszedelem közeledtére; s jól tették, hogy így cselekedtek. Igazuk van mindabban, amit a spiritizmus gyermekkönyvekbe való beszivárgásáról írtak, igazuk abban, hogy a varázslás, az okkult ké­pességek ezekben a történetekben már céllá váltak, és nem eszközzé, mint ahogyan az- az igazi me­sékben van, igazuk van abban is, hogy kiáltani kell gyermekeink védelmében, mert a Harry Potter-ügy már nemcsak erről a varázslócsemetéről szól, hanem jókora szelete az ördög kultúrát átszövő, bekerítő támadásának.images

Tény azonban, hogy azokkal a megfogalmazásokkal, amelyekkel a veszélyre akarják felhívni a figyelmet, a mai embert nem fogják elérni. Hogy miért? Ennek nagyon egyszerű oka van: a mai embert a Bibliára, mint abszolút tekintélyre való hivatkozás már nem hatja meg. Elsősorban azért, mert nem is ismeri, annak egész eszmerendszere idegen az ő gondolkodásától.
Nekünk, keresztényeknek, a Bibliát alapul véve elfogadhatatlan az a világkép, amely a Potter-regényekből sugárzik, elfogadhatatlanok azok a módszerek, praktikák, amelyek hemzsegnek a kö­tetekben, s amelyeknek egy részével a gyermekek így vagy úgy, de az élet „természetes” részeként találkozhatnak a mindennapokban is.

(Talán elég, ha az újságokat megtöltő asztrológiára – amit persze „senki sem vesz komolyan”, mégis mindenki olvas -, a bioenergiára, az aurára gondolunk.)

A Jézusra hivatkozó egyházak a máglyát választották a harc eszközéül. Azt feltételezik ugyanis, hogy érveiket a világ is osztja, így a gyermekek számára az általuk félelmetesnek tartott praktikák, módszerek ellen elég egy nagyot kiáltani, és a gyufáért nyúlni. Ám ezzel nagyot tévednek, óriási hibát követnek el! Érvelésükből – bár a Biblia alapján kétségtelenül igaz, amit mondanak, amivel érvelnek – hiányzik az empátia a mai ember felé. A mai ember felé, akiben a Harry gyerek tettei­nek krónikája korántsem azokat a reakciókat váltja ki, mint a Biblia komoly olvasóiból. (S ezen a ponton rá kell döbbennünk, hogy itt már nem csak, és nem elsősorban a Potter-jelenségről van szó!)
Az e-mailen kapott cikk kinyomtatásával ezért is nem értem el semmi eredményt Barbaránál. Egyvalamit azonban elértem: megtanultam tisztelni az ő meggyőződését, még akkor is, ha gyöke­resen eltér az enyémtől. Gergő fiam nem ment Harry Pottert nézni a moziba, és azóta összetegeződtünk az osztályfőnökkel. Harag nincs. Azt hiszem, hogy sőt!

GYŰLÖLÖM A MÁGLYÁKAT! Függetlenül attól, hogy mi ég rajtuk, ember vagy tárgy (bár eszembe sem jut egyenlőségjelet tenni e kettő közé), és függetlenül attól, valóságosan égnek-e vagy viselkedésben, szavakban.

Máglya nemcsak akkor éghet, amikor valóságos tűzről van szó; minden olyan eset máglyagyújtás, amikor az embert és a dolgait nem választjuk el élesen egymástól!
Elfogadhatatlan számomra, ha mások gyújtják meg azt a máglyát, amit nekem kellene, és mások döntik el, minek kellene azon égni. Ha én teszem rájuk a magam égetni való dolgait, az más, az a magánügyem. Ha a máglya szót hallom, a következő kép ugrik be: szürkületi baljós félhomály, fe­kete csuklyás alakok sokasága, akik szellemi tehetetlenségükben félelmetes, zord arccal, éppen szörnyű erőszakot készülnek elkövetni, egy emberen vagy egy eszmén. Számomra a máglya a szellemi tehetetlenség erőszakos kiútja, az ész és a szeretet kudarca a mássággal szemben. S ettől mindig rettenetesen irtóztam; soha nem értettem, hogyan is képzelheti valaki, hogy erőszakkal és pusztítással meggyőzhet másokat.

Mondom, írom ezt annak tudatában, hogy vallom, az eszmék piacán több a szemét, mint az arany, több a polyva, mint a búza, s bizony a döntő részért nem lenne kár ott a máglyán. A máglyák elutasítása nem szentesíti a meggyőződésemnek ellentmondó eszméket, irányzatokat, hanem felte­szi a kérdést: „Ha máglyát gyújtok alattuk, vajon mi a helyzet azokkal, akik magukénak vallják őket; vajon a tűztől egyből meggyőzettetnek-e a máglyagyújtók igazságáról?”

Az izolált, a valóságtól és a mai embertől elzárkózó hangsúlyokkal és stílusban elmondott iga­zság a Biblia Istenét a hallgató számára minimum középkori mementóként mutatja be, ilyetén kép­viselete pedig egynek tűnik a máglyák fájának gyűjtögetésével. Élet idegenné teszi azt, aki maga az Élet, és megvalósíthatatlannak tünteti fel azt, amiért Ő erre a Földre jött.

Emiatt töltött el viszolygás akkor is, amikor valamelyik televíziónk híradója arról számolt be, hogy a világ egyik részén nagy máglyát raktak a Potter-sorozatból, és nagy megelégedéssel alá­gyújtottak. Viszolyogtam, annak ellenére, hogy a könyvek és a körülöttük kialakított felhajtás egyáltalán nem szimpatikus számomra. Újságcikkben megjelent, hogy „az ausztrál Hetedik Napot Ünneplő Adventista Egyház hatvan iskolájában betiltotta a J. K. Rowling-regények olvasását, mert a közösség vezetői attól tartanak, hogy a gyerekekben a könyveket olvasva érdeklődés ébred majd az okkultizmus iránt”. (Nem vigasz, hogy hasonló módon cselekedett több helyen a katolikus egy­ház is, illetve több protestáns közösség is.) Tehát van adventista máglya is!

A Bibliát ismerők néha hivatkoznak a Csel 19:18-19-re, ahol ez olvasható: „Sokan a hívők köendori_thumb1zül eljőnek vala, megvallván és megjelentvén cselekedeteiket. Sokan pedig azok közül, akik ördögi mes­terségeket gyakoroltak, könyveiket össze­hordva, mindeneknek láttára megégetik vala. És összeszámlálván azoknak árát, és találók ötvenezer ezüstpénznek.”

Szeret­ném felhívni a figyelmet arra, hogy itt mindenki maga vitte máglyára a köny­veit, maga tette azt oda, önként, dalolva és tiszta szívvel, mert belátta, hogy mindaz, amit azokban olvasott, Istentől szakította el. Nem mások szakították ki könyveiket a kezükből, hogy a máglyára dobják azokat, így ez a máglya nem az a máglya, amiről eddig beszéltünk!

A máglya erőszak, és erőszakkal nem lehet a jót terjeszteni! Ezt már a Biblia is nyilvánvalóvá tette! „A gonoszt jóval győzd meg!” (Rom 12:21) S lehet-e jó a máglya?

Amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet jó! Le­het elvben igaz, de kihatásában semmiképpen sem lehet üdvre vezető, ha nem meggyőznek, nem taníta­nak, hanem ítélkeznek, és a tekintély súlyával paran­csolnak vele kapcsolatban. István király, a „szent”, német zsoldosaival a Dunába kergetve keresztelte meg a parasztjait, ezt ma már senki sem vitatja; de vajon keresztények lettek-e ettől a parasztok, vagy csupán ingerültek, elkeseredettek és nedvesek? Azt gondolom, ez nem kérdés.
Nagyon sok mindenért és ellen kellene nekünk felemelnünk a szavunkat mai világunkban. Az ör­dög azonban előttünk jár. Ha csak kis hazánkra gondolunk, s annak is csak a rendszerváltozás óta lezajlott történetére, látnunk kell, hogy a politizáló kereszténység és „keresztényiesülő” politika nagyban és újra lejáratta Krisztus nevét az emberek előtt. Isten nevéből a negyvenéves megtiprás után ismét politikai erő lett, ám ezzel együtt a kereszténység valódi tartalma ismét rejtve maradt a szélesebb megismerés előtt. S mert ez így van, hiába is ágálunk kánaáni nyelven Bibliára hivat­kozva akár a Potter gyerek, akár más ügyekben az igazság mellett, csak falra hányjuk a borsót, s csak újabb csalódást okozunk magunknak, tévesen legyintve a világban élő, reménytelenül „értet­len” emberekre.

Akik pedig nem is reménytelenül értetlenek, csak intézményiesült hitünk miatt mi váltunk már képtelenné arra, hogy szót értsünk velük. Pedig a példa előttünk van! Isten Fia addig ment el bele­érző képességében, hogy emberré lett, emberként halt meg értünk. Emberként, emberi nyelven ta­nított, hogy érthető legyen, amit mond, hogy mindazok, akik hallják, hihessenek. Arra akar ben­nünket is megtanítani, hogy ne a szent harag vezesse a kezünket a gyufa irányába, hanem Isten sze­retete a szívünket az emberek felé. Még akkor is, ha arról van szó: értéket látnak benne, és okkal, oktalanul, de kedvelik Harry Pottert és okkult kalandjait!
Mohácsi Zoltán

Mondja el a véleményét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük