Konteo, vagy valóságos gondok?

Nincs jó érzékem az összeesküvés-elméletekhez (konspirációs teóriák). Az alábbi blog és egyéb bejegyzések olvastán a maradék hajam is égnek állt. Ha ez – vagy ennek egy kis része is – igaz, úgy rémes jövő vár utódaimra, ha csak az Isten meg nem kegyelmez ennek az eladósodott glóbusznak.A megoldásokat, a kimenekülést az adósságok csapdáiból, egy befenekelt alagúthoz tudnám hasonlítani.Lesz valaha is fény a végén, vagy az összeomlást vizionálóknak lenne igazuk? (Dénes Ottó)

Nicole Freeman:Magyarország pénzügyi megszállása?

urbi ÉLJ BOLDOGAN! Kedd, 2010-08-10
Motto:Valakik valahol már megtervezték a jövőt…

(Vagyis már 1999-ben tudtak erről,csak akkor még nem hitték el-igy megvalósult)
Nyitott kérdések:
Olaj- és kamatárrobbantás titkos terv alapján?

Csali-kölcsönökkel adósságcsapdába terelni a szocialista országokat.
Soros segíteni akart, de Antallra nyomást gyakoroltak.
Már tizenhatszor visszafizettük és még mindig tartozunk 42,5 milliárddal.
Sok a nyugdíjas, sok a munkanélküli? Világbank: elég lenne csak 8 millió Magyar
Az alábbi cikket a Budai milliárdosok 1999. októberben megjelenő Világösszeesküvés?
alcímű V. folytatásának főhősnője írta.

A regény szerint megbízást kapott egy, a Leleplező számára javasolt cikk megírására.
A regény szerint Nicole Freeman írása elkészül és a Leleplező megjelenteti.
Ha így van, miért ne tennénk meg ezt a valóságban is?
A Tisztelt Olvasóra bízzuk, döntse el: fikció, kitaláció-e, vagy kőkemény valóság?
Az okokat a múltban kell keresni

Kezdjük azzal, hogy valami oka csak van annak, hogy a pénzünk egyre kevesebbet ér, az államnak igen jelentős mind a belföldi, mind a külföldi adóssága. A legegyszerűbb a volt pártállami vezetőkre mutogatni. Nyakra-főre vették fel a nyugati kölcsönöket és visszafizetni sohasem tudták, talán nem is akarták.

Ha a 70-es években összesen mintegy négymilliárd dollárnyi kölcsönt vettek fel, akkor hogy a csudába lett mára több mint 40 milliárd a bruttó adósságunk? Csak ők a hibásak, egyáltalán a magyar politikai és pénzügyi vezetők a felelősek? Nekik köszönhetjük ezt a sorscsapást, az üresebb magyar zsebeket és milliók elszegényedését?

Az a gyanúm, hogy nem. A kártyát máshol keverték, s nekünk nem a jó lapokat osztották.
De nézzük azért a tényeket. Az okokat a múltban kell keresnünk. Miután független külföldi szakértőnk ezt tanulmányában jól összefoglalta, jobb, ha szó szerint tőle idézzük.

1913-ban egy magánkézben lévő bankkartellnek, a Federal Reserve Systemnek (FED) sikerült megszerezni a maga számára az Egyesült Államokban a pénzkibocsátás és a kamatszabályozás felségjogait. Ez a nemzetközi pénzügyi oligarchia vezető csoportja számára lehetővé tette, hogy a pénzforgalom és a kamatszint manipulálásával ellenőrzése alá vonja a hatalmas ország termelő gazdaságát. A FED által kibocsátott tartozás-elismerő nyilatkozat, a dollár eleinte részben aranyra beváltható bankjegy volt. Ám a nagyarányú fedezetlen pénzkibocsátás, a reálgazdaság hanyatlása, az infláció, a spekulációs pénzpiac kifejlődése fokozatosan aláásta a világpénz és tartalékvaluta szerepét is betöltő dollár értékét.

Ez vezetett oda, hogy Nixon elnök 1971. augusztus 15-én a dollár aranyra való beválthatóságának a megszüntetésére kényszerült. Ezzel a dollár 100 százalékosan fedezet nélküli papírpénzzé alakult.

Titkos terv és szövetség az olajárrobbantásra
Az aranyalap megszüntetése a dollár gyors elértéktelenedését eredményezte. Az elbizonytalanodott világpiac megnyugtatására London, New York és Washington pénzügyi stratégái elhatározták, hogy egyrészt megszilárdítják megingott vezető pozíciójukat és ismét szilárdan kézbe veszik a pénzpiacot, másrészt egy globális méretű spekulációs manőverrel kárpótolják magukat a papírpénzzé vált dollár értékcsökkenéséből származó hatalmas veszteségeikért.

A teendők megbeszélésére 1973 májusában, a Wallenberg svéd milliárdos család birtokán, Saltsöbadenben került sor. Itt határozta el nagy titokban a pénzvilág és a világpolitika 84 vezetô személyisége, akiket 1954 óta Bilderberger-csoport néven ismert a közvélemény, hogy veszteségeik pótlására 400 százalékkal felemelik a kőolaj árát és az így nyert többletpénzt, a petrodollárokat visszaforgatják a saját bankjaikba. A konkrét terv az volt, hogy globális olajembargót, olajhiányt kell előidézni, amely aztán lehetővé teszi az olajárak jelentős felemelését.
Az olajnak kell az arany helyébe lépnie. Ügyesen kifundálták.

Tudták, hogy 1945 óta az amerikai olajtársaságok tartják kézben az olaj-világpiacot, így a fogyasztók kénytelenek lesznek dollárban fizetni. Ebből a tényből nem volt nehéz kiszámítani, hogy az emelkedő olajár növelni fogja a gyengélkedő dollár iránti keresletet, ez csökkenti a rá nehezedő nyomást és megszilárdítja árfolyamát. Logikus, hogy ez azoknak a helyzetét szilárdítja meg, akik a dollár kibocsátás monopóliumát a kezükben tartják.
Emlékeznek Henry Kissingerre? Ő is ott volt Saltsöbadenben.
Sokan talán még arra is emlékeznek, hogy milyen eszeveszetten sokat utazgatott. Nos ô, mint az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója kapta azt a feladatot, hogy a Saltsöbadenben kitalált olajembargót az arabok nyalkába varrja. El kellett terelni a Bilderberg-csoport titkos tervéről a figyelmet, és legkézenfekvőbbnek az látszott, hogy a világ közvéleménye előtt az olajtermelő sejkeket tegyék felelőssé.

A „gonosz” olajsejkek azonban alig jelentettek többet, mint egy gondosan vezetett számlát valamelyik nyugati banknál. Személyüket a Bilderberger-csoport és hálózatai által irányított tömegtájékoztatás azért tolta előtérbe, hogy az események valódi irányítói a „kapzsi” olajsejkek mögé rejtőzhessenek.

A világért sem nevezném azonban világ elleni összeesküvésnek a saltsöbadeni tervet, hiszen pénzügyi szempontból nem volt más, mint egy zseniális monumentális spekuláció. Csakhogy a nagy üzletekre mindig az a jellemző, hogy egy szűk csoport dögre keresi magát, míg mások tönkremennek, vagy nagyon sokat veszítenek. Le a kalappal a Bilderberg-csoport agytrösztje előtt. Csillagos ötös – mondanám, ha a magyarok is részesedtek volna belőle.
Csakhogy bennünket is keményen megszívattak, de erről majd később.

Nézzük, mi is történt a saltsöbadeni találkozó után. 1973. október 16-án az olajexportáló országok szervezete, az OPEC először 70 százalékkal, majd 1974 januárjától még jelentősebben felemelte az olaj hordónkénti árát. Ekkor már az olajár valóban 400 százalékkal volt magasabb, mint az olajembargó előtt. Mindez igen sok nehézséget okozott a vezető ipari országok gazdaságának és lakosságának, de 1975-re lassan kiheverték az olajsokkot.

A legkeményebben azonban a fejlődőnek nevezett szegény országokat sújtotta. Ahogy őket nevezték, a harmadik világot teljesen felkészületlenül érte az olaj 400 százalékos áremelkedése, amely szinte minden energiaigényes árut megdrágított. Addig a legtöbb fejlődő államnak a kereskedelmi mérlege pozitív volt, az olajárrobbantás után viszont egy csapásra negatívvá vált. Hatalmas veszteség érte őket: 1974-ben 26, 1976-ban pedig már 42 milliárd dollárra növekedett a kereskedelmi deficitjük.

Mi, magyarok akkor még a hazai és a szovjet „testvér” olcsó olaját fogyasztottuk, de divatba jött egy szó: begyűrűzik. És begyűrűzött hozzánk is a világpiaci ár. Mielőtt kifejteném abbéli gyanúmat, hogy valakik már akkor megtervezték, hogy tönkretegyenek bennünket, visszatérnék még egyszer a Bilderberg-csoport zseniális tervére.
Az olaj hatalomátvételét veszélyeztette egy akkoriban feltörekvő versenytárs, a nukleáris energia, amely olcsóbbnak és perspektivikusabbnak ígérkezett.

„Még virágjában letörni az atomrózsát”
Képzeljük azt, hogy mi is ott vagyunk Saltsöbadenben! Hallhatnánk, mirôl beszélget a 84 fontos személyiség. Egyszercsak feláll az egyik és azt javasolja: „Tegyük tönkre a dráguló olaj egyre olcsóbb versenytársát, az atomenergiát. Akadályozzuk meg, hogy azt választhassák.
Járassuk le az atomenergiát, bizonyítsuk be, hogy veszélyes, káros az emberi környezetre.” Nyilván nem így történt, legalábbis szó szerint nem így, de az eredménye az lett, hogy eldöntötték: a különféle zöld-, s ökomozgalmak beindításával és manipulálásával kiiktatják a legveszélyesebb versenytársat, az olcsó nukleáris energiát. Akár jelmondatuk is lehetett volna: „Még virágjában letörni az atomrózsát.”

Az ökomozgalom irányítását a saltsöbadeni tanácskozás egyik résztvevője, Robert Anderson, az Atlantic Richfield főnöke vette kézbe. Anderson vállalata és alapítványa sok millió dollárral finanszírozta azokat a szervezeteket, amelyek célja az atomenergia lejáratása és kikapcsolása volt. A színfalak mögötti háttérbôl irányított akciójuk rendkívül sikeres lett, az atomenergia ma már sok helyen szinte mumus, amellyel riogatni lehet. No persze Csernobil is rátett egy lapáttal.
Mindenesetre a több milliárdos befektetéssel alaposan előkészített és beindított német nukleáris energiaprogram is ennek az ökomanipulációnak esett áldozatul.

A Bilderberger-csoport ezzel azt is elérte, hogy fékezni tudta a fejlődő országok felzárkózását. Tudták, hogy az energiafelhasználás bővítése nélkül nincs gazdasági növekedés, így az atomenergia leállítása, megtorpedózása egyben a gazdasági növekedés végét is jelentette a harmadik világ olajszegény országai számára.

Az angol-amerikai bankrendszerbe visszaáramoltatott petrodollár-milliárdok fölöslegeibôl eleinte bőkezűen kölcsönöztek nekik, ám a fizetőképességük hamar megingott, s mire észrevették, már bekerültek az adósságcsapdába. Azután pedig a Bilderberger-csoport „petrodollár-visszaforgatási” stratégiája pontosan megszabta, hogy azután már csak fizetési mérlegük hiányának az áthidalására kaphatnak hiteleket, de infrastruktúrájuk fejlesztésére, ipari és termelő beruházásokra nem.
A saltsöbadeni titkos terv elérte célját: a Bilderberger-stratégák által kigondolt új valutarendszerrel sikerült a fedezetlen papírpénzzé vált dollár értékzuhanását az 1970-es évek közepére megállítaniuk és a hiányzó aranyfedezetet olajfedezettel pótolniuk.

A programban részt vevő bankok hihetetlen óriásokká nőttek, a velük szoros szövetségben lévô olajmultik pedig olyan vállalatbirodalmakká, amelyeknek pénzügyi és gazdasági hatalma egyes államokét is túlszárnyalta.

A nagy mennyiségű petrodollár-milliárdokból jutott a kelet-európai országoknak is.
Lengyelország, Magyarország, Románia, Bulgária, az NDK és Jugoszlávia vett fel nagyobb hiteleket.
A Varsói Szerződés országainak eladósodása 1982-re elérte a 126 milliárd dollárt, amely (tekintettel ezen országok szűkös keményvaluta-bevételeire) igen tetemes tartozást jelentett. A Varsói Szerződés országai azért is többletkockázatot jelentettek, mert nem voltak integrálva a nyugati pénzvilág intézményrendszerébe, elsősorban a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba. Tőlük nem lehetett olyan brutális módszerekkel behajtani az adósságot, mint Mexikótól vagy Braziliától.
A Varsói Szerződés ekkor még olyan egyenrangú katonai szervezetet jelentett, amely éppen azon országok ellen irányult, amelyekben a kölcsönző bankok működtek.

A kelet-európai országok elsősorban fejlett nyugati technológia, gépek és áruk vásárlására vettek fel kölcsönöket és nem olajimportjuk fedezésére, mint a latin-amerikai országok. A hitelező pénzoligarchia azonban megnyugtatta magát azzal, hogy elsősorban kormányok vettek fel hiteleket, amelyek mögött ott áll szavatosként Moszkva, a maga hatalmas arany-és olajtartalékaival.
Ezen túlmenôen saját kormányaik is garantálták a magánbankok Kelet-Európának nyújtott hiteleket. Az ember már-már megbocsátaná a saltsöbadeni petrobombát, hiszen mindenhová, így hozzánk is csurgattak belle. A kölcsön és a kamatai kedveznek tűntek.
Valakik valahol azonban akkor már jót mosolyogtak rajtunk: „Bekapták a horgot a halacskák, de hadd ficánkoljanak még egy kicsit, ráérünk megfogni őket.”
Ha hinnék az összeesküvés-elméletnek, azt mondanám: a Hálózat valamelyik, a jövőt tervező titkos boszorkánykonyháján már a Magyarország-fazék alatt is begyújtottak – igaz, még csak takaréklángon.

A kamatlábrobbantás és Kelet-Európa
Térjünk át a következő fordulóra! Nézzük ismét csak a tényeket. A Kelet-Európának folyósított petrodollár-hitelek a többihez hasonlóan a mindenkori londoni bankközi kamatlábhoz, a LIBOR-hoz voltak kötve. Ez a kamatláb elsősorban a nagy bankokat irányító pénzemberek – személyes érdekeiknek megfelelő – döntéseihez igazodott és erősen ingadozott. Ez azonban nem volt elviselhetetlen mértékű az adósok számára.

Magyarország is úgy hihette, a 7 százalék körüli kamatra felvett kölcsönöket könnyen visszafizetheti majd. Összesen mintegy 4 milliárd dollárt kért és kapott – bőkezűen. Sejtelmünk sem volt róla, hogy mint más országok, mi is belesétáltunk az adósságcsapdába.
Akkor még senki sem sejthette, ahogy 1973-ban kiagyalták az olajárrobantást, 1979-ben ugyanúgy kifundálták a folytatást, a kamatárrobbantást is.

1979 júniusában a Londoni Cityben tömörülő financoligarchia stratégiai tervével először Margaret Thatcher brit miniszterelnök robbantott. Állítólag az infláció megszüntetése végett hozzájárult, hogy az angol fontban nyújtott hitelekért fizetendő kamatokat háromszorosára, 20 százalék fölé emeljék. Ezt a másik pénzügyi nagyhatalom, az USA sem nézhette tétlenül, négy hónappal később, októberben a pénzemberek tulajdonában lévő FED-kartell elnöke, Paul Volcker is hasonlóan nagyarányú kamatlábemelést hajtott végre.

A kamatlábrobbantás eredményeként a dollárhitelek után fizetett kamatok mértéke 7-ről 21 százalékra emelkedett. Az adósok, köztük a kelet-európai államok számára ez az egyoldalúan, önkényesen végrehajtott kamatlábemelés azt jelentette, hogy adósságszolgálati terheik egyik napról a másikra a háromszorosára emelkedtek.

Hogy egy egyszerű olvasó is megértse: képzelje el, hogy az egyik nap vásárol egy hűtőszekrényt 50 ezer forint áruvásárlási hitellel, s a következő nap közli a bankja, hogy 50-et kapott ugyan, de azt 150 ezernek kell tekinteni és havi tízezer helyett 30 ezret kell törlesztenie.

Felháborító, ugye? Magyarország adóssága, a „jelentéktelen” 4 milliárd dollár is beszorzásra került hárommal és mindjárt 12 milliárd fölé ugrott.
Újabb egyoldalú diktátum. Saltsöbaden után 400 százalékos drágítás, az 1979-es második fordulóban pedig további 300 százalék. Ez 1980 elején pánikot váltott ki Kelet-Európában, mivel a megnövekedett adósságszolgálathoz szükséges devizabevételek egyik országban sem álltak rendelkezésre. A kamatárrobbantás következménye lett a Szolidaritás mozgalom kibontakozása és ellenállása, valamint a rendkívüli állapot bevezetése volt Lengyelországban 1981 decemberében.

Magyarország pénzügyi megszállása
A pénzügyi oligarchia egyoldalú kamatemelése miatt elviselhetetlen mértékűvé vált eladósodás további következményekhez is vezetett Kelet-Európában.
Eljött az ideje egy harmadik szakasznak, amelynek a lényege csak egy lehetett: olyan mértékűre növelni a kelet-európai országok adósságát, hogy az már visszafizethetetlen legyen, ez a hatalmas teher most már a politikai rendszerek hatalmát is ássa alá.

Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem: ahogy a gorbacsovi enyhülést is megtervezték okos agyak, s ahogy Gorbacsovot kiválasztották, ugyanúgy az akkor még szilárdnak hitt szocialista tábor szétrepesztését, országonkénti belső erjesztését, a pártállami rend aláaknázását is ügyesen kifundálták. Ha tényleg így történt, csak egyet mondhatok: hála Istennek!
De más a pénz, a pénzügyi rabság előkészítése és megint más a szabadság, az, ahogy egy szuverén államiság megteremtéséhez hozzásegítettek bennünket.

Folytassuk történetünket hazánk adósságba hajszolásának kevéske szakirodalmával!
1994 márciusában a CIA egyik korábbi munkatársa a következőket nyilatkozta „A puha diktatúrától a kemény demokráciáig” című kötet egyik szerkesztőjének: A Brzezinski-doktrínából logikusan következett a nagyarányú kölcsönnyújtás Magyarországnak. „Kedvet kellett csinálni a hitelfelvételekhez.”… Nem volt nehéz látni, hogy Magyarország leggyengébb pontja a gazdaság és az eladósodás. Erre csak rá kellett dolgozni…

A taktikai cél szerint Magyarországot olyan helyzetbe kellett hozni, hogy az óriási hitelek hatására gazdaságilag összeroppanjon.”
Arra válaszolva, hogy az adott hitelek folyósítását a CIA is elősegítette-e, ezt mondta az egykori CIA-illetékes: „Minden eszközzel, és amint a tények mutatják, nem is eredménytelenül. Ez a doktrína része volt. Mert azt senki nem gondolhatta komolyan, hogy a nyugati banktőke éppen a legnagyobb ellenségei közé tartozókat pénzeli azért, hogy megerősödjenek.”
Más szóval nem Magyarország megsegítését, hanem leigázását, gazdasági és pénzügyi függőségbe taszítását, gazdasági életének dezorganizálását szolgálta a nagyarányú – gyakran kérés nélkül felkínált – nyugati hitelnyújtás. Legalábbis ez volt a helyzet az 1970-es évek végén és a 80-as évek elején.

A szándékos eladósítás és az azt követô nagyarányú kamatemelés egyik fontos célja többek között Magyarország átvezetése volt a szuronyokon nyugvó keleti függésből az eladósításra és kamatfizetésre alapozott nyugati függésbe.

Az átvezetés legkézenfekvőbb módja az adósságcsapdába terelés volt.
Ehhez persze szükség volt nemcsak az akkori pártvezetés hozzájárulására, hanem a különböző reformbizottságok támogatására is, amelyek szintén a párt égisze alatt működtek, s amelynek vezetői között már ott voltak a neoliberális-monetáris dogma meggyőződéses hívei – mint például Surányi György, az MNB mostani elnöke és Tardos Márton.
Ennek a most már Soros György által is veszélyes téveszmének minősített neoliberális dogmának a lelkiismeretlen erőltetése következtében került az ország olyan gazdasági és társadalmi mélypontra, amely példa nélkül áll egész újkori történelmünkben – írja dr. Drábik János.

Kikerülhettünk volna az adósságcsapdából
Tanácsadónk szerint volt egy időszak, amikor kikerülhettünk volna az adósságcsapdából.
A 90-es évek elején a magyar kormány- és pénzügyi vezetés bátrabb, keményebb fellépéssel adósság-elengedési tárgyalásokat kezdeményezhetett volna. Nem kellett volna többet kérniük, mint az olcsó petrodollár-milliárdok 1979-ben jogtalanul háromszorosára feltornázott kamatait visszaindexálni a normál szintre, s annak figyelembe vételével kiszámítani a tényleges adósságot.
De mi történt a valóságban? Ki szúrta el ezt a lehetőséget?

Ma már ismeretesek azok a tények, hogy a rendszerváltás időszakában több nemzetközi bank és pénzintézet is leírta a Magyarországnak nyújtott kölcsöneit. De amikor látták, hogy az ország kormányzata és pénzügyi vezetése még a pénzügyi összeomlás közvetlen veszélyének időszakában is rendületlenül teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, a magyar lakosság pedig végtelen türelemmel, szinte minden ellenállás nélkül elviseli életkörülményeinek nagyarányú romlását, adósság-elengedési terveiket félretették.
Csak épp azt nem mondták: ezek bolondok, ha annyira fizetni akarnak, hát fizessenek keményen.
Soros György azt állítja, hogy a néhai Antall József miniszterelnök lelkén szárad, amiért Magyarország külföldi adósságát nem sikerült rendezni.

A következőket nyilatkozta erről Soros: „Az első szabad választás előkészületei szakaszában volt egy történelmi pillanat, amikor a külföldi hitelezők készek lettek volna bizonyos ésszerű engedményre, könnyítésre. Ezt a soha vissza nem tér lehetőséget azonban elszalasztották.”
Soros ,,A globális kapitalizmus válsága” című, legutóbbi könyvében megerősítette a fentieket: ,,Magyarországon például az első demokratikus választások ragyogó alkalmat teremtettek volna arra, hogy a múltban felvett adósságokat és az új kormány által felvállalt kötelezettségeket elkülönítsék egymástól. Én támogattam volna ezt a tervet, ám Antall József, a későbbi miniszterelnök ellenezte, nem volt hajlandó ujjat húzni Németországgal, Magyarország legnagyobb hitelezőjével.”

Antall József a Parlamentben válaszolt Soros György nyilatkozatára: „A vád nem igaz. Soros György javaslatát sem a kiszemelt bankok, sem az SZDSZ nem támogatta, ezért bukott meg az általa említett lehetőség.” Egyik vezető újságíró-munkatársunk ennél súlyosabb vádakkal is illeti a megboldogult miniszterelnököt. Szerinte Soros György annyira jót akart Magyarországnak, hogy legalább nyolcszor próbált kihallgatást kérni Antall Józseftől, aki nem fogadta. Emlékszik egy mondatára: „Nehogy már egy …….-tól fogadjunk el tanácsot és segítséget!”
Az adósságelengedés vélt, vagy valódi lehetőségéről szólva érdemes Csoóri Sándor 1994-ben megjelent esszéjére is utalni, amelyben leírja találkozását az MDF Bem-rakparti székházában Antall Józseffel, akit akkor már megválasztottak, de még nem neveztek ki miniszterelnöknek.
Antall halottsápadtan mondta el Csoóri Sándornak, hogy most jön egy tárgyalásról, ahol néhány nemzetközi bankár közölte vele, hogy valamennyi Magyarországon befektetett pénzét kivonja az országból, ha a feltételeiket nem teljesíti. Ezután már nem volt szó az államosított tulajdonnak az eredeti tulajdonosok részére történő visszaadásáról, a reprivatizációról, hanem csak privatizációról, amelyről ma már tudjuk, hogy a közvagyon mélyen áron aluli kiárusítását jelentette.
Az adósságkönnyítés elérése helyébe pedig az adósságszolgálat minden áron történő teljesítése lépett.

Számomra az elôbbi néhány részlet azt jelenti, hogy a gazdasági létünket meghatározó alapvető kérdésekben nem mi magyarok döntöttünk, dönthettünk, hanem mások és máshol. Hogy azok az Antall Józsefet megszorongató nemzetközi bankárok a Hálózat világuralmi szervezeteihez tartoztak-e, vagy nem, sohasem fogjuk megtudni, mint ahogy azt sem, kik voltak a hazai legfőbb kiszolgálóik.

Az eredmény: Magyarország külföldi össztartozása – a hivatalos statisztikai adatok szerint – 1999 elején 42,5 milliárd dollár. A nettó külföldi tartozás pedig 27 milliárd 974 millió dollár. (10)
Ezt az adósságot ,,kinőni” nem lehet. Az eladósodás folyamatosan nőtt a rendszerváltás óta, ezen az sem változtatott, hogy a privatizációból befolyt többmilliárd dollárt az MNB csaknem kizárólag a külföldi adósság törlesztésére fordította. Ez a tényállás azt mutatja, hogy a külföldi adósság vonatkozásában elkerülhetetlen új lapot nyitni.

Magyarország az 1973-tól 1980-ig terjedô időszakban felvett mintegy 4 milliárd dollár hitelt már több mint 16-szorosan megfizette adósságszolgálat, azaz kamatok formájában. Vagyis az eredetileg felvett 4 milliárd dollárra eddig mintegy 64 milliárd dollárt fizettünk kamat formájában, mégis maradt még 42,5 milliárd dollár bruttó és 28 milliárd dollár nettó külföldi tartozás. (Az adósságszolgálati terhek szempontjából a bruttó adósság a lényeges, mivel ez után az összeg után kell fizetni a kamatokat.)

A forgatókönyv, amit követnünk kell – titkosították
A legegyszerűbb az lenne, ha eszmefuttatásomat azzal zárnám: no comment. De ahogy a Tisztelt Olvasó is elgondolkodik az egészen, én is ezt teszem. Sok választási lehetőségünk nincs.
Ezt a nagy adósságot minden bizonnyal sohasem fogjuk visszafizetni, s talán a hitelt nyújtó országok bankjai sem akarják, hogy ezt tegyük. Nekik is jobb, ha egy megbízható, eminens ország az idők végezetéig utalgatja nekik kamatként a biztos dollármilliárdokat. Hm.

Eszerint tartozni jó, az adósságot vissza nem fizetni még jobb – ebben nyilván mindkét fél bölcsen egyetért. No persze a hitelezőink (a háttérben talán épp a Hálózat) azért óvják az aranytojást tojó magyar tyúkot, mert nekik is fontos a NATO- és az EU-tagság – egy, az ô képükre formálódó új Magyarország.
Valakik valahol már megtervezték a jövőt: Egyszer egyek lehettek majd közülünk, messze elhúzhattok a szomszédaitoktól. Fejlődhettek, ha globalizálódtok, s mindent ugyanúgy csináltok, ahogy mi. Néhány százaléknyi polgár még gazdagodhat is.

És a többi? Hát igen, ez probléma.
Sok a nyugdíjas, sok a munkanélküli. Őket nem sok jóval kecsegtetik.
A szociális nyűgre, nyavalyákra jótevőnk, a pénzügyi világhatalom fantomjai nem szeretnek terveket kidolgozni. Ők egészen másban gondolkodnak.

Például olyasmikben, amit 1997 májusában az interneten is olvashattunk: ,,Elképzelésünk szerint Magyarországon csak 8 millió lakosnak kellene élni – mondták a Világbank előadói egy zártkörű tanácskozáson a Soros-egyetemen. – Ebből kétmillió ún. narrow minded (csőlátó) szakember legyen, a többi hatmilliónak pedig a hátteret kellene biztosítania.” Úgy vélték, azokat a magyarokat, akik egy bizonyos szellemi szint fölé emelkedtek, ösztönözni kellene a kivándorlásra.
A Demokrata szerint a világbanki instruktorok üdvözölték ugyan a kormány oktatási és egészségügyi reformját, de hozzátették, véleményük szerint a kórházi ágyak számát tovább kell csökkenteni a reform utáni állapot felére. Ezt követően – közölte egy oda meghívott, de a hallottakon felháborodott üzletember – egy 30 fős, még zártabb körű tanácskozásra került sor, ahol a jelenlévő pénzügyi és kormányzati emberekkel ismertették azt a forgatókönyvet, amit a továbbiakban követniük kell.
Az utasításokat tartalmazó írásos anyagot 30 évre titkosították.
Nicole Freeman

• Magyarország
• pénzügyi eladósitása

De ki az a „piac”? Bogár

Beküldő / Submitted by: urbi. Idő / Time: Ked, 2010-08-10 22:29.
De ki az a „piac”? Bogár László.
http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/de_ki_az_a_piac.html

MAGYARORSZÁG JÖVÖJE,Frey

Beküldő / Submitted by: urbi. Idő / Time: Ked, 2010-08-10 23:32.
MAGYARORSZÁG JÖVÖJE,Frey dosszié-2006-ból.
az alábbi linkeken lehet megnézni 3 részletben.
http://www.youtube.com/watch?v=QSn0_DP583Y&feature=related http://www.youtube.com/watch?v=EkagJinYUP8&feature=related http://www.youtube.com/watch?v=bo-IrIRfFsY&feature=related
Így utólag megnézve … ez a propaganda film, amelyikben Frei Tamás …. Magyarország jövőjét kutatja, amit végül is csak is egy totális elitcserében vél felfedezni.
Erre még példát is hoz a filmben egy Magyarországon tanuló észt fiatalember szünidőben bemutatja, hogy mennyit fejlődött a hazája, és milyen gazdag ország lettek.
Igaz, cserébe behódoltak a globális pénzvilágnak, az elnökük is egy amerikai észt, de sebaj cserébe jól élnek és csakis ez számít.
Hatalmas szerencsénk van, hogy nem ez a forgatókönyv jött be nekik.
Talán az egyébként nem óhajtott 2008-as gazdasági világválság ebben a javunkra döntött, mert különben most nem Orbán Viktor lenne a Miniszterelnökünk, hanem pl. Róna Péter. (Aki erre kísérletet is tett)
A film Orbánt és Gyurcsányt egyenrangú ellenfélként kezeli, de csak azért, hogy kimondhassa, hogy sem egyik sem másik nem megfelelő, új elitre van szükség!
A terv az lehetett, amit a film be is mutat, hogy a teljes politikai elitet lecserélik, és olyan ejtőernyősőket hoznak ide helyettük, akik ugyan köztiszteletben álló magyarok, de nagyobb részt külföldön éltek, és ott csináltak karriert.
Beépített lovagok, akik majd tovább folytatják a globalista álmokat, és létrehoznak egy „modernmagyarországot”
Hankiss Elemér (2 részben) a maga …. módján még meg is nevezi Bill Clintont, akit Magyarország miniszterelnökének szánna, hiszen most úgy is ráér, Soros Gyögyöt pedig pénzügyminiszternek. Ez már majdnem olyan, mint amikor most a szocik Vágó Istvánt jelölték volna budapesti főpolgármesternek. Abszurd.
De talán mégsem annyira, hiszen erősen meg voltak győződve, hogy e birka néppel azt csinálnak amit akarnak.
Tanulságos végignézni ezt a 4 évvel ezelőtti filmet, és látni, hogy milyen is a politikai propaganda természetrajza.
Minél nagyobb őrültséget mond valaki annál inkább hihető a tömeg számára. És konstatálni, hogy akkor mennyire nem fogtuk fel, hogy milyen veszély leselkedeik ránk! Jó szórakozást!
Ezt a részletet a következő blogbol vettük át:
http://www.facebook.com/orbanviktor#!/topic.php?uid=298090296092&topic=16470

• Válasz / Reply

 

Beküldő / Submitted by: urbi. Idő / Time: Ked, 2010-08-10 23:49.

Néhány adalék a háttérhez.
http://www.youtube.com/watch?v=XF2IKjLnNXA&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=QOerRC9eXJM&feature=related
A Gazdasági Bérgyilkos (John Perkins)
http://www.youtube.com/watch?v=U3V0InLvqIA
http://www.youtube.com/watch?v=QOerRC9eXJM&feature=related