A MESSIÁS MEGJELENÉSÉNEK IDEJE DÁNIEL PRÓFÉTA SZERINT (Huber Lipót, római katolikus pap tanulmánya)

Néhány szó elöljáróban a tanulmányról

1902-ben jelent meg Huber Lipót, római katolikus pap tanulmánya a (katolikus) Hittudományi Folyóiratban, amely Dániel 9. fejezetének kijelentését elemzi Jézus fellépésének idejéről. E munka is példája annak, hogy sokan megértették a 70 hétről szóló jövendölést azok közül, akik komolyan kutatták a Szentírást e témában.

A tanulmány alapkoncepciójában helyes és igen sok jó meglátást tartalmaz, jóllehet nem mindenben felel meg tökéletesen a Bibliának.

Néhány dolgot szükséges helyesbíteni a tanulmánnyal kapcsolatban. Huber Lipót túlságosan is hangsúlyozza azt, hogy a zsidók ölték meg Jézust. A Biblia azt tanítja, hogy a pogányok is jelentős részben felelősek Jézus meggyilkolásáért: ilyenformán nem azon van a hangsúly, hogy a zsidók megfeszítették őt, hanem hogy az emberek feszítették meg, akiknek a megmentéséért jött. A Biblia azt tanítja, hogy Jézusnak a bűnök miatt kellett meghalnia, minden ember bűnéért – halálának tehát mindenki oka, aki bűnt követett el, legyen az zsidó, görög, római, vagy magyar. A Bibliától teljességgel idegen a kollektív felelősség eszméje.

Itt-ott felbukkan az eszme, hogy mindenkinek be kell lépnie a Krisztus által alapított anyaszentegyházba – amely értelemszerűen a szerző fogalomvilágában a Római Katolikus Egyházat jelenti. A Szentírás viszont azt tanítja, hogy Jézushoz tartozik mindenki, aki hallgatja és megcselekszi Isten akaratát. „Ő pedig felelvén, monda a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim? És kinyujtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim! Mert a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.” (Mát. 12.48-50)

A jövendölésben szereplő Szentek Szentje felkenetése nem Jézusra vonatkozik, hanem a mennyei templomra, a mennyei Szentek Szentjére. Jézus mennybemenetele után a mennyei templomban kezdte meg a szolgálatát. E templom létezéséről az Ige több helyen bizonyságot tesz (Zsolt. 11:4, Zsolt. 18:7–8, 10, 17 , Mik. 1:2–3, Hab. 2:20, Zsid. 8:1–2, 5 , Zsid. 9:11, 24 ,Jel. 11:19, Jel. 15:8), a szolgálatról pedig részletes tanítást a Zsidókhoz írt levél ad. (Azonkívül a 490 éves jövendölés összekapcsolandó a 2300 éves jövendöléssel is, amelyet a szerző nem végzett el.)

Téves továbbá az a felfogás is, hogy a testi leszármazás szerinti zsidó nép kollektíven megtér Jézus lejövetele előtt: ez a gondolat az Izrael-próféciák félreértéséből származik. A lelki Izraelre vonatkoznak ezek a jövendölések, akik közé minden Krisztushoz igazán megtért és neki engedelmeskedő ember tartozik. (V.ö. Gal. 6.16)

A tanulmányt nagyrészt az eredeti helyesírás szerint közlöm.

Szabó Ferenc

Huber Lipót: A MESSIÁS MEGJELENÉSÉNEK IDEJE DÁNIEL PRÓFÉTA SZERINT

»Tulajdonába jöve, de övéi be nem foga­dák őt. Valamennyien pedig befogadák őt, hatalmat ada nekik, hogy Isten fiaivá legye­nek, azoknak, kik az ő nevében hisznek.«

János 1, 11, 12.

A zsidó olvasóhoz

Közel öt esztendeje, hogy Palesztinába zarándokoltam, a Szentföldre, mely zsidó és keresztény előtt egyaránt a tisztelet és magasztalás tárgya leszen az idők végéig. Néhány napig Jeruzsálemben tartózkodván, midőn imádkozva s elmélkedve bejártam régi nagyságára és dicső­ségére emlékeztető utcáit és tereit, a Hárám-tér nyugati falánál (az úgynevezett Siralomfalnál), mely a hajdani zsidó templom rommaradványa, sok zsidóra akadtam, kik busongva zokogtak a régi város és templom feldulatása s elpusztítása fölött és szivök mélyéből könyörögtek Istenhez, küldené el minél előbb a Megváltó-Messiást és építené föl még az ő napjaikban a szent várost és templomát. Láttukra benső részvétre gerjedt szívem, mélyen megindultam.

Szerencsésen visszatérvén hazámba, nem egy ízben újult föl emlékezetemben az a szívszaggató jelenet, mely átjárta az én lelkemet is és szemeimből könnyeket fakasztott. S mint keresztény pap nem egyszer gondoltam magamban, hogy számtalanszor ismétlődik majd még a kesergő zsidók bús siralma, gyászos panasza, s még sokszor könyörögnek majd a Messiás eljöveteléért, de – hiába! Mert hisz a Megváltó-Messiás már mintegy tizenkilenc század előtt megjelent a maga idejében, amint azt a próféták, akik a Messiás eljövetelének idejét előre hirdették, jóstekintetük­kel látták és megjövendölték.

Nem jósolta-e meg az Istentől ihletett Jákob pátriárka halála előtt a Júda fiára mondott áldásában, hogy a Mes­siás akkor jő el, ha majd elvétetett Júdától a fejedelmi pálca?! Genesis 49. 10. S íme a fejedelmi pálca már az idumei Heródes alatt vétetett el Júdától. Világos tehát, hogy az ígért Messiás már megjelent és hiábavaló az ő eljövetelére várakozni.

Aggeus Aggeus 2, 7. és Malakiás Malakiás 3, 1. próféták jóslata szerint a második templom fennállásának ideje alatt kellett megjelennie a Messiásnak s azt jelenlétével megdicsőítenie. S íme a máso­dik templom már romjaiban sincs többé; fel van dúlva, el van pusztítva már mintegy tizenkilenc század óta. A Mes­siás idejére tehát hasztalan többé várakozni.

De még világosabban jósolja meg azt Dániel próféta az ő csodálatos jövendölésében a hetven évhétről. Dániel 9, 24-27. Egész pontosan szabja meg ott a Messiás föllépésének és erőszakos halálának idejét, s megjövendöli azonfelül, hogy épen a Messiás kivégeztetése miatt pusztíttatik majd el a szentély és a város s hogy nem fog többé felépülni, hanem pusztán hever majd mindörökre.

S íme a hetven évhét határideje – akár Cyrus perzsa királytól, akár Dárius Hystaspistől, akár pedig Artaxerses Longimanustól kezdjük azokat számítani ­már rég elmult, letelt s Jeruzsálem városa templomával együtt már rég lerontatott, elpusztíttatott s Izrael népe is száműzetve hazájából szétszóratott a szélrózsa minden irá­nyában.

Mindezek után bizonyos, hogy a Messiás már rég megjelent e földön: a názáreti Jézus volt az, kit megjelené­sekor a zsidók legnagyobb része nem ismert el, aki Pontius Pilátus, római helytartó alatt keresztre feszíttetett, meg­halt s eltemettetett, ki azonban, amint az szintén megvolt jövendölve, Izaiás 11, 10. Zsolt 15, (héb. 16.) 9. 10. nem maradt a sírban, hanem harmadnapon föltámadt halottaiból, fölment a mennyekbe, s most atyjának jobbján ül. De az idők végén ismét eljövend nagy dicsőséggel és hatalommal ítélni eleveneket és holtakat, mire az igazak bemennek az örök életbe, a gonoszak pedig az örök tűzre vettetnek.

Isten küldötte nemcsak Mózes volt, hanem más prófé­táknak is kijelenté Isten az ő titkait. Ezek pedig azt hirdették, hogy a Messiás-Megváltó el fog jönni a jövőben, s megjósolták azt is, mit fog cselekedni, mit fog értünk szenvedni, s hogy meg fogja váltani Izraelt és a pogány népeket, s hogy lelkiországot alapít, azaz a Messiás egyházát.

Ha nemcsak a tórát, hanem a próféták könyveit és az evangéliumot is figyelemmel olvassuk, be fogjuk látni és meg fogunk győződni, hogy a próféták összes jóslatai pontosan beteljesedtek a názáreti Jézusban, s hogy ő a Messiás-Megváltó, s mindenkinek, ki üdvözülni akar, hinnie kell ő benne s be kell lépnie az általa alapított anyaszentegyházba s meg kell tartania az ő törvényeit és parancsait, mert Jézus – a Messiás, az élő Isten fia.

– – – – –

A szorosabb értelemben vett próféták szereplése és a profécia, a kinyilatkoztatás történetének e sajátos tüne­ményei, az egész világtörténetnek is legrendkívülibb jelenségei közé tartoznak.

A jövendölések között pedig tagadhatatlanul épen a Megváltóra vonatkozók töltik el a legnagyobb bámulattal a gondolkozó ember lelkét. Évszázadokkal eljövetele előtt oly tökéletes, hű képet nyújtanak a Messiásról, hogy az ember azok elolvasásának benyomása alatt önkénytelenül felkiált: mielőtt megszületett, története már meg volt írva?

Eleinte ugyan még valami titokzatos homály födi a jövendölések nagy alakját, melyben annak csak körvonalai vehetők ki. Az idők haladtával azonban mindig határozot­tabban, tisztábban domborodik ki, míg végre a homály tel­jesen eloszlik s a Messiás személyének fönséges képe, élet­körülményei, megváltói műve s az általa alapítandó egyetemes s örök lelki ország egész világításban, ragyogó fényben áll előttünk félreismerhetetlenül.

Négy századdal a Megváltó megjelenése előtt azonban, miután föllépésének és halálának ideje is pontosan megjöven­döltetett, a prófétaság egyszerre megszűnik. Közelgett a világtörténet legnagyobb eseménye s az egyre fokozódó hő várakozás után végre megjelent a Messiás, az Isten Fia emberi testben s meghozta a szegény bukott s hasztalan vergődő emberi nemnek az epedve várt megváltást és pedig épen abban az időben, melyre azt a babiloni fogság (Kr. e. 606-536.) vége körül szerepelt Dániel próféta megjövendölé.

Kétségtelen, hogy Dániel e jövendölése az ószövetség legérdekesebb s figyelemre legméltóbb jóslata, – a messiási vaticiniumoknak mintegy koronája.

S valóban, ha leköti figyelmünket s ámulatba ejt például a Kr. e. VIII. században élt Izaiás, aki Istentől megvilágított prófétai lelkével oly grafikusan ecseteli, oly bámulatos közvetetlenséggel írja le a Messiás szenvedéseit, mintha nem is jövendő, hanem már megtörtént dolgokról értesítene, miket saját szemeivel szemlélt, – méltán ragadja csodálatra lelkünket Dániel prófétának az a páratlanul álló jóslata is, melyben oly pontosan jelzi a jövendő Messiás­ Megváltó idejét, hogy annak alapján Izrael s mindazok a népek, melyekhez e jóslatnak híre eljutott, csaknem ujjaikon számlálhatták megjelenésének napjait.

Mielőtt azonban Dániel e nevezetes jövendölését ismer­tetnők, életének adataiból röviden fölemlítjük a követ­kezőket:

Dániel királyi vérből származott s még mint ifjú, más nemes ifjakkal együtt Kr. e. 606 körül Babilonba hurcol­tatott, Nabukodonozor udvarába, hol kiváló tehetségeit csakhamar fölismerték, a tudományban kioktatták és apródi szolgálatra fogták.

Az isteni Gondviselés azonban úgy intézte, hogy, midőn honfitársai a hetven évig tartott babiloni fogságban éltek, ő – mint József egykor Egyiptomban – csakhamar felmagasztaltatott. Előbb ugyanis a babilóniai királyok udvarában, később pedig – Babilonnak Cyrus által 538-ban történt elfoglalása után – a perzsa udvarban a legfőbb állami hivatalok polcára emelkedett.

De, bár pogány udvarokban szerepelt, az egy igaz Istenben való hitét mindvégig híven megőrzé, sőt a pogá­nyok figyelmét is felhívta arra, amiért halálra ítéltetvén, két ízben is az oroszlánok vermébe dobatott, hol azonban csodálatosan életben maradt. És bár nagy méltóságokra jutott, mindig szeretettel csüngött számkivetésben bűnhődő nemzetén s résztvevő szívvel érdeklődött annak sorsa iránt.

A prófétaság kegyelmével megajándékoztatván, az Istentől nyert kijelentéseket le is írta egy tizenkét fejezet­ből álló könyvben, melyben reánk nézve legfontosabb a hetven hétről szóló jövendölése, ebben van ugyanis oly csodálatos pontossággal megállapítva egyebek között a Messiás nyilvános fellépésének s halálának ideje.

A méd Dárius A méd Dárius. II. Cyaxares, ki Cyrusnak apósa volt. király uralkodása első esztendejében, mely a babiloni fogság 68. esztendeje vala, történt, hogy Dániel böjtölve s vezekelve forró imában arra kérte az Istent, ne vonná vissza ígéretét, ne hosszabbítsa meg a számkivetésnek Jeremiás próféta által megjövendölt Jeremiás 27, 11, 12. hetven esztendejét, mely már-már lepergett, bár a közelgő szaba­dulásnap még semmi jele sem mutatkozik. Dániel 9, 1. s köv.

Be sem fejezte még könyörgését népe bűneinek bocsá­natáért és országa helyreállításáért, midőn egy látomásban megjelenik előtte Gábriel arkangyal, aki nemcsak arról bizto­sítja., hogy Isten meghallgatta imáját, hanem tudtára adja neki, hogy – mintegy kárpótlásául annak, hogy Jeruzsálem hetven évig romban hevert – kerek számban hetven hetet enged majd a zsidóknak, mely idő alatt theokratikus államuk újra felvirágozik, ezek letelte után azonban új országot alapít majd a Messiás, melyben a bűnök teljes kiengeszte­lése leszen, a zsidó nép azonban a Messiás megöletésének bűne miatt elvettetik, a templom pedig a várossal s a zsidók államával örökre elpusztul.

Héber eredetije annak a nagyszerű isteni kijelentésnek, mellyel Gábriel az Isten örök végzését tudtára adá a prófétának, a következő Dániel 9, 24-27.:

Szószerinti magyar fordításban : 24. Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra, hogy befejeztessék (véget érjen) a törvényszegés és bepecsételtessenek (megszüntettessenek) a bűnök s kiengeszteltessék a gonoszság, és hozassék örök igazság, megpecsétel­tessenek (beteljesedjenek) látomás és próféta (a proféciák) és fölke­nessék szentek Szente (ez nem vonatkozhatik az újból fölépítendö templom szentélyére, mert ez a héberben sohasem mondatik »kódes kodasim«-nak, hanem »kódes hakkodasim«-nak, és mert a második templom nem is kenetett föl soha). – 25. Tudjad azért és értsd meg: Egy rendelet kihirdetésétől, hogy visszaállíttassék és felépíttessék Jeruzsálem, a Fölkentig (a Krisztusig), a fejedelemig (vezérig): hét hét és hatvankét hét (leszen); vissza fog állíttatni és fel fog épít­tetni utca és erődítmény (sáncz, bástya, kőfal), de az idők szoron­gatásában. – 26. És a hatvankét hét után kiirttatik (erőszakos halállal hal meg) a Fölkent, és nem (leszen) neki (népe, városa és szentélye az, melynek ő vala fejedelme; oka pedig annak, miért nem népe többé Izrael a Fölkentnek az, mert megtagadta s megölte föl­kent királyát: »Nincs királyunk, hanem csak császárunk!« … »Feszítsd meg őt!«) És a várost, és a szentélyt fel fogja dúlni népe egy fejedelemnek (vezérnek), ki eljövend; és vége (a városnak és szentélynek) ebben az áradatban (a reá törő ellenséges hadak árada­tában leszen), s végiglen háború, elhatározott pusztítások. – 27. De meg fog erősíteni szövetséget sokakkal (az az) egy hét; és a hét közepe meg fogja szüntetni az állat- és eledeláldozatot; és az iszonyatosságok szárnyán pusztító (vagy pusztulás leszen; a szárny, alatt a templom orma, illetve synechdochice a templom értendő; a maszoretikus vokalizácio pedig a LXX, továbbá Theodotion . Jeromos »et erit in templo«, és Máté 24. 15. alapján kijavítandó s az eredeti szöveg e részlete így olvasandó = és a templomban utálatosságok, pusztulás leszen minthogy pedig a Szentírásban abominationes-, utálatosságoknak mondatnak gyakran a bálványok, a bálvány tisztelet és a bálványozók, azért a jóslat e szavai nemcsak ama förtelmes gonosz­ságokra vonatkoztatandók, melyekkel maguk a zelóta zsidók megszentségteleníték a templomot, hanem ama profanációkra is, melyek­kel a rómaiak illették a szent helyet; oda helyezvén hadi jelvényeiket és bálványszobraikat); és elhatározott befejezésig (pusztulás) árad a pusztaságra (az elpusztított helyre mint a szakadó zápor ismételten is pusztítás jő az isteni végzésben megmásíthatatlanul elhatározott végmegsemmisülésig).

Az egyház legrégibb latin fordítása, a Vulgáta, a 26. vers szavaihoz csatolt s különben egészen helyes magyarázó hozzáadástól eltekintve, így adja vissza híven a héber eredetit: 24. Septuaginta ebdomades adbreviatae sunt super populum tuum et super urbem sanctam tuam ut consummetur praevaricatio et finem accipiat peccatum et deleatur iniquitas et adducatur iustitia sempiterna et impleatur visio et prophetes et unguatur Sanctus sanctorum

25. Scito ergo et animadverte: Ab exitu sermonis ut iterum aedificetur Jerusalem usque ad christum ducem ebdomades septem et ebdomades sexaginta duae erunt et rursum aedificabitur platea et muri in angustia temporum

26. Et post ebdomades sexaginta duas occidetur christus et non erit eius et civitatem et sanctuarium dissipabit populus cum duce venturo et finis eius vastitas et post finem belli statuta desolatio

27. Confirmabit autem pactum multis ebdomas una et in dimidio ebdomadis deficiet hostia et sacrificium et in templo erit abominatio desolationis et usque ad consummationem et finem perseverabit desolatio.” Összehasonlítás céljából, hadd álljon itt még két ősrégi for­dítás. A kereszténység első századából zsidó kéztől származó Pesitó nevű legrégibb szír fordítás elég híven ragaszkodva a héber erede­tihez így hangzik (héber betűkkel átírva közöljük a szír szöveget):

Az ebionita Theodotíon által a Kr. u. II. században készített görög fordítás szövege pedig a vatikáni kódex szerint a következő:

Hogy e jövendölésben a hetek alatt nem közönséges (7 napos) hetek, hanem a régi zsidóknál az időszámításnál szintén használt évhetek, vagyis hét esztendőből álló idő­szakok értendők Hogy az évhetek szerint való időszámítás milyen szokott dolog volt a régi zsidóknál, kitűnik minden hetedik évnek, vagyis az úgy­ nevezett szombatévnek, és a minden hét szombatév (49 esztendő) után megtartott jubileumi évnek intézményéből. Minden hetedik évben (szombatévben) a mózesi törvény értelmében a gazdasági munka szünetelt – tehát ugaresztendőnek is nevezhető, – a hitelező nem háborgathatta adósát, és ezen év őszén, a sátoros ünnepen felolvas­tatott a nép előtt a mózesi törvénykönyv. V. ö. ezekre nézve a Levitikus 25. 26, 34. 35. 43; Krónikák II. 36, 21. – A pogányoknál sem volt egészen ismeretlen az évhetek szerinti számítás, Aulus Gelliusnál ugyanis M. Varro azt mondja: »se quoque jam duodeci­mam annorum hebdomadem ingressum esse.«, abban a régi zsidó értelmezők egyet­értettek s ebben kezdettől fogva megegyeztek velők a keresztény írásmagyarázók, sőt az újkor racionalistái is. S hogy csakis e hagyományos felfogás felel meg a jövendőt kinyilatkoztató Isten szándékának s a jövendölés szövegé­nek, az kitűnik először is a jövendölés céljából. Gábriel ugyanis vigasztalni akarta Dánielt és népét, pedig ugyan­csak sovány vigasz, ha szavainak értelme az lett volna. hogy Jeruzsálem, leendő felépítése után, csak hetven közön­séges hetet, tehát alig két esztendőt fog megérni újabb s végleges lerombolásáig. Hogy évhetek értendők, kitűnik abból is, mert képtelenség, hogy a város hét közönséges hét, azaz 49 nap alatt felépüljön, s egyáltalában lehetetlen, hogy az e jóslatban előre hirdetett sok és nagy esemény mind oly rövid idő (490 nap) alatt végbemenjen, amekkorát a hetven hét, hétnapos hetek föltevése mellett nyújt. Tehát sem Gábriel angyal, sem Dániel próféta nem érthetett e jóslatban a hetek alatt közönséges heteket. S erre némi utalást nyomban az e jóslat közlése utáni fejezet elején maga Dániel is ad, ahol ismét hetekről írván, már vilá­gosan naphetekről (hétnapos hetekről) szól. Dániel 10, 2, 3.

Ezek előrebocsátása után zárójelbe tett legszüksé­gesebb magyarázattal A hetven évhétről szóló jövendölés tüzetes magyarázatát lásd az újabb katholikus írásértelmezők kommentáraiban, jelesen Rohling Á. Das Buch des Propheten Dániel, Mainz, 1876. 253-302. old. és Knabenbauer J. Commentarius in Danielem Prophetam etc. (a Cursus Completus Scripturae Sacrae-ban), Parisiis, 1891. 229-275. old. V. ö. még Corluy J. Spicilegium Dogmatico-Biblicum, Gandavi. 1884. tom. I. 474-515. old., továbbá Rohling Á. A tizenkilencedik század katekizmusa zsidók és protestánsok számára. 131-145. old. ford. az esztergomi növendékpapság, Esztergom, 1878. és Répászky J. Általános Dogmatika, Eger 1878. 731-742, és 810-813. old. közöljük Dániel e jóslatát a Káldi ­Tárkányi-féle magyar fordításban, mely a Vulgáta alapján készülvén, a lényegben megegyezik az eredetivel.

24. Hetven hét (azaz: hetven évhét, vagyis 490 esz­tendő) szabatott (határoztatott) a te népedre és szent váro­sodra, hogy megszűnjék a törvényszegés és véget érjen a bűn, eltöröltessék a gonoszság E három kifejezés negative, a következő három pedig positive írja le a messiási jövőt, illetve a megváltást. A bűnök törlesztéséről, kiengeszteléséről szóló jövendölés háromszoros ismétlése kifejezi, mennyire súlyosodott a bűn az emberiségre . . . A következő három kijelentés: az örök igazság megalapítása, a látomások és jövendölések beteljesedése s a szentek Szentének fölkenetése tökéletesíti a jóslatot, s kivált a hatodik jövendölés, mely a szentek Szentének fölkenéséről szól, befejezi az előbbieket, kimondván, hogy épen e felkenetés köz­vetíti majd ama messiási javakat. (ami a Messiásnak engesztelő halála által történt) és eléhozassék az örök igazság (a megigazulás kegyelme, amit szintén a Messiás szerzett meg), beteljesedjék a (Messiásra vonatkozó sok és sok­féle) látomás és jövendölés és a szentek Szente (ez a Messiás, amennyiben ő maga az Istenség) főlkenessék« (a Szentlélek mindazon ajándékaival fölruháztassék, melyek az Istenség­ben rejteznek – Izaiás, 11, 1. s köv. – s ezáltal hivatalára, fölavattassék, melyet tényleg akkor kezdett meg, midőn nyil­vánosan föllépett). »A felkenetés jelképe és jelképes kifejezése volt a lélek föl­világosítására és megerősítésére szolgáló mennyei erők közlésének . . . Az Istenember . . . emberi természete, melyben a világot oktatni s megváltani kellett, létezésének első pillanatától fogva a kegyelem és isteni erő egész teljét bírta. Ezen erejénél fogva vitte véghez a megváltás nagy művét; ez erő kente föl születésétől haláláig, mint fölkent vagy isteni erejénél fogva volt tevékeny művének befe­jezéséig: egész élete folytonos felkenetés volt az isteni erő által; megváltói minden tette fölkenetésének kifolyása és újabb bizonyí­téka volt, halála pedig annak tetőpontja s legnagyobb diadala (Izaiás, 53.) annyira, hogy fölkenése csak a halálban végzödött.« Rohling Á. A tizenkilenczedik század katekizmusa. 133. old.

E szavak után Gábriel az eddig csak általánosságban mondottakat bővebben fejti ki és pontosabban adja elő, s részletezvén a 70 évhetet, felosztja azokat: 7, 62 és 1 évhétre. Az első időszakban újra felépül a lerombolt Jeru­zsálem, a második végén – mely az utolsó előkészület ideje a Messiás fogadására – fölkenetik s mint Isten kül­dötte tényleg föllép s megkezdi a Messiás hármas (tanítói, papi s királyi) hivatalát, a harmadik időszakban – és pedig annak közepén – megöletik a Messiás (hogy halála által megszerezze ama lelki javakat, melyek a jövendölés elején felsorolvák) és megszűnnek az ószövetségi áldozatok.

Jövendölésének ezen részére, mint kiválóan fontosra s nagy jelentőségűre, különösen hívja föl Dániel figyelmét így folytatva azt:

25. Tudjad azért és jegyezd meg: Azon ige (ren­delet, engedély) kihirdetésétől, hogy ismét fölépíttessék (a babilóniak által lerombolt) Jeruzsálem, Krisztusig (nem születéséig, hanem nyilvános föllépéséig, midőn megkeresz­teltetvén, mennyei Atyjának szózata által ünnepélyesen Messiásnak, Krisztusnak, Fölkentnek nyilváníttatott s hozzá­fogott a bűnök kiengesztelésének, az igazság és egyháza megalapításának művéhez), a fejedelemig (fejedelemnek is neveztetik a Messiás, mert a 24. versben említett s általa eszközlendő bűnbocsánat és megváltási kegyelmek őt Izrael s a nemzetek nagy lelki királya, fejedelme gyanánt tün­tetik fel, egyébként az ő királyi méltósága az egész ter­mészet, az éIet s halál fölött való uralomban, tetteinek szentségében és tanának tökéletességében is nyilvánult) hét hét (hét évhét, vagyis 49 esztendő leszen, mely alatt visszaállíttatik, azaz teljesen felépül s megerősíttetik Jeru­zsálem) Hogy így értendő a szöveg: e hét hét alatt épül majd föl Jeruzsálem, kitűnik abból, mert 1. ha e 7 évhéthez még a következő 62 évhét is csatolandó lenne, akkor Jeruzsálem fölépítésére roppant nagy időt szabna a próféta; tudniillik 69 évhetet, vagyis 433 eszten­dőt; 2. mert különben nem volna értelme a 69 évhét felosztásának 7 és 62 évhétre; 3. mert azt, ami magában véve sem valószínű, a történelem sem igazolja; Jeruzsálem ugyanis nem 483, hanem 49 év alatt épült föl és vétetett fallal körül. és (e visszaállítás befejezésétől a Messiás fellépé­séig) hatvankét hét (tehát 7 + 62 = 69 évhét, vagyis 49 + 434 = 483 esztendő) leszen , és (ama hét évhét alatt) ismét fölépíttetnek az utcák és kőfalak (Jeruzsálem és bástyái) az idők szorongatásában (nehéz körülmények között s csak lassan sikerül a teljes visszaállítás). – 26. És (a hét évhétre következő) hatvankét hét után (tehát tulajdonképpen a 7 + 62, vagyis a 69-ik után, tehát a 70-ik évhét folyamán) megöletik a Krisztus, és nem leszen az ő népe, mely őt megtagadja. És (büntetésül a Krisztus meg­gyilkoltatásáért) egy nép jövendő fejedelmével (a rómaiak Titus vezérlete alatt) a várost és szentélyt széthányja: ennek vége pusztítás, s a had elmúltával az elhatározott végpusztulás« (nemcsak a város és a szentély nem épül föl többé: hanem a theokratikus állam is mindenkorra meg­szűnik, és elvettetik mindaz, ami azzal valaha összefüggött, a zsidó nép maradványa pedig szétszóratik az egész világon.)

A jövendölés e komor igéi közé Gábriel most vigasz­talókat sző bele. Megjövendöli ugyanis, hogy a Messiás az utolsó évhétben új szövetséget köt, azaz a szó legtöké­letesebb értelmében vett theokratikus országot alapít, mely­nek sokakat – zsidókat és még inkább pogányokat – fog megnyerni, tudniillik részint saját, részint apostolainak működése által.

27. »De az egy héten (tudniillik a hetvenediken, halála által s az általa alapított egyház által a Messiás) sokakkal megerősíti az (új és örök) szövetséget (a Messiás ugyan mindenkiért meghalt, de sokan hitetlenségük és gonoszságuk miatt önként kizárják magukat az általa hozott váltság jótéteményéből), és a hét (a hetvenedik évhét) felén (azaz közepén, vagyis 3 ½ év múlva, mely után befejezte nyilvános működését) elfogy (érvényét s jelentőségét vesztve jogilag megszűnik, mert tényleg csak néhány évtized után, a rómaiak ostroma alatt szűnt meg) az (ószövetségi) eledel- és egyéb áldozat (mert felváltja azokat az újszövetségi igaz áldozat, melynek amazok csak gyarló előképei, puszta. árnyéka voltak) Amint. Jézusnak »beteljesedett!« szava. a keresztfán elhang­zott s pünkösd napján a Szentlélek kiáradásakor az új egyház meg­alakult, az ószövetség szertartásos része érvényen kívül helyeztetvén, tartalom nélküli héj, élettelen hulla lett, mely azután, mint minden tiszteletre méltó holttetem a halottas házban, még egy ideig fönn­maradt ugyan a földön, – de Jeruzsálemnek, a theokratikus köz­pontnak elpusztításakor borzasztóan komoly eltakarítás mellett suba tétetett (Aqu. sz. Tamás)., és leszen (néhány évtized múlva) Habár a borzasztó isteni megtorlás nem azonnal, hanem csak mintegy négy évtizeddel későbben volt bekövetkezendő, Dániel lát­szólag mégis úgy tünteti föl azt, mintha az a 70-ik évhétben követ­keznék be. Tehette ezt azon szoros oksági összefüggésnél fogva, mely a Messiás megöletése és az emiatt bekövetkezett büntetés között léte­zik; s tehette azért is, mert kezdetét vette a végpusztulás már akkor, midőn a fanatizált zsidók Pilátus előtt azt kiálták: »Az ő vére mi rajtunk és a mi fiainkon« (Máté 27, 25.) a templomban a pusztaság utálatossága (a templom a fanatikus zelóta zsidók által meg­szentségteleníttetik, meggyaláztatik s a förtelmek és iszo­nyatosságok után elpusztíttatik, ami a városnak Kr. u. 70-ben történt ostroma alkalmával a legborzasztóbb módon teljesedett be), A jóslat e részletére hivatkozik Jézus a Jeruzsálem pusztu­lásáról és a világ végéről mondott nagyszerű jövendölésében, v. ö. Máté 24. 15; Márk 13, 14; Lukács 21, 20; Flavius József is céloz reá, v. ö. Bell. Jud. IV. 6, 3, VI. 2, 1 és IV. 5, 2, mely helyekből kitű­nik. hogy a Dániel által megjövendölt pusztulást épen a rómaiak által okozott pusztító rombolásról értelmezték a zsidók. s fogytig és végig megmarad a pusztulás (a pusztulás állandó leszem vagyis: az idők végéig sem épül föl többé a zsidó templom s így sem a régi istentisztelet, sem a theokratia helyre nem áll). Ismeretes a történelemből, hogy a hitehagyott Julián császár (361-363) Krisztus iránti gyűlöletből meg akarván hazudtolni az Üdvözítő szavait, aki Dániel e jövendölését ismétlé, megparancsolta a zsidóknak templomuk fölépítését. Hozzá is fogtak. Az Isten azonban nyilvánvaló csodákkal akadályozta meg a megkísérlett építést. S erről nemcsak egykorú keresztény írók (Chrysostomus, Hom. contra Jud. et quod Christus sit Deus n. 16; Exposit. in ps. 110. n. 4. 5; Hom. 4. in. Matth. n. 1; Ambrosius, Epist. 29. ad Theod; Rufinus, X. 37; Theodoretus, III. 15; Sokrates III. 20; Sozomenus, V. 22. s mások), hanem Julian barátja, a pogány Ammianus Marcellinus (Histor. XXIII. 1. Julian. epist. 25. fragm.), sőt egy zsidó író, rabbi Gedaljá (Salsélet Hakkabá 89b) is tanúskodnak . . . De a történelem arról is tanúskodik, hogy Titus óta egész Palesztina állandóan sínylődik az Isten büntető ítélete alatt. Titus után századokon át a pusztító barbároknak csaknem szünet nélkül való harctere; s jelenleg is állapota fölötte vigasztalan: folytonosan nyög a törökök járma alatt, hervad, romlik, pusztul úgy anyagi mint szellemi tekintetben. A világ végén pedig, mondja Corne­lius a Lapide, a hagyomány szerint a gonoszság fiának, az Antikrisz­tusnak székhelye lesz, központja az utolsó és legnagyobb csatáknak.

Valóban bámulatosak e jósigék !… Nem képzelhető oly emberi lángész, sem természetes politikai előrelátás, sem úgynevezett »ihletett kombináció,« mely az isteni örök végzésben elrejtett mindeme nevezetes időpontokat magától ily biztosan és pontosan előre megállapíthatta volna. A természetes emberi ész magára hagyatva ilyenek kiszámítására teljességgel képtelen. Az tehát, aki mégis egy félezredévvel előbb leírta e dolgokat, mintsem megtörténtek, az csak fensőbb sugallatból, isteni közlés révén tudhatta meg, s ép azért e jóslat pontos beteljesedése föltétlenül arra kényszerít minden elfogulatlan és komoly gondolko­zású elmét, hogy meghajoljon azon gyakorlati következmé­nyek előtt, melyek a cáfolhatatlan tényekből önként folynak.

Habár e jóslat értelmezésénél – különösen az évek számításainál – az írásmagyarázók egyben-másban el is térnek, a lényegben, tudniillik, hogy a Messiás eljöveteléről szól, abban a józan exegeták teljesen megegyeznek. V. ö. ezekre nézve Fr. Fraidl jeles tanulmányát: Die Exegese der siebzig Wochen Daniels in der alten und mittleren Zeit, Graz; 183., aki e jóslat zsidó és keresztény exegesisének történetét alapo­san tanulmányozván, a következő eredményre jut: »Nebst der Über­einstimmung in der Auffassung der Hauptgedanken, herrscht aber grosse Mannigfaltigkeit in der Deutung der einzelnen Ausdrücke, und in der Berechnung. Mann muss eine traditionelle Erklärung der Wochen­prophetie (in den Hauptgedanken derselben) anerkennen, aber man kann von einer traditionellen Berechnung der Wochen nicht sprechen«, id. m. 154. old.

Ami a keresztény írásmagyarázókat illeti, talán fölös­leges is hangsúlyoznunk, hogy azok, kezdve a »Testamentum Patriarcharum«-nak a II. században élt ismeretlen zsidó­keresztény szerzőjétől valamennyien a Messiásra vonatkoz­tatják Dániel e jóslatát. Kivételt csak a IV. század három írója képez, tudniillik: Julius Hilarianus, Apollinaris és Hesychius, mely utóbbi kettő tévesen eschatologice, Krisztus második eljöveteléről magyarázta azt.

Ami a zsidókat illeti, tagadhatatlan, hogy a Krisztus korabeliek az állandó hagyomány Kivételt képez Dániel legrégibb görög fordítója, aki minden valószínűség szerint a Kr. e. II. században, nemsokára a templomnak a Makkabeusok könyvében (Makk. I. 4, 37. s köv. Makk. II. 10.) leírt megtisztítása után készité fordítását. Az Antiochus Epiphanes alatti nagy események nyilvánvalóan oly hatalmas benyomást tettek a hellenista zsidó fordító lelkére, hogy erőnek erejével belemagyarázta azokat Dániel e jóslatába, s e célból különösen a jóslat számait ferdíté el, úgy hogy fordítása nem annyira fordítás, mint inkább az eredeti szöveget helytelenül magyarázó hibás körülírás mellyel megfosztja e jóslatot messiási jellegétől. A Messiásra nem talál benne semmiféle vonatkozást, hanem csak annak megjövendölését, hogy Jeruzsálem fel fog újra épülni, aztán a pogányok (Antiochus Epiphanes) által ostrommal elfoglaltatni; erre azonban a theokratia hosszabb időre újból visszaállíttatik, mire aztán végleges bukás és pusztulás (a rómaiak által?) következik. – Dánielnek e hibás és ferdítésekkel telt fordítását, mely a LXX-hoz csatoltatott, az egyház el is veté és helyette a már említett Theodotion-féle fordítást használta. Egyébként közöljük itt a LXX. fordításának szöveget egész terjedelmében:

V. ö. Fraidl id. m. 4-11. old. alapján a Messiásról értették Dániel e jóslatát, bár konok elvakultságukban nem akarták belátni, hogy az a názáreti Jézusban teljesedett be. Hogy a Messiásról értették e jövendölést, kitűnik az evan­géliumból. ínidőn ugyanis Jézus Jeruzsálem s a templom pusztulását megjövendölvén, épen Dánielnek, tanítványai előtt is jól ismert ezen jóslatára hivatkozik, Máté 24, 15 ; Márk 13, 14. nyomban ezután óva inti őket a hamis Messiások ellen Máté 24, 23. s köv. ; Márk 13, 21. s köv., ami eléggé mutatja, hogy Dániel jóslatát akkor általában az igaz Messiásra vonatkoztatták a zsidók. S ezt megerősíti azon tény, hogy – amiről különben alább még bővebben szó­lunk – épen Jézus korában legott várták is a zsidók a Messiás megjelenését, János 4, 25 ; Lukács 2, 25 ; 19, 11 ; 23, 51. s m. már pedig az ószövetségi könyvek­ben egyedül Dániel e jóslata az, melynek alapján éppen azon időben várhatták azt, mert csak ott van annak ideje pon­tosan kiszámítva.

Csak azután, hogy a Krisztust megfeszítvén, az Istentől elvettettek, kezdték a zsidók a különben szóról-szóra betelje­sedett jövendölés messiási jellegét tagadni s a legképtelenebb módon értelmezni. Ezt tapasztaljuk már a II. században írt »Széder Olám«-ban, ezt Szaadia Gáonnál (†942), Ibn-Ezránál (†1167), Abarbanelnél (†1508) és a későbbi rabbiknál. Józa­nabb írásmagyarázóik azonban elvétve még Krisztus után is a Messiásra vonatkoztatták, Nehogy azonban kétségbe kelljen esniök a Messiás megjelenésének késlekedése miatt, vagy túlságosan megnyújtják Dániel heteinek időtartamát, vagy azt mondják, hogy jóslata csak föltételes volt, hogy a nép bűnei miatt nem jelent meg a Messiás abban az időben, melyre azt a próféta megjövendölte. Jomá 9b. – A Talmúd egy más helye szerint pedig »Ráb azt tanítá, hogy megjelenésének már minden terminusa lejárt, s most (eljö­vetele) csak Izrael bűnbánatától és jó cselekedeteitől függ« Szanhednin 97 b

Így voltak olyanok, akik a jövendölés hetei alatt jubileumi, vagyis ötven esztendei időszakokat gondoltak úgy, hogy például a 70 hét 70-szer 50, vagyis összesen 3500 esztendőt tenne ki. Ámde eltekintve attól, hogy e magyarázatnak ellentmond a történelem, nem helyes azért sem, mert az ötven esztendei időszakot nem lehet »hétnek«, »hétségnek« »időheteknek« nevezni. Mások ismét azt mondják: mivel a 70 hét három részre (7 + 62 + 1) van osztva, a 70 évhetet, nem szakadatlanul folyónak kell venni, hanem, hogy a három időszak között kisebb-nagyobb (századokból vagy ezredek­ből álló) időtartam veendő föl. Ez azonban oly önkényes állítás, mely a szövegen valóságos erőszakot követ el. S ha ezt elfogadnók, el kellene fogadnunk azt is, hogy Gábriel vagy félrevezette Dánielt, vagy tréfát űzött vele, ami bizo­nyára ép oly képtelenség, mint amily méltatlan eljárás lenne Isten vagy az angyal részéről. Nemcsak ez, hanem a szöveg, valamint a Jeremiás-féle 70 évvel való analógia is határo­zottan követeli, hogy a 70 évhetet, vagyis a 490 esztendőt folytatólagosan, minden megszakítás nélkül számítsuk… Legszomorúbban jellemzi azonban a zsidók kétségbeesett kap­kodását, hogy nem hiányoztak olyan rabbik sem, akik súlyos átok terhe alatt egyszerűen megtiltották a Messiás elérkezé­sének idejét számítgatni. Így azt olvassuk a Talmúdban, hogy rabbi Jonatán ekként fakadt ki: »Szóródjanak szét azoknak csontjai, akik – a Messiás megjelenésének – határidejét számítgatják! Mert ha a terminust megérik, és el nem jön, azt mondják: nem is jön többé«, Szanhedrin 97 b

Egyébként hiába való minden kibúvó. A jóslat világos szavai szerint ugyanis a Messiásnak a város és a templom pusztulása előtt kellett jönnie, a város pedig a templommal együtt már közel kétezer év előtt valóban elpusztult, követ­kezőleg az ő eljövetelét meghatározó hetek – bármiként s bármely időponttól számítsuk is – már rég elmúltak, teljesült a Messiás is már régen eljött és többé nem várható. Helyesen jegyezte meg már a IV. században Hippo nagy püspöke, sz. Ágoston: Quamquam etiam, sine computatione tempo­rum manifestis rerum effectibus Judaeos urgere soleamus, cum quibus nobis, non utrum in Christo sit salus nostra, sed utrum jam venerit, passusque fuerit disceptatio est. Convincuntur autem rebus ipsis apertissimis non solum de fide omnium gentium, quas ei servituras eadem; cui cedere coguntur; Scriptura praedixit, quae ita clarescit toto orbe terrarum; ut omnium tergiversantium oculos feriat; verum etiam de iis, quae in ipsa gente Judaeorum jam facta sunt, quod sacrarium eversum est, quod cessavit hostia et sacerdos et unctio pristina: quae omnia Daniel tunc praenuntiavit futura, quando ungi Sanctum sanctorum liquide prophetavit. Cum igitur illa omnia jam facta sunt; exigitur etiam ab eis unctus Sanctus sanctorum, et quid respondeant, non inveniunt« Contra Faustum, XII. 44.

S ezt minden elfogulatlan és őszinte zsidónak be is kell látnia, ha csak szándékosan nem zárja be szemeit a tagadhatatlan tények előtt. S találkozunk is már a II. szá­zadban olyan nyilatkozatokkal, melyekből kitűnik, hogy Izrael nem egy fia már akkor lemondott a reményről és úgy vélekedett, hogy a Messiás bizony soha sem jő már meg. Ezt árulják el például rabbi Jochanán ben-Tortá szavai rabbi Akibához, aki kezdetben Bar-Kochebát tartá Messiásnak: »Akibá! fű nő majd állkapcsaid fölött (a sírban), de még akkor sem jön el Dávid fia« (a Messiás) Jer. Taanit IV, 68d … Ennél azon­ban józanabbak és sokkal figyelemre méltóbbak egy XI. szá­zadbeli rabbinak és zsinagóga elöljárónak, marokkói Sámuelnek Született Fezben; a kereszténységre tért Toledoban 1085-ben. meglepő szavai, melyekkel Dániel e jövendölése alap­ján kimutatja a zsidók messiási várakozásainak hiábavaló­ságát. Az általa nagyra becsült rabbi Izsák számára még mint zsidó írta meg 1075-ben arab nyelven azt a nevezetes könyvecskét, Bomihominis 3lfoxz, dömés szerzetes 1339-ben latinra fordí­totta ez érdekes könyvecskét; címe: »Rabbi Samuelis Morochiani de adventu Messiae, quem Judaei temere exspectant, liber.« Törté­neti rövid bevezetéssel s a fordító ajánló levelével egész terjedelmé­ben közli a Migne-féle Patrologiae Cursus Completus ser. lat. tom. CXLIX. 334.-368. old. Tartalma e 27 fejezetből álló könyvecskének a következő. Mindenekelőtt számos érvvel bebizonyítja, hogy a zsidók Isten haragjában vannak; s hogy gyászos szétszóratásuknak oka valami súlyos vétség, melyben leledzenek. Kimutatja további a mózesi tör­vény megtartásának immáron hiábavalóságit, szól a zsidók vaksá­giról s hogy legnagyobb bűnük az volt, hogy a Krisztust, a Messiást megölték. Ezek után krisztus kettős eljöveteléről, a pogányoknak és a próféták helyére lépett apostoloknak megválasztásáról; majd ;a zsidók összes áldozatainak elvettetéséről s a keresztény áldozat válasz­tásáról, végül még a keresztény énekről is értekezik, melyről kimu­tatja, hogy kedves az Isten előtt. Befejezésül pedig a zsidók ellen­ségeivel, a mohamedánokkal, valamint a Koránból vett érvekkel is rácáfol a zsidókra. melynek VIII. fejezetében így érvel a tisztán látó zsidó tudós: »S úgy vélem, én Uram, hogy már betel­jesedett, amit Dániel IX. fejezetében ír, ahol azt mondja: »»a hatvankét hét után megöletik a Messiás, s akkor eljő egy nép jövendő fejedelmével és feldúlja a várost, és a szen­télyt elpusztítja és elátkozzák azt, és megszűnik az áldozat és bevégződik az örökké tartó pusztítás.«« S kétségtelen, én Uram, hogy a végleges pusztulás az a számkivetés, mely­ben vagyunk, s aminek már ezer esztendeje. És az Isten világosan mondja a próféta által, hogy örökké tartó leszen a pusztulás a Messiás meggyilkolása után, amilyen is valóban a mi pusztulásunk azóta, hogy Jézus megöletett, s nem is fenyegetett minket az Isten másért örökké tartó pusztulással, mint a Messiás meggyilkolása miatt. S ha azt mondanók, hogy Jézus halála előtt is voltunk pusztulásban, erre azt felelnék a keresztények, hogy annak halála előtt a pusztulás csak het­ven esztendeig tartott, utána pedig az Isten újból vissza­fogadott kegyelmébe és tiszteletbe helyezett. Bizony, Uram, én nem találok kibúvót ama jóslat alól, mert a tények azt bizonyítják, hogy miután a (város) újból való felépítésétől elmúlt hatvankét hét, – azon (hét) évek után – ami 434 esztendő, akkor öletett meg Jézus atyáink által, és ezután jött el a vezér (fejedelem), tudniillik Titus és a római nép, és cselekedett velünk ama jóslat szerint, s ma ennek már ezer és több esztendeje, s mi nem kevésbé Isten haragjá­ban vagyunk, s mégis remélünk őbenne. Ha pedig azt mon­danók, hogy a Messiás el fog jönni és még nem jött el, és hogy ismét bírni fogjuk az ígéret földjét, és újra felépítjük a várost (Jeruzsálemet) és Isten hegyelmében és tiszteletben leszünk a mi országunkban, és hogy e szétszóratás nem örökké tartó, – azt felelik majd a keresztények, hogy tehát még ezután fogjuk megölni a Messiást, és ezután jő majd el Titus és a római nép és nagyobb pusztulás leszen annál, melyben már ezer esztendeje vagyunk. Oh, én Uram, ez nem alkalmas mentség, sem kibúvó.« Migne ser. lat. tom. CXLIX. 344. és 345. old. »Videtur etiam, Domine mi, quod completum est quod scribit Daniel IX. capite, ubi­dicit : »»postquam consummatae fuerunt sexaginta duae hebdomadae, occidetur Christus, et tunc veniet populus cum principe venturo, et destruet civitatem, et domum comminuet, et condemnabunt eam, et auferetur sacrificium et consummabitur destructio perpetua«. Et non est dubium, Domine mi, quin destructio desolationis perpetuae sit captivitas ista in qua summus; jam sunt 1000 anni. Et aperte dicit Deus per prophetam, quod erit desolatio perpetua post occisionem Christi, sicut est desolatio nostra, postquam Jesus fuit occisus, nec comminatus est Deus nobis perpetuam desolationem nisi per occi­sionem Christi. Et si voluerimus dicere, quod ante mortem Jesu fuimus in desolatione, ad hoc respondent nobis Christiani, quod ante mortem illam non fuit desolatio nisi 70 annis, et post hoc fuimus apud Deum in gratia et honore. Certe, Domine mi, ego non video evasionem contra prophetiam istam, quia de facto isto probatur nobis quod postquam a reaedificatione fuerunt completae septuaginta (téve­sen sexaginta helyett) duae hebdomadae super annos, qui sunt anni CCCC et XXXIII, tunc fuit Jesus occisus a patribus nostris, et pos­tea venit dux sc. Titus et populus Romanus, et fecerunt nobis secun­dum prophetiam istam, hodie sunt mille anni et ultra, et nihilominus in ira Dei sumus, et tamen in ipso speramus. Et si dicamus, quod Christus venturus est et nondum venit, et rehabebimus terram pro­missionis, et reaedificabimus civitatem et habebimus gratiam Dei et honorem in terra nostra, et ista dissolutio non perpetua, – responde­bunt Christiani, quod adhuc ergo manet nobis occisio Christi, et adventus Titi, et populi Romani, et desolatio peior ista in qua jam fuimus per mille annos. Heu, Domine, non excusatio nec evasio consona!«

Mindezek dacára az önmagukat ámító, vagy félreve­zetett, vagy az Írás értelmébe behatolni nem akaró zsidók s a hitetlen nacionalisták, hogy Jézus messiási méltóságát annál könnyebben tagadhassák, konokul mindenféle kibúvót keresnek e jóslat messiási jellege ellen, a benne említett Messiást, Fölkentet majd Cyrusra, majd Nehemiásra., Nagy Sándorra, Seleukus Philopatorra, Antiochus Epiphanesre, Hyrkán Jánosra, Heródes Agrippára, majd másokra vonat­koztatván.

A hagyományos zsidó értelmezéssel ellenkező ezen későbbi és modern zsidó magyarázatok csak két példáját hozzuk itt föl, melyekből fogalmat szerezhetünk Izrael kapkodásáról, hiábavaló erőlködéséről. A különböző rabbinikus magyarázatok legkiválóbbjait hasd Fraidl id. m. 121-134. old.

Jarchi Salamon (neve kezdőbetűinek – rabbi Salamon Jarchi – összevonásával röviden Rási, (†1105.) a zsidók e leghíresebb szentírás- és talmúdértelmezöje szerint a 24. vers »Szentek Szente« (kódes kodasim) alatt nem a Messiás, hanem a zsidó templom értendő, s aztán azt mondja, hogy a 70 évhétből az első tíz évhét, vagyis 70 esztendő az első templomnak Nabukodonozor által Kr. e. 588-ban történt feldúlásától Darius Hystaspis hatodik esztendejéig számítandó, amikor tudniillik Ezra I. 6, 16. szerint a máso­dik templom felépült; a következő 420 év pedig szerinte a második templom fennállása idejére vonatkozik Darius Histaspistól Titusig, ki azt lerombolta. Fraidl id. m. 126-129. old. és Rohling id. komm. 298-302. old.

Ámde Rási ez állítása önkényes, okoskodása egészen helytelen. Hibás már a számítás is, mert Nabukodonozortól Titusig 660 év ment el, nem pedig 490. S aztán micsoda eljárás az, hogy Rási számításaival a templomnak a kaldeusok által történt lerombolásától indul ki?! Hisz Gábriel világos szavai szerint egy olyan rendelet keltétől számítandók az évhetek, mely Jeruzsálem felépítését engedélyezi!… Gábriel a 70 évhéttel egyenesen és határozottan a Megváltó jövete­lét jelzi, mert a 24. versben általánosságban csak a messiási javakról szól. Rási tehát egészen fonákul jár el, midőn a második templom fennállása tartamának meghatározását tekinti itt egyenes és kizárólagos célnak. A templom elpusztítá­sáról, mint a Messiás megöletésének következményéről a 26. vers csak mint másodrendű dologról szól. Egyébként a »Kódes kodasím« nem is jelentheti a templomot, mert ez sehol sem neveztetik így, hanem »Kódes hakkodasímnak« s aztán a 26. vers világosan meg is különbözteti a templo­mot a Messiástól, amazt »hakkódes«-nek (= a szentély), emezt pedig »Massiach«-nak (= Fölkent) nevezve. A kódes kodasím föltétlenül a Messiás! S aztán ki ne látná be azt is, hogy a templomnak Titus által történt elpusztítása nem nevez­hető fölkenetésnek!… A hetven évhét ugyanis Rási szerint is egyenesen T’itusra utal. S ha Gábriel csak a templom pusztulásáról akart volna szólni, ez bizony szomorú vigasz­talás lett volna a próféta számára. Rási belátja, hogy a 70 évhét utáni rombolás és pusztítás Titus által történt. De hiszen a bűnnek kiengesztelése. az örök igazság meghoza­tala s a jövendölések beteljesedésének is a 24. vers szerint akkor kellett történnie, amikor a »szentek Szente« fölkene­tik. Vajjon mindezt ama pusztításban lássuk-e, amit Titus véghezvitt?!… S ha Rási elismeri, hogy a 70 évhét után pusztult el Jeruzsálem, a következetesség azt kívánná, hogy elismerje azt is, hogy a Megváltó Titus idejében már meg­halt a világ üdveért, mert Gábriel az évhetek részletezésé­nél a 26. versben azt mondja., hogy a (7 +) 62 évhét után megöletik a Messiás.

A jóslat »fölkentje« alatt Rási Cyrust érti, ami szintén helytelen felfogás. Igaz ugyan, hogy Cyrust maga Izaiás is az Isten fölkentjének nevezi, Izaiás 45, 1. amennyiben az Isten Lelke által ösztönöztetett és nyert erőt a Gondviselés művének véghezvitelére, ámde éppen nem az a Fölkent ő, kiről itt Gábriel szól. Mert egyebektől eltekintve, Cyrus nem volt »szentek Szentje«, ki a bűnöket kiengesztelé, örök igazságot hozott s kiben minden jövendölés beteljesedett, nem ő az, mert a 70 évhét csak Cyrus után – amint alább látni fogjuk – Artaxerxes Longimanus 20-ik esztendejétől szá­mítandó, s azért lehetetlen azokat, vagy akár csak egy részüket is Cyrusig számítani; végre azért nem, mert a hetek számításának kiindulási pontja egyáltalában sem a Kr. e. 588, sem a 606, minthogy nem Jeruzsálem lerombolásától, hanem a felépítését engedélyező egy rendelettől számítandók.

Rási más kísérletet is tett, felbontotta ugyanis a 20. versben említett számokat ilyen módon: 7 hetet számított Cyrusig, 62 hetet Jeruzsálem fennállása idejére a perzsák, görögök és rómaiak alatti nehéz idő alatt, a 62 hét elmúl­tával pedig – mondja ő – megöletik Heródes Agrippa !

Ámde ezzel a kísérlettel sincs több szerencséje. Egé­szen tarthatatlan ugyanis a 7 + 62 hétnek ilyen értelmű felbontása: 7 hét leszen a fölkentig, és 62 hétig fog az építés tartani , mert ilyen felfogás mellett a városnak 434 évig kellett volna épülnie, ami már magában véve is valószí­nűtlen, de ellenkezik a történelemmel is, mert nem 62 évhétig épült Jeruzsálem. Aztán meg az a magyarázat, hogy a város 62 évhétig idegenek (perzsák, görögök, rómaiak) uralma alatt leszen, a szöveggel is ellenkezik, amelyben vilá­gosan építésről, nem pedig uralomról van szó. De nem engedi meg ezt a magyarázatot a 24. vers sem, mely szerint a »szentek Szentének« fölkenetéséig 70 évhét folyik le, a »szentek Szente« pedig azonos a 25. versben említett »Fölkent­tel«, következőleg a 70 évhét a 25. vers »Fölkentjére« vonatko­zik. – Aztán honnan e merész állítás, hogy Heródes Agrippa megöletett? Hisz e király nem erőszakos halállal halt meg!… Egyébként Rási önmagának mond ellent, midőn ez utóbbi kísérleténél első rész gyanánt 7 évhetet vesz föl, holott azelőtt – persze hamisan – 10-et vett föl.

Végül azt is tanítja a zsidók e nagytekintélyű tudósa, hogy e jóslat szerint a 70 évhét után, illetve a Titus kora lejártával következett számkivetésben Izrael fiainak erényeik és jámbor életük által ki kell érdemelniök a Messiást és országának javait, hogy az annak idején eljöjjön.

Ámde mennyire téved és csalódik! Izrael erényessége ‘I’itus óta egyre hanyatlik, manapság pénzkirályok ugyan, szenteknek azonban épen nem szentek s így még sokáig várhatják a Messiás eljövetelét… Aztán meg Rási is elis­meri, – mert kénytelen vele – hogy az áldozatoknak a 27. versben említett megszűnése Titus alatt történt, ebből pedig az következik, hogy a Messiás megöletése már előbb történt, mert amaz ennek következménye. Miféle Messiásra várakozik tehát még a zsidóság?! S ha Izrael nélkülözi az Istentől egykor rendelt kultuszt, melyet pedig a 26. vers szerint immár mindenkorra nélkülözni fog, akkor mint olyan elvesztette természetfölötti életének azt az eszközét is, mely érdemszerző cselekedetek gyakorlásához okvetlenül szükséges. »És itt mitsem ér az a – különben is hazug – ellenvetés, hogy az a kultusz a babiloni fogság idején is hiányzott, mert Baruch értesítése szerint kétségtelen, hogy Jeruzsálemben a fogság ideje alatt is mutattak be áldoza­tokat s a számkivetésben élők is küldtek oda áldozati aján­dékokat. Ha tehát akkor még érvényes volt Isten előtt az áldozat, úgy az ószövetség egyéb vallási jelvényei is, mint a körülmetélés, érvénnyel bírtak még. A »második szám­kivetésnek«, a rómainak azonban, melyben Izrael ma is él, sem áldozata, sem prófétái nincsenek, sőt kimutatható levi­tikus eleme sincs, nincsenek, legalább nem bebizonyíthatóan, test szerint ároni származású tagjai. Hol vannak tehát a nyilvános kultusz megszentelő eszközei? Rohlihg id. komm. 301-302. old.

A modernebb zsidó magyarázatok egy példáját a Philippsohn-féle, (†1889) héber-német szövegű illusztrált Biblia jegyzetei alapján közöljük. Philippsohn L. Die Israelitische Bibel, Leipzig, 1839-1849. Philippsohn szerint is Dániel jövendölése nem a Megváltóra, hanem Cyrusra és Seleukus Philopatorra vonatkozik. A 25. vers fölkentje Cyrus, aki kegyes rendeletével Kr. e. 536-ban megszün­tette a hetven évig tartott babiloni fogságot. A 26. vers fölkentje alatt – aki pedig a szöveg alapján azonos a 25. vers fölkentjével – Seleukus Philopator értendő, akit Heliodorus Kr. e. 176-ban megmérgezett. A betörő néppel jövő fejedelem és pusztításai alatt a szírekkel betörő Antio­chus Epiphanes (Kr. e. 176-168.) értendő, aki a bálvány­tisztelet által megszentségtelenített templomban beszüntette az áldozatokat, míg makkabeusi Judás, megtisztítván a templomot, ismét helyre nem állná az áldozati istentiszte­letet… A 26. vers (»és nem – leszen – neki«) szavai után ezt a szót: (fölkent) tartja beiktatandónak az értelmező, amennyiben Seleukus halála után Antiochus Epiphanes – unokájának, Demetriusnak kiszorításával, aki Seleukus fia volt – jogtalanul ragadta magához a koronát, tehát nem volt isteni joggal felruházott fejedelem, nem volt messiás (= fölkent), hanem csak bitorló fejedelem, csak nagid… A 27. versben említett szövetség alatt pedig az értendő, hogy Antiochus Epiphanesnek a zsidók közül sokan meghódoltak s hithagyásuk által segítői, szövetségesei lettek a pogány zsarnoknak saját hitfeleik ellen. A pusztulás magára a pusztítóra, Antiochus Epiphanes borzasztó halálára vonatkoznék… Hogy ily önkényes magyarázat érdekében még önkényesebb chronologiai manipulációkhoz és kombinációkhoz kellett a zsidó exegetának folyamodnia, sőt hogy a prófétát néha »Ungenauigkeit«-ról is kellett vádolnia, azt a priori természetesnek fogjuk találni . . . Valóban óriási tévedés vagy határtalan konokság azt állí­tani, hogy Dániel jövendölése már Cyrus és Antiochus Epiphanes alatt teljesedett be. Hisz ezek alatt, miként már föntebb is megjegyeztük, sem a bűn el nem töröltetett, sem az örök igazság meg nem hozatott, sem a Messiás övéitől meg nem öletett. A várost Antiochus Epiphanes ostrom útján meghódította ugyan s a templomot kifosztotta s meg­szentségtelenítette, de sem azt, sem ezt le nem rombolta, pedig Dániel a templom teljes és végleges elpusztításáról jövendöl, ami csak később, Kr. u. 70-ben történt Titus katonái által.

Habár ezekhez hasonlóam magyarázza e jóslatot nem egy racionalista is, mégis mutatóul közlünk itt egy más racionalistikus értelmezést, melyet Wieseler Wieseler, Die 70 Wochen und die 63 Jahrwochen des Propheten Daniel. Göttingen, 1839. után sokan követnek. E magyarázat szerint a 24. versben ígért javak alatt az értendő, hogy a zsidók a gonoszságuk miatt rájuk mért száműzetés büntetését kiállván, ismét tisztán állnak majd Isten előtt. A látomás és jövendölés megpecsételése alatt pedig a Jeremiás-féle jóslat beteljesedése, illetőleg a zsidók visszatérése értendő. A 25. vers fölkent fejedelme és a 26. vers fölkentje ugyanegy személyre vonatkozik ugyan, de az nem a Megváltó, hanem Oniás főpap, ki Antiochus Epiphanes alatt megöletett, s akire nem következett törvényes főpap. A jövendő fejedelem pedig Antiochus Epiphanes, ki elfoglalta Jeruzsálemet, megszentségteleníté förtelmeivel a templomot, az áldozatokat negyedfél éven (egy fél évhéten) át beszünteté, s ugyancsak ő, aki sok zsidóval istentelen szövetségre lépett, s akinek élete a háború folyama alatt véget ért … Ámde, eltekintve azoktól, miket már az előző magyarázatról mondottunk, ezzel is ellenkezik a chronologia. s nem helyes még a következő okok miatt sem. Onias, akinek sem szereplése, sem megöletése nem oly nagyfontosságú dolog, nem volt fejedelem, tehát nem illik reá a nagid szó. A jóslatban nincs szó a »jövendő fejede­lem« haláláról , s e magyarázat szerint ugyanazon személy, akiről a 26. versben az mondatik, hogy megöletett, a 27. vers­ben ismét mint cselekvő szerepel, ami közönséges halandó­ról nem mondható. A látomás és jövendölés nem érthető Jeremiás ama jóslatáról, mert az eredeti szövegben hiányzik e szavak előtt a névelő, s mert egy beteljesedett jóslata miatt még nem mondható, hogy Jeremiás megpecsételtetett, azaz, hogy igazoltatott. Ami a. 24. versben emutett lelki javakat illeti, azok a jóslat szerint nem a hetek elejére, hanem végére helyeztetnek kilátásba.

A racionalisták többi (Hitzig, Ewald, Rosenmüller stb.) magyarázatait fölsorolni s bonckés alá venni, teljesen fölöslegesnek tartjuk, mert még kevesebb valószínűséggel bírnak. Lásd egyébként a racionalisták theoriáit s azok cáfolatát Roh­ling id. komment. 269-298. old. és Knabenbauer id. komment. 269-275. old.

Hasztalan a hitetlenek minden erőlködése! Értelme­zéseik nyilvánvalóan a szent szöveggel ellenkeznek s meg­cáfoltatnak a történelem által. Amik Dánielnél a jövendő Messiásról, Fölkentről mondatnak, azok csakis az Isten által ígért s a nemzetek által várt lelki Szabadítóról, az emberi nemet megváltó Messiásról állanak. Mert bár igaz, hogy a Szentírásban néha. királyok és papok is fölkenteknek mondatnak, sohasem mondatnak ilyeneknek, Hogy a jövendő Megváltót a zsidók már rég Messiásnak (Fölkentnek, Krisztusnak) nevezték, kitűnik a következő helyekből: Zsolt. 45; (44) 8; Izai. 61, 1. v. ö. Luk. 4,18 ; és a Krisztus­korabeli zsidók nyelvszokásából v. ö. Máté 2,4; 16,16; 22, 42; 24, 5. 23; 26, 63. 68; Márk l5,32; Luk. 2,11; 3,15; 23, 2; János 1, 20, 25; 3, 28; 4. 25. 29; 7, 26; 9, 22; 10,24; 12,34 ; Ap. csel. 4, 26. 27 . stb. És valószínű, hogy Dániel jóslatában épen ezért maradt el a »Messiás« szó előtt a névelő, mert az már akkor tulajdonnévként használtatott. azaz egyéb jelzők nélkül, vagy pláne nem kódes kodasím-­nak (»szentek Szentének«). S bár igaz az is, hogy a zsidók több királyukat, papjukat és főpapjukat megölték, ami két­ségkívül kihívta Isten büntető haragját, mégis e gyilkossá­gok egyikét sem követé az a borzasztó isteni büntetés, az az iszonyú katasztrófa, melyet Dániel megjövendölt. De minden egyébtől eltekintve, minthogy az a mű, melyet. Dániel e jóslatának Fölkentje véghez viendő vala, isteni, és isteniek annak okozatai, eredményei is, amik pedig sem Cyrustól, sem más halandótól nem várhatók, e jóslat csak a Messiás-megváltóra vonatkozhatik, ez pedig nem más, mint – a názáreti Jézus Krisztus, mert ő az a Dániel által megjö­vendölt időben a zsidóknál föllépett kimagasló, s egyedülálló történeti személy, kire e jövendölés tökéletesen ráillik. Lásd különben Knabenbauer id. komment. 262-266. old. Ő az és senki más, akiben megpecsételtettek a látomás és jövendölés, azaz akiben születésétől haláláig, feltámadásától mennybemeneteléig csodálatos pontossággal beteljesedett mind, amit felőle a többi próféták ajkai megjövendöltek, ő, az Istenember az, aki kiengesztelvén az emberiség bűneit, kibékíté azt Atyjával, Istenével; ő az, aki meghozta az örök igazságot s megszünteté a régi áldozatokat, ő az, ki e jóslatban megjelölt időben sokakkal megkötötte a szövetsé­get, az evangélium új szövetségét, ő az az isteni Fölkent, akit a zsidó nép elvetvén megölt, amiért aztán a hajdani Jeruzsálem és temploma örökre elpusztult, az elvakult s megátalkodott messiás-gyilkos Izrael pedig mint nép elvet­tetett, amit Jézus maga is sírva megjövendölt. Lukács 19, 42-44 és 21, 24.

Kísértsük már most meg a történelem és számítások segítségével Dániel prófétának e nagyszerű jövendölését pon­tosan megfejteni, még pedig előbb azt a részét, mely Jeruzsálemnek visszaállításáról szól, azután pedig a Messiás megjelenésének, illetve föllépésének idejére vonatkozót. Minde­nek előtt azonban lássuk, mely időponttól kezdve számítandók e jóslat évhetei.

A perzsa királyok négy ízben adtak ki kedvező ren­deleteket, illetve engedélyeket a zsidók számára. Azonban az első három ediktum egyike sem lehetett az, melyre e jóslat céloz, bármennyire szeretik is a zsidók és racionalis­ták az első vagy harmadikból kiindulva felépíteni téves szánvitásaik elméletét. Nem lehetett pedig egyszerűen azért, mert azok egyike sem hatalmazta föl a zsidó­kat fővárosuknak egykori méreteiben való visszaállítására s különösen nem falainak felépítésére, s egyike után sem következett be a restitutio in integrum, az előbbi álla­potok teljes visszaállítása. Lássuk e rendeleteket egyenkint.

Az első ediktum volt Cyrusnak Kr. e. 536-ban kiadott szabadságlevele, melyben engedélyt ad a zsidóknak, hogy hazájukba visszatérhessenek és fölépíthessék templomukat; Jeruzsálem kiépítésére és a város falainak felépítésére azon­ban nem jogosítja fel őket. A templomépítést sem fejezhet­ték be, mert azt maga Cyrus, a cselszövő samaritánok áskálódására csakhamar betiltotta. Ezra I. 1, 1-4; 6, 3-5; v. ö. Krónikák II. 36, 23. Ami magát a várost illetőleg kezdetben történt, az nagyon is szegényes építke­zés volt: mindössze néhány házat emeltek csak, nem pedig erősített várost.

A második volt I. Darius Hystaspis Kr. e. 520-ban kelt rendelete, mely megengedi a zsidóknak a templomépítés folytatását, amit Zakariás és Aggeus próféták buzdítására 516-ban be is fejeztek. A város visszaállításáról és megerő­sítéséről azonban ezen rendeletben sincs szó. Ezra I. 6. 6-12; 4, 24.

A harmadik ediktumot I. Artaxerxes Longimanus (Kr. e. 474-425.) Atyja, Xerxes ugyan csak 465-ben halt meg; de midőn Pau­sanias megöletéséről értesült s a görögök ellen új hadjáratot terve­zett, a perzsák szokása szerint »ifjabb királlyá«, azaz uralkodó­társsá és utóddá kinevezte fiát; Artaxerxest, ami Kr. e. 473-ban (474.) történt. Nehemiás tehát joggal számíthatta Artaxerxes uralkodási éveit ettől az időtől fogva, amikor az uralkodó-társsá lőn. adta ki uralkodása hetedik évében, vagyis Kr. e. 466-ban, melyben megengedi egy újabb rajjal haza­térő Ezra papnak, hogy rendezze a palesztinai zsidók viszo­nyait. Ezra szabályozta az isteni tiszteletet, kioktatta a népet a félig feledésbe ment mózesi törvényben, javította erkölcseit, megtiltotta s illetve feloldotta a pogányok és zsidók közti vegyes házasságokat. A város megerősítésére, falainak felépítésére azonban ez a rendelet sem ad enge­délyt. Ezra I. 7, 11-26, v. ö. 7,8.’

Midőn Nehemiás, ki ugyanezen Artaxerxes mellett a miniszterségre küzdötte fel magát, visszatért népének még mindig szomorú vallási és társadalmi állapotáról értesült, királyától, ennek uralkodása huszadik esztendejében, vagyis Kr. e. 453-ban (454.) – mely év a R. é. utáni 299-re esik – újabb ediktumot eszközölt ki, melyben határozott enge­délyt kapott a város teljes visszaállítására. és kőfalainak fel­építésére is, Ezra II 2, 1-8. s egyéb nagy kedvezményekkel ellátva, mint Judeának teljhatalmú helytartója tért hazájába Ezrának segítségére, felhíván a népet: »Jertek, építsük fel Jeruzsálem kőfalait és ne legyünk többé gyalázatul!« Ezra II 2. 17. Midőn a nép hozzáfogott a mintegy másfél század óta romban heverő városfalak felépítéséhez, a samaritánusok újra meg akarták ugyan akadályozni, de Nehemiás védelmül a zsidók felét fölfegyverezvén, a másik felével 52 nap alatt felépítteté a falakat. Ezzel azonban a restaurálás nagy és nehéz munkája még korántsem volt befejezve. Sok baj volt elhárítandó, sok visszaélés kiirtandó, főként az időközben elharapódzott uzsoráskodás megszüntetendő, ami Ezra és – a közben Perzsiába távozott, de ismét visszatért ­- Nehemiás vállvetett működése és fáradhatatlan tevékeny­sége dacára csak évek múlva sikerült, úgy, hogy tényleg csak Kr. e. 404 körül (tehát az ediktumtól számított hét évhét, vagyis 49 esztendő múlva) voltak a nép vallási és polgári viszonyai teljesen rendezve s Jeruzsálem és az ország régi állapotához hasonlóan ujjászervezve. Ezra II. 3 s köv. fej. ; 12,27; 13. 16; Sirák (Eccli.) 49, 15.

Látnivaló tehát ezek szerint, hogy csakis a Kr. e. 453-ban kiadott ezen Artaxerxes-féle második ediktum lehe­tett az, melyre Gábriel célzott. Az »idők szorongatásai« pedig, melyeket az angyal szintén megjósolt, ugyancsak tapasztalhatók voltak a falak építésénél s az újjászervezés munkájánál.

Ez a Kr. előtti 463-ik év képezi tehát az első, a Kr. előtti 404-ik év pedig – vagyis Jeruzsálem teljes vissza­állításának befejezése – a második kiindulópontot a jós­lat szerint bekövetkezendő nagyszerű események idejének megállapításában. Helyesen jegyzi meg Rohling »Ha . . . . . bizonytalanságban valának (a zsidók) a beteljesülésig, hogy melyik volna a négy rendelet közül a valódi kiindulási pont, a fődologban mégis tájékozhatták magukat, és a Megváltó fellépése után épen nem lehettek többé bizony­talanságban.« A tizenkilencedik század katekizmusa zsidók és protes­tánsok számára, 136. old. Ezzel a kelettel össze is vág minden, vagy nagyobb nehézség nélkül megoldható, minden más terminus pedig csaknem megfejthetetlen chronologiai nehéz­ségekbe ütközik s az egész jövendölést csaknem illuzórikussá tenné.

Miként láttuk, Jeruzsálem felépítése s a vallási és társadalmi régi állapotok teljes visszaállítása tényleg csakis a Kr. előtti 453-tól számított hét évhét (49 esztendő) múlva, vagyis Kr. e. 404. körül sikerült (453-ból levonva 49-et, marad 404).

E tényleg befejezett visszaállítástól számítva 62 évhét, vagyis (62 x 7) 434 esztendő múlva kellett a szentek Szenté­nek fölkenetnie, vagyis mint Istentől küldött Messiásnak teljhatalommal fellépnie, – az ediktum kiadásától számítva pedig 69 évhét, azaz 483 esztendő után.

Már most, mivel a Kr. előtti 453-ik esztendő a R. é. utáni 299-ikre esik, s következőleg a Kr. előtti 404-ik, a R. é. utáni 348-ikra: egyszerűen csak összegeznünk kell a megfelelő két számadatot, hogy megkapjuk a Messiás nyilvános fellépésének esztendejét, s e művelet alapján az nem lehet más, mint a R. é. utáni 782-ik év, mert 299 és 483 = 782, úgyszintén 348 meg 434 is = 782.

S hogy a zsidók épen ezen időben meg voltak arról győződve, hogy Dániel e jóslatának s általában a próféták Messiásra vonatkozó jövendöléseinek be kell teljesedniök, arról világosan tanúskodnak az evangéliumok, melyekből napnál világosabban kitűnik, mily nagyfokú és általános volt ez időtájt Izraelnek várakozása a Messiás után. Kitű­nik ez Flavius József, zsidó történetíró műveiből, ki az apostolok kortársa volt, valamint nem egy zsidó eredetű apokrif-könyvből is. De legcsattanósabban bizonyítja ezt az a tény, hogy kevéssel Krisztus után egyes csalók és rajon­gók is, kik Messiásnak adták ki magukat, legalább kis időre hitelt találtak a zsidóknál. Legnagyobb feltűnést kel­tett ezek között a II. század elején, a zsidóknak a rómaiak elleni utolsó nagy, de sikertelen lázadása napjaiban Bar-Kocheba, A rómaiak elleni lázadás e vezérének teljes neve a keresz­tény íróknál Simeon bar-Kochebá , aminek jelentse: Simeon, a csillag fia. A régi rabbinikus művekben azonban Simeon bar-Kozebá néven fordul elő. A kozebá nevet pedig vagy atyjától, vagy születési helyétől nyerte. Később azonban a lázadás sikertelensége miatt e szónak etymologiai jelentése (»hazug«, »hazugság«) alapján gúnynévvé lett: Simeon, a hazugság fia, azaz ál-Messiás. kit a híres rabbi Akibá is Messiásnak elismert., reá alkalmazván Bileám nevezetes jövendölését: Jer. Talmúd, Taanit IV. 68d. »Midön rabbi Akibá megpil­lantá Bar-Kozebát (Kochebát) felkiáltott : Ez a Messiás király!« ;és ugyanott rabbi Simeon ben Jochai azt mondja : »Tanítóm, Akiba elöadá „Csillag támad Jákobból, ez azt jelenti: „Kozebá (Kochebá) támad Jákobból«, . »Csillag támad Jákobból, és vessző kell föl Izraelből, és megveri Moáb fejedelmeit, és elpusztítja Szet minden fiait.«

Igaz ugyan, hogy a Messiás eszméje úgy, amint azt Isten a próféták által hirdeté, ez időben már csak elvétve volt meg Izrael jámborabbjainak tudatában a maga eredeti tisztaságában. Mert az Írást tévesen magyarázó farizeus írástudók, főként a zsidók nemzeti önérzetére oly lealázó idumei uralom s az ennél még lealázóbb s nyomasztóbb római szolgaság és a végletekig feszült politikai viszonyok hatása alatt, lelki Messiás és ennek lelki birodalma helyett, hatalmas földi szabadítót, földi királyt vártak a Messiás­ban, aki Izraelt a gyűlölt római iga alól megszabadítja s a pogány népeket mind a zsidók jogara alá hajtván: egy új, földi világbirodalomnak lesz megalkotója. Minthogy pedig a farizeusok a nép előtt föltétlen tekintélynek örvendtek és számuk Heródes idejében már 6000-re rúgott, az általuk félrevezetett tömeg is leginkább ilyen földi Messiást remélt, s az evangélium tanúsága szerint e téves hittől a nép jám­borabbjai, sőt Jézus tanítványai is közvetlenül mennybe­menetele előtt sem voltak egészen mentek. Apost. csel. 1, 6; János 6, 15.

Ámde, bár a farizeusi hamis írásértelmezés folytán elho­mályosult s eltorzult is idővel a messiási eszme, vágyódni mégis kitétel nélkül egész Izrael forrón vágyódott Messiás után éppen az időtájt, midőn lepergett Dániel hetven évhete.

De nem is csoda, hisz egy más és szintén ősrégi jóslat beteljesedése is figyelmeztette a zsidókat, hogy a minden nemzetek által epedve várt Messiás megjelenésének ideje immár elérkezett. Nem jövendölte-e meg a haldokló Jákob pátriárka Egyiptomban, hogy akkor jő majd el a Messiás, ha Juda elvesztette hegemoniáját a többi törzsek fölött és ha elvétetett tőle és idegennek jutott kezébe a királyi pálca?! Genesis 49. 10. . . .

S íme, épen most ült Dávid trónjára az idegen és gyűlölt idumei Heródes! Sőt alig néhány év multán (Kr. u. 7.) épen Juda lesz legelőbb római tartománnyá, mely sorsban két-három évtized után Palesztina többi részei is osztoz­nak. Hogy a büszke Jeruzsálem ily szégyenletes függésbe került s Juda országában, Jehova választott népe fölött római prokurátorok önkénykedtek, nem volt-e ez világos jele az idők teljének!…

S valóban soha azelőtt oly hőn nem vágyakoztak a szabadító fölkent fejedelem, a Messiás-király után, mint épp most, hogy idegen királyok tartók kezükben Juda jogarát. Soha azelőtt nem fakadt oly bensőségteljes vágyakozással szívükből Izaiás esengő »Rorate coeli«-je, mint mostan: »Egek! harmatozzatok onnan felül, és föllegek csöpögjék az Igazat! Nyilatkozzék meg a föld, és teremje az Üdvö­zítőt!« Izaiás 49. 8. Még soha, soha nem tölté el lelküket oly izgalom, oly várakozás, mint ekkor. Ez általános epedés, e csaknem türelmetlen várakozás – mely oly ekklatánsan kitűnik a husvéti bárány elköltésekor mondott ú. n. geullá-imákban E geullá-imákban (megváltásérti imákban) a többi között így esengtek Istenhez a Messiásért: »Istenünk s őseink Istene, óh engedd. hogy hozzád emelkedjék, elédbe jusson, hozzád érjen, elfogadtassék, meghallgattassék s figyelemre méltónak találtassék emlékezetünk és végzetünk; őseink emlékezete, a Messiásnak, Dávid szolgád fiának, emlékezete!« . . . . »Az irgalmas Isten tegyen minket méltóvá a Messiás napjaira s a jövendő élet boldogságára !« . . »Óh, Uram, segíts ! Óh, Uram, segíts! Óh, Uram, boldogíts!«. . . »Áldva legyen, aki jő az Úr nevében !« A. Kisch, Die Pessach-Haggada., Prag. 1889. 46. 50. és 56. old. . . . Én Istenem! ha Izrael megismerte volna látogatásának napjait, ha felismerte volna Krisztus korában, hogy hiszen a szabadító Messiás a názáreti Jézusban már közöttük jár, bizonyára nem esengett volna már e napokban érte oly epedőn: az imák esengését felváltotta volna az ujjongó öröm, kitörő határtalan lelkesedéssel üdvözölte volna az atyáinak ígért s íme valahára meg­jelent lelki Szabadítót, igen, lábai elé borul s imádja vala . . . – s a Jövendőnek közelsége miatt a megjelenésére valló minden jel a legnagyobb figyelem tárgya.

Így, midőn megjelennek Jeruzsálemben a napkeleti bölcsek keresve a megszületett új királyt, izgalomba jő az egész város, de kérdésüket azonnal a Messiásról értik, és Betlehembe utasítják őket, mert Mikeás próféta jóslata sze­rint onnan kell származnia az Izraelben uralkodó Messiás­nak. Máté 2, 1- 6 ; Mikeás 5, 2. (a héber szerint 5, 1.).

Midőn harminc év múlva Keresztelő János fellép a Jordán partján s hirdeti, hogy közelg a messiás országa, a nép azt véli, hogy ő a Messiás; Lukács 3, 15. a jeruzsálemi főtanács pedig küldöttséget meneszt hozzá, s kérdőre vonja: ő-e a várt Messiás? János 1, 19. s köv. A Keresztelő bebörtönöztetése után, tanítványai ezzel a kérdéssel fordulnak Jézushoz: »Te vagy-e az, kinek jönnie kell?« Máté 11, 3. András a Jézussal való első beszélgetés után sietve megy testvéréhez, Simonhoz, és mondja neki: »Megtaláltuk a Messiást!« János 1. -41. Fülöp is öröm­mel adja tudtára barátjának, Natánaelnek, hogy »akiről Mózes írt a törvényben (Deut. 18, 15. s köv. Gen. 49. 10.) és a próféták, megtaláltuk Jézust, József fiát Názáretből!« János 1. 45. A samaritán asszony pedig Jákob kútjánál azt mondja Jézusnak: »Tudom, hogy eljő a Messiás, mikor tehát eljö­vend, hirdetni fog nekünk mindeneket..« János 4, 25. A Jézus kiléte fölött vitatkozó nép pedig így beszél: »Ez a Messiás«, né­melyek pedig mondák: »Vajjon Galileából jön-e a Messiás? Nem azt mondja-e az Írás, hogy Dávid ivadékából és Bet­lehem helységből, honnan Dávid vala, jön a messiás?« János 7, 41, 42. Midőn Jézus apostolaitól Caesarea Philippi környékén azt kérdezé, hogy ők kinek tartják őt, Péter társai nevében határozottan azt válaszolja: »Te vagy a Messiás, az élő Istennek Fia.« Máté 16. 16. S midőn Jézus nyilvános működésének vége felé megjelenik a jeruzsálemi templomban, a csodáiban és tanításában hinni nem akaró farizeus írástudók egész türelmetlenül ostromolják Jézust: Meddig tartod még függőben lelkünket? Ha te vagy a messiás, mondd meg nekünk nyíltan!« János 11. 24. Kaifás zsidó főpap is Jézus­hoz az egész főtanács előtt ünnepélyesen ezt a kérdést intézte: »Kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?« Máté 26, 63

Az evangélium ezen és sok más helyei napnál vilá­gosabban mutatják, mily általános és izgatott messiási vára­kozás tölté be a zsidók (és samaritánok) kebleit ama napok­ban, hogy az volt az akkori zsidó társadalom minden réte­gében az elméket foglalkoztató s a szíveket mozgató legfőbb s csaknem minden egyebet háttérbe szorító tárgy.

De nem kevésbé jellemző Flavius József adata is, mely szintén tanúskodik kora zsidainak messiás-királyi várakozásairól. »Ami pedig – így értesít ő – leginkább izgatta őket (a zsidókat a rómaiak elleni) háborúra, az egy szintén a szent könyvekben talált kétesértelmű (?!) jóslat vala, mely szerint ez időtájt az ő országukból elnyeri valaki a világ uralmát.« Bell. Ind. VI. 5, 4. Igaz ugyan, hogy a talpnyalásig hízelgő Flavius e jóslatot Vespasiánra vonatkoztatja, de följegyzéséből mégis világosan kitűnik Izrael várakozása. Ama régi könyvek pedig, melyekre Flavius itt hivatkozik, nem lehet­nek mások, mint Dániel jövendöléseinek könyve, mert csak abban és pedig annak kilencedik fejezetében, van oly pon­tosan meghatározva a Messiás megjelenésének ideje.

De nemcsak Izrael vágyott azon időben messiás után, hanem az egész ismert pogány világ is várakozásban volt akkortájban. Valami homályos sejtelem, titokzatos előérzet, hogy egy nagy esemény van készülőben, egy új világkor­szak közeledőben, fogva tartá akkor az egész emberiség lelkét, a gonoszokat félelemmel, a jobb érzelműeket pedig forró vágyakozással töltve el. Bölcselők és történetírók, papok és költők, csillagjósok s a nép gyermekei, mind-mind a jövendőkkel foglalkoztak, várva egy hatalmas szabadítót. Ez volt e kor hangulata, szellemi atmoszferája… Meg­undorodott már amaz általános sivárságtól, végtelen lelki nyomortól és borzasztó erkölcstelenségtől, melybe az igaz Istentől elfordult egyén, család és társadalom oly mélyen elmerült. Belátta, hogy magára hagyatva, tehetetlenül ver­gődik, segíteni magán e vigasztalan állapotban képtelen. Erezte, hogy megujhodásra, – megváltásra van szüksége. És – meglepő! – a világhatalmas Róma ép úgy, mint Athen, a bölcseség egyedura, szemeit Judea felé emeli. A szabadítót a Keletről várják általánosan.

A Kr. előtt 43-ban meggyilkolt Cicero azt írja, hogy az ő idejében általánosan ismert volt a Sybillának egy jóslata, mely szerint nemsokára egy királynak kell megjelennie, kit, hogy megmentessünk, az egész világnak el kell ismernie. De divinatione II. 54. E békés királyról pedig ekként nyilatkozik: »Akkor nem lesz más törvény Rómában, más Athénben, más ma, más holnap , hanem minden nemzetet, minden időben, egy örök és hal­hatatlan törvény fog összetartani, és mindnyájának egy közös mestere és ura leszen: az Isten.« De republica III. »Nec erit alia lex Romae, alia Athenis; alia nunc, alia posthac; sed et omnes gentes, et omni tempore, una lex, et sempiterna, et immortalis continebit; unusque erit communis quasi magister et imperator omnium: Deus.«

Közvetlenül a Messiás születése előtt pedig a nagy római költő, Vergilius (†Kr. előtt 19.) így énekel: »Eljött az utolsó időszak, melyet a kúmei Sybilla megjósolt; a letűnt évszázadok nagy rendje újra kezdődik . . . Már új nemze­dék száll le a magas mennyből . . . A te konzulságod, Pollio (Virgil barátja) látni fogja e dicső napokat, a nagy hónapok kezdetét. Akkor gonosztetteinknek, örökre eltörült nyomai megszabadítják a földet az örökös félelemtől. E gyermek az istenség kebléből veendi életét, ki fog tűnni a halha­tatlan hősök közül s részesül majd dicsőségükben . . . Jöjj, óh mennynek ragyogó sarjadéka, . . . közelg az idő. Jöjj elvenni dicsőségteljes tiszteleted, mellyel neked adózunk! Nézd, eljöveteledkor mint inog tengelyén a világ, nézd, mint háborognak a végtelen tengerek, mint rendül meg a magas ég, mint remeg az egész természet a század reményének jöttén.« Eccloga IV. »Ultima Cumaei venit jam carminis aetas; / Magnus ab integro saeclorum nascitur ordo. / . . . / Jam nova progenies caelo demittitur alto. / … / Teque adeo decus hoc aevi, te consule inibit. Polio, et incipient magni procedere menses; / Te duce, siqua manent sceleris vestigia nostri, / Inrita perpetua solvent formidine terras. / Ille deum vitam accipiet, divisque videbit / Permixtos heroas et ipse videbitur illis, / … / Adgredere o magnos (aderit jam tempus) honores, Cara deum soboles / . . . /Aspice convexo nutantem pondere mundum, Terrasque tractusque maris caelumque profundum, Aspice, venturo laetentur ut omnia saeclo!«

Az apostolok korában élt Tacitus, római történetíró (Kr. után ö4-117.) pedig azt mondja: »Sokaknak meggyő­ződése volt, hogy a papok régi iratai szerint ép ez időtájt a Kelet fog felülkerekedni és Judeából származók fognak uralomra jutni.« Histor. V. 1.3. »Pluribus persuasio inerat, antiquis sacerdotum libris contineri, eo ipso tempore fore, ut valesceret Oriens, profectique Indaea rerum potirentur.«

Hasonlóan ír kortársa, Suetonius (†Kr. után 140.): Az egész Keleten el volt terjedve, hogy a végzet szerint ép ez időtájt Judeából származók fognak uralomra jutni.« Vita Vespasiani 4. »Percebuerat Oriente toto, esse in fatis, ut eo ipso tempore Judaea profecti rerum potirentur.«

Majdnem úgy tetszik, ezeket olvasván, mintha vissz­hangját hallanók Izaiás próféta ez igéinek: »És az utolsó napokban (a Messiás napjaiban) az Úr házának hegye a hegyek tetején fog állani. És fölemelkedik a halmok fölött, és ahhoz gyűlnek minden nemzetek. És elmegyen sok nép, és azt mondja: Jertek, menjünk föl az Úr hegyére, és Jákob Istene házához s ő megtanít minket utaira, és ösvényein fogunk járni, mert Sionból megyen ki a törvény és az Úr igéje Jeruzsálemből.« Izaiás 2. 2-3. Vagy Ezekiel jósszavait: »És az én szolgám Dávid (Dávid sarja, a Messiás) lesz király felettök, és egy pásztoruk leszen mindnyájoknak, ítéleteim­ben fognak járni, és parancsaimat megőrzik és megtartják azokat… és Dávid, az én szolgám, lesz fejedelmök mind­örökké. « Ezekiel 37, 24-25.

Görögországot illetőleg legyen elég idéznünk a delfii pythia egy jóslatát. »Augusztus császár — így értesít anti­ochiai János – meglátogatá a delfii jósdát, itt hekatombát (száz bikát) áldozván, azt kérdé a jósnőtől, ki fogja utána a birodalmat kormányozni. A jósnő hallgatott.. Augusz­tus megujítá áldozatát és ismételte kérdését. Erre a jósnő így válaszolt: A héber gyermek! Isten, az üdvözültek királya, parancsolja nekem, hogy hagyjam el e helyet s térjek vissza az alvilágba, távozz tehát és szűnj meg oltárainkat ter­helni!… Augusztus visszatért Rómába és a Capitoliumon oltárt emeltetett e felírással: Ez itt Isten első szülöttének oltára.« Idézve Leroy L.: A történelem katholikus bölcsészete. I. köt. 218-219. old. fordít. a pesti növendékpapság magyar egyházirodalmi iskolája; Pest. 1872.

De nemcsak a művelt római és görög népnél, hanem a perzsáknál, indusoknál, chinaiaknál, skandinávoknál stb. ép ez időben általános volt a hit, hogy jönnie kell egy fensőbb lénynek, ki az erkölcsi romlottságot megszünteti s egy szebb és boldogabb borszaknak lesz megalapítója.

Várakozással, epedő vággyal volt telve Gallia és Britannia is. És itt leginkább az ejt ámulatba, hogy a kelta népek pogány papjai, a druidák, egy rejtélyes szűz iránt isteni tiszteletet tanúsítottak, kitől egy fiút vártak, s e szűznek erdeik mélyén oltárokat emeltek ily felírással: »Virgini pariturae Druides« (A szűznek, ki szülni fog. a druidák). Ép oly meglepő a nogenti oltár felírása: »Matri futurae Dei nascituri« (A születendő Isten leendő anyjának). Mintha csak ismerték volna Izaiás prófétának a Messiás anyjára vonatkozó ama nevezetes jóslatát: »Íme egy szűz méhében fogan, és fiat szül, és nevét Emmánuelnek (Isten velünk) fogja nevezni.« Izaiás 7, 14.

Tehát nemcsak Izrael népe, mely kiválasztatása után egyedüli hordnoka volt a kinyilatkoztatásnak az ószövetségben, hanem az ókor összes pogány népei szabadítót vártak ez időtájt. Egy hatalmas égi szabadító által létesí­tendő boldogabb korba vetett bizalmuk és reménységük ép oly általános vala, mint az elvesztett aranykor miatti bán­kódásuk.

Ennek alapja pedig nemcsak az őshagyománya való ama homályos visszaemlékezésben keresendő, hogy valamikor boldogabb kort élt az ember, bukása után pedig megint szebbet, jobbat helyezett kilátásba az őskinyilatkoztatás, és nem is amaz általános bűntudatban kell annak okát látnunk, mely önkénytelenül is a megváltás utáni vágyat éhreszté föl az emberek lelkében, – hanem leginkább a zsidóknak a Krisztus előtti utolsó századok óta a pogányok közötti szétszóródásában s e népekkel való mind sűrűbb érintkezésében keresendő, mi által e különböző népek aka­ratlanul is tudomást szereztek Izrael fönséges vallási igaz­ságairól és vigasztaló messiási ígéreteiről, hogy »salus ex Judaeis est«, – »az üdvösség a. zsidóktól jő«. János 4, 22.

S az evangélium és a profán történelem bizonyítja, hogy e várakozással teljes kornak énen a Dániel által meg­jövendölt idejében meg is jelent, illetve föl is lépett nyil­vánosan a Messiás s beteljesedett mindaz, amit Dániel megjósolt.

Lukács evangélista pontos följegyzése szerint ugyanis keresztelő János Tiberius császár (R. é. u. 7677-790.) ural­kodásának 15-ik esztendejében lépett föl, Lukács 3, 1. amely év 781. aug. 19.-782. aug. 18-ikáig számítandó. Minthogy pedig az evangéliumi adatok alapján föl kell tételeznünk, hogy Jánosnak oly nagy és általános hatást előidézett fellépésétől a Megváltónak előtte való megjelenéséig hosszabb idő telt el, a Messiás megkereszteltetését, amikor az örök Atya szózata által ünnepélyesen Messiássá avattatott, Máté 3, 16, 17. s illetve nyilvános messiási működésének kezdetét Tiberius uralko­dása 16-ik esztendejére, minden valószínűség szerint annak elejére, vagyis 782 őszére kell tennünk. Ez pedig azon év, melyben Dániel próféta jövendölése szerint föl kellett lépnie.

Működése pedig csakugyan negyedfél esztendeig tartott, mert az evangéliumok alapján bizonyos, hogy nyilvános szereplése idejébe négy húsvéti ünnep esett, Az első husvétet említi János 2, 13; a másodikat jelzi Lukács 6. 1 (?. János 5, 1.); a harmadikat említi János 6, 4; a negyedikről pedig körülményesen ír, mint a négy evangélista János 12. s k. Máté 21. s k. Márk 11. s k. Lukács 19. s k. melyek utolsóján, R. é. után 786-ban népe által keresztre feszíttetett… A keresztfán bemutatott véres áldozathalála által pedig megerősíté és szankcionálta az újszövetséget, az ószövet­séget áldozataival s szertartásaival jogilag eltörölvén, amit a templom kárpitjának csodálatos kettéhasadása is miszti­kusan jelzett halálakor.

De megpecsételte Jézus halála Izrael népének elvette­tését is, mely előbb az ő népe volt. S ez elvettetés után nemsokára be is következett a messiás-gyilkos népre a megjövendölt s Flavius József E zsidó történetíró tudvalevőleg mint szemtanú írta le e háború lefolyását. Munkáinak e legbecsesebbjét zsidó (aram) eredetiből ő maga fordította le görögre, hogy annál nagyobb elterjedését biztosítsa. Címe Latinra már Rufinus († 410) fordította. Legelterjedtebb azonban a Hudson-féle fordítás Havercamp­nak görög-latin szövegű Josephus kiadásában, Amsterdam, 1726, mely­nek második kötetében foglaltatik a »Bellum Judaicum« (A zsidó háború története). Magyarra fordította – a Rufinus-féle latin fordítás alapján – Istóczy Gy. a következő cím alatt: Flavius József ókori héber történetírónak, a galileai zsidó hadak főparancsnokának, a zsidó háborúról és Jeruzsálemnek Titus Caesar által ostrommal történt bevételéről írt hét könyve.« Budapest, 1900. értesítése szerint lefolyásának borzalmait tekintve a világtörténelemben páratlanul álló végkatasztrófa. Népe iszonyú tettének megbosszulására Isten pusztító sereget küldött. A rómaiak ugyanis Titus vezérlete alatt Kr. u. 70-ben, mint az áradó patak hullámai törtek a városra, melynek ostroma alatt ugyancsak beteljesedett a jóslatban említett, s Krisztus által is idézett »pusztulás utálatossága« egyrészt azon iszonyatosságokban, melyeket maguk a zsidók, kivált az úgynevezett zelóták felekezete magában a templomban cselekedett, másrészt a rómaiak vérfagyasztó kegyetlenségeiben, akik addig folytatták a háborút, míg a várost és szentélyt teljesen föl nem dúlták, végkép el nem pusztították. Maga a nép pedig mint nemzet lenni megszűnt és saját országából kikergetve szétszóratott a szélrózsa minden irányában, hogy élő tanúja legyen az emberek között Dániel jóslata beteljesedésének. Mily érzé­keny, mily rettenetes büntetés vala ez a hitetlen Izraelre! Áldozatai eltörölve, szentélye elpusztítva, államisága meg­szüntetve, és pedig – örök időkre!

És fájdalom, bár csaknem két ezredév rohant már el a szétszórt Izrael fölött, hogy Dániel jövendölése betűről betűre beteljesedett, fiai a remény ellenére még mindig reménykednek s a már rég Megjelentre még mindig vára­koznak! A rabbi Maimonidesz által szerkesztett s tizenhárom hitcik­kelyből álló zsidó Credo, – mely minden nagyobb zsidó imakönyvben is benfoglaltatik – 12-ik pontja szerint azt vallja Izrael: »Hiszem igaz hittel a Messiás eljövetelét és dacára késlekedésének, mégis mindennap várok eljövetelére.« Sephat Emeth mit deutscher Übersetzung, Rödelheim; 1889. 126-127. old. Szegény Izrael! Eljönni el fog ő ugyan jönni, de csak az idők végén mint ítélő világbíró; hogy megítélje az emberek feltámasztott miriádjait. Vajjon örökké tart-e Izrael népének e szánandó vaksága? Nem. Szent Pál jövendölése szerint csak addig, míg a pogányoknak az Istentől meghatározott teljes száma be nem lépett az anyaszentegyházba. Akkor, az utolsó időben, Izrael is, mely mint nép eltaszítá magától az első sorban neki szánt üdvöt, mint nép is meg fog térni. Róm. 11, 25, 26. v. ö. Ozeás 3, 5. Felismeri majd a názáreti Jézusban, Dávid fiában, akit ősei káromoltak s átszegeztek, Zakariás 12, 10. a Talmúd és rabbi-irodalom pedig oly égbe­kiáltó módon gyaláz s káromol, azt, akiben Dániel s a többi próféták jövendölései az utolsó betűig beteljesedtek, csókolni fogja még lábbal taposott szent vérét annak, aki isteni szeretetét őérette is a keresztig tanusítá, – s leborulva imádja őt. Ez leszen az Isten határtalan irgalmának utolsó nyilvánulása Izraellel szemben, s ez egyúttal az evangé­liumnak végső diadala itt a földön.

Kalocsán.

HUBER LIPÓT