Van e üzenete ma a reformációnak?
„Az egyház reformációra szorul.
És ez nemcsak a pápák dolga,
hanem az egész nagyvilágé,
s méginkább magáé az Istené.”
(Túrmezei Erzsébet)
Egyszer volt egy reformáció
Régi hagyomány, hogy az emberiség, a vallások vagy nemzetek egy-egy csoportjának nagy történelmi eseményeiről az évfordulókon megemlékezünk. Az ünneplés külső formája és tartalma jelzi, mennyi mondanivalót hordoz az utókor számára a századokkal korábbi esemény. A nemzedékváltások során azonban megkophat az ünnep jelentősége, átértékelődhet mondanivalója, és bekövetkezhet az, hogy az ünneplés csupán önmagáért történik: magát az ünnepet ünnepeljük. Mert a naptár készítői soha sem feledkeznek meg a jeles napok kiemeléséről. Az ünnep mondanivalója pedig leszűkül kinek-kinek ismereti és érdeklődési körére vagy sajátos igényére, mint Bódás János szerint húsvét üzenete:
„A húsvéti halleluják várnak,
szárnyalni készen s mérlegelem én is,
mi lesz a Húsvétból a részem?
Ünnep? Jó ebéd?…
A család együtt lehet majd pár nap?”
Jogos tehát a kérdés: van-e üzenete 2004-ben jeles ünnepeinknek, s jelen esetben a történelmi Reformációnak? Lehet-e még újat mondani, írni felőle: amit még nem mondtak el? Megelégedhetünk-e azzal, hogy emléknappá avattuk, amelyen újból és újból megkoszorúzzuk a Reformáció nagy hőseinek emlékműveit?
Igazság szerint Luthertől távol állt, hogy reformációt csináljon. Ő „csak” eszköz volt Valaki kezében; ő az volt, akinek füle meghallotta, és lelkiismerete megértette a mennyei sugallatot. Nem akart ő hős lenni, sem reformátor. De amikor lépésről lépésre felismert egy-egy részigazságot, nem akart többé az egyháznak az a „hűséges” szolgája lenni, aki rábólint mindenre, a „békesség kedvéért”. A nagy események Isten művében nem emberi tervek szüleményei; Isten azoknak a szerzője. De kellenek hozzá eszközök, amilyen volt Luther Márton is.
Istennek ez a rendkívüli eszköze nem a 95 tétellel indult reformációt hirdetni. A hit általi megigazulás felismerésében tett első lépések megtételekor még el sem képzelte, hogyan bővül ez a „kelléktár”, amely Róma ellenszegülése által egyre újabb, most már bűnnek minősülő cselekedeteket és nézeteket hozott felszínre. A hit általi megigazulás világossága egy kapuhoz vezette, amelyen át a bűnöket is más színben látta meg. Egészen más erkölcsi megítélés alá kerültek előtte azok a dolgok, amelyek korábban még elfogadhatóknak tűntek vagy nem is jutottak a lelki látókörébe. A Krisztussal való új kapcsolat többek között olyan erkölcsi igényt is támasztott, amely már az életveszélyes fenyegetettség ellenére sem tette lehetségessé a visszalépést. Így jött létre a 95 tétel. Túrmezei Erzsébet szerint:
„Ha látta volna már,
hogy 95 tétele,
mint a vihar süvítő szele,
söpör végig országokon, világon,
ha látta volna a nyomában támadt
villámos zivatart,
s mint vérfagyasztó vízió,
szemébelobbant volna máglyák lángja,
gályarabság és inkvizíció,
vajon megtette volna akkor is?!
Nem verte volna vissza látomása?
Nem hullott volna ki csontos kezéből
tételszögező, súlyos kalapácsa?!”
Lehet… ha nem a Hatalmas keze
vezette volna
tételíró kezét,
Akivel ellenkezni kárhozat,
aki előtt csak térdrehullni jó…
Lehet… ha nem a Hatalmas szava
mondta volna: Legyen:
világosság és reformáció!
Kiszögezte, s nem tudta mit cselekszik.
Nem tudta, hogy a 95 tétel
útnak indul és századokon átlép.
Megírta, mert meg kellett írnia.
S kiszögezte, mert „nem tehetett másképp.”