Bevezetés
Az egyház szó jelentését számtalan ember tudatában a talányok köde burkolja. Szinte mindenki mást ért rajta. „Vallási intézmény”, „hierarchikus rend”, „önkéntes társulás” — íme csak néhány az egymásnak ellentmondó megfogalmazások közül. Ebben vagy abban az „egyházban születtem” — hangzik egyfelől; ezt vagy azt az „egyházat választottam” – mondják másutt. Vérség vagy választás dolga-e az egyházhoz tartozás? Mi az egyház feladata és felelőssége? Kiváltságos helyzetét ki határozta vagy határozza meg? Ilyen és hasonló kérdésekre keressük a válaszokat, a Biblia megvilágító tömörségének és egyszerűségének a segítségével.
Az „egyház” szó
Magyarázatot igényel már maga a szó, az egyház kifejezés is. A magyar nyelvben a fogalomban rejlő „ház” egyértelműen épületre utal, amiképpen I, István király idején törvény kötelezte a népet, hogy minden tíz település egy házat — Isten házát, templomot — építsen. Ahol templom áll, ott van az egyház, vagyis istentisztelet céljára emelt építmények adják az egyház eszmei és gyakorlati alapját. Más európai nyelvekben is a Kirche, Eglise, Church egyaránt jelöli az épületet és az intézményt.
Ezért fontos tudnunk, hogy a Biblia egészen más egyházfogalmat hirdet. Az újszövetségi görög ekklészia (innen a magyarosított eklézsia) „kihívottakat” jelent. Olyan emberek csoportját, közösségét, akik Isten hívásának engedelmeskedve, az önző világból lelkileg kiszakadva Jézus Krisztus önzetlenségen alapuló közösségéhez, követőihez kívánnak csatlakozni. Az elnevezés már önmagában jelöli a felnőttkori, önkéntességen alapuló, személyes választást. Hiszen Isten hívásának csak így és ekkor lehet engedelmeskedni. Hogy összejöveteleikhez külön(leges) házat emelnek-e vagy sem, az az egyház minősége szempontjából tökéletesen közömbös. Az őskeresztények magánházakban, jó idő esetén természeti környezetben gyűltek össze. Nem helyszín vagy épület, hanem Istennek engedelmes lelkek teszik egyházzá az egyházat. A XVI. századi reformációt követően újra az őskeresztény minta alapján szerveződnek keresztény közösségek.
Már az Ószövetség is — mely pedig beleszületés általi egyházat hirdetett, vagyis mindenki, aki zsidónak született, Isten egyházának tagjává lett — „Isten népéről”, „Izraelről” (= Isten harcol, Isten harcosa) beszél. A héber béth há keniszta, görög fordításával, a szünagógávú (magyarul zsinagóga) egyetemben, egyszerűen „gyülekezés helye”, „gyülekezeti terem” értelemben szerepel, mely voltaképpen mindenütt berendezhető volt. Ellentétben az egyetlenegy szent sátorral, majd a jeruzsálemi templommal, mely a maga egyedi voltában és az ott zajló áldozati cselekményekkel azt fejezte ki, hogy csak egyetlen Isten létezik, s ha valaki bűnadósságát rendezi, Előtte kell hogy megjelenjék. Évente háromszor kellett kötelező jelleggel Jeruzsálembe utazni, míg a zsinagóga hétről hétre nyitva állott az istentiszteleteken való részvételre.
Megjegyezzük végül, hogy a magyar „anyaszentegyház” szóalkotás nem lebecsülendő veszélyt hordozó szómágia, mely még Biblia-fordításainkba is befurakodott. Első előfordulása nyelvünkben — tudomásunk szerint – a Németújvári kódex glosszáiban tűnik föl, 1470 körül. A reformáció után ezzel a kifejezéssel próbálták a középkori egyház soraiba visszacsalogatni az „eretnek” híveket, vagy éppen előzetes terhet helyezni mindazokra, akik „el akarták hagyni az egyedül üdvözítő anyaszentegyházat”. A francia és az olasz nyelvben találhatjuk még meg ezt a magyaréhoz hasonló szómágiát (Notre Sainte Mére l’Eglise, La Santa Madre Chiesa).
Az egyházhoz tartozás
Az ószövetségi egyházba születés tanával Isten azt akarta szemléltetni 1500 éven át – ennyi ideig volt a zsidó nép az Úr választott népe —, hogy ezen az alapon végül is nem építhető fel valódi egyház. Természetesen az Ószövetség sem vérségi célokat hirdetett, éppen ellenkezőleg, a vérségből kiindulva lelki magasságok elérését szorgalmazta. Bebizonyosodott azonban, hogy ezeket a lelki célokat csak az egyénileg megtért, megváltozott emberek érhetik el. Ezt pedig a zsidó nép egészéhez mérten csupán maroknyi kisebbség töltötte be. Innen a „maradék”, a „szent maradék” már az Ószövetségben is elterjedt tanítása, vagyis az, hogy Isten terve mégsem teljesen hiúsult meg Izraellel, mert aminek a nép egésze nem tett eleget, azt azért maradéka betöltötte.
A beleszületésnek mint az egyházhoz való tartozásnak ószövetségi útját ezért váltotta fel a felnőttkori választás útja az Újszövetségben. Ezt az új utat már Jeremiás próféta által meghirdette Isten (Jer. 31:31), közel 600 évvel Keresztelő János mint az utolsó ószövetségi próféta előtt, aki azután ezt — Jézus Krisztus útkészítőjeként — a gyakorlatba is átültette. A János által képviselt alámerítés — mely görög nevére (Ióannész bo baptisztész) is átszármazott — szemléletesen kifejezte, hogy Isten népéhez ezután az tartozik, aki el akarja temetni régi életét a vízben, és Megváltójával közösségben új életet kíván elkezdeni. János keresztségét Jézus Krisztus ún. missziós parancsolatában (Mt. 28:19—20) az egyházhoz való tartozás feltételévé tette.
E cselekmény szükségességét Pál apostol kimerítően magyarázta a Római levél 5—8. fejezetei közötti gondolatmenetében, külön is kitérve a felnőttkeresztség jelentésére a 6. fejezetben.
Nagyban módosult az egyház fogalma, midőn az újszövetségi korban a felnőttkeresztséget felváltották a csecsemőkeresztséggel, az állam és az egyház egybe- fonódásának időszakától, az i. sz. 313-as constantinusi fordulattól kezdve. A vérségi viszony visszavétele és újraérvényesítése a kereszténység történelmében nem éppen lelki növekedéshez, hanem testi háborúságokhoz vezetett, az inkvizícióval betetőzve.
Polgárjogi értelemben John Locke XVII. század végi meghatározása látszik korrektnek: „az egyház önkéntes társulás.” (Levél a vallási türelemről)
Az egyház feladata és felelőssége
Az egyházhoz való tartozás sosem szülhet büszkeséget, mert akkor elvéti célját, még kevésbé felsőbbrendűséget, mert azzal egyenesen megcsúfolja Istent mint létrehozóját. Az ún. üdvbizonyosság sem azt jelenti, hogy léteznék „üdvözítő egyház”, hiszen egyedül Isten vezethet el minket az üdvösségre, feltéve, ha mindvégig ragaszkodunk Hozzá és vezetéséhez.
„Milyen tekintetben különb hát a zsidó a többi népnél?” – teszi fel a kérdést Pál apostol, s rögtön, félre nem érthetően adja meg a választ: „Egy tekintetben: hogy Isten rájuk bízta az O beszédeit.” (Rm. 3:1-3)
A Biblia határozottan tanítja, hogy „Isten igaz, igazságot szeret, és az igazak látják meg az Ö arcát” (Zsolt. 11:7), hogy „Őnála van az igazság” (Dn. 9:7). Isten azonban nyilvánvalóvá akarja tenni igazságát az egész emberiség számára. Ezért ihletett igazságkereső embereket — prófétákat és apostolokat —, hogy igazságait megszólaltassák és leírják. Ezért választott népet, hogy ezeket az igazságokat maradéktalanul és torzulás-mentesen – úgy, ahogy a bibliai könyvek — mindenki számára képviseljék.
„Az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erőssége” — így szól Pál apostol meghatározása az egyházról, amit napjainkban meglehetősen keveset hallunk (lTim.3:15).
Az egyház feladata és felelőssége, hogy Isten beszédét eljuttassa a Föld minden részére. Mindenki számára hozzáférhetővé tegye azt, úgy, hogy ezáltal magukat a misszionáriusokat, az igehirdetőket is ellenőrizni lehessen, igazán Isten beszédeit juttatták-e el (Csel. 17:11). A „nyilvánvaló igazságot” kell ihletett módon „minden ember lelkiismeretének” felmutatni „az Isten előtt” (2Kor. 4:2), mintha „Isten szólna általatok” (2Kor. 5:20). Nem kis feladat ez, és nem kevés felelősséggel járó. Ha bárki csak a legkisebbet is eltorzítaná Isten beszédének tanításai közül, a legkevesebbnek, a legutolsónak tartják — figyelmeztetett Jézus a Hegyi beszédben (Mt. 5:19). Az útjelzők elmozdítása mindig szerencsétlenségekhez, katasztrófákhoz vezet.
Az egyháznak tudnia kell, hogy Isten elrendelt eszköze a lélekmentésre – de eszköz csupán, és nem cél. Nem az egyházhoz, hanem Istenhez kell először elvezetni az embereket. Isten Igéje azután gondoskodni fog róla, hogy kinek-kinek tudomására hozza, mi is az egyház, és hol is található. A legrövidebb egyháztörténet Jézus Krisztus Apokalipszisének kezdeti három fejezetében (Jel. 1—3.) olvasható. Ebben Jézus megnevezi, hogy mely korszakban mely közösségeket tekintett és tekint valódi egyházának.
Kétféle egyház
Aki a Biblia ismérvei alapján talál rá Isten egyházára, azt maga az Ige fogja több mindennel is szembesíteni, ami az egyházzal kapcsolatos tanítás, s amelyekről mi is szót ejtünk majd. E tanítások közül az élre kivánkozik, hogy a Biblia kétféle egyházról beszél, és ezeket jelképekkel is szemlélteti.
Szó esik igaz egyházról, melyet a menyasszony vagy a tiszta, hűséges, „napba öltözött asszony” képével állít elénk. A hasonlat és jelkép alapja Krisztus mint vőlegény és Hozzá ragaszkodó egyháza mint feleség bemutatása (Ef. 5:23-32; Jel. 19:7-9).
Szó esik azonban a parázna asszonnyal jelképezett egyházról is, mely a Krisztussal való szövetséget felcseréli a világgal, a világi (politikai) hatalommal kötött szövetségre (Jel. 17. fej. sk.). Az igaz egyházból való kiválást „hitehagyásnak” (aposztaszia) minősíti a Biblia 6. vázlatpróféciája (2Thess. 2:1—11, a 3. versben). Ennek előzményeiről, valamint arról is beszél, hogy a politikai hatalommal összeszövetkezett egyház magát tekinti és hirdeti igaznak (Jel. 2:9. 24; Dn. 7:25; Jel. 13:1-18). Jézus Krisztus minősítése róla azonban az, hogy nem a bibliai hitet képviseli, hanem „a Sátán zsinagógája” (Jel. 2:9). A bibliai jövendölések a leggyakrabban erre a torzulásra mutatnak rá, vagyis a történelemben végbement constantinusi fordulatra (Jel. 2:12-15-ben, Jézus pergámumi levelében; Jel. 6:5—6-ban, a fehér és a tűz- vörös lovas utáni fekete lovas képében; Jel. 8-9. fejezetében, a trombitaszó-látomásban, valamint az e torzulás utáni csapásokban; vö. még Dn. 7., 8., 11., valamint Mt. 24., 2Thess. 2. fejezeteit).
Az Isten szemében hamissá vált egyház a történelemben az emberek előtt is lelepleződik (ljn. 4:1—3; Jel. 18. fej.), „halálos sebet kap” a polgári forradalmak győzelmével, de a halálos seb „meggyógyíttatik”, és időnek idejével ismét „az egész föld csodálja és követi” a hamis egyházat (Jel. 13:1-10), melynek kiléte nem lehet kérdéses (Jel. 13:18). A történelemben teljhatalmat 1260 évig bitorolt (Dn. 7:25; 12:7; Jel. 11:2. 3; 12:6.14; 13:5), de hatalmát ismét visszanyeri, s ahogy egykor a franciákkal (Dn. 7:23), majd a németekkel, vagyis Európa legerősebb hatalmaival kötött szövetséget, napjainkban a világ legerősebb nemzetével, az Amerikai Egyesült Államokkal lép frigyre (Jel. 13:11-18). A hatalmi egyház útja Jézus Krisztus tanításaiban mindvégig és a legapróbb részletekig megvilágított (Jel. 2., 13., 17-, 18. fejezeteiben, Mt. 24:15 pedig azonosítását is adja, Jel. 13,18-c.aI együtt).
Mindez a szétválasztás az igazi és a hamis egyházra tehát végigvonul a Biblián, és különös erővel jelenik meg az Apokalipszisben. Tudnunk kell azonban, hogy ez az értékelés a kétféle egyház tanításaira és testületi cselekedeteire vonatkozik, s nem minden egyháztagra. Az igazi egyházon belül is lehetnek lelki értelemben „halófélben” lévő és „langyos” emberek (Jel. 3:2; 3:16), mint ahogy a hamissá torzult egyházon belül is lehetnek őszintén hívők, akik „nyögnek és sóhajtoznak az utálatosságok miatt” (Ezék. 9:4). Ezért hivatkozhatunk a Biblia és a reformátori igemagyarázat alapján „látható és láthatatlan egyházra”. Mindkét egyházban — emberek ezrei számára láthatatlanul — ott vannak igazán hívő emberek, sóként, kovászként életük mindennapi bizonyságtevésében. Ugyanakkor ez nem zárja ki, hogy van – mindig is volt – látható egyháza is Istennek, ahonnan — Jézus szavaival — „az üdvösség [ismerete] támad” (Jn. 4:22).
A látható egyház azonos a szervezettel?
Isten látható egyháza ott található, ahol a bibliai igazságokat – feltárulásuk szerint – maradéktalanul hirdetik. (Azért ez a megfogalmazás, mert a történelemben súlyos támadás érte „a két gyászruhába öltözött tanúbizonysággal” jelképezett Bibliát Jel. 11:3-12 jövendölése szerint, így igazságai a feledés és eltorzítás sötétségéből csak évszázadról évszázadra bontakoztak ki. Ez a folyamat napjainkig tart.) A hitvalló, hűséges lelkek képezték mindig is a látható egyházat, akik Krisztus példáját követve éltek, a tenni akarás és a bátorság jellemezte bizonyságtevésüket. Ok látható módon testesítették meg életükben az isteni elveket, prófétikus látással rendelkeztek, és az örök életre hívták Krisztus kegyelmével az érdeklődőket. A látható egyház tagjai nem azért a látható egyház tagjai tehát, mert nevük be van írva a látható egyház szervezetének listájára. Az egyház működéshez szükség van a megszervezettségre, de nem a szervezet vezetőségének döntésétől függ az egyháztagság, hanem a tényleges hívő élettől Isten és ember előtt (2Kor. 4—5. fej.). Az egyház elsősorban lelki-szellemi közösség, és semmiképpen sem jogi kategória. Egyáltalán: az egyházjognak igen mellérendelt szerepe van, semmiképp sem perdöntő, meghatározó kinek-kinek a vallási hovatartozását illetően, még akkor sem, ha a szervezett munkát „igazság és jogosság” (Ésa. 1:17) kell hogy áthassa, hiszen az emberiség megváltása is ezen alapul. Az a mai világban igen elterjedt szólásmondás azonban, hogy valami „legális, de nem morális”, vagyis „jogszerű, de nem teljesen erkölcsös”, sosem kaphat alátámasztást egy igazi, krisztusi közösségben.
Az igazi egyházban a legnagyobb vétek a bibliai tanítások bármiféle meggyengítése. Erre nézve Pál apostol határozott utasítást közvetít: „Kérlek pedig titeket, atyámfiai, vigyázzatok azokra, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a tudomány körül, melyet tanultatok; és azoktól hajoljatok el. Mert az ilyenek a mi Urunk Jézus Krisztusnak nem szolgálnak, hanem az ő hasuknak; és nyájas beszéddel, meg hízelkedéssel megcsalják az ártatlanoknak szívét.” (Rm. 16:17-18)
Az egyház eszközei, módszerei, munkája, az egyházfegyelem
„Isten egyháza az igazság oszlopa és erőssége” — idéztük a bibliai meghatározást tanulmányunk elején. Az igazság azonban sohasem jogosít fel arra, hogy nevében erőszakot tegyenek, de még arra sem, hogy kényszerítsék a lelkiismeretet. Az igazsághoz mindenkinek magának kell eltalálnia.
A keresztény egyháztörténelemben nagyon sokszor találkozunk ez alapelv arculcsapásával. „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” (lKor. 3:17) — mintha ez a mondat nem is a Bibliából való lenne. (Igaz, a lelkiismereti szabadság alapelvét akkor és ott sértették meg súlyosan, amikor és ahol a Biblia nem volt a kézben, és mások kezébe sem engedték.)
2Kor. 4:1-2-ben Pál világosan kijelenti, milyen módon kell a keresztény lélekmentésnek történnie. „Mintha Isten szólna általunk” — ez, és csakis ez lehet a mérce. Az emberek számára nyilvánvalóvá kell tenni, hogy Isten egyedül azt a döntést — majd szolgálatot — fogadhatja el, mely önkéntesen megy végbe, a „szabadság tökéletes törvénye” követésével: „De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében.” (Jak. 1:25)
A prófétai beszédekből, az apostoli igehirdetésekből mindenki előtt nyilvánvalóvá lehet, hogy az igazi keresztény misszió sohasem az érzelmeket célozza meg vagy ajzza föl. Észérveivel és bizonyításaival az értelemre kíván hatni, a felismert igazságokat pedig a lelkiismerettel szeretné szembesíteni. Az elhamarkodott, gyors döntésektől óv az igazi kereszténység (Csel. 8:37), hiszen aminek nincsen igazán gyökere, az nem is fog szárba szökkenni és termést hozni. Kereszténnyé lenni előbb gondolkodásmód-, majd később életmódváltozással jár.
Az egyház feladatát Jézus Krisztus missziós parancsolatában összegezte: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!” (Mt. 28:19-20)
Ez a felszólítás nem csak az Ige prédikálói számára érvényes. Minden keresztény részt kell, hogy vegyen a lélekmentésben. A missziós parancsolatból a feladat sokrétűsége és folyamata egyaránt kivehető. Először is helyváltoztatásra, „menésre” van szükség, annak fáradalmaival, veszélyeivel, kockázataival együtt. Nem a templomban vagy a gyülekezetekben kell arra várni, hogy az idegenek oda bejöjjenek. Ez, ha megtörténik is, jószerivel csak állami nyomásra történhet meg. — Jézus
Krisztus egyébként példázataiban rendre „magvetőként” határozta meg önmagát és küldetését. („Kiment a magvető vetni…” — Mt. 13:3.)
Másodszor, mindenhová, „széles e világra” menni kell, nem válogatva a helyszínek, a társadalmi rétegek és csoportok között. — Jézust „a vámszedők és bűnösök barátjának” nevezték (Mt. 11:19; Lk. 15:1-2).
Harmadszor, nem az a cél, hogy pusztán „egyháztagokká” tegyünk másokat, azokat, akik eddig nem ide tartoztak. A cél a másokért munkálkodó, és nem a fogyasztó gyülekezet. Akikért az életüket készek odaáldozni a hitvalló és munkálkodó keresztények – nos, előbb-utóbb azoknak is meg kell tanulniuk a másokért lankadhatatlanul és céltudatosan végzett munkát. A legfőbb munka a másokért végzett lelki fáradozás (Mt. 6:33), ahogy erről Jézus Krisztus külön példázatot is elmondott (Lk. 17:7-10).
Negyedszer, a másokért végzett fáradozás akkor éri el a célját, ha közöttük is lesznek majd, akik eljutnak a Jézus Krisztussal való szövetségkötés döntésére. Akkor azok az emberek el akarják temetni régi életüket, és Megváltójukkal szeretnének feltámadni egy új életre. Ezt a döntést külső, látható módon a felnőttkereszt- ség cselekménye erősíti meg. Jézus Krisztus nem „szertartásnak”, hanem „az igazság betöltésének”, vagyis hitbeli cselekedetnek nevezte a felnőttkeresztséget
(Mt. 3:15).
Ötödször, a keresztség után folytatódik (vagy mostantól folytatódik) igazán a keresztény ember fejlődése. Ujabb és újabb megtérésekre van szükség, a felismert újabb igazságok alapján. Az egyéni élet tanulságaihoz adódnak ezután a közösségi tapasztalatok. A fejlődés „kötelező” az egyházban. Az egyház nem arra való, hogy a középszert tegye mércévé, akár a lelki, akár a szellemi képességek tekintetében. Nem „csoportlélektani” elvek alapján szerveződik tehát.
Az egyházfegyelemről szólva: ennek a keretét és mértékét is meghatározta Jézus Krisztus. Jellemhibákért senkit sem lehet az egyház soraiból eltávolítani, csak hittagadás vagy Istenhez méltatlan életvezetés miatt. Ennek hármas szakaszát Mt. 18:15-20 tartalmazza. Nem az „oldásra”, hanem a „megmentésre” kell törekedni, folyamatos kérleléssel, s ha ez nem használ, akkor történhet meg a kizárás – ami persze nem az embertől való elfordulást, hanem éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy ezután többet kell fáradozni az illető (volt) testvérért. (A „kötés” a szövetségkötést, az „oldás” a keresztény közösség soraiból való kizárást jelenti, a tartósan rögzült és megváltoztatni nem kívánt életmód miatt.) Az egyházhoz tartozás felelősséggel, kötelezettségekkel jár együtt, igazi öröm csupán ezek lelkiismeretes teljesítése nyomán fakadhat.
Egység és megoszlás
Mindazt, amit most röviden felvázoltunk, az Isten egyháza Fejének és Urának tanításai szerint mondtuk el. Az igazi keresztény közösségnek akkor is Jézus Krisztus a Vezetője, ha testileg jelen pillanatban a mennyben van (Mt. 18:20, 2Kor. 5:16). Ő azonban „minden napon, a világ végezetéig” megígérte gondoskodását (Mt. 28:19-20).
Jézus Krisztus tanítványai egységéért imádkozott. Ebben a főpapi imában azonban azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a keresztények közötti egység csak Isten igazsága – s a „te igéd igazság” (Jn. 17:17) – jegyében mehet végbe. Ahol nem Isten igazságai egyesítenek keresztényeket, ott valójában — ismét Jézus szavával élve — „a Sátán zsinagógája” (vagyis gyülekezete) jön létre (Jel. 2:9. 13. 20; 3:9), ahogy az előzőekben már beszéltünk róla.
A földi életben — s még az igazi egyház történelmében is — az igazságnak egyesítő jellege mellett túlnyomórészt szétválasztó jellegét láthatjuk. Az igazságot nagyon körmönfontan is el lehet utasítani, úgy, hogy az már-már elfogadásának látszhat. Ki lehet belőle szépen emelni részeket, míg más részeire a homály fátylát borítani. Lehet szépen beszélni egységről, szeretetről úgy is, hogy az igazságot csak szál virágként helyezik a kalapra.
Pál így ír erről a Biblia 6. vázlatpróféciájában:
„[A törvénytaposó] eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, akik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre. És azért bocsátja reájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak; hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban.” (2Thessz. 2:9-12)
Jézus Krisztus többször is hivatkozott rá, hogy O maga sem tudja a megoszlást megakadályozni, sőt többször is elő kellett hogy idézze azt. A legnagyobb erről szóló történet a galileai válság, amikor visszautasította politikai tényezővé való választását (Jn. 6:14—15). Tanításaiban a megoszlást elkerülhetetlennek nevezte (Mt. 10:36—39), ugyanakkor e sok szenvedéssel járó folyamatban jelenlétének különleges erejét ígérte (Mt. 11:27-30; Mk. 8:38, Lk. 9:26, Jn. 16:1-3, Jel. 3:16. 19). Isteni egység csak Isten igazságainak maradéktalan elfogadása által lehetséges. Aki az egység érdekében engedményeket tesz az igazság kárára, nem tudja, mivel játszik. Jézus tanítása szerint szavunk igen-igen, nemnem legyen, ami ezen felül van, az a gonosztól való
(Mt. 5:37).
Jézus Krisztus sokszor követelt egyházától nehéz választásokat és állított eléjük válságos útszakaszokat.
Jelenlétét azonban sosem vonta meg követőitől. Ma is azt kéri tőlünk, hogy „kövessük a Bárányt, valahova megy” (Jel. 14:4-5).
A Jó Pásztor, a béresek, a tolvajok, a rablók és…
A vakon született meggyógyítása után a vallási vezetők kizárták a Jézus által meggyógyított embert Izrael egyházából. Jézus nem ment a Főtanács elé ezzel az emberrel, jogorvoslatot kérve. Egyszerű szavakkal iktatta vissza Isten látható egyházába, kemény feddést fogalmazott meg a vallási vezetőkkel szemben, majd a Jó Pásztorról szóló példabeszédet mondta el. Ezzel a Hozzá való tartozás közvetlenségére és komolyságára, valamint a mindenkori vezetők értékelésére kerített sort — nem először és nem utoljára (Jn. 10:1 sk.).
Jézus példabeszéde szerint az tartozik igazi egyházához — s itt a látható és a láthatatlan között alapjában nincs különbség —, aki hallgat az Ő beszédeire, „hangjára”. Igazi vezetőknek azokat az „ajtónállókat” nevezte, akik Hozzá vezetik az embereket. Lesújtó viszont a béresek, s még inkább a tolvajok és rablók jellemzése, mellyel egyrészt ószövetségi próféták szavait ismételte meg (Jer. 5:30-31, Ezék. 34. fej.), másrészt jaj-mondásait (Mt. 23. fej., 24:9-13), valamint példázatait előlegezte meg (Mt. 24:46, 25:13). Aki Krisztust akarja követni, annak sosem szabad elfelejteni e tanításait. Kettős próféciaként a végidő egyházára mindezek fokozottan érvényesek.
Összegzés
Amikor Isten Igéjét és általa Isten látható egyházát megismeri az ember, végtelen békesség és öröm tölti el a szívét. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Rm. 5:1) A megkeresztelkedett hívőnek azonban tudnia és majd tapasztalnia kell, hogy egyháza nem a győző, diadalmas, hanem a küzdő egyház, nem oázis a történelem végtelen „Szaharájában”, hanem gyakran terhesebb küzdelmekkel van telve, mint maga a világ. Gyakran azt is látnia kell, hogy a világ sósabb, mint az egyház, melynek magának a sónak kellene lennie. Mindezek ellenére az egyes hívő ember fokozatosan megtanul „szabályszerűen küzdeni” (2Tim. 2:5), megerősödik a kegyelemben, kitart Isten Igéje mellett, és prófétikus látással él. Egyfelől sosem felejti: „aki a világ barátja akar lenni, Isten ellenségévé lesz” (Jak. 4:4), másfelől a végidők Keresztelő János-i mozgalmával az első eljövetel útkészítőjéhez hasonlóan vallja: „térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa… teremjetek hát a megtéréshez illő gyümölcsöket… a fejsze immár a fák gyökerére vettetett…” mert eljött az, „akinek szórólapát van a kezében, és megtisztítja az ő szérűjét.” (Mt. 3:2. 8. 10. 12)
A „nagy küzdelem”-szemléletet magáévá téve ez a hívő ember mindig pontosan tudja, hogy a legnagyobb harc Krisztus erői és Sátán erői között ott dúl, ahol az igazság látható képviselete halad előre (Jel. 12:1-12). Ehhez a mérhetetlen küzdelemhez azonban folyamatosan kapja az erőt és a kegyelmet az egyház Urától, Jézus Krisztustól. Öt kell befogadnia személyes életében (Jel. 3:20), s a Jó Pásztor példabeszéde szerint, az egyház igazi Urának mint „ajtónálló” kell hogy utat engedjen minden egyes hívő társához és a hívők gyülekezetéhez.
Ajánlott irodalom
Ellen G. White: The Great Controversy. [A nagy küzdelem.] 1888. Magyarul több kiadásban is megjelent, Korszakok nyomában címen is ismeretes. Vankó Zsuzsa: Jézus Krisztus apokalipszise. I-IV. Bibliaiskolák Közössége-Spalding Alapítvány, Bp., 1994, 1998, 2007, 2011.
Reisinger János: „Ezen a kősziklán…„Bibliaiskolák Közössége, Bp., 1992.
Reisinger János: Miről szól a Jelenések könyve. Bibliaiskolák Közössége, Bp., 2005.
Reisinger János: Bibliai próféciák korunkról. Oltalom Alapítvány, Bp., 2004.
A sorozatban eddig megjelent kiadványok: A Biblia…
…az istenkeresésről
… az istentiszteletről
… áz imádságról
… az imádatról
… a küzdő imádságról
… az angyalokról
… Sátánról
… a bűnrendezésről
… az ökológiai válságról
… a gyógyításról
… a lelki szegénységről
… a házasságról
… az álmokról
… a halálról
.. .a zsidó nép kiválasztásáról … Isten nyugalomnapjáról