Mi lehetne az élet gondjaiban – és csekélyke örömeiben – részesült nénike/bácsika egyetlen kérése: szeressetek m
ég egy kicsit. Úgysem tart már soká a vándorút. Ha a mama elment, egyelőre “csak” egy elfekvőbe, ahol lehet látogatni, de minek, hiszen alig fogja föl, hogy miért is van ez az idegen környezet, a csupa fehér ágyak sora, amiken a hasonló kaliberű mamikák fekszenek szépen, nyugodtan, csendesen.
Nem lehet tudni, hogy a múlt képeiből mi merül föl egyre kevésbé működő agyában. Talán, amikor a kicsivel az udvaron sétáltak, vagy ahogyan a papa ölében együtt üldögéltek a verandán? Vagy, amikor az összes unoka együtt feküdt a fűben, hogy a sorozat látványa/ élménye maradandó legyen? Kiüresedett az élete, mindene egy ágyra lett besűrítve.
Ha a családi beosztás szerint az éppen ügy
eletes beesik és mond ezt-azt, bizony nehéz elhinni, hogy ez az öregasszony nemrégen még sürgő-forgó, tevékeny EMBER volt, akinek az adott boldogságot, hogy étellel várta, vagy ha nem jöttek a “gyerekek” hát a papával elküldte, a töltött káposztát, bablevest, egyebeket, hogy a szeretetét érzékelhe
tő módon kifejezze. 
Már ezt a kis diaporámát sem 
képes felfogni, úgy, hogy nem is próbálkozik az utódok semelyike sem, hogy mutasson neki efféle hívságokat. Csak fekszik, fekszik és amikor megpróbált a múltkor leszállni egyedül az ágyról és összeesett, hát mit kapott ezért? Szidást, majdnem kiabálást, hogy hát “mit képzel, azért vagyunk, hogy folyton összeszedjük a padlóról?” Csak bambán bámul, mit is mond a nővérke, vajon mi hozhatta ki a sodrából?
Étkezések után már nem megy ki a mosdóba, hogy megmossa a fogsorát, mert a múltkori elvesztés után nem meri kivenni a szájából, csak görcsösen őrzi, mit sem tudva a személyi higiénia alapvető tételeiről (fogmosás!) mi is az?
Ennyit érne az élete? Ez lett a végállomás előtti utolsó stáció? Valószinű, de igen keserves az otthon gubbasztó papának is, aki egyik alkalommal, amikor a tűzre akart tenni egy darab fát, megbillent – nem is tudta, hogy elájult – és közben a nyitott kandalló ajtónak esett, ami kiégette a ruháját, a húsáig hatott az égési seb. Neki is szörnyű azt érezni, h
ogy a mama – egyetlen hűséges társa egy életen át, éppen 60 évi házasság után – elhagyta és már nem is fog visszamenni az otthonukba soha.
Mintha csak a távozást készítené elő, azzal is, hogy nap-mint nap készülget ő is, de hová?
Amíg lehet, szeressétek az öregeket! Életetek részei voltak.
Ha ők nem lettek volna, ti sem élnétek. Létezésetek alapjait adták, hát egy kicsit még szeretnének visszakapni, amíg lehet!Amíg lehet!