(részletek)
Már a lakás egészen tiszta volt. Az asszony, mikor megkapta a levelet, hogy Mihály jön, csak még négy hetet az internálótáborban kell töltenie, napokig nem bírt a remegésével. Örült, hogy jön az ura.
Négy hétig takarította a kis házat. Kihordott minden bútort, kimeszelte, kitapasztotta. Az egérlyukakat üvegcserepekkel tömte meg, a kemencét újra tapasztotta. […] Még a mennyezetgerendákat s a deszkákat is forró lúggal sikálta meg. Cserép muskátlikat rakott és virágzó fuksziákat.
A lakás olyan lett, mint a frissen mosott üvegpohár. Jön az ember. Szóval négy hetet avval töltött, hogy még a rossz kapanyelet is kicserélte. Nem lehet semmiben hibát találni.
Jön az ura, hát rendnek kell lenni. Mert rendes ember az ura. Komisz rendes ember. Hetyke, csipkedő nyelvű, széllel bélelt, vakmerő, verekedő. Elkapatott ember, mindig sok pénzt keresett, mert úti pallér volt, ott dolgozott az országutakon, a kövezőmesterek segítője volt, felügyelő, építő ember. Hozzászokott, hogy mindenütt ő parancsol. Hát hogy itthon ne kelljen neki parancsolni. Úgy találjon mindent, ahogy kell.
Megjött a levél, hogy szerdán este érkezik.
Az asszony leült a levéllel, s nézte az ura betűit. Soká nézte és sóhajtott.
Hát ennek a szenvedésnek is vége van. Ennek a nehéz hat esztendőnek. Minden újra kezdődik, elölről. Nem lesz tovább magános. Nem lesz többet rászorulva a rokonokra, hogy szántsák meg a földjét, s vessék el a búzát. Egész idő alatt csak azt várta, hogy majd hazajön az ember, akkor jó lesz.
Délelőtt már elment a kocsmába, s vett egy liter bort. Azt hazavitte, s beleöntötte a porcelánkancsóba, s feltette az asztalra. Akkor meggondolta, hogy a bor nem jó, ha nyitott kancsóba van, visszaöntötte az üvegbe és bedugaszolta, hogy majd csak akkor tölti ki, ha már itt lesz az ura. Ebédre nem jött meg, akkor eszébe jutott, hogy szivar is kell. Elment a boltba és vett két szivart. De hátha a fogságba rászokott a cigarettára, vett hát tíz darab cigarettát is. De hátha pipázik. Vett egy pakli dohányt és odarakta az ecettel kimosott pipák mellé, mert volt az urának pipája is.
Aztán, mikor nem volt dolga tovább, csak ült, s nézte az ura levelét. Nagyon szerette a nőket is, míg idehaza volt. De arra nem volt mégse ereje, hogy elhíjja azokat, akiket az ura abban az időben kedvelt.
Csak ült és hallgatott és nagyon szomorú volt. Minél közelebb érezte az órát, hogy megjön, annál szomorúbb lett.
Még sajnálta is a nehéz, magános életet. Gyermeke nem volt, semmije se volt, csak a bánat. Most ezt a bánatot sajnálta. El fog múlni. Megjön a szőke kis piros ember, és lárma lesz és mozgás lesz és élet lesz. Már úgy elszokott mindentől. Félt.
Újra kell kezdeni a régi életet. A dínomdánomot, az eszemiszomot. Pedig megszokta, hogy egy embernek, neki, mi kell? Semmi. Olyan kevésből meg lehet élni. Most jönnek a nagy alkudozások, számolások, tanácskozások. Sáros csizmák, bagós köpések. Lárma. Bot.
Nem baj. Ha az Isten így rendelte, el kell fogadni.
Igyekezni fog engedelmeskedni. Az asszonynak az a kötelessége. Nem lehet, hogy az ember távol, nagyon távol a rabság kenyerét egye, csak azért, hogy a feleségének csendes élete maradjon.
Kopogtattak az ajtón. Megijedt, ki az? Az ura lépett be.
Még meg volt lepve, hogy nincsen semmi csomagja, úgy jön be, mintha nem a világ végéről jönne. Jól néz ki, tiszta, elég jó ruha van rajta. Úri ruha, cipő, nyakkendő.
– Hol a holmid? – ez volt az első szava hozzá, mert nagyon elcsodálkozott, hogy az ura megöregedett. Fakó a hajszíne és a bajusza is igen kopott. Nevet, de a nevetése is fakó. Minden fakó rajta, vagy talán, hogy már esteledik.
Az ura kitárta a két karját, nem szólott, csak nevetett és megölelte őt. Olyan furcsa volt, alacsonyabb nála. Kisebb lett ez az ember? De csak ráborult és sírt. Nagyon sokat sírt, mert most egyszerre minden kijött belőle, hogy mégis egészségesen érezte itt a kis urát. Itt az ölében, s úgy megörült neki, mintha a fia jött volna meg.
– Megvagy? – Meg.
Végigtapogatta.
– Mindened megvan? – Meg.
– Akkor jó van. – Jó.
Ilyen kis szavak gügyögtek ki belőlük.
Leültek egymás mellé, s megölelték egymást.
Sokáig ültek szótlanul. Nem tudtak mit mondani.
– De nehéz volt – mondta aztán. – Nehéz. Nekem is.
– Hogy nem voltál itthon. – Azér. Hogy nem vótam itthon.
– De már itt vagy. – Itt.
Még jobban megölelték egymást. És még jobban nem tudtak szólani, míg be nem setétedett.
– Hozom az ételt.
Felállott, kiment, tüzet rakott, megterített. S olyan furcsa volt neki, hogy az ember odabent mit csinál. Benézett, csak ült. Fáradt szegény. Most pihenni kell neki. Csak ránevetett, és vissza a tűzhöz, fújta, hogy hamarább melegedjen az étel. És a könnye miatt nem tudta fújni a tüzet, a kendője csücskével csak törülgette a szemét. Hogy ez az ő ura csak ül. […]
Végre sistergett a zsír a pecsenye alatt. Kis vizet öntött alá, akkor bement. Az ura úgy ült, hogy hagyta, s csak mosolygott és nem szólt. Megterítette az asztalt. Friss abroszt vett ki s elterítette, lesimogatta, tányérokat tett rá, evőeszközt. Aztán hozta az ételt. Tálban. Odatette középre.
Megállottak s nézték egymást. Ettek és néztek. Néha felpillantottak, s furcsa volt, hogy mindig egyszerre néztek egymásra. Ezen el is mosolyodtak, és mindjárt könnyes lett a szemük.
Most az asszonynak valami eszébe jutott. A bor. Nagyon elrestellte magát, hogy elfelejtette. Talán azért nincs az embernek étvágya.
Rögtön elővette a borosüveget, s hamar átöntötte a porcelánba. Odatette az asztalra. Az ura csak mosolygott. Hogy nem nyúlt hozzá, a szivar is eszébe jutott. Elővette a kredencről, a csészéből s a két szivart szépen odatette az ura elébe. A tíz darab cigarettát is.
Az ember csak nézett és mosolygott. Nem nyúlt hozzá.
– Nem kell? – Nem.
– Nem ilyet szeret? – Nem.
– Hát milyet? – Semmilyet.
És csak mosolygott.
– Hát mért nem? – Én már nem szivarozok.
– Akkor bort.
És öntötte az embernek a poharába.
– Nem kell. Nem is iszok.
– Mért nem? – Én már ádventista vagyok.
Az asszony egészen megijedt. Egészen megijedt az uráért, mintha valami nagy betegséget hozott volna a háborúból.
– Mi az?
– Dániel próféta könyve. Abban van benne legjobban. Az a biztos tudat, hogy a Jóisten az embert nem erre teremtette, hanem valami nemesebb célja van vele.
Az asszony hallgatott.
– Ez az ádventista?
– Ádvent, azt jelenti, hogy: eljövetel. El fog jönni a Messiás.
– Mikor?
– Jelenleg háromezer körül. Ki nem felel meg, kiközösítjük. A legnagyobb barátsággal, hogy például: „Barátom, nem vagy miközénk való. Máskor is eljöhetsz, de mint hozzánk tartozó tag, nem tehetjük, hogy engedélyezzük, ennélfogva boldogulj a magad módja szerint, de nem velünk.”
Az asszony újra remegni kezdett egész testében.
– Hol tanulta ezt?
– Nikolszk Usziriszk. Vladivosztoktól körülbelül nyolcvan vörszt.
– Foglyoktól?
Az ember szelíden s mosolyogva nézett a feleségére.
– Borzasztó élményeken mentem át. Háromezer magyar hadi fogoly volt ott két lágerben. Szenvedtünk, és nem tudtuk mért. Orosz és japán felügyelet alatt. Akkor történt a csodálatos megismerés. Én orosz tisztek mellett voltam, mint küldönc, mert jól megtanultam oroszul. Tolmács voltam. És abban a városban voltak orosz ádventisták és egy magyar gyulai ember megismerte a hitüket, és emiatt bajba keveredett. A kihallgatásnál ő beszélt, és én fordítottam, amit mondott, úgyhogy megértettem, és ez egy alapos beállítás volt részemre. Kész voltam magam is elfogadni. Gondolkozva nézett maga elé. Azt mingyár megértettem, hogy ez az emberiség nagy dolga. Mint jó református láttam, hogy ez minden egyháznak csak jót tesz, mert vallást ad a vallástalanoknak és hónapok múlva én is elfogadtam az igazságot.
Az asszony idegenkedve nézte az urát, mintha ebben csakugyan valami másat, idegent és ellenségeset kapott volna.
– Mondd meg.
– Nehéz. Történelmi dolgok szükségesek hozzá. Nem olyan flegma dolog, hogy mondanak valamit és kész. Már sokan csodálkoztak rajta, hogy én ezt így szívemmel megértettem. Volt ott egy tanító, aki korholt, hogy nem református embernek való. Megmondtam neki: – Tanító úr, tessék meggondolni. Nem szabad megállani, ahova Kálvin eljutott, a technika csodaléptekkel halad, akkor szabad tovább kutatni a Szentírást is, és így megint támadhatnak új Kálvinok. De én most a világ kincsénél többre becsülöm ezt a világosságot, amivel rendelkezem.
Az asszony némán hallgatott és álmélkodva csodálkozott.
– Örzsikém, én neked megmondom: a közeljövőben ezek a legnagyobb világbirodalmak, ahogy állanak politikai szempontból, mind kérdésesek, mert létezni fog egy világbirodalom, ahol nem lesz halál. Ahogy egyszer Vízözön által lett rendezve az egész emberiség, most is meglehet, hogy tűz által megemésztetve tisztítja meg Isten az emberiséget.
Okosan és komolyan nézett a feleségére:
– Azt mondja a Biblia: – Jöjjön el a te országod, és nem azt, hogy mi megyünk oda. Meg kell várni az időket.
Kinyújtotta a kezét, s megfogta a felesége kezét.
– Édes feleségem, én nem vagyok az, akinek te engem ismersz. Én nem iszom bort, nem szívok szivart, és téged soha többet az életben meg nem verlek. Ez nekem nagy küzdelmembe került, mint Jákóbnak, egy éjszaka nem is tudtam aludni, és egészen megizzadtam, míg határozhattam és döntöttem. Távol szüleimtől, kedves feleségemtől, hazámtól, és azóta látom évről évre, hogy a megismerés megbecsülhetetlen.
Az asszony hirtelen úgy érezte, mennyei csodát lát.
Ez az ő embere? Aki elment, a régi részeges, verekedő, durva, kemény testével, és hazajön ily csendesen, mint a beszálló angyalok, és oly szavakat mond csillogó szemmel és édes szóval, ami csak isteni szó lehet.
Kitárta a karját és hangos zokogással borult az ura vállára.
– Nem vagyok világi ember többé. Emlékezzél, kedves Örzsikém, képes voltam, ha éjjel egy órakor hazajöttem, rákényszeríteni téged, hogy friss vacsorát csinálj nekem. És józanon megtettem, ha zene szólott valahol, táncoltam az utca közepén. Hajlamos voltam a rosszra, olyan voltam, mint a pengő érc és a zengő cimbalom. Addig zeng-peng, míg verik, azután elhallgat, és akkor semmi, csak rozsdás drót és veres deszka. Koporsó.
Simogatta és babusgatta a felesége fejét, haját, egész szívvel mondta:
– Pénz, az semmi, erőszak, hatalom, az semmi. Ételben, italban, bujálkodásban öröm nincs. Csak egy van, a tiszta egészség, a jóság, a türelem. Higgyél, amit mondok, én is hiszek, mert akitől hallottam, az kertészember volt, és az életből vett szavak jobban hatottak rám, mint a legnagyszerűbb prédikációk.
Az asszony hitt. Zokogott és hitt. És boldog volt. Megváltott lett. Üdvözült.
Isten a köveknek is nyelvet adhat.
Pesti Napló, 1934. április 8.