Ráérősen spekulálok egy témán. Amikor a történelem lapjait forgatva elém tűnnek az egyén és a hatalom ütközéseiről írt feljegyzések és elemzések, logikusan merül föl a kérdés: mi késztethette az erős katonai – és az egyházak terén lelki – háttérrel felszerelt vezetőket, hogy ne sújtsanak le erejük birtokában azonnal a renitensekre?
Erről gondolkodva néhány példa kínálkozik.
Szókratész esetében szinte egy egész életművet kellene felgöngyölíteni, hogy a halálos ítélettel végződő drámát megérthessük. A legegyszerűbb képlet, hogy azok voltak az ellenségek, akiket teljesen felbőszített a filozófus sétálgatásai során a népet – főleg a fiatalságot – megszólító módszer egyedisége és hatásossága.
A filozófia atyjának is aposztrofált Szókratész azzal tudott igazán méretes izgalmat generálni, hogy kérdezett. Felkereste a gümnaszionokat és ott ügyködött a jövő nemzedék szellemiségét megcélozva.
Az akkori fiatalság szinte kizárólag a testedzésre kihegyezett életstílussal volt teljesen lefoglalva. A szellemiek nem játszottak szerepet, mert a kor általános hangulata a katonaságra épülő honvédelmet támogatta elsősorban. A legvadabb nacionalizmus ekkor már élte virágkorát. Mindenki, aki nem ezt tartotta lételemének, ellenségnek számított.
A GONDOLKODÁS, mint fontos, de háttérbe szorult életcél, csak egy kis, szűk rétegre korlátozódott, akiket vagy a saját vagyonosodásuk, vagy ami ezt előmozdította, volt jelen a társadalomban. Ebbe a közömbösségre nevelt atmoszférába vitt – volna – üdítő változást az a munkálkodás, amit a sétálgatva, kérdezgetve jövő – menő pedagógus kezdett behozni a történelembe.
Azonban a korabeli arisztokrácia a gondolkodást a kizárólagosan birtokolt hatalom megőrzésére nézve veszélyként érzékelte. Ha a nép elkezdi eszét használni, mi lesz velünk?
Ez a jelenség túlélte a századokat, sőt mára már két és félezer évet is. Jellemzően működik úgy egyházi, mint világi közösségekben egyaránt. Kérdezni veszélyessé vált, mert ez már gondolkodást, logikát feltételező agytevékenység, tehát vagy el, vagy lenyomni szükséges. Vagy az agyonhallgatás, vagy az erőszak a megoldás. Váltogatva és hol előtérbe hozva, hol meg sunyí módon, a háttérben lapítva gyakorolják azok, akiket a nép maga fölé tolt, mint a hatalom gyakorlóit.
Miért is publintom (Co Gábor György) idegeimet koptatva ezt a témát?
Korántsem öncélúan. Van egy jól működő, szellemiekben tartalmas kapcsolatom egy lelkésszel, akit úgy tettek utcára, hogy a jog legelemíbb szabályait sem vélték szükségesnek megélni, működtetni. Például a gyanúsított türelmes és keresztényi meghallgatását, védelméül kirendelt jogvégzett személyt, alapos utánjárást a vád minden elemére nézve…stb. Az esemény részleteit ismerve nem csodálkoztam, amikor megtudtam a személyes védekezést nem vállaló döntést. Az egyházi „bíróságok” (ennek változatos formációit nem sorolom) felsőbbségesen rideg és többnyire prekoncepcióra is épülő kihallgatásai nem sok jóval biztatják a terheltet, védő nélkül.
Az egyházban – nem egyetlen formációra gondolok – kialakult, az abszolút engedelmességre és hallgatásra berendezett zárt világban „szokásos” szervilizmus, alázatba csomagolt engedelmesség.
Az alkalmazotti réteg egyedeinek esélye sincs kérdezni, vagy bíráló megjegyzést közzétenni az illetékesek irányába, vagy egyéb fórumokra. Félelemben tartott, egzisztenciálisan marokba szorított légkörben élni lehet, de érdemes a lelki szféra nyugalmát feláldozni néhány akarnok státusának megőrzése érdekében?
Erre még érdemes leütéseket összerendezni. Van bőven pro és kontra példa Szokratész utáni korokat / személyeket átgondolva. A fókuszban e mellé még társul az emberi jogok elemi alapja és felépült rendszere. Nem most és nem itt jött létre a gondolkodást, vélemény nyilvánítást elnyomó uralmi stílus. Bőven állnak rendelkezésre irodalmi művek, (Biblia és társai), ahol a kutatónak ma is akad esemény, történet, amiket érdemes idézni. Erre kérek figyelmet a következőkben. (Dénes Ottó)