A vadonatúj egyházügyi törvény egy olyan fogalmat mosott ki a törvényi szótárból, – meg még ki tudja honnan, – amit az 1997-es médiatörvényt  létrehozó honatyák  egyike szült meg és meglepő könnyedséggel meggyökerezett úgy a törvényi, mind a közbeszédben.

Mai ésszel körüljárva ezt a remekmívű szószüleményt egy ókori szülés jut eszembe.
Amikor egy alkalommal a görög  istenek atyjának fájt a feje, hívatta fiát Hephaisztoszt, az isteni kovácsot, hogy segítse ki fájdalmas migrénjéből.Az nem sokat teketóriázott. Hatalmas pörölyével rásújtott atyja fejére, mire egy istennő pattant ki onnan, teljes fegyverzetében, sisakkal, dárdával, pajzsosan, arany köpenyben.

Ő volt Pallas Athéne, aki a családi tűzhely őre lett a későbbiekben.

Ez a szülés semmiség lehetett a “történelmi” egyház” fogalmához képest. Már csak azért is, mivelhogy ezzel egy Erisz almája került be  közéletbe, meg a hívő lelkekbe is egyaránt. Eriszről annyit, hogy az említett almával ugyancsak felkavarta a görögség életét, elhintve ezzel – csak hogy a legközismertebb eseményt említsem – a Trójai háború magvait, ami nemzedékek sora óta hozta lázba az ókor kutatóit, meg a trójai mondakör olvasóit egyaránt.
A Pallas Athéne hasonlatnál maradva ez pozitívan folytatódott, mivelhogy köztisztelet övezte az istennőt.

Azonban a “történelmi” kitétellel olyan megosztási vonalat húztak (húzott?) alkotói(k), amit megmagyarázni sohasem tudtak.Aki csak vázlatosan ismeri az egyháztörténelmet, párhuzamosan a világi történelemmel, az már akkor (1997-ben) csodálkozhatott, hogy miféle fából-vaskarika ez a kifejezés?

Mit lehetne ennél nyögvenyelősebben megokolni, mint ezt a szót?
Mióta van történelem? Amióta ember él e földön! Más lapra tartozik az események leírása. Ez már történetírás, ami csak követi a dolgokat, tudósítói munkákban, dolgozatokban, elemzésekben közreadja.

Mióta van egyháztörténelem? Amióta emberi szervezkedésekkel és ezek elméleteivel közösségek jöttek létre és bennük emberek  hitüket vallásos cselekményeket művelve kiélték, megélték, terjesztették, védték, ….stb
Mi az, ami ezeket, mármint az EGYHÁZ és a VILÁG  történelmét  elválasztja egymástól és külön-külön vágányokra tereli?

Mi az EGYHÁZTÖRTÉNELEM?
I./ megközelítés, a szkeptikus: Azok az utólag – szándékosan – különbséggyártó okoskodások, amikben az isteni eszmék sokszor még halvány nyomai sem fedezhetők föl, csak merev dogmák, különleges elméletek az Isteni lényről, vagy egyéb ma már nyomon sem követhető szóhalmozások, amiket az értelem és a hit látszólagos ellenmondásait szőrszálanként hasogató filozófusok és egyéb különcök hoztak forgalomba és védenek körömszakadtáig?

II./ VAGY a hívői látás: Egyháztörténelem, az, amit az isteni gondolatokkal mélyen és mindennapjaikban megélve foglalkoztak hívő lelkek, akiket sokszor még laza szervezet sem fogott össze, mert annyira szétszóródva és egymásról nem is tudva találtak rá a szent könyvben (keresztényeknél ezt bibliának nevezik) a lelki táplálékra. Más vallási közösségekben pedig az alapító atya eszméit nemzedékeknek átadva, majd többnyire leírva  terjedtek és fonták maguk mellé a követőket.

Nem nehéz a válasz! A HIVATALOS  egyház(ak) mindig is azt akarták, hogy kizárólag ők adják a hit meghatározó tartalmát, elméletét, külső megjelenését…stb. Tehát ezzel akartak – sokszor sikeresen –  rátelepedni a VILÁGI  hatalomra és ennek segítségével a lelkekre és – nem lényegtelen –  a hívek pénzére. Lásd: Hans Küng: A Katolikus egyház rövid története.Vagy protestáns oldalról nézve:……Luther élete

Jelentős a különbség a kétféle (I./ és II./) nézőpont között.  A  II./ pontban kifejtett sajátos állapot és a szervezetet többnyire nélkülöző, vagy kezdetlegesen megélő csoportosulás tagjai és a HIVATALOS  egyházak névleges listái között. Sokakat ma is láthatunk, itt élnek köztünk, mint szorgalmas és becsületes emberek, akiket nem a vagyon, a pompa, vagy a különcség jellemez, de nem is hivalkodnak nagyságukkal és tömegükkel, meg a csakis náluk meglelhető ÜDVÖSSÉGGEL.

Mi volna a “történelmi” ezekben?
Gondoljunk csak elsőként a kereszténységnél kb 500 évvel régebbi Buddhizmusra.
Vagy a kereszténység keletkezésénél bő 600 évvel későbbi születésű ISZLÁMRA.
Nevetséges erőlködés lenne egy muszlim országban ezzel a jelzővel bizonygatni, hogy ott csakis ez az igazi vallás, a többi smafu. Kiirtani és elüldözni kell, mert (Mohammedre hivatkozva) nincsen létjogosultságuk. Ez ott magától értetődő fogalom, nem kell törvényhozói kimunkálás. Van is példa bőven, hogy miként élik meg a mindennapokban. Példa a közelmúlt egyiptomi templomégetései, amit mindig a Koptok szenvednek, a muszlimok meg létrehozzák  a lángokban fogant bizonyítást az IGAZ HITRŐL.(2011 év eleje és előző évek egyaránt).

Ez lenne a célja egy –vagy több – preferált vallásfelekezet helyzetbe hozásának? Nem hinném.
A világot ma már e téren akkora kuszaság jellemzi, hogy részletesen nem is érdemes elemezni.
A KERESZTÉNYSÉGRŐL viszont, mivel a mai vallásos közéletben ezzel találkozunk,mint A TÖRTÉNELMI  jelzővel megosztott társasággal, kissé részletesebben meg kell emlékeznünk, mivel Európainak mondott országban élünk.

Az alanti cikket ebből a szempontból is fontosnak tartom, mert az utolsó mondata – megvalósulása esetén – segíthetne a nagyhatalmi allűrök lebontásában, sokkal inkább, mint a kiváltságos elkülönítésre épülő csoportosítás megkövesülésében.

Gondoljuk el, hogy Iványi Gábor hajléktalanmentő metodistái, vagy a két öregotthont is működtető Adventista Egyház, meg a Pünkösdiek, akik mind- mind egyébként többnyire 100 éves múltat jóval meghaladó idővel és csekély taglétszámuk ellenére jelentős közéleti tevékenységet folytató közismert  szereplők miért nem nevezhetik magukat EGYHÁZNAK?
Szerintem itt nagyon kilóg a spórolós lóláb. Az a nyomorult kis pénz, 1 %, amit a hívek adnak, és ezt – eddigi törvény szerint – az állam kiegészítette a másik 1 %-al.

Az említettek –és biztosan még vannak mások is – ennek többszörösét elköltik a szegényekre és rászorulókra. Nem lényegtelen adat, hogy az Adventista Egyház a világon jelenleg létező nagyhírű karitatív szervezetek sorában nagyságrendileg a NEGYEDIK. Nem biztos a sorrend, mivel időközben az Iszlám lett a világon a legnépesebb egyházi rendszer, de  tudtommal a Vöröskereszt, a Vörös félhold, a Máltai szeretetszolgálat után az ADRA (Adventista jóléti és szeretetszolgálati Alapítvány) az,amivel, az adventista egyházra jellemző alapvető rendszer szerint az egész világon jelen vannak. Magyarországon a nagy tiszai árvíz után néhány lakóházat is építettek.  A hazánkban jó sajtóval rendelkező, méltán jó hírű Baptista Szeretetszolgálat nem világméretű szervezet, mivel a Baptista egyházak kivétel nélkül nemzeti, vagy kisebb regionális vallási egységek, akiket nagyon laza háló fog össze. Az ilyen nagyságrendű kis egyházak  oktatási, egészségügyi, vagy más hasznos munkáiról  akár ne is szóljak.

A kisegyházak (szekták?) soraiban sok nagyszerű, valóban a kereszténységhez – azaz alapítóihoz (Jézus, Pál apostol, egyéb bibliai személy) méltó ember és példaképül tekinthető személy él.
Nem kizárólag a tömeges létszám adja a garantált “minőséget”. Sőt!

Közismert tény, hogy a kereszténység indulásakor – a kereszt alatti időpontra utalok elsőként – jószerivel csak János apostol,mint  férfi és néhány nő volt jelen. Azután még 50 nap telt el passzív és kétségbeesett állapotban,és – a Szentlélek segítségével – Péter apostol híres Pünkösdi prédikációja adott meghatározó LÉTSZÁMBELI lendületet (3000 ember alámerítéssel történő megkeresztelése után) a semmiből jött csoportnak. Ezután születtek kis gyülekezetek és ebből az EGYHÁZ, mint struktúrával rendelkező szervezet. Ezt azonban e helyen nem részletezem, csak utalok Hans Küng: Mi az egyház c. nagyszerűen összegező/elemző munkájára.

Amikor az oktatásban – mai törekvések és felelősségáthárítások huncut szándéka szerint – előtérbe került az egyházi iskola, mint az anyagi csőd várható “megoldása”, sokakban ébredhetett viszolygás, vagy ellenérzés. “Hát már itt tartunk?,” Vissza a múlt századba, vagy még régebbre? (Dénes Ottó)

  A történelem és az egyházak

SONKOLY GÁBOR    Magyar Hírlap (kb 2001)
„A »történelmi« jelző alkalmazásával járó megosztás drámai belső és külső konfliktusokhoz vezet többtucatnyi hazai egyház életében.”

A történelmi egyház fogalma az elmúlt években terjedt el a politi­kai közbeszédben. Olyan foga­lomról van szó, melynek pontos jelentését senki sem tisztázta, mégis egyre gyakrabban hivatkoz­nak rá közéletünk szereplői.

Hite­lessé az 1997-es médiatörvény szö­vege tette, melyben a fogalom – sokak szerint kodifikációs baki következtében – jogi terminussá vált, s ezzel, egy korábban csak egy adott csoport által használt ki­fejezés a társadalom minden tagja számára hivatalos viszonyítási ponttá vált. Hangsúlyozom, anél­kül hogy világossá vált volna, miért szükséges az 1990-es egy­házügyi törvényben szereplő „egyház” megnevezés „történel­mi” jelzővel való szűkítése, illetve anélkül hogy a „történelmi” jelző értelmezésére sor került volna.
Az elmúlt négy év gyakorlata azt mutatja, hogy a történelmi egyház meghatározásának szempontjai folyamatosan változnak, így az ide sorolt egyházak köre is bővül: a kezdeti négy egyházhoz képest ma már több mint húsz so­roltatik ide. Ez természetes folya­mat, hiszen az új megkülönbözte­tés a „történelmi egyház” fogalmi pandanját, a „nem történelmi egyház”- at is létrehozta. A „nem történelmi egyház” fogalma pedig veszélyesen közelít a pejoratív „szekta” megnevezéshez, amit minden józan felekezet igyekszik elkerülni.
Ebben a helyzetben a „történelmiek” közül kiszorult mintegy nyolcvan egyház előtt há­rom lehetséges út áll:

1. Megpró­bálják saját történetiségüket hite­lesíteni, s ezzel bekerülni a kivá­lasztottak körébe;
2. Megpróbál­ják elérni, hogy ne csorbuljon az 1990-es IV.. törvény biztosította egyházak közötti egyenlőség, a vallás- és lelkiismereti szabadság;
3. Kontemplatív stratégiát választ­va elfogadják sorsukat.

Az első két alternatíva komoly és időigényes lobbizással, elkerül­hetetlen politikai szerepvállalással jár, ami ezen egyházak tagságá­nak egy részét épp az élethivatásá­nak választott hitélettől és a szo­ciális munkától vonja el. A harma­dik alternatívát követve az adott egyház vezetősége felvállalja, hogy a megkülönböztetés alapján született újabb törvények és ren­deletek gazdaságilag ellehetetle­nítik egyházát – mint ahogy arra nem egy kísérlet született az el­múlt két évben -, s ezáltal képte­len lesz szélesebb körű szociális munkát végezni, a társadalom szempontjából így haszontalanná, szektává válik. A „történelmi” jel­ző alkalmazásával járó megosztás tehát drámai belső és külső konf­liktusokhoz vezet többtucatnyi hazai egyház életében.

Nem célom, hogy e megosztás okait kutassam. Ezt már többen megtették az elmúlt hónapokban. Csak a megosztáshoz használt „történelmi” jelző esetleges voltá­ra és e választás következményei­re szeretném felhívni a figyelmet. Eleve nehéz történetesíteni örök,  tehát az emberi történelem által nem befolyásolt igazságot hirdető bölcseletek képviselőit. Nyilván­való, hogy a „történelmi” jelző nem az adott egyház által képvi­selt vallásbölcselet korára utal, hi­szen nem kerültek a „történelmi” egyházak közé a kereszténységnél ősibb hinduizmus vagy buddhiz­mus hazai képviselői. A „történel­mi egyház” meghatározásánál a magyar jogi hagyomány sem fel­tétlenül mérvadó, hiszen a dualiz­mus korában bevett vallásnak nyilvánított iszlám képviselői kö­zül is csak egy egyház jutott a ki­váltságosok közé, az is csak a leg­utóbbi bővítés során.

A „történelmi” jelzővel tehát az egyetemes igazságot hirdető közösségeket a politikai döntés­hozók a magyar állam, illetve nemzet szempontjából minősítik, melynek hatására új szövetség jön létre a világi és a „történelmi egyházi” hatalom között.

A kivá­lasztott egyházak a kiváltságot osztó világi hatalom lekötelezett­jeivé válnak, míg a többi egyház folyamatos konfrontációra vagy a már említett passzivitásra kény­szerül. A „történelmi” jelző be­vezetésével s önkényes meghatá­rozásával a hatalom képviselői a nemzet- és közösségépítés olyan megosztó technikáihoz nyúltak, melyekről az 1990-es évek köze­pén azt reméltük, hogy végképp lejáratódtak.

A 20. század közepéig két nemzettudat-felfogás létezett Európá­ban. Az első egy nemzeti, a közös államhoz és területhez kapcsoló­dó „szellem” meglétét feltételez­te, mely a nemzeti közösség min­den tagját áthatotta és megszabta gondolkodásukat. A második fel­fogás egyfajta öröklődő, jól körülhatárolható fizikai és viselkedési jegyekkel rendelkező nemzeti „karakterrel” számolt, mely a kultúra és a vér közösségében nyilvánult meg. E két felfogás együttes jelenléte megosztotta e nemzetek mindenkori normaadó elitjét, egy­re elkeseredettebb belső és külső ellentétekhez vezetett, míg végül a 20. század közepére csaknem az összes, a hagyományos nemzetfel­fogás szerint szerveződő nemzet és nemzetállam megélte a maga kataklizmáját.

A nemzeti „szellem”, illetve nemzeti „karakter” felfogás – a szélsőséges csoportoktól eltekint­ve – a második világháború után a nyugat-európai politikai és tudo­mányos közbeszédben egyaránt hi­telét vesztette. A kutatók arra hív­ták fel a figyelmet, hogy mindkét felfogás statikus egységként kezeli a nemzetet, melyet felülről határoz meg, egyfajta kirekesztő logikát követve. Ma már nemzetépítésről beszélünk, elfogadva, hogy a nem­zet elméletben és gyakorlatban egyaránt folyamatosan változik.
Az elmúlt évszázadok során ki­alakult azoknak a tárgyaknak és fogalmaknak a listája (dal, táj, hős, étel, költő stb.), melyekből az épp normaadó elit kiválasztja, hogy mely jellemzi leginkább nemzetét. A lista összeállítása során több nemzeti elit – a modern nemzetál­lam szekularizációs elvével ellen­kezően – nemzeti egyházat is be­emelt a nemzeti jegyek közé. Ma­gyarországon a hagyományos fe­lekezeti megosztottság miatt azonban sosem sikerült egyetlen nemzeti egyházat kiválasztani.
Az Európai Közösség lassú tör­vényhozói folyamatának elvben épp az a lényege, hogy megpróbálja az egyén és, a kis közösségek identitásbeli és interpretációs sza­badságát biztosítani. A modern kor (értsd az 1950-es éveket meg­előzően) megosztó logikájához képest minden közösségi szinten, így a nemzeti szinten is a konszen­zust keresi. Az Európai Közösség­hez közeledve látjuk, hogy ez a fo­lyamat belső ellentmondásoktól terhes, hiszen az adott tagállamok olyan eltérő jogi-kulturális hagyo­mányokkal érkeznek, melyek kü­lönbségét talán a gazdasági fejlett­ség eltéréseinél is nehezebb lesz felszámolni. A dinamikus nemzet, ­vagy közösségfelfogás jogi érvé­nyesítésénél az egyes tagállamok. más és más ritmust követnek, bel­ső hagyományaiktól függően.

A magyar nemzet(állam)építés különböző hagyományai közül ez­zel szemben támaszkodhatunk az Erdélyi Fejedelemség belső béké­jéhez jelentős mértékben hozzá­járuló (limitált) felekezeti szabad­ság vagy a dualizmus korának a kedvezményezettek körét szélesí­tő egyházpolitikájára. Ezek kor­szerű, a dinamikus nemzetfelfogás alapján álló változata volt a válasz­tást az egyénre és a kis közösségre bízó, 1990. évi IV., a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény.
Az Európához való csatlakozás jórészt épp ennek az elvnek a kö­vetkezetes és mind szélesebb körű törvényi alkalmazását jelenti. Mi­vel ez a folyamat igen hosszadal­mas, ésszerűbb, ha kihasználjuk és bővítjük az olyan dinamikus nem­zet- és közösségfelfogáson alapuló hagyományainkat, mint a vallási tolerancia, és ezzel elkerüljük, hogy a kirekesztő, statikus nem­zet-felfogást újraélesztve megidéz­zünk egy megosztáson alapuló, konfliktusos kort.