Ma 2012 október 23-án autózás közben hallgattam a KOSSUTH RÁDIÓT, kb 15 óra tájban, az un. “régi rendszer”–ről meséltek vicceket. Utána a “Közelről” elnevezésű műsorban a hivatalos hírpropaganda (MTI hírcentrum…), a kormányt fényező szövegek voltak hallhatók. Eszembe jutott a mai magyar belpolitikából leginkább hiányzó lény, egy Igaz Ember története. A memória mélyéről felbukkanó illetőt Morus Tamásnak hívták. Rövid életrajz kell a történet megértéséhez. Hazaérve begépeltem “ünnepi” gondolataimat.
Sir Thomas More (1478-1535), Anglia 1529-től első világi, és ugyanakkor nem főúri származású lordkancellárja,aki hosszú, közéleti tisztségekben is bővelkedő pályafutása után lelkiismereti meggyőződésének vértanúja lett. Minthogy “mint a király, de elsősorban Isten hű szolgája” nem volt hajlandó letenni az 1534-es törvény által, minden alattvaló számára előírt hűségesküt. Ezért, mint felségsértőt halálra ítélték és kivégezték.
Életművének egyes méltatói – szerény személyem is – a LELKIISMERETI SZABADSÁG bajnokát, és – sajnos nem első, és amint a jövőt nézem, nem utolsó – áldozatát, valamint a PARLAMENTI SZÓLÁSSZABADSÁG első meghirdetőjét látják Morus Tamás személyében.
Egyik legközismertebb műve az UTÓPIA C. írásmű felvázolta egy IGAZSÁGOS ÉS EGYENLŐ elbánásra épülő államberendezkedés körvonalait. Ennek egy kis részletét mintha napjainkra szabták volna.
http://hu.scribd.com/doc/50126842/Morus-Tamas-Utopia
( Morus Tamás: Utópia 151-152. oldaláról.)
“Leírtam nektek legjobb tudomásom szerint azt az állami berendezkedést, amit én nem csak a legjobbnak tartok, de az egyetlennek, mely joggal megkövetelheti az ÁLLAM nevet.Míg ugyanis másutt közjóról szónokolnak, de mindig a magánérdekkel törődnek…..Mert micsoda igazság az, hogy a nemes úr, vagy bankár, vagy uzsorás, vagy bárki azok közül, akik teljességgel semmit sem dolgoznak, vagy akiknek munkája a közösség számára nem éppen szerfölött szükséges, fényesen és költekezően élnek semmittevésből, illetve haszontalan foglalkozása révén?
Viszont a napszámos, a kocsis, a kézműves és a parasztember olyan roppant és szakadatlan munka árán, mit igavonó állatok is alig bírnak el, oly nélkülözhetetlen munka árán, ami nélkül a közösség egyetlen évig fönn nem maradhatna, csak annyira sovány élelmet tud magának megszerezni, annyira nyomorultan tengeti életét, hogy még a barmok sorsa is sokkal szerencsésebbnek látszik. Hogyne, hiszen az állatok munkája nem annyira megállás nélküli…és nem kell félniük a jövőtől. Ezeket, azonban meddő és hálátlan munka hajszolja a jelenben, szívüket a nyomorult öregség gondja öldösi szüntelen, hiszen napi keresményük szűkebb, hogysem egy napra elég legyen, nemhogy abból még maradjon valami, amit félretehessenek öregségükre.
… Hát nem igazságtalan az a társadalom, amely a nemeseknek, ahogy őket nevezik, a bankároknak és hasonló fajtájú naplopóknak és tányérnyalóknak és haszontalan élvezetek kiszolgálóinak pazarul oszt jutalmat, ellenben földműveseknek, szénégetőknek, napszámosoknak, kocsisoknak és kézműveseknek javáról, akik nélkül a közösség egyáltalán nem állhatna fönn, semmi jóindulattal sem gondoskodik, sőt,míg erejük teljében vannak, kizsarolja őket, és amikor már a munkától, az évek súlyától és betegségektől elerőtlenedtek, és mindenben szűkölködnek, megfeledkezve éjszakázásaikról, sok, nagy szolgálatukról, háládatlanul, nyomorult halállal fizet?
Mit, hiszen a szegények napi béréből a gazdagok még le is faragnak! Mégpedig nemcsak titkos csalafintasággal, hogy tudniillik a közösség irányában érdemeket szerzett embereknek rút hálátlansággal fizetnek, ezt a torz dolgot a törvényhozás útján megtették igazságnak.
Ezért, ha a ma virágzó államokat szemlélem,… úgy tűnik föl nékem, hogy nem egyebek a gazdagok összeesküvésénél, akik ugyan az állam nevében és és jogcímén lépnek föl,de a maguk haszna érdekében.
Kieszelnek és kiagyalnak mindenféle furfangot, melynek segítségével a gonosz úton összeharácsolt holmit megtarthassák, anélkül, hogy félniük kellene elvesztésétől, valamint, amely furfangok segítségével a szegények munkáját a lehető legcsekélyebb áron megszerezhessék és kiaknázhassák.
Amint egyszer a gazdagok ezeket a mesterkedéseiket a köz nevében, tehát a szegények nevében is elhatározzák, már törvényerőre emelkednek. ….gondolj magadban valamelyik sovány, terméketlen esztendőre, amikor az éhhalál sok ezer embert elpusztít. Állítom, hogy ha az éhínség végén, fölnyitnák a gazdagok csűreit, annyi gabonát találnának, amennyit szétosztva az éhség és betegség sorvasztotta emberek között, bizonyára senki sem érezte volna sem az ég, sem a föld mostohaságát.”
Kiemelések: Dénes Ottó