A kereszténység templomi – istentiszteleti – gyakorlata terén nehéz abból kiindulni, hogy melyik egyháznak, miféle úrvacsorai szokásai keletkeztek az elmúlt évszázadok során. Néhány alkalommal részt vettem egy keresztény-zsidó csoport összejövetelén, ahol minden alkalommal az úrvacsorai jegyek (kovásztalan kenyér – pászka – és alkoholtartalmú bor) volt a résztvevőknek átadva. A bort egy közös kehelyből kortyolták. Erről később folytattam a csoport vezetőjével eszmecserét. A magyarázat az alkoholtartalmú italra nézve rendkívül egyszerű volt: „Az a kevés kis alkohol nem számít. De, ha valaki kéri kaphat szőlőlét is..” Ez utóbbit nem tapasztaltam. Mindenkinek a bor volt az egyetlen pohárban adva.
A hívek között egy személy motorkerékpárral jött. Hasonlóan nagyvonalú volt e téren. „Amikorra vége lesz és én megyek haza, már semmi nem lesz a borból, ami kimutatható lenne”. Valóban csak ennyire kellene tekintettel lenni, amikor Jézus és az Utolsó vacsora emléke felmerül?
Dr Samuele Bacchiocchi könyve ezt a témát járta körül precíz alapossággal. Ez alkalommal a könyv V. fejezetét vehetjük szemügyre, ahol Jézus és tanítványai, valamint a korabeli és a héber szakirodalom tudósításai olvashatók. (Dénes Ottó)
V. AZ ÚRVACSORAI BOR
Az esemény jelentősége
Azt, hogy Krisztus az utolsó vacsorán bort használt megváltó vérének bemutatására (Mt 26,28; Mk 14,24), a mérsékelt alkoholfogyasztás hívei döntő bizonyítéknak tekintik: az Úr jóváhagyta a fogyasztását. Horace Bumstead nyomatékosan kifejezi ezt a meggyőződését, amikor azt mondja, hogy „Krisztus a bort választotta, hogy példájának örök érvényű voltát a föld legvégső határáig és a történelem legvégső periódusáig biztosítsa, hogy a Róla való megemlékezés ünnepén az egyik felhasznált elem legyen, mindenhol és minden korszakban’.2
Alapvető jelentőséget tulajdonítanak az utolsó vacsora borának, mert Krisztus nemcsak fogyasztotta, de meg is parancsolta, hogy a vég idejéig ezt cselekedjék. A sorrend, ahogyan a „bor”-t ebben a fejezetben vizsgáltuk, valamiképpen azt a fontossági sorrendet is tükrözi, amit az alkohol mérsékelt fogyasztásának hívei tulajdonítanak neki. Azt állítják, hogy a kánai menyegzőn Krisztus alkoholtartalmú bort készített, az új bortömlőkről és az óborról szóló példázatban pedig ajánlotta az alkoholtartalmú bort. Életvitelének bemutatásakor (evés és ivás) megvallotta, hogy alkoholtartalmú bort használ, az utolsó vacsoráról szóló beszámolóban pedig megparancsolta, hogy alkoholos bort használjanak a vég idejéig.
Az első három állítást már megvizsgáltuk, és megállapítottuk, hogy alaptalanok és indokolatlanok. Visszamaradt a legutolsó vizsgálata. Ezt két fő érv áttekintésével végezzük el.
1 Róm 14,21; Eféz 5,18; lTim 3,8; 5,23; Tit 2,3; Jel 6,6; 14,8; 14,10; 16,19; 17,2; 18,3.19; 19,15
2 Horace Bumstead (34. láb;.), 86-87. o.
1. Alkoholtartalmú bor volt-e a szőlőtőke gyümölcse?
„A szőlőtöke gyümölcse”
Miután felkínálta tanítványainak a kelyhet mint vérének, az Üj szövetség vérének szimbólumát, Jézus azt mondta: „Mondom pedig néktek, hogy mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újonnan iszom azt veletek az én Atyámnak országában.” (Mt 26,29, vö. Mk 14,25; Lk 22,18)
Az alkohol mérsékelt fogyasztásának hívei fenntartják, hogy a „szőlőtőke gyümölcse” jelképes kifejezés, amit az (erjesztett) bor szóval gyakorlatilag egyenértékű kifejezésként használtak.1 Következésképpen a kehely, amelyet Jézus a tanítványoknak felkínált, alkoholtartalmú bort tartalmazott.
Igaz, hogy a „szőlőtőke gyümölcse” kifejezést néha az oinos rokon értelmű szavaként alkalmazták, de ez nem jelenti azt, hogy az utolsó vacsorán használt bor erjedt volt. AII. fejezetben már megmutattuk, hogy az oinos, csakúgy mint a héber yayin, a szőlő kipréselt levére alkalmazott többjelentésű kifejezés, legyen a szőlőlé akár erjedt, akár erjedetlen. Az Ószövetség Septuagintaként ismert görög fordítása az oinost használja, hogy a yayint és a tirosht az alábbi szakaszokban lefordítsa: Jer 40,10-11 és Bír 9,13, ahol az erjedés gondolata kizárható.
Josephus Flavius bizonyságtétele
Még fontosabb az a tény, hogy a „szőlőtőke termése” kifejezéssel a friss, erjedetlen szőlőlevet jelölték. A zsidó történetíró Josephus Flavius, az apostolok kortársa, ennek világos példáját nyújtja. Amikor a fáraó pohárnokának álmáról ír, akit Józseffel együtt bebörtönöztek, ezt mondja: „Tehát elmondta neki, hogy álmában három szőlővesszőt látott, amelyen három nagy és érett szőlőfürt csüngött… ezeket kifacsarta egy serlegbe, amit a király tartott a kezében, azután megszűrte a mustot, és odanyújtotta a királynak, hogy igyon belőle.”2 Az álmot értelmezve József azt mondta a pohárnoknak, hogy „három nap múlva remélheti megszabadulását a börtönből, mert a király kívánja majd szolgálatát, és visszaállítja őt hivatalába. Megmagyarázta, hogy a szőlő gyümölcsét Isten adta az ember javára, hogy áldozatul bemutassa, s bizalmat és barátságot támasszon az emberek között”.3
Ebben a szakaszban két dolognak van jelentősége. Először, Josephus Flavius megnevezi a levet, amit a három szőlőfürtből kipréseltek (gleukos), s amitWilliam Whiston „bor”-nak fordított, mert fordítása idején, 1737-ben a bor szőlőlevet jelentett, akár erjedt, akár erjedetlen. Ebben az esetben a szövegösszefüggés világosan jelzi, hogy a gleukos frissen kipréselt szőlőlé volt. Másodszor, Josephus Flavius a frissen kipréselt szőlőlevet egyértelműen „a szőlőtőke termésének” (gennema tes ampelou) nevezi. Ez minden kétséget kizáróan jelzi, hogy a „szőlőtőke termése” kifejezést a szőlő édes, erjedetlen levének jelölésére használták.
Tekintettel arra, hogy az újszövetségi írók milyen gyakran említik az utolsó vacsorát, ezzel összefüggésben érdemes megfigyelni, hogy az oinos (bor) kifejezést teljesen kikerülik. Két kifejezést használnak helyette: a „pohár” és a „szőlőtőke” gyümölcse”. Mivel az úrvacsora terjedelmes leírásánál Pál következetesen kerüli a „bor” szót (lKor 11,17-34), arra gondolhatunk, hogy talán szerették volna megkülönböztetni a pohár tartalmát attól, amit általában erjedt borként ismertek.
Természetes termék
Krisztus a pohár tartalmát a „szőlőtőke gyümölcsé”-nek nevezi (gennema tes ampelou). A gennema (gyümölcs) főnév a gennao nemzeni, létrehozni igéből származik, és azt jelöli, ami természetes állapotban létrejött, ill. amit összegyűjtöttek. Lk 12,18-ban például a gazdag ember, akinek hatalmas termése volt, azt mondja: „Lerontom csűreimet és nagyobbakat építek, és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat” (ta gennemata: terményeim). A gennema alapjelentése, ahogyan ez és más szentírási példák jelzik (lMóz 41,34; 47,24; 2Móz 23,10), a gyümölcs a maga természetes állapotában, vagy a föld terménye.
A mi különleges esetünkben leginkább talán a szőlőlére mint a szőlő termésére utal, ami a „szőlőtőke gyümölcse”. Josephus Flavius – ahogy már láttuk – egyértelmű példát nyújt erre az utalásra. Az erjedt bor nem a szőlőtőke természetes termése, hanem az erjedés és bomlás természetellenes produktuma. „A »szőlőtőke termésé«-re úgy hivatkozni, mint alkoholtartalmú borra, ami erjedés és rothadás következménye, éppen olyan képtelenség – mutat rá Frederic Lees mint a halált az élet gyümölcsének nevezni.”4 Képtelenség még csak elgondolni is, hogy a „szőlőtőke termése”, amelyről Krisztus megigérte, hogy követőivel ismét issza majd Isten országában, erjesztett bor lesz. Van okunk azt remélni, hogy az új föld mentes lesz a részegítő anyagoktól.
Isteni bölcsességében Krisztus úgy döntött, hogy a pohár tartalmát, megváltó vérének emlékét a „szőlőtőke termésé”-nek nevezi, hogy az eljövendő keresztény nemzedékek ne igazolhassák, hogy úrvacsorán alkoholtartalmú bort fogyaszthatnak.
Érdemes megjegyezni, hogy a „bor” szót az evangéliumok csak kétszer használják, mindkettőt az utolsó vacsorával összefüggésben. Először az utolsó vacsora megünnepléséről szóló beszámolóban fordul elő, másodszor pedig Krisztus búcsúzásakor, az úrvacsorát követő, tanítványaihoz intézett tanácsában (Jn 15,1. 4. 5). Az utóbbi példában Jézus úgy mutatkozik be, mint igazi, élő szőlőtő, tanítványai pedig a lelki élet és gyümölcstermés szempontjából Tőle függő szőlővesszők. A sorrend azt sejteti, hogy miután Jézus felkínálta tanítványainak a szőlőtőke természetes gyümölcsét, mint megváltó vérének emlékeztetőjét, úgy mutatkozott be előttük, mint „élő szőlőtőke”, arra biztatva őket: úgy lakozzanak és maradjanak Benne, ahogyan a szőlővesszők a szőlőtőkén, és amint részesedtek a „szőlőtőke terméséből”, „sok gyümölcsöt” teremhessenek (Jn 15,5). A „gyümölcs” mindkét példában friss, természetes termény, amit aligha lehet erjedt borral azonosítani.
2. Alkoholtartalmú volt-e a húsvétkor (pászka) fogyasztott bor?
A zsidó gyakorlat
Az utolsó vacsora poharában lévő bor alkoholos jellegét védi a második döntő érv: az állítólagosán uralkodó zsidó szokás, hogy a pászka ünnepén alkoholtartalmú bort fogyasztottak. Ahogyan Everett Tilson rámutatott: „Ha a Jézus korabeli zsidók ebben az időben ismerték a. közönséges bor tilalmát, különösnek tűnik, hogy a Misnában, a pászka megünneplésére vonatkozó utasítások hatezer szavában egyetlen erre vonatkozó utalás sem található.”5
Ezt az érvet komolyan figyelembe kell venni, mert ha valóban igaz, hogy Krisztus korában a zsidók csak erjedt bort fogyasztottak, a pászkavacsorán szokásos négy pohárral, akkor lehetséges lenne, noha nem minden kétség nélkül, hogy Jézus is erjedt bort használt az utolsó vacsorán.
Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy Krisztus tanításait és cselekedeteit nem szükségszerűen határozták meg a fennálló, uralkodó szokások. Jézus gyakran cselekedett például a böjtölési, kézmosási és a megterhelt szombatünneplő, vallásos szokásokkal ellentétesen. Független lelkülete valójában az úrvacsora intézményénél is megnyilatkozik. Tanítványainak csupán egyszer ajánlotta fel a szimbolikus poharat a szokásban lévő négyszeri alkalom helyett, és teste szimbólumaként csak kenyeret használt, a rendelkezés további jelképeit, a sült bárányt és a keserű füveket elhagyta. Tehát nem lett volna meglepő, ha Krisztus a fennálló szokásokkal ellentétesen cselekszik, amikor erjedetlen szőlőlevet használ, főleg azért, mert a kovászt és az erjedést az erkölcsi romlottság jelképének tekintette (Mt 16,6. 12)
Az erjedt bor nem kapott elsőbbséget
Jézusnak azonban nem kellett a fennálló szokással ellentétesen cselekedni. Vannak jelzések, hogy a pászkabor használatában nem volt egység a zsidók között. A mai modern zsidók között is hiányzik az efféle egyöntetűség. Louis Ginzberg (1873-1941), kiváló talmudista tudós majdnem negyven évig volt az Amerikai Zsidó Teológiai Szeminárium Talmudista és Rabbinikus Tanulmányok Tanszékének elnöke (The Department ofTamudic and Rabbinic Studies at the Jewish Theological Seminary of America). A bor zsidó vallásos ünnepeken való használatára vonatkozó talmudi hivatkozások legkimerítőbb elemzését nyújtja. Vizsgálódását összegezve azt mondja: „Tehát bebizonyítottuk mind a babiloni, mind pedig a jeruzsálemi Talmud fontosabb szakaszai alapján, hogy a kiddushnál (egy ünnep egy pohár borral történő felavatása) és más, templomon kívüli vallásos ceremóniákon is talán erjedetlen bort használtak lekatehillah (tetszőlegesen). A templomban csak bediabad (a cselekmény után) szentesítették. Semmi esetre sem részesítették előnyben az erjedt bort az erje- detlenhez képest a templomon kívüli ünnepségeken. Rabba jól összefoglalja a törvényt az alábbi meghatározásban: »Az ember kipréselheti a szőlő levét, és azonnal idézheti felette a kiddust.<<„6
Miután megvizsgálta a két zsidó kódex erjedt bor alkalmazására vonatkozó szemléletét a zsidó vallásos ünnepségeken, Ginzberg ismét következtet: „Látható tehát, hogy a két legáltalánosabban elfogadott zsidó kódex, a Tur és a Shulham’ Áruk szerint az erjedt bor az erjedetlenhez képest nem élvez elsőbbséget. Még mitzvah mínha-mubhar (elsőbbségre vonatkozó parancs) sincs az erjesztett borok használatára.”7
Ginzberg következtetését a Zsidó Enciklopédia (The Jewish Encyclopedia) is megerősíti. Jézusról szóló cikkében ezt mondja: „A szinoptikus evangéliumok szerint Jézus, életének utolsó hetében, csütörtökön este, tanítványaival együt
tJeruzsálembe jött, hogy a szent városban velük egye meg a pászkavacsorát; ha így volt, akkor itt rendelte el mint emlékünnepet a mise vagy úrvacsora ostyáját és borát, ami majd a széderszolgálat kovásztalan kenyere és erjedetlen bora lesz. (Lásd Bickell: Messe und Pascha, Leipzig, 1872)”8
John Kitto Cyclopedia ofBiblical Literature c. művében is utal arra, hogy a pászkavacsorán erjedetlen bort használtak: „Az alkalmazott bor természetesen erjedetlen, de nem biztos, hogy mindig frissen kipréselt lé, vagy a szőlő tiszta vére volt (5Móz 32,14), mert a Misna azt állítja, hogy a zsidóknál szokásban van a felfőzött bor használata is. Nem forralják a felemelt áldozat borát, mert a forralás csökkenti, következésképpen besűríti, s így aztán vízzel kell hígítani, amikor inni akarják, de azonnal hozzáteszi: »Rabbi Yehudah megengedi, mert feljavítja azt.«” (Teroomoth Perek, c. XI.)9
Egy rabbinikus kitaláció
Az efféle bizonyságtételek hitelképtelenné teszik azt az állítást, hogy Krisztus korában csak erjesztett bort használtak a pászkavacsorán. Ügy tűnik, mintha erjedetlen bort is használtak volna húsvétkor. Lees és Burns szerint a Misna szövegében nem találhatók erjedt borra vonatkozó hivatkozások. (A Misna zsidó magyarázatok és szokások gyűjteménye, amelyet i. sz. 200 körül Rabbi Yehuda állított össze.) A Talmud későbbi mellékértelmezéseiben viszont találhatók: a Talmudot Maimonides és Bartenora, a középkor két ünnepelt rabbija terjengősen kibővítette. Megjegyzéseikből való, nem pedig a Misna szövegéből, hogy a pászkabor részegítő jellegére vonatkozó hivatkozásokát eltávolították.10
A Misna részletesen taglalja, hogy a pászka éjszakáján az erjedt ital utáni kutatás a pincékre is kiterjedt, ahonnan a gabonából készített összes erjedt italt el kellett távolítani. Ezek közé tartozott a babiloni cutakh, a méd sheker és az idumeai hamets. Maimonides és Bartenora, a 12. század két kiemelkedő spanyol rabbija, a Misnához fűzött magyarázó megjegyzéseiben úgy érvel, hogy az erjedt italokra vonatkozó tilalom csak a gabonafélékből készült pálinkákra vonatkozik, a gyümölcsökből készült italokra pedig nem. Maimonides ezt azzal indokolja, hogy a gyümölcsből készült ital nem idéz elő erjedést csak ecetesedést.11
Nehéz elképzelni, hogy néhány rabbi jó szívvel elhitte, hogy a gyümölcsből készült italok, mint például a bor, nem erjednek. Az ember kíváncsi, vajon az efféle érvet nem azért találták-e ki, hogy az alkoholtartalmú bor fogyasztását törvényesítsék? Ha ez igaz lenne, csak azt mutatná: a rabbik megértették, hogy az ünnep hét napjára mindennemű erjedt dolog használatát tiltó pászkatör- vény (2Móz 13,7) az erjedt borra is kiterjedt.
Későbbi bizonyítékok
Számos bizonyíték van arra, hogy a zsidók századokon át erjedetlen bort fogyasztottak húsvétkor. Az Arba Turim, a talmudi törvény kivonata, amit a 13. században Rabbi Jacob ben Asher állított össze, azt mondja a négy húsvéti pohárról: „Ha szükséges, el kell adnod, amid van, hogy a bölcs férfiak végzését megtartsad. Adja el, amije van, amíg be nem szerzi a yayint vagy zimmoo- gimt, a bort vagy mazsolát.”12 A mazsolát pászkabor készítésére használták. A feldarabolt mazsolát vízben felfőzték, majd leszűrték a levét. A művelt Rabbi Manasseh ben Izrael Vindicia Judaeorum (A zsidók állításai) c. könyvében, amit 1656-ban Amszterdamban adtak ki, azt mondja a pászkáról: „Itt, ezen az ünnepen, minden csemege (matzoth) tiszta legyen, és nem lehet benne semmiféle erjedt’dolog, vagy bármi, ami könnyen megerjedne.”13
A modern judaizmusról szóló, 1830-ban kiadott könyvében J. Allén a húsvéti borra vonatkozóan ezt írja: „A zsidóknak bárminemű gabonából készült szeszes vagy erjedési folyamaton átment ital fogyasztását megtiltották. Italuk vagy tiszta víz, vagy maguk készítette mazsolabor volt.”14
Rabbi S. M. Isaac, 19. századbeli kitűnő rabbi, a Jewish Messenger (Zsidó hírnök) szerkesztője ezt mondja: „A zsidók szent célú ünnepeiken, a menyegzőt is beleértve, sohasem használnak erjedt italt. Áldozataiknál és italáldozataiknál, legyen az akár magán vagy nyilvános, a szőlő gyümölcsét használják, azaz friss szőlőt, erjedetlen szőlőlét és mazsolát, mint az áldás szimbólumát. Az erjedés számukra mindig is a romlás jelképe”.15
Rabbi Isaac megfogalmazása nem pontos, a zsidó források nem egybehangzóak a pászkaünnepen használt bor fajtáját tekintve. Az Encyclopedia Britan- nica nyolcadik kiadása (1859) az egymással ellentétes nézetek okát magyarázza: „Minden egyes személy négy- vagy ötpohárnyi bort ivott. Komoly vita támadt, vajon az ezen az alkalmon használt bor erjedt volt-e, vagy erjedetlen. Röviden: szokványos bor vagy a szőlő tiszta leve. Akik kitartanak amellett, hogy erjedetlen volt, főként az »erjedetlen dolgok« kifejezéshez folyamodnak, ami a »kovásztalan kenyér«-nek fordított szó valódi jelentése. A rabbinusok az erjedésre vonatkozó parancsot úgy értelmezték, mint ami a pászka borára és kenyerére egyaránt kiterjed. A modern zsidók a fentiek szerint tehát általában mazsolabort használtak a rabbinusok rendelkezése alapján.”16
Az utóbbi megfogalmazás sem egész pontos, mert láttuk, hogy nem minden rabbi terjesztette ki az „erjedetlen dolgok” törvényét a borra. Az „erjedetlen dolgokra” vonatkozó mózesi törvény (2Móz 13,7) két különböző értelmezése jelzi a zsidók közötti eltérő vallásos hagyományokat. Az ortodox zsidók, a konzervatívok többnyire erjedetlen, a reformált zsidók, a szabadelvűek pedig többnyire erjedt bort fogyasztanak.
A borra és erős italokra vonatkozó talmudista állítások gyűjteményéhez írt bevezetésében Rabbi Izidoré Koplowitz, ortodox zsidó ezt mondja: „A zsidó Biblia az otthoni szolgálat esetén a széderasztalnál (a pászka szimbólumaival a rítusnak megfelelően előkészített asztal) nem rendeli el a négy pohár bor fogyasztását. Mózes, az izraeli próféták és a Magas Tanács férfiai sohasem írták elő vagy parancsolták meg a bor vagy más részegítő ital fogyasztását valamilyen vallásos összejövetelen. Ez a szokás csupán rabbinikus rendelkezés.
A Sulchan Aruch, a legnagyobb rabbinikus tekintély a mai ortodox Izraelben, világosan és egyértelműen megengedi a főzött bor (vízben főtt mazsola) használatát a széderasztalnál alkalmazott négy pohár borra vonatkozóan: „Húsvét éjjelén megengedhető, hogy felidézzék az előírt Kiddusht (odaszen- telődést) a felfőzött bor és a mézzel kevert bor felett.” (Sulchan Aruch, Druch Chayim Cup, 273. 9. paragrafus)17
Ez az ókori és modern zsidó bizonyságtételekből vett ízelítő talán elégséges ahhoz, hogy alaptalannak tekintsük azt az állítást, miszerint Krisztus korában a pászkavacsora alkalmával csak erjedt bort használtak. A zsidók úgy tértek el ettől a gyakorlattól, amilyen befolyást gyakorolt rájuk az „erjedt dolgok” pászka idején történő eltávolítására vonatkozó mózesi előírás két különböző, rabbinikus értelmezése.
Végső soron nem a zsidó szokásnak, hanem Krisztus magatartásának értelmezése a feladatunk. Erről, ahogy látni fogjuk, vitának nincs helye. Krisztus nem hagyta volna figyelmen kívül az erjedésre vonatkozó törvényt (2Móz 13,6-7) azzal, hogy erjedt borral ünnepeli meg a pászkát. Ez alkalmatlan lett volna arra, hogy hitelesen jelképezze az Ő romlatlan, életadó vérét.
3. Jézus erjedetlen szőlőlét használt –
Ez az eszmefuttatás a pászkabor erjedt jellege mellett felvonultatott két döntő érvvel foglalkozott. Egy másik fontos érvet a későbbiekben, de még ebben a fejezetben vizsgálunk meg, nevezetesen, hogy a keresztény történelemben az úrvacsora alkalmával állítólag kizárólag erjedt bort használtak. Ezen a ponton négy fő érvet szeretnénk ismertetni, amelyek alátámasztják, hogy az Üdvözítő az úrvacsoránál a szőlőtőke erjedetlen gyümölcsét alkalmazta.
Engedelmességei mózesi törvény iránt
Jézus erjedetlen szőlőlevet használt az utolsó vacsorán, mert megértette és megtartotta a mózesi törvényt, amely megkívánta, hogy a pászka idején minden erjedt dolgot távolítsanak el. A törvény megtiltotta a seor használatát és jelenlétét a házban (2Móz 12,15): Ez a szó kovászt vagy élesztőt jelent, vagy bármit, ami erjedést idézhet elő. Leon C. Fields így magyarázza: „Szó szerint azt jelenti »a savanyító«, és így minden erjedést kiváltani képes anyagra, valamennyi élesztős vagy romlást okozó albuminos szerre alkalmazható, és »er- jesztő«-nek is fordítható.”18
Ami a seor hatásának, azaz erjedésnek volt kitéve, tiltott volt. Hametznek nevezték és a KJV-ben „kovászos kenyérnek” fordították (2Móz 12,15; 13,7). A kenyér szó azonban nem szerepel a szövegben, tehát a pontosabb fordítás: „erjesztett dolog”. Hét napig kellett a zsidóknak mátzothból részesedni, amit általában kovásztalan kenyérnek fordítanak (2Móz 13,7). Mint a hametz esetében, „a kenyér” most sem szerepel a szövegben, tehát a pontosabb fordítás itt is: „erjedetlen dolgok”.
Róbert Young, a Young-féle Análytical Concordance to the Bible szerzője is ezt a fordítást erősíti meg. Young’s Literal Translation for the Bible c. művében 2Móz 12,14. 19. verseit a következőképpen fordítja: „Bárki, aki valami erjedtet eszik az első naptól a hetedikig, vágattassák ki az Izráelből… semmi erjedtet ne egyetek, minden lakhelyeteken ne egyetek kovászos dolgokat.” Tehát 2Móz 13,6-7 is szószerinti pontossággal így adható vissza: „Hét napig erjedetlen dolgokat egyetek, a hetedik nap az Ür ünnepe lesz. Erjedetlen dolgokat egyetek hét napig, semmiféle erjedt dolog ne legyen található nálatok, a házatokban.”
A mózesi törvény betöltése az erjedt bor kirekesztését is megkívánná. A rabbik hosszasan vitatták ezt a kérdést, s mint láttuk, kijátszották a törvényt, mert azzal érveltek, hogy a gyümölcsök leve, mint a bor is, nem erjedt. Nincs okunk azt hinni, hogy Jézus, aki azért jött, hogy betöltse a törvényt (Mt 5,17), megszegte az „erjedt dolgok” használata elleni pászkatörvényt, miközben tanítványait óva intette, hogy őrizkedjenek a farizeusok és sadduceusok kovászától (Mt 16,6). Jézus elismerte és megerősítette az erjedés erkölcsi jelképtartalmát. A „kovász” Krisztus számára a megromlott természetet és tanításokat képviselte, a tanítványok később mégis értették (Mt 16,12)
.Pál a „kovász”-nak ugyanazt a jelképes értelmet tulajdonítja, amikor így figyelmezteti a korinthusiakat: „Tisztítsák el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok.” (lKor 5,7-8)
Az erjedt dolgok kirekesztése a pászkaünnep idején nem csupán arra a sietségre emlékeztette az izraelitákat, amellyel Egyiptomot elhagyták (5Móz 16,3), nem volt idejük arra sem, hogy kovászt tegyenek tésztájukba. 2Móz 12:8. és 39. verséből nyilvánvaló, azt a parancsot, hogy egyenek kovásztalan kenyeret, jóval Egyiptom elhagyása előtt kapták, amikor még sok idejük volt arra, hogy a tésztát megkelesszék.
A kovász elleni törvény elsődleges célja abban a szimbolikus jelentésben található, amelyet a Szentírás a kovásznak tulajdonít. Ez pedig a bűn, és a romlás. Ellen G. White is a törvény e céljára utal: „A zsidók között a kovászt néha a bűn jelképeként alkalmazták. A pászka ünnepén megparancsolták a népnek, hogy távolítsanak el minden kovászt a házaikból, ahogy a bűnt is a szíveikből.”19Ha az erjesztő anyagot, a romlottság és hamisság szimbólumát el kellett távolítani a zsidó pászka alkalmával, mennyivel helytelenebb, hogy az a keresztény úrvacsorán jelen legyen!
A kovásznak tulajdonított szimbolikus, erkölcsi jelentőséget jelzi, hogy kihagyták a lisztáldozatból (3Móz 2,11), a bűnáldozatból (3Móz 6,17) az odaszentelő áldozatból (2Móz 29,2) a nazireusi áldozatból (4Móz 6,15) és a szent kenyérből (3Móz 24,5-9). Viszont a sót, mivel a romlástól való megőrzést képviseli, megkívánták az áldozatoknál: „Minden áldozatodnál ajánljatok fel sót.” (3Móz 2,13) Ha a kovászt nem engedték meg az áldozat esetében, amely Krisztus elfedező vérének előképe volt, mennyivel inkább eltávolítandó az erjedt bor az ő elfedező vérének jelképeként!
Ahogy tanítása is jelzi (Mt 16,6. 12), Jézus értette a mózesi törvény „erjedetlen dolgokra” vonatkozó betűjét és lelkiségét. Ezért okkal hihetjük, hogy a pohár, amelyet megáldott és a tanítványainak adott, nem tartalmazott semmilyen, az írások által tiltott, erjedt dolgot. El sem tudjuk képzelni, hogy Urunk figyelmen kívül hagyta volna a bibliai parancsot, és erjedt bort választ, hogy áldozatának – aminek minden más áldozat csupán előképe volt – örök emléket állítson.
A jelkép következetes alkalmazása
Másodszor, a vér szimbolizmusának következetessége és szépsége miatt is indokolt elfogadni, hogy Jézus az utolsó vacsorán erjedetlen bort használt ahhoz, amit erjedt borral nem lehet megfelelő módon ábrázolni. Krisztus arra használta a kovászt, hogy a farizeusok romlott tanításait ábrázolja. A Szentírásban a kovászt a bűn és a romlottság emblémájának tekintették. Krisztus a tanítványainak erjedt borral töltött poharat is felajánlhatott volna, hogy bűneink megbocsátása érdekében kiontott szeplőtlen vérét szimbolizálja? Krisztus megváltó és megtisztító vérét megfelelő módon tudta volna ábrázolni a részegítő pohár, amely a Szentírásban az emberi romlottságot és az isteni felháborodást képviseli?
Nem tudjuk elképzelni, hogy Krisztus hálaimában megáldja az alkoholtartalmú bort tartalmazó poharat, amikor a Szentírás arra figyelmeztet, hogy rá se nézzünk (Péld 23,31). A részegítő pohár az átok, nem pedig az áldás pohara (lKor 10,16) az „ördögök pohara, nem pedig az Úr pohara” (10,21).
Addig a pillanatig Krisztus megváltó vérét bikák és bakok vére képviselte (Zsid 9,13-14). Ettől kezdve viszont az úrvacsora bora az új jelkép. Krisztus vére mentes a szennytől és romlottságtól. A bűn egyetlen foltja sem volt ereiben: „De akit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást” (Csel 13,37) sem az életben, sem a halálban. A bűnök bocsánatára kiontott vére (élete) tisztaságának szimbolizálására Jézus vette a poharat, és tartalma felett kijelentette: „Ez az én vérem” (Mt 26,28). A pohár tartalma aligha lehetett erjedt bor, mert nem jelképezhette volna Krisztus romlatlan és drága vérét (lPt 1,18-19).
Az erjedt bor a romlás és a halál alkalmas jelképe, mert az erjedés elpusztítja a szőlőlében található tápanyagok többségét. Másrészt, az erjedetlen szőlőlé ártalmatlan és tápláló tulajdonságai miatt megfelelő jelképe a Krisztus vére folytán nékünk ajándékozott örök élet és megváltás áldásainak. Vére „megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől” (Zsid 9,14), viszont az erjedt bor legyengíti erkölcsi gátlásainkat, felébreszti alacsonyabb rendű szenvedélyeinket, és így lelkiismeretünk beszennyeződését eredményezi. Egy ilyen termék tudja-e alkalmas módon ábrázolni Krisztus megmentő vérének megtisztító hatalmát? Aligha. Sokkal jobban ábrázolja az erkölcsi romlást és vétket, mint a megbocsátást és megtisztulást.
Egy jelkép értékét az dönti el, hogy segít-e tisztázni és megérteni, tapasztalni az ábrázoltak lelki valóságát. Az erjedéstől nem érintett szőlőlé életet fenntartó tápanyagokat nyújt testünknek, tehát megvan az a képessége, hogy segítsen fogalmilag tisztázni és tapasztalni a Krisztus vérével ábrázolt szabadítás bizonyosságát. Ellen G. White helyénvalóan mondja: „Erjedéstől mentes húsvéti bor van az asztalon. Ezeket a jelképeket Krisztus saját szeplőtelen áldozatának szemléltetésére használja. Semmi olyan nem képviselhette »a folt és szeplő nélküli Bárányt« (lPt 1,19), amit megrontott az erjedés, a bűn és a halál jelképe.”
20 Az úrvacsora szóhasználata
Harmadszor, a rendelkezést megörökítő szóhasználat alapján is okkal hihetjük, hogy Jézus erjedetlen bort alkalmazott az utolsó vacsorán. A szinoptikus evangéliumokban egyedülálló egyöntetűséggel őrizték meg a szavakat, szinte ugyanabban a formában látjuk viszont azokat Pál Korinthusbeliekhez írt első levelében. Röviden szemügyre vesszük az elbeszélés három kifejezését.
Miután megáldotta és megtörte a kenyeret, Jézus „vette a poharat” (Mt 26,27; Mk 14,23, vö. Lk 22,17; 11,25). A legtöbb szaktekintély feltételezi, hogy ahivatko- zás a pászkaétkezés harmadik poharára vonatkozik, amit az „áldás pohará”-nak neveztek (Cos ha-Berachah). Ez a pohár, amellyel az utolsó vacsora rendelkezését intézményesítették, az „áldás pohara”-ként megőrizte a nevét. (lKor 10,16). Nyilvánvaló, hogy az elnevezés abból az áldásból származik, amelyet Jézus hirdetett a tartalma felett, amely sohasem lehet az a részegítő bor, amit Isten oly világos egyértelműséggel helytelenít az írásokban. Ahogyan korábban említettük, nem tudjuk úgy elképzelni Krisztust, mint aki arra törekszik, hogy imádságos szívvel megáldjon egy részegítő bort tartalmazó poharat. Ez a feltételezés szentségtörő. Egy ilyen pohár inkább az átok, mint az áldás pohara lenne, a démonok pohara inkább, mint az Ür pohara (lKor 10,21).
Miután megáldotta a poharat, odanyújtotta tanítványainak, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan.” (Mt 26,27, vö. Mk 14,23) Krisztus felhívása kivétel nélkül mindenkire kiterjeszthető. Senkinek sincs oka elutasítani a poharat, ha annak tartalma erjedetlen, tápláló szőlőlé. De ha tartalma erjedt, részegítő ital, Krisztus hűséges követője nem részesülhet belőle, és nem is szabad részesülnie.
A pohár, amit Jézus a tanítványainak felkínált, nemcsak egy korty bort tartalmazott, ahogyan a manapság használt úrvacsorai kelyhek, hanem körülbelül mintegy háromnegyed pint bort. A Talmud szerint a pászka alkalmával minden személyt legalább négy pohár borral láttak el, és megengedték, hogy még továbbiakkal igyanak. „Minden pohárnak – mondja F. B. Lightfoot – nem kevesebb, mint egy hin negyedének egy negyedét (-3,5 dl) kellett tartalmaznia a víz mellett, amivel összevegyítették.”21 Egy hin tizenkét angol pintet tartalmazott, így azután a négy pohár mindegyike legalább háromnegyed pintnyi mennyiséget hordozott.
Alkoholtartalmú borból három pint elégséges ahhoz, hogy a rendszeresen sokat ivó embert kivéve, bárkit komolyan lerészegítsen. Valószínűleg ez történne azokkal, akik húsvétkor alkoholtartalmú bort innának. Egy példa arra, milyen hatással volt Rabbi Judára: „Csak olyan vallásos ünnepek alkalmával ivott bort, mint a pászka szédere (négy pohár), a széder bora olyan komoly mértékig hatott rá, hogy a fejét bekötve kellett tartania a következő ünnepig, pünkösdig.”22
Azt képzelni, hogy Krisztus ilyen megbetegítő hatásokat szentesített, hogy tanítványainak személyesen kínált fel egy jókora pohár alkoholtartalmú bort, erkölcsi feddhetetlenségvei ellenkezne. Azok a hívők, akik Krisztust valóban elfogadják bűntelen Megváltójuknak, azonnal visszariadnak az efféle gondolattól.
Krisztus minden követőjének azt parancsolja, hogy igyék a pohárból. Ha a pohárban alkoholtartalmú bor lenne, nem ihatná minden keresztény. Vannak olyanok, akiknek az alkohol minden formájában igen káros. Fiatal gyermekeknek, akik az Űr asztaláról részesednek, biztosan nem szabadna megízlelni a bort. Vannak olyanok, akikben az alkohol egyszerű ízlelése vagy szaga egy szunnyadó vagy legyőzött sóvár vágyat ébreszt fel az alkohol után. Vajon Krisztus, aki arra tanított bennünket, hogy így imádkozzunk: „ne vígy minket a kísértésbe”, az őreá való emlékezés asztalát ellenállhatatlan kísértéssé tette volna néhány ember számára és veszéllyé mindenkinek?
Talán ez az oka annak, hogy a katolikus egyház végül úgy határozott, hogy a laikusoktól megtagadja a poharat, és csak a papokra korlátozza. A protestánsok erőteljesen ellenzik ezt a gyakorlatot, és a nép számára visszaállították a látható szimbólumot, amelyet néhány évszázadon át elvontak tőlük. Biztonsági okokból a bor mennyiségét egy kortynyira korlátozták. A pici poharakban a bor mennyisége oly csekély, hogy inkább csak kortyolni lehet, mint hörpinteni. Az úrvacsora borát sohasem lehet szabadon, korlátlanul és ünnepélyesen inni, amíg alkoholtartalmú, részegítő.
Az úrvacsora megfogalmazásának egy másik, lényeges eleme a „szőlőtőke termése” kifejezés, amit Jézus a pohár tartalmára használt. Korábban megjegyeztük már, hogy ez a megjelölés a legjobb utalás a természetes, erjedetlen lére. Az erjedt bor nem a szőlőtőke természetes gyümölcse, hanem bomlasztó erők eredménye. Tehát a Krisztus alkalmazta tényleges megjelölés, a „szőlőtőke termése”, az úrvacsoránál használt bor erjedetlen jellegét támasztja alá.
A gyakorlat továbbélése
Negyedszer, azért is hihetjük, hogy Jézus erjedetlen bort használt az utolsó vacsorán, mert ez a gyakorlat bizonyos keresztény csoportok és egyházak körében fennmaradt. Jelentős példa erre a Szent Máté apostol cselekedetei és vértanúsága elnevezésű apokrif iriat, amely a harmadik században terjedt el. Egy mennyei hang utasítja a helybeli Plató püspököt mondván: „Olvassátok az evangéliumot, és áldozatként hozzatok szent kenyeret, és miután három für
tszőlőt kipréseltetek egy pohárba, osszátok meg velem, ahogyan az Úr Jézus kínálta fel, példát adva nekünk, amikor a harmadik napon feltámadt a halálból.”23 Ez világos bizonyságtétel arra, hogy frissen képviselt szőlőlevet használtak az úrvacsora megünneplésekor.
Az Irenaeus (i. sz. 130-200), Lyon püspöke által képviselt szemlélet is jelzi, hogy az úrvacsora kenyere és bora az Úrnak felajánlott első zsenge: „Utasításokat adva tanítványainak, hogy saját teremtett dolgainak első gyümölcseit (zsenge kéve) ajánlják fel az Úrnak… Ő (Krisztus) vette azt a teremtett dolgot, a kenyeret, hálát adott, és azt mondta: »Ez az én testem«. A poharat pedig hasonlóképpen, ami ama teremtés része, amihez mi is tartozunk, saját vérének vallotta.”24
„Az első gyümölcsök” gondolatát nemcsak a kenyérre és borra vonatkoztatták, hanem az oltáron felajánlott tényleges szőlőre és gabonára is. Joseph Bingham The Antiquitates of the Christian Church (A keresztény egyház régiségei) c. klasszikus tanulmányában azt magyarázza, hogy az Afrikai Egyház néhány kánonja előírja, „egyetlen más első gyümölcs esetében sem szabad megengedni, hogy az oltáron feláldozzák, csak a szőlőt és a gabonát, minthogy a kenyér és bor anyagaiból való az eucharisztia is.”25 Néhány helyen az volt a kialakult szokás, hogy valódi szőlőt és gabonát osztottak ki a kenyérrel és borral együtt. A trullói zsinat (i. sz. 692) ez újítás helyesbítésére elrendelte, hogy külön legyen az odaszentelés, és külön legyen a szétosztás, ha a nép az első gyümölcseit a gyülekezetben akarja megenni.”26 Az úrvacsorai kenyér és bor első zsengével és a gabona és a szőlő odaszentelésével való azonosítása, amit a népnek a kenyérrel és borral együtt osztottak ki, azt jelzi, hogy a bort mennyire a föld természetes, erjedetlen termékének tartották.
A gyakorlatról, hogy a tartósított szőlőt közvetlenül az úrvacsora poharába préselték, a harmadik bragai zsinat (i. sz. 675) is tanúskodik. Beszámol arról, hogy Cyprianus (t i. sz. 258) kárhoztatta azokat, akik „nem használtak másfajta bort, csak azt, amit a szőlőfürtökből préseltek ki, amelyeket akkor helyeztek az Űr asztalára”.27 Ez a gyakorlat mutatja néhány keresztény igyekezetét, hogy Krisztus szavainak azzal is engedelmeskedjenek, hogy az Úr asztalánál bemutatott és kipréselt friss vagy szárított szőlővel a „szőlőtőke eredeti termését” áldozzák az Úrnak.
Cyprianus nem annyira a frissen kisajtolt szőlő (expressum vinum) használatát kárhoztatta, inkább azt a gyakorlatot, hogy nem keverik össze vízzel. „A vízzel való vegyítés gyakorlata nem az alkoholtartalmú bor meggyengítésének igényéből származott – ahogyan Leon C. Field kimutatja hanem abból, hogy a felfőzött szőlőlevet és a kipréselt szőlő sűrű levét ihatóvá tegyék.”28 Ilyen jellegű utasításokat már három századdal korábban adott Július pápa (i. sz. 337) az egyik rendeletében: „Ha szükséges, a fürtöt préseljük egy pohárba, és hígítsuk vízzel.”29
Aquinói Tamás (i. sz. 1225-1274) idézi és megerősíti Julius rendeletét: „A mustnak megvannak a borrá jellemző tulajdonságai (speciem vinum), … következésképpen ezt a szentséget mustból is el lehet készíteni.”30 Ugyanezt a szemléletet fejezik ki más nyugati teológusok is, például Jacobus a Vitriaco, Dionysius Bonsalibi és Johannus Belethus.31 Az utóbbi beszél egy bizonyos helyeken jól ismert szokásról, amelyben az úrvacsorát főleg augusztus 6-án, az átváltozás napján újborral, Vagy frissen kisajtolt szőlőlével ünnepelték: „Jegyezzük meg, hogy ugyanezen a napon Krisztus vérét nyerték ki az újbor- ból, ha lehetett ilyet találni, vagy a pohárba préselt érett szőlőből.”32
Az erjedetlen szőlőlé használata főleg a keleti egyházakban jól dokumentált. Tanulmányaikban Leon C. Field, G. W. Sámson, Frederic Lees és Dawson Burns értékes információt nyújtanak olyan gyülekezetekről, ahol friss vagy szárított szőlőből készített erjedetlen borral ünnepelték az úrvacsorát, például az abesszin és nyugat-ázsiai Nestorianus-féle gyülekezetek, az indiai Szent Tamás keresztények, az egyiptomi kopt kolostorok és a perzsiai Szent János keresztények.33 Az e keleti egyházakra vonatkozó dokumentáció és ismeretanyag szerzőiről tájékoztatjuk az olvasót.
Az úrvacsorai borra vonatkozó vizsgálódásunk néhány szempontja: a zsidó pászkabor, az úrvacsora szereztetési igéi, az erjedésre utaló pászkatörvény, a szimbólum következetes alkalmazása, az erjedetlen bor úrvacsorai használatának továbbélése. Mindezek azt jelzik, hogy Urunk is erjedetlen szőlőlevet használt, és parancsba adta a tápláló szőlőlé használatát, hogy fenntartsa a bűneink bocsánatáért kiontott vére emlékezetét.
Összegzés
Meglehetősen hosszasan vizsgáltuk Jézus borral kapcsolatos történeteit vagy mondásait, amelyeket általánosságban annak bizonyítására használnak fel, hogy Megváltónk alkoholtartalmú bort készített, azt használta, használatát megparancsolta és javasolta a vég idejéig. Megállapítottuk, hogy ezek az állítások megalapozatlan feltevéseken nyugszanak, szövegbeli, szövegösszefüggés- beli és történelmi támogatás nélkül.
A „jó bor”, amit Jézus a kánai menyegzőn készített, nem magas alkoholtartalma miatt volt jó, hanem azért, mert friss, erjedetlen szőlőlé volt. Az „újbor”, amit Jézus az új borostömlő példázatával ajánlott, erjedetlen must volt, felfőzött vagy szűrt, mert még az új borostömlő sem képes kiállni az erjedő újbor által termelt gáz nyomását. Jézus önmagáról adott leírása, mint „aki eszik és iszik”, nem arra vonatkozik, hogy alkoholtartalmú bort fogyasztott, hanem arra, hogy mindenfelé önként társult az emberek étkezéseihez. A „szőlőtőke termése”, amelynek használatára parancsot adott, hogy megváltó vérének emlékjegye legyen, nem erjedt bor volt – ami a Szentírásban az emberi feslettséget, romlottságot és isteni felháborodást ábrázolja hanem erjedetlen és tiszta szőlőlé, Krisztus bűneink bocsánatára kiontott szeplőtlen vérének alkalmas jelképe.
Azt az állítást, hogy Krisztus maga is használt alkoholtartalmú italokat, fogyasztásukat pedig szentesítette, megalapozatlannak találtuk. Az ismertetett bizonyítékok megmutatják, hogy Jézus tartózkodott minden részegítő anyagtól, és azok használatát követőinek sem hagyta jóvá.
1Kenneth L. Gentry (1. láb;.), 54. o.
2Josephus Plavius, A zsidók története, II. 5,2, ford.: William Whiston, Josephus Flavius Complete Works (Grand Rapids, 1947), 48. o.
3Ugyanott
4Frederic Richárd Lees, Text-Book oftemperance (London, 1869), 50. o.
5 Everett Tilson (41. lábj.), 33. o.
6Louis Ginzberg, „A Response to the Question Whether Unfermented Wine May Be Used in Jewish Ceremonies” American Jewish Year Book 1923 (New York, 1922), 414. o.
7Ugyanott, 418. o
8The Jewish Encyclopedia, 1904. kiadás, „Jézus” szócikk. 5. kötet, 165. o.
9John Kitto, Cyclopedia ofBiblical Literature, 1845. kiadás „Páska” szócikk. 2. kötet, 477. o.
10Lees és Burns (36. láb;.), 279. o.
11Chamezt Vematzah 5,1,2
12Idézi Lees és Burns (36. lábj.), 282. o.
13Ugyanott. !
14John Allén, Modern Judaism (London, 1830); 394. o.
15Idézi William Patton, Bibié Wines. Laws of Fermentation (Oklahoma City), 83. o
16Encyclopedia Britannica, 8. kiadás, 1859. „páska” szócikk
17Isidore Koplowitz rabbi (16. láb;.), 12. o.
18 Leon C. Field (21. lábj.), 12. o.
19 Ellen G. White, Christ’s Object Lessons (Washington, D. C. 1941), 95-96. o.
20 Ellen G. White, The Desire ofAges (Mountain View, California, 1940), 653. o.
21 J. B. Lightfoot, The Temple Service and the Prospect of the Temple (London, 1833), 151. o.
22 The Jewish Encyclopedia, 1904-es kiadás, „Bor” szócikk. Irta: Dávid Eisenstein, 12. kötet, 534. o.
23Act and Martyrdom ofSt. Matthew the Apostle Alexander Roberts és James Donaldson, The Ante-Nicene Fathers (Grand Rapids, 1978), 8. kötet, 532-533. o.
24Irenaeus, Adversus Hereses 4,17, 5. Alexander Roberts ésjamas Donaldson kiadása, The Ante Nicene Fathers (Grand Rapids, 1973), 1. kötet, 484. o.
25Joseph Bingham, The Antiquitates ofthe Christian Church (London, 1852), 2. kötet, 755. o.
26Ugyanott.
27Ugyanott, 760. o.
28Leon C. Field (21.1%), 91. o.
29Gratian, De Consecratione, III. par. 2. 7. oszlop Idézi: Leon C. Field (21. lábj.), 91. o.
30Aquinói Tamás, Summa Theologica (New York, 1947), 2. kötet III. rész, 74. kérdés, 5. cikk, 2443. o.
31Ezeket a szerzőket Leon C. Field idézi (21. lábj.), 91-93. o.
32Idézi Leon C. Field (21. lábj.), 92. o.
33Leon C. Field (21. lábj.), 91-94. o. G. W Sámson, The Divine Laws as to Wines (New York, 1880), 205-217. o., Lees és Burns (36. láb;.), 280-282. o.
6. fejezet
A BOR AZ APOSTOLI EGYHÁZBAN (részlet)
Az apostoli egyház tanításainak és gyakorlatának alapvető jelentőséget tulajdonítanak, mert mint a kereszténység anyaegyháza, modellként szolgál keresztényeknek és keresztény gyülekezeteknek egyaránt. A tizenhatodik századi reformációs mozgalmak szándéka az volt, hogy megreformálják az egyházat, és visszaállítsák azt, amiről megértették, hogy az apostoli egyház tanítása és gyakorlata volt.
Az apostoli egyház jelentősége az alkoholtartalmú italok fogyasztására és alkalmazására vonatkozó tanításokra is kiterjed. Az apostolok megértették, prédikálták és gyakorolták az Ószövetség és Jézus alkoholos italokra vonatkozó tanításait. Ez nemcsak érvényesíti azokat a következtetéseket, amelyekre eddig eljutottunk, hanem azt is tisztázza, vajon nekünk, mint keresztényeknek, a mérsékelt alkoholfogyasztás híveinek oldalára vagy a teljes tartózkodás mellett lévők oldalára kell-e állnunk.
Cél és eljárás
Ez a fejezet főként a bor és általában a részegítő anyagok használatára vonatkozó apostoli tanítást vizsgálja. A négy evangéliumon kívül csak tizenhárom „bor”-ra (oinos) vonatkozó hivatkozás van,1 amelyből nyolc a Jelenések könyvében fordul elő, ahol a bor szót többnyire szimbolikusan használja a Biblia, és vagy az emberi romlottságot, vagy az isteni rosszallást ábrázolja. Ebből arra következtethetünk, hogy csak öt olyan szöveg áll rendelkezésünkre (Róm 14,21; Eféz 5,18; lTim 3,8; 5,23; Tit 2,3), amellyel meg lehet határozni az apostoli egyház ivás iránti magatartását
Az Újszövetség valójában ennél lényegesen több információról gondoskodik e témában, több mint húsz olyan szakasz segítségével, amelyek arra figyelmeztetik a keresztényeket, hogy legyenek „józanok” és „mértékletesek”. Ezek a figyelmezteté lek – mint látni fogjuk – a legtöbb esetben a legközvetlenebb módon kapcsolódnak az ivási gyakorlathoz. Tehát az Újszövetség ivásra vonatkozó tanításának meghatározásánál ezekre a szövegekre is építeni kell, amelyek főként a borról beszélnek, és azokra is, amelyek általában figyelmeztetnek a józanságra és a mértékletességre.
A kritikusok vádja
Ha arra a következtetésre jutunk, hogy Jézus bizonyára bort ivott, mert kritikusai részegséggel vádolták, akkor ez azt jelenti, hogy igazságként elfogadjuk ellenségei szavát. Bírálói két másik alkalommal is megvádolták: „Ördög van benned.” (Jn 7,20; 8,48) Ha szóba állunk azzal, hogy Krisztusnak innia kellett némi alkoholtartalmú bort, mert bírálói azzal vádolták, hogy részeges, akkor azt is el kell hinnünk, hogy gonosz lélek, ördög volt benne, mert bírálói azzal is megvádolták. Az efféle indoklás képtelen volta is mutatja, hogy a bírálók vádjainak felhasználása nem biztos alap a bibliai tanítások értelmezéséhez.
Jézus válaszolt bírálói alaptalan vádjára: „És igazoltatik a bölcsesség minden ő fiaitól.” (Lk 7,35) A szövegben található bizonyíték a „gyermekek és cselekedeteik” között rejlik, de e rejtélyes állítás értelme ugyanaz marad: a bölcsességet annak gyümölcsei alapján kell megítélni. Isten bölcsességét is jóságának cselekedetei igazolják. Bírálóinak rágalmai alapján tehát arra következtetni, hogy Jézus bort ívott, a bölcsesség teljes hiányát mutatja. Önmegtagadó életének gyümölcsei önmagukért beszélnek….