A protestánsok – Egy veszélyeztetett faj
Írta: James Rafferty, 2016. december 8.
1517. október 31-én egy fiatal katolikus szerzetes, név szerint Luther Márton a németországi Wittenbergben a templom kapujára szegezte 95 Tételét. Ez a merész tett egy vallási reformációt indított el, ami megrázta Európát és az egész világot. Luthert később a pápaság kiátkozta és vérdíjat tűzött ki a fejére.
2016. október 31-én a Reformáció 500. évfordulójához közeledve Munib Younan az Evangélikus Világszövetség elnöke, közös nyilatkozatott írt alá Ferenc pápával, amiben reményét fejezte ki, hogy a “Krisztus testén ütött seb begyógyul.”
A vallási megosztottság eltemetésén túl ez a nyilatkozat kimondja, hogy “ami ezt a két hagyományt egyesíti, az nagyobb, mint ami elválasztja őket” (The Guardian, 2016. október 31.).
Menjünk vissza hatezer évet a két legkorábbi hívőig: Káinhoz és Ábelhez. A két fivérben több volt, ami egyesítette őket, mint ami elválasztotta. Mindketten az igaz Istent imádták. Mindketten oltárt építettek Isten rendelkezésének megfelelően. Mindketten áldozatot vittek, hogy imádják Őt.
De Káin áldozata nagyon különbözött Ábelétől. Ábel egy bárányt vitt, míg Káin a kezének gyümölcsét. Ábel báránya jelképezte azt, hogy ő teljesen Jézustól függ, Isten Bárányától, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1:29). A Káin által felajánlott gyümölcs Isten áldásának, a saját munkaerejének és a keze munkájának a keverékét jelképezte (1Móz 4:3-5).
A hasonlóság a két imádó között annyira nagy volt, hogy szinte lehetetlen volt megmondani a különbséget. Egészen addig, amíg Káin meg nem ölte a testvérét (1Móz 4:8). Ez a történet azt mutatja, hogy vallásunk természetét az a lelkület nyilatkoztatja ki, amit azok felé nyilvánítunk ki, akik nem értenek egyet velünk.
De térjünk csak vissza a legújabb fejleményhez az evangélikusok és a pápaság között.
Ferenc pápa szerint az utóbbi 500 évben a “viták és nézeteltérések” “mérhetetlen szenvedés és félreértés forrásai” voltak (The Guardian, 2016. október 31.).
Viták.
Félreértés.
Nézeteltérés.
Szenvedés.
Mit gondolt Luther Márton, amikor kiszögezte 95 Tételét a kapura? Ez talán egyszerűen egy fiatal szerzetes meggondolatlan cselekedete volt, hogy így szerezzen nevet magának? Éppen ahogy Káin idősebb volt Ábelnél, az egyház is idősebb volt ennél a fiatal szerzetesnél. A kor és a hagyomány nem a felsőbbrendű bölcsességet jelzik?
Menjünk vissza néhány hónappal korábbra Wittenbergbe. Tetzel éppen akkor jött a városba. Ki volt Tetzel? A pápa jobb keze. Beutazta a német vidéket, elárasztva az embereket annak ígéreteivel, hogy teljes bocsánatot kapnak a legkegyetlenebb bűneikre is. Ezt a megbocsátást jövőbeli bűnös cselekedetekre is meg lehetett vásárolni. Ez egy bizonyos áron volt elérhető.
Búcsúcédula.
Ez volt az a jelenség, ami a fiatal Luthert teljesen feltüzelte. A vita, a félreértés, a nézeteltérések, és az 500 éves megosztottság mind azzal kezdődött, hogy “Luther tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen” (New York Times, 2016. október 31.).
Mi is pontosan a búcsúcédula? Ahelyett, hogy találgatásokba bocsátkoznánk, forduljunk egyenesen a forráshoz. A Katolikus Egyház Katekizmusának tantétele mondja ki ezt:
“A búcsúcédulákon keresztül a hívek a bűn következményeként kapott büntetés elengedéséhez juthatnak hozzá saját maguk részére és a purgatóriumban levő lelkek részére is” (Katolikus Egyház Katekizmus, 374. oldal, 1995. évi kiadás).
A búcsúcédulák ideológiája komplikált, de Luther számára a “búcsúcédula” egy illetlen gyakorlat volt. Ez a gyakorlat teljesen aláásta Jézus Krisztus evangéliumát. Azt gondolni, hogy bárki, bárhol, bármilyen módon megszolgálhatja, megvásárolhatja, vagy érdeme szerint tehet szert bűnei bocsánatára, és megszabadulhat a büntetéstől, teljes ellentmondásban volt a kegyelem tanításával. Luther értelmezése szerint a Biblia azt tanítja, hogy a megváltás teljesen kegyelemből történik. Itt állt ő, és nem tehetett mást:
“Hogyha pedig kegyelemből, akkor nem cselekedetekből: különben a kegyelem nem volna többé kegyelem. Hogyha pedig cselekedetekből, akkor nem kegyelemből: különben a cselekedet nem volna többé cselekedet.” (Róm 11:6).
Pedig a búcsúcédulák kérdése nem csak teológia vagy egyházi dogma volt. Luther számára ez rendkívül személyes és mélyen nyugtalanító jelenség volt.
Ha egy szerzetes egyáltalán elnyerheti a mennyet szerzetesi cselekedetei által, én minden bizonnyal jogot szereztem rá.…
Katolikusként Luther megtapasztalta az érdemeken alapuló vallás mentális, fizikai és lelki következményeit. “Szerfölött önmegtartóztató életet élt. Böjtöléssel, virrasztással és önsanyargatással igyekezett megzabolázni bűnös természetét, amelyen a szerzetesi élet semmit sem javított. Nem riadt vissza egyetlen olyan áldozattól sem, amely által szíve megtisztulását és Isten tetszésének elnyerését várhatta. ‘Igazán kegyes szerzetes voltam – mondta később. Szigorúbban követtem rendem szabályait, mint azt ki tudnám fejezni. Ha egy szerzetes egyáltalán elnyerheti a mennyet szerzetesi cselekedetei által, én minden bizonnyal jogot szereztem rá… Ha ez még sokáig tartott volna így, halálra sanyargattam volna magam.’ E kínzó önfegyelmezés következtében legyengült, és ájulást okozó görcsöket kapott, amelyek kihatásaiból soha nem gyógyult meg. De minden igyekezete ellenére sem lett könnyebb lelkének terhe. Már a kétségbeesés határán volt. ” (Ellen White, A Nagy Küzdelem, 123. oldal).
Az áttörés Luther számára két dolog kombinációjából jött: először is, talált egy Bibliát, és elkezdte olvasni azt. A következő az volt, hogy ellátogatott Rómába, ahol a Szentlélek ébresztette rá a “sola fide” — egyedül a hit — bibliai igazságára abban a pillanatban, amikor meg akarta szerezni a pápa által előírt bocsánatot:
“A pápa egyik újabb rendelete bűnbocsánatot ígért mindazoknak, akik térdelve megmásszák „Pilátus lépcsőjé”-t, amelyen a legenda szerint Megváltónk leereszkedett, miután távozott a rómaiak tárgyalóterméből, és csodaképpen Jeruzsálemből Rómába került. Luther egy napon áhítatosan kapaszkodott fel ezen a lépcsőn, amikor hirtelen mennydörgésszerű hangon ezt hallotta: ‘Az igaz ember pedig hitből él’ (Róm 1:17). Luther talpra ugrott, és szégyenkezéssel vegyes rémülettel sietett el onnan. Ez az ige soha nem csökkenő súllyal élt ezután lelkében. Ettől kezdve tisztábban látta, mint valaha, milyen nagy tévedés az emberi cselekedetek üdvözítő erejében bízni, és milyen nagy szükség van a Krisztus érdemeibe vetett állhatatos hitre. Szeme kinyílt, és soha többé nem volt vak a pápa megtévesztéseivel szemben. Amikor arcát elfordította Rómától, szívében is elfordult tőle, és ettől kezdve egyre jobban mélyült a szakadék, mígnem Luther megszakított minden kapcsolatot a pápai egyházzal ” (Ellen White, A Nagy Küzdelem, 125. oldal).
Luther számára a hit általi megigazulás több volt, mint egy új teológiai ötlet. A szíve szabaddá lett Isten ingyen kegyelmének az evangéliuma által. Ez személyesen is kiemelte őt abból a sötét kétségbeesésből, amikor abban kellett bíznia, hogy magának kell kimunkálnia a saját üdvösségét. Soha nem tért ehhez a tanhoz vissza.
A hit általi megigazulás teljesen a szív tapasztalatairól szól. Az Istennel való kapcsolatról. Ahányszor csak egy személy meghozza a döntést, hogy egyedül Krisztusban bízik a megváltást illetően, Luther Reformációja folytatódik. Ahányszor csak egy szív “igent” mond az egyedüli kegyelemre, a protestantizmus elvei újraélednek.
Gyorsan lépjünk előre 500 évet.
Annak érdekében, hogy a “seb” a katolicizmus és a protestantizmus között begyógyuljon, valamelyiküknek meg kell változtatnia a pozícióját. És melyik fél változott meg? Az evangélikusok. A két csoport most azt látta el kézjegyével, ami egykor elválasztotta őket, és nem azért, mert a pápai teológia megváltozott. Csak tekintsük át a közelmúlt történelmét.
Az egység irányába haladó folyamat komoly előrelépést tett 1998-ban, amint azt a következő, a TIME Magazinból való idézet mutatja:
“Az evangélikusok és katolikusok megállapodásra jutottak abban a témában, ami egykor kettéosztotta a nyugati kereszténységet… Cassidy bíboros bejelentette, hogy a Vatikán néhány kikötéssel jóváhagyta a Megigazulás Tanításáról szóló Közös Nyilatkozatot” (TIME magazin, 1998. július 6.).
Még ugyanebben az évben a pápaság megismételte, hogy szilárdan hisz pontosan abban a dologban, ami Luthert e tanítás ellenzésére késztette: a bűnbocsánatban.
“II. János Pál pápa tegnap bejelentette, hogy az egész milleniumi ünnepség alatt azok a vezeklők, akik egy jó cselekedetet hajtanak végre, egy napra leteszik a cigarettát vagy feladják az alkohol fogyasztását, olyan ‘bűnbocsánatban’ részesülhetnek, ami szükségtelenné teszi a purgatóriumban eltöltött időt. Néhány liberális katolikus zavarba jön ettől a gyakorlattól, ami ilyen egyszerűen egy rövidítést kínál a megváltáshoz.… A konzervatív katolikusok tűrhetetlennek találnák, hogy az ökumenikus megfontolások érdekében az egyház félretenne egy olyan gyakorlatot, amit a Tridenti Zsinat megerősített” (National Post, 1998. november 28.).
Tudta Ön, hogy maga Luther Márton, a Reformátor, akinek nevében az Evangélikus Egyházat megalapították, valójában előre jelzett engedmények megtételére készül az evangélikus és más “protestáns” felekezetek révén?
“Ha a megigazulás cikkelye elvész, akkor az összes keresztény tantétel elveszett.… Aki azután elcsatangol a ‘krisztusi igazságtól’, az szükségszerűen bele kell, hogy essen a ‘törvény igazságába;’ vagyis, amikor elveszítjük Krisztust, szükségszerűen a saját érdemeinkben fogunk bízni.”
“Ezért, ha elveszítjük a megigazulás tantételét, teljesen elveszítjük azt. Emiatt a legszükségesebb, főleg és mindenekfelett, hogy folyamatosan tanítsuk és ismételjük ezt a cikkelyt.”
“Igen, habár tanuljuk azt és jól meg is értjük, még sincs senki, aki tökéletesen meg tudná ragadni, vagy teljes szívével hinne benne.”
“Emiatt én félek, nehogy ezt a tanítást eltakarják és elsötétítik újra, amikor mi már halottak leszünk. Mivel a világ be lesz töltve ijesztő sötétséggel és bűnökkel, mielőtt eljönnek az utolsó napok” (Luther Márton, Szövegmagyarázat a Galata levélhez, 136, 148-149, 402. oldalak).
A Reformáció hirtelen megtorpant? Nincs többé szükség Luthernek ezekre a tételeire, vagy a Német Választófejedelmek 1529. évi Tiltakozására, akik életüket kockáztatták Lutherrel együtt, a protestáns nevet is hozzáadva a Reformációhoz? Nem maradt semmi, ami ellen tiltakozhatnánk?
Az erre a kérdésre adott válasz sokban függ attól, hogy értjük-e az evangéliumot, még pontosabban a hármas angyali üzenetben az “örökkévaló evangéliumot” úgy, ahogyan a Biblia tanítja? Nézzük ezt meg közelebbről. 
“És láték más angyalt az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangyéliom, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangyéliomot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, Ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait.” (Jel 14:6-7).
Az örökkévaló evangélium első bejelentése az, hogy “féljétek az Istent.” “Félni az Istent” azt jelenti, hogy az Ő félelmében vagyunk, “reménykedünk az Ő kegyelmében” mert Ő nem tartja számon a mi bűneinket ellenünk (Zsolt 130:4-5, 147:11). Jézus megfizette az árat a mi bűneinkért, és teljes bűnbocsánatunk lehet Őbenne (Ézs 53:6). Isten vágyik arra, hogy mi személyesen fogadjuk el ezt a megbocsátást azáltal, hogy megvalljuk bűneinket és közvetlenül Jézusra helyezzük azokat (1Jn 1:9). Nem purgatórium, nem búcsúcédulák megszerzése, csak simán és egyszerűen bűnvallás és megbocsátás.
A purgatórium és búcsúcédulák tanítása eltorzítja Jézus Krisztus áldozatát.
Éles ellentétben az ő igazi evangéliumával, keresztények millióit tanítják arra, hogy saját cselekedeteikkel megszerezhetik a bűnbocsánatot. Az az elképzelés, hogy a búcsúcédulák, jócselekedetek és önmegtagadás kegyelmet vásárolhatnak nekünk. A purgatórium egy másik opció a kevésbé hűségeseknek. A cselekedetek általi megváltás a világ legnagyobb egyházában változatlan pozícióban van.
A purgatórium és a búcsúcédulák tantétele eltorzítja Jézus Krisztus áldozatát és engesztelését. Ha Krisztus mindenkiért meghalt, felvitte mindenki bűneit és vétkeit a Golgotára, akkor miért kellene bárkinek is időt töltenie egy olyan helyen, amit purgatóriumnak neveznek azok közül, akik elfogadták Őt, mint Megmentőjüket, és miért kellene szenvedniük bármilyen bűnért? És azok, akik nem bíznak teljesen Krisztusban, megfizethetik a saját megváltásukat azáltal, hogy egy olyan helyen szenvednek, mint a purgatórium, és így nem válnak legalább részben a saját maguk megváltóivá? Vannak emberek, akiket a cselekedetekbe vagy a Krisztus halálába vetett teljes hitük fog megmenteni? Másokat részben a saját cselekedeteik által, részben Krisztus által lesznek megmentve? És lesznek megint mások, akiket a család vagy barátok jócselekedetei vagy pénze fog megmenteni? A cselekedetek, pénz és penitencia biztosíthatja nekünk a üdvösségünk egy részét? Az evangélium azt mondja, hogy “Egyáltalán nem!” A megváltás ajándék—nem lehet megvenni vagy megszolgálni, csak ingyen elfogadni. Ez nem hagy teret a teremtmény érdemeinek.
“Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.”(Róm 6:23).
Nézzük meg a Luther kijelentésére adott reflexiókat, így nem tévesztjük el az ő prófétikus előrejelzésének a jelentőségét. A Luther által megjósolt “szörnyű sötétség és bűnök” közvetlenül kapcsolódnak a “hit általi megigazulás cikkelyéhez.” Nem Luther volt az egyetlen, aki megértette a megigazulás végidei jelentőségét. Saját egyházunk története is tele van éppen erre az igazságra vonatkozó konfliktusokkal.
1888-ban két fiatalember azzal állt elő, hogy a “hit általi megigazulás” valójában a hármas angyali üzenet szíve. Ez gyorsan felkavarta a szenteket, akik Ellen White-hoz fordultak ennek tisztázásához. Ez vezette őt arra, hogy papírra vesse a következő nyilatkozatot a hármas angyali üzenetre, és ennek a hit általi megigazuláshoz fűződő kapcsolatára vonatkozóan:
“Néhány testvérünk olyan félelemnek adott hangot, mely szerint túl sokat időzünk a hit általi megigazulás témáján. Én azonban remélem és imádkozom, hogy senki nem fog szükségtelenül megrémülni, mert semmi veszély sincs abban, ha ezt a tanítást úgy hirdetjük, ahogyan az a Szentírásban van. Ha a múltban nem mulasztották volna el megfelelően tanítani Isten népét, akkor most nem lenne szükség arra, hogy különös figyelmet szenteljünk neki. … A Szentírás kiváltképpen nagyszerű és értékes üzenetei nagymértékben feledésbe merültek, éppen úgy, ahogyan azt a minden igazságok ellensége eltervezte. Sötét árnyékát Isten és közénk vetette, hogy ne láthassuk meg Isten valóságos jellemét. Az Úr kijelentette magáról, hogy Ő „irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú”. Többen írtak nekem arról tudakozódván, hogy a hit általi megigazulás üzenete megegyezik-e a harmadik angyal üzenetével. Azt válaszoltam: igen, az a harmadik angyal üzenetének igazsága.” (Ellen White, Review and Herald, 1890. április 1.).
Néhány évvel ezelőtt volt egy telefonbeszélgetésem valakivel, aki úgy írta le magát, mint egy teológiailag konzervatív hetednapi adventistát. Ez a testvér rendszeresen felhívott engem, hogy megvitassuk az egyházat érintő legújabb teológiai vitákat. Abban az időben a leginkább parázs vita az evangéliumról és a hit általi megigazulásról szólt, kifejezetten a teremtett lény érdeméhez kapcsolódva. Ez az abban való hit, hogy a teremtett lényeket a cselekedeteik segítik az üdvösség elnyerésében.
A testvér kért engem, hogy nézzek át egy kéziratot, amit ő írt. Ebben azt állította, hogy mivel munkálkodásunk forrása a Krisztus kegyelme, ezek az alkotások érdemeket szereznek nekünk az Isten előtt. Nem értettem ezzel egyet, de egy hosszas vita után rájöttem, hogy a beszélgetés nem vezet sehová. Végül abban a reményben, hogy rádöbbentem a lelki tisztánlátásra, megosztottam vele a következő idézetet anélkül, hogy megadtam volna, hogy honnan származik:
“Senki nem lehet érdemes a kezdeti kegyelemre, ami az átalakítás eredete. A Szentlélek késztetésével azonban mi kiérdemelhetjük mindazt a kegyelmet a magunk és mások számára, ami az örök élet eléréséhez és a földi jótettekhez szükséges.”
Miután felolvastam az idézetet, ő egy szívbéli “Ámen!” kiáltást hallatott.
Meg voltam döbbenve, de feltételeztem, hogy rájönne a saját butaságára, ha megosztanám vele az idézet forrását. Így aztán elmondtam neki, hogy a Katolikus Katekizmus Tantételeiből (490. oldal, 1995. évi kiadás) idéztem.
Ő gyorsan visszavágott: “A katolikusok nem mindenben tévednek.”
Az én válaszom is csaknem ilyen gyors volt. “Ez igaz, de ebben tévednek—ez volt a Reformáció kiváltó oka. Ez az, ami minket protestánsokká tesz.”
Soha többé nem hívott fel.
Ez a beszélgetés megváltoztatott engem. Katolikusként nőttem fel, de eddig a tapasztalatig nem értettem meg, hogy milyen alattomos is a teremtett lény érdemének az elve. A hitelveink igazak lehetnek. Talán teljesen kifogyhatunk az igazságból. De ez az igazság “ahogyan az Jézusban van”? Szembeszökően nyilvánvalóvá vált, hogy a leginkább vaskalapos hetednapi adventisták a szívükben katolikusok.
Nagyon fontos tisztázni, hogy vannak igazán istenfélő hívők a Katolikus Egyházban, az Evangélikus Egyházban és minden más egyházban is. A Protestáns Reformáció nem az emberek ellen tiltakozik. Ez a tiltakozás az emberek javára van, ami visszautasítja azt a teológiát, ami ezeknek az embereknek elnyomást, bűnt és szenvedést okoz.
De visszatérve az én nyugtalanító ébredésemhez. Ez a tapasztalat ijesztő volt, de hálás vagyok érte. Ez motivált engem arra, hogy tanulmányozzam az örökkévaló evangélium igazi alapjait egy olyan módon, ahogy korábban soha nem tettem. Biztosra vettem, hogy minden hetednapi adventista telítve van az evangéliummal. Tévedtem. Azóta rájöttem, hogy ugyanazok az erők működnek a katolikus/evangélikus egyesítés mögött, mint amelyek már csatáztak a mi egyházunkban történő vezetésért is, legalább 1888-ig visszamenően.
Akárcsak Luther Márton, Ellen White is erőteljesen írt a hit általi megigazulás elemi fontosságáról:
“Nincs olyan tétel, amivel buzgóbban kell foglalkozni, amit gyakrabban kell ismételni, vagy mindenki elméjébe határozottabban belevésni, mint az, hogy mennyire lehetetlen a bukott embernek bármit is kiérdemelni saját legjobb cselekedetei által. Üdvösség csak a Jézus Krisztusba vetett hit által van … Hagyjuk, hogy a tárgy meghatározza magát, és egyszerűvé váljon, hogy a cselekedeteken keresztüli üdvösségnek nem lehet semmilyen hatása arra, ahogy Isten előtt állunk, vagy az Isten nekünk szánt ajándékára.
Ha a hit és a cselekedetek megvásárolhatják bárkinek is a megváltás ajándékát, akkor a Teremtő el van kötelezve a teremtménye felé. Itt van egy lehetőség, hogy a hamisságot igazságként fogadjuk el. Ha bárki kiérdemelheti az üdvösséget bármivel, amit tehet, akkor ő is ugyanolyan helyzetben van, mint az a katolikus, akinek vezekelnie kell a bűneiért. Akkor az üdvösség részben tartozás, amiért ugyanúgy meg lehet szolgálni, mint a fizetésért. Ha az ember nem tudja kiérdemelni az üdvösséget a jócselekedetei révén, akkor az teljes egészében a bűnös ember által elfogadott kegyelemből kell, hogy legyen, mert ő elfogadja ezt és hisz Jézusban. Teljes egészében egy ingyenes ajándék. A hit általi megigazulás vitán felül áll. És mindez a vita véget is ér, amint az ügyet úgy rendezik, hogy a bukott ember érdemei és jócselekedetei soha nem szerezhetnek neki örök életet” (Ellen White, Faith and Works, 19-20. oldal).
A megosztottság akkor a teremtett lény érdemei felett nemcsak az evangélikusok és a pápaság között van. Ez érinti Isten minden követőjét a történelem folyamán—Káintól és Ábeltől egészen Önig és énhozzám.
Pörgessünk előre az időt a fenevad bélyegéhez a Jelenések könyvének 13. fejezetében. A probléma nemcsak felekezeti, hanem egyéni és személyes. Talán a szívünkre vehetjük, hogy a Jelenések könyve 13. fejezetében szereplő fenevad egy földi királyságot jelképez, amelyet azok az egyének alkotnak, akik támogatják annak tanításait (Dán 7:17, 23).
Már rájöttem, hogy ugyanazok az erők működnek a katolikus/evangélikus egység mögött, mint amelyek a vezetésért csatáztak az egyházunkban még 1888-ban.
Valójában semmi sem változott a Káin és Ábel közötti konfliktus óta. A fivérek oltárt építettek, áldozatot vittek, eljöttek, hogy imádják az Istent. De Káin végül is Isten ellenségeként lett megjelölve, mert ő kitartóan a teremtett lény érdemeire támaszkodott.
A jelenség a Jelenések könyvében is ugyanaz. Isten kristálytisztán körvonalazza azt a következő két versben:
“Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:7).
“És más angyal követé azt, mondván: Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város! mert az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek ” (Jel 14:8).
Isten arra szólít fel bennünket, hogy Őt imádjuk, és figyelmeztet bennünket, hogy ne imádjuk Babilon vallásos tanításait. Miért? Mert ezek a tanítások ravaszul aláássák az “örökkévaló evangéliumot.” Ezeket a tanításokat jelképezi a bor, ami elvezet a lelki paráznasághoz/hűtlenséghez az Istennel szemben.
Mi az Istent fogjuk imádni, vagy egy földi királyságot, hatalmat (a fenevadat) imádjuk? Követni fogjuk a Bárányt, ahová csak megy, vagy emberek tanítását követjük (Jel 14:4)? A végén, az a felhívás, hogy emberek tanításait imádjuk, annyira hasonlíthat az igazságra, hogy lehetetlen lesz megkülönböztetni őket, kivéve a Káin cselekedeteiben feltárt régi bizonyítékot—a vallási üldözést. És újra, akik továbbra is kitartanak amellett, hogy hisznek a teremtett lény érdemeiben, fel fognak venni egy jelet, “a fenevad bélyegét” (Jel 14:9-10).
Valójában nem bonyolult megmondani a különbséget az igazság és a bűn között. Használjuk a bibliai mércét, azt a régi jelet, ami Káin és Ábel történetében van—az üldözést. A korábbi USA elnök, Jimmy Carter szavaival: “Jézus Krisztus vallása soha nem üldözött senkit.”
A protestánsok egy veszélyeztetett faj. De mindazok számára, akik követik a Bárányt, valahová megy, teljesen az Ő megmentő kegyelmére bízzák a megváltást, és visszautasítják a teremtett lény érdemére hivatkozó csalást, a protestantizmus soha nem fog kihalni. Hadd folytatódjon a Reformáció a szívben és az életben. De hadd történjen ez lélekben és igazságban. Ámen.