Egy hete szombaton Jelenések könyvének 22. fejezetével zárult az évekig tartó sorozatunk, amelynek keretében ezt a különleges bibliai könyvet tanulmányoztuk. Minden fejezet tartogatott tanulságot és elgondolkoztató szempontokat. Különösen igaz ez erre az utolsóra, amely nem csak a könyv, hanem az egész Biblia zárókövét is jelenti. Most csak egy momentumot emelek ki belőle, amely nem kisebb kérdéssel foglalkozik, mint hogy kiknek adatik meg, hogy bemenjenek az üdvösségbe és kik fognak „kinn maradni”. Hol húzódik a határvonal és min múlik, hogy ki hogyan végzi?
„14 Boldogok, a kik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba. 15 De kinn maradnak az ebek és a bűbájosok, és a paráznák és a gyilkosok, és a bálványimádók és mind a ki szereti és szólja a hazugságot.”
Először a győzteseket említi, akik beléphetnek majd az új Jeruzsálembe, Isten eljövendő városába, amely a mennyből fog leszállni. Őket „boldogoknak” nevezi.
Sokszor szabálykönyvként tekintünk a Bibliára, és ennek Sátán kétség kívül örül, hiszen azt jelenti, hogy torz képet ápolunk magunkban Istenről és a kinyilatkoztatásról is. Pedig milyen gyakran szól a Biblia szövegszerűen is a boldogságunkról! Többek közt pl. az ún. „boldog-mondásokban”, a zsoltárokban (32, 84, 119, stb.), vagy épp Jelenések könyve korábbi szakaszaiban (1,3).
Ugyanakkor tény, hogy a Biblia gyakorlatilag minden ilyen esetben másban jelöli meg a boldogságunk zálogát, mint amiben mi keresni szoktuk, és ez érvényes erre a versre is: „14 Boldogok, a kik megtartják az ő parancsolatait…”. A korlátozások éppen hogy meg szoktak fosztani bennünket a szabadság érzésétől és ezzel együtt a boldogságtól is. A megállapítás mégis helytálló: azok a boldogok, akik összhangra jutottak Isten és az élet alapelveivel, törvényeivel, akik nem hiába kapták az élet lehetőségét és nem hiába élték le az életüket ezen a földön, hanem meg tudta ragadni őket a kegyelem és ők is a kegyelmet. És célba értek.
Azt is érdemes megfigyelni, hogy a keresztény körökben közkeletű „kegyelem alatt vagyunk, a törvény már nincs érvényben” felfogással szemben még itt, a Biblia legvégén, a zárógondolatoknál is megjelennek a parancsolatok, mint amik nagyon is érvényben vannak: az ezekkel való összhangra jutástól függ, hogy beléphetünk-e majdan Isten városába.
De a folytatás is tanulságos: kik azok, akik „kinn maradnak”, mert nem léphetnek be oda?
Itt egy az előzőnél hosszabb felsorolással találkozunk: „az ebek és a bűbájosok, és a paráznák és a gyilkosok, és a bálványimádók és mind a ki szereti és szólja a hazugságot”. A felsoroltakban – az első és az utolsó kivételével – közös, hogy mind főbenjáró bűnnek számítottak és az ószövetségi rendtartás szerint halálbüntetést vont maguk után az elkövetésük.
Az „ebek” kifejezés vélhetően a hitvány, végletekig romlott, erőszakos természetű emberekre utal, akik Krisztus képmása helyett valami mérhetetlenül alantasabbra változtak el miközben az élet kegyelmét használták, pontosabban visszaéltek vele.
Az igazán érdekes azonban a felsorolás utolsó eleme, amire az előbbieknél több szót is szán az írás. Hogyan kerül a halálos bűnök sorának végére a hazugság, és miért éppen ezt emeli ki a sok egyéb szóba jöhető vétek közül?
Ez is a Tízparancsolat egyikének áthágása, és egyben a történelmünk egyik legsúlyosabb terhe. Képzeljük csak el, mennyire más lenne és más lett volna minden, ha nincs jelen az emberi világban a hazugság! Hogy ezt jobban értékelni tudjuk, egy idézettel szemléltetem, hogy mi minden tartozik ebbe a fogalomba:„Minden csalási szándékunk hamisságot jelent. Szemünk pillantásával, kezünk mozdulatával, arcunk kifejezésével éppen úgy követhetünk el hamisságot vagy mondhatunk ki egy hazugságot olyan hatásosan, mint szavainkkal. Minden szándékos túlzásunk, minden célzásunk vagy gyanúsításunk, amellyel másokra valamiféle téren téves vagy túlzott benyomást számítunk tenni; még a tényeknek olyan módon való állítása is, amellyel másokat félrevezetünk, nem más, mint hazugság, hamisság.” (E. G. White: Pátriárkák és Próféták – Az Izraelnek adott törvény c. fejezetből)
Az sem véletlen, hogy Sátán jellemzésére Jézus két fogalmat használt: „emberölő volt kezdettől fogva”, és „hazugság atyja” (Ján.8.), azaz tőle származik és ő a legavatottabb művelője.
Ezért olyan súlyos tehát a hazugság, ezért illik ebbe a sorba, és talán az sem véletlen, hogy épp a végére: Mintha a nyilvánvalóan főbenjáró bűnök felsorolása egy ívet rajzolna, aminek a csúcsára – számunkra kicsit váratlanul – a hazugságot teszi a kinyilatkoztató, mintegy tudatosítva bennünk, hogy ez sem kisebb azoknál, hiszen ugyanúgy kizár Isten városából, mint a többi.
A megfogalmazás azzal is kitűnik a többi közül, hogy nem egyszerűen „hazugok”-at említ (noha formailag ez illene bele a felsorolásba), hanem pontosít: „mind, a ki szereti és szólja a hazugságot”.
„Mind”- vagyis kivétel nélkül minden érintett kívül marad, ha „szereti és szólja a hazugságot”.
Azt is értjük, hogy akik szólják, ők a hazugok. De mire utalhat a „szeretik” kifejezés? Miért hangsúlyozza ezt külön is?
A hazugságot kétféle képen lehet szeretni: megrögzötten, életmódszerűen gyakorolva, nem csupán botlásként. Biztosan mindannyiunkat megkísértett már, hogy egy-egy szorult helyzetből féligazsággal vágjuk ki magunkat – ahogy pl. Ábrahám is tette, amikor a feleségét testvérének mondta, ami végül is igaz volt, de az adott helyzetben éppen a lényeget hallgatta el (ti. hogy felesége is neki). Vagy rosszabb esetben teljes hazugsággal mint Jákób Izsák előtt („Az Úr, a te Istened hozta előmbe [a vadat].” – 1Móz.27).
Mindkét ember hívő volt, sőt kiválasztott pátriákra, mégsem álltak felette ennek a kísértésnek, sőt az ebben való elbukásnak sem! Mégis mindketten üdvözülnek, mert nem ennek a jegyében élték az életüket, amit pedig elkövettek, azt rendezték. Nyilvánvalóan egészen más eset ugyanakkor azoké, akik már függővé váltak és megszokták, hogy élnek ezzel az eszközzel, sokszor akár észre sem véve, hogy ezt teszik.
De – bármilyen furcsán hangozzon is – nem csak az szeretheti a hazugságot, aki szólja, hanem az is, aki hallgatja! Az ige is mintha erre az esetre utalna, mivel nem az mondja, hogy „szereti szólni a hazugságot” (ez az előbb tárgyalt eset), hanem „szereti és szólja”, vagyis két különböző hibás viszonyulást említ.
Sajnos a történelem és a kortárs társadalom is megannyi példával szolgál arra, hogy a hazugságnak van közönsége, van tábora. Még az Ószövetségben is találkozunk hasonlóval, amikor a papok visszásságai kapcsán a népre is felelősséget hárít a kinyilatkoztatás: „és az én népem így szereti” (Jer.5,31). Azért is maradhatott fenn, és azért nem szűnt meg a hivatkozott jelenség, mert bár a hivatkozott visszásságok nyilvánvalóak voltak, az azt elszenvedő nép belső békéjét, képzelt világát felkavarta volna, ha szembe kellett volna nézniük az igazsággal. Ezért inkább helyet adtak a hamisnak, de megszokottnak.
Talán nagyobb tömegek zárják ki magukat az üdvösségből a hazugság hétköznapi bűnével, mint például gyilkossággal vagy bűbájossággal – különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a fenti idézet szerint mi minden tartozik ebbe, és azt is, amit az ige szerint a hazugság szeretete jelent.
Márpedig Isten nem lakozik együtt hazugokkal és olyanokkal, akik szeretik azt hallgatni – mert Ő az igazságot szereti. Az Ószövetségben sok helyen találkozunk azzal, hogy Isten hiányolja a népe soraiban az igazságot – rendre olyan szövegkörnyezetben, amely egyértelműen nem valamiféle elméleti, teológiai értelemben vett igazságot takar, hanem nagyon is hétköznapi, az emberek egymás iránti eljárásaiban követendő, de Isten által hiányolt hozzáállást.
Nekünk is van okunk tehát vigyázni, van okunk figyelni, hogy ne bukjunk el ezen a területen sem, hanem győzteseknek bizonyuljunk és bemehessünk majdan a városba!
2014-02-21 – SI
Stramszki Istvánhttp://stramszki.hu
http://strami-hirado.blogspot.hu
https://twitter.com/stramszki