Miközben a Szentföldön a keresztes háborúk zajlottak, Európában több országot érintő keresztény evangéliumi reformmozgalom kezdődött, amivel szemben a hivatalos egyház hamarosan kíméletlenül fellépett. A dél-franciaországi Lyon városában 1173 táján a legfőbb beszédtéma az volt az emberek között, hogy Pierre Valdes (Valdo), a város egyik ismert polgára életében milyen hatalmas fordulat ment végbe, miután radikális döntések sorát hozta meg.
Sokakat megdöbbentett: miért határozott úgy Valdo, hogy befejezi sikeres kereskedői pályafutását, és miután gondoskodott feleségéről és két lányáról, miért osztotta szét nagy vagyonát a szegények között, s egész életét miért szánta oda az evangélium hirdetésére?
Valdót több tényező is befolyásolta e döntések előtt. Így például megrázta egy közeli barátjának váratlan és tragikus halála, ami a földi létezés rendkívüli törékenységét tudatosította benne. Ugyanakkor erős kívánság ösztönözte, hogy közelebb juthasson Istenhez, és valóságos, élő kapcsolatba kerülhessen Vele. Ezért is ragadta meg az egyik vándorzenész éneke egy korai szentről, aki a legendája szerint a vagyonáról való lemondásával nyerte meg Isten tetszését. Valdót nem hagyta nyugodni a kérdés. Nagyon érdekelte, hogy mit mond minderről a Biblia. Mivel a Szentírás ekkoriban csak latinul volt elérhető, s e nyelven ő nem olvasott, ezért felfogadott két latinul jól tudó papot, akik lefordították számára a Biblia jelentős részét, amit ő buzgón el is kezdett tanulmányozni.
A Szentírásban való elmélyedés nyomán egy addig ismeretlen világ nyílt meg előtte, amely az életét alapvetően megváltoztató döntések meghozatalára indította. Az egyik legfőbb személyes üzenet az volt számára, hogy kövesse az evangéliumban szereplő gazdag ifjú példáját, akinek Jézus azt mondta: „ Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el a vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, és gyere, kövess engem!” (Máté 19:21)
Valdo elhatározta, hogy egész életét Krisztus követésére fordítja. Az Istennel megtalált közösség és az Ige tanulmányozása korábban soha nem tapasztalt hatalmas erőt és örömöt hozott az életébe. Mindez arra indította, hogy mindenkinek hirdesse a frissen felfedezett evangéliumot. Városszerte egyre többen fordultak Valdo hitelesen és erővel hirdetett üzenete felé, és csatlakoztak lelkes csoportjához.
Az ígéretesen meginduló mozgalom váratlanul heves ellenállásba ütközött a lyoni érsek részéről. A főpap maga elé rendelte őket, és megtiltotta nekik a prédikálást, mondván, ők csak képzetlen laikusok. Valdóék számára érthetetlen és elfogadhatatlan volt az érseki tiltás.
„Hogy kiirtassék…”
Valdo szobra Luther wormsi emlékművén. Megmozgatta Európát.
Éppen ekkor ülésezett Rómában a III. lateráni zsinat III. Sándor pápa elnökletével. Valdo néhány követőjével együtt felkerekedett, hogy személyesen tárják ügyüket Róma főpapja elé. Katolikus neveltetésük folytán úgy gondolták, hogy a pápa méltányosan fog ítélni, és újra hirdethetik az evangéliumot. Csalódniuk kellett. A pápa teológiailag tudatlanoknak minősítve őket, megtagadta tőlük a prédikálás engedélyezését.
Visszatérve Lyonba mégis folytatták a prédikálást azt vallva, hogy Jézus parancsa: „hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek” (Márk 16:15) erősebb, mint egy érsek vagy egy pápa tiltása. Amikor Lyon új érseke ismét megtiltotta számukra az igehirdetést, ők az apostolok szavaival válaszoltak: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek”, és folytatták az evangélium hirdetését. Válaszul az érsek 1182 körül kiközösítette (exkommunikálta) a valdenseket, és kiűzte őket Lyonból. Ez azonban éppen a mozgalom további terjedését segítette, mert ekkortól már nemcsak Lyonban és környékén voltak követőik, hanem szerte Franciaországban és annak határain túl is, ahová csak az üldözött valdensek eljutottak.
A mozgalom széles körű terjedését látva a pápa magához ragadta a kezdeményezést. 1184-ben a veronai zsinaton III. Lucius kiadta Ad abolendam (Hogy kiirtassék…) kezdetű bulláját, melyben eretnekekként kárhoztatta a valdenseket. Ettől kezdve évszázadokon át, minden esztendőben a húsvét előtti csütörtökön, az úgynevezett „zöldcsütörtökön” a pápa ünnepélyes keretek között anathémát, pusztító átkot mondott ki a valdensekre is, annak az átoklistának a keretében, melyen név szerint szerepeltek a Róma által eretneknek minősített mozgalmak, csoportok és vezetők. Megkezdődött a valdensek elleni lejárató írásművek publikálása is.
Mivel az üldözésnek ezek az eszközei nem tudták szétzúzni a mozgalmat, a római egyház hamarosan belső szakadás elősegítésével igyekezett felszámolni őket. 1208-ban a mozgalom egyik vezetőjével, Durand de Huescával megegyeztek, hogy forduljon szembe a valdensekkel, és igyekezzen közülük minél többeket elszakítani. A kiszakadt valdenseket biztosították, hogy rájuk nézve vége lesz minden addigi üldözésnek, saját gyülekezetet hozhatnak létre, amely legálisan működhet. Huesca többször is egyeztetett III. Ince pápával, aki különös pártfogásába vette őket. Ennek eredményeként létrejött a Pauperes catholici (Katolikus szegények) csoportja. Ez a csoport azonban nem élte túl alapítóinak halálát. Ezzel szemben a valdens mozgalom az 1200-as évek első felére szerte Nyugat-Európában és Közép-Európában elterjedt, annak ellenére, hogy ekkor már megkezdődött brutális üldözésük. 1211-ben több mint 80 valdenst égettek el máglyán mint eretnekeket Strassburgban. Egyes vidékeken az üldözések hosszabb-rövidebb szünetei alatt újra kiterjedt a mozgalom, gyakran egész települések valdenssé lettek, sőt van rá adat, hogy még egy kétezer lakosú kisvároska lakóinak többsége is csatlakozott az ébredéshez. Az üldözések újraindulásakor azonban néha csak az elmenekülés volt az egyetlen megoldás.
A megromlott egyház
Miért tudott ilyen széleskörű visszhangot kiváltani a valdens mozgalom?
Ennek egyik alapvető oka az volt, hogy a népvándorlás hullámai után Európa-szerte ismét államvallássá vált katolicizmussal szemben széles néprétegek körében számottevő elégedetlenség halmozódott fel. Nem alaptalanul. A klérus körében ekkor már századok óta tartó mély erkölcsi válság mutatkozott.
A szexuális erkölcstelenség már az ezredforduló előtt nagy mértékben jelen volt a római egyházban. Ezt jelzi, hogy a pápaság történetének egyik több évtizedes szakaszát a 10. században pornokráciának (magyarul „ringyóuralomnak”) nevezi az egyháztörténet. Ekkor ugyanis művelt és energikus prostituáltakként a pápák szeretői tartották kezükben a pápai udvar irányítását. Akaratuknak megfelelően ültették jelöltjeiket a pápai trónusra, illetve taszították le a számukra nem kívánatosakat.
Aquinói Szent Tamás, az eretnekek halálbüntetésének ideológusa.
Rendkívül súlyos következményekkel járt az is, hogy a következő század derekán VII. Gergely pápa az egész papság számára elrendelte a kötelező papi nőtlenséget, a cölibátust.
A klérus számottevő része emiatt nem tudott erkölcsileg tisztán élni, sokan tartottak közülük szeretőket, ágyasokat, számos törvénytelen gyermek hányatott élete is ezekből a viszonyokból következett.
A papsággal kapcsolatos súlyos panaszokhoz nagyban hozzájárult az egyházi tisztségek elnyerésének eltorzult rendszere is. A főpapokat az egyes uralkodók jelölték ki, és e prelátusok figyelmét gyakran a tisztségükből szerezhető jövedelmek és nem hitbeli kérdések kötötték le. Így történhetett, hogy volt főpap, aki még a Tízparancsolatot sem tudta elmondani.
Széles körben elterjedt a simónia, a papi tisztségek pénzért történő adásvétele. XIX. János pápa (1024–1032) például arról volt nevezetes, hogy a püspöki címeket nyíltan nagy összegekért árusította. A tizennyolc évesen pápai trónra került IX. Benedek pedig, hogy szélsőségesen kicsapongó, züllött életmódját finanszírozza, 1045-ben magát a pápai tisztséget adta el egy Johannes Gratianus nevű vevőnek, aki pápaként a VI. Gergely nevet vette fel.
Európa-szerte a nemesi kiváltságok egyik alapvető eleme volt, hogy a földesúr nevezhette ki a plébánosokat a maga falvaiba és városaiba, ami szintén nem kedvezett annak, hogy megfelelő emberek kerülhessenek a papi tisztségekbe. Az 1260 körül német földön, a passaui egyházmegyében valdenseket üldöző inkvizítor, a Passaui Névtelen sokat kesergett feljegyzéseiben azon, hogy a katolikus klérus körében miért általános a tunya érdektelenség, közömbösség, fásultság, sőt gyakran még a tudatlanság is. Beszámolója szerint volt olyan pap, aki annyira nemtörődöm volt, hogy áldozás során férgektől hemzsegő ostyákat akart a hívők szájába helyezni. Egy másik kissé kapatos diakónus pedig a misében saját söröskorsóját használta a bor átváltoztatásához, konszekrálásához. Ezzel szemben az inkvizítor meg volt döbbenve azon, hogy az általa üldözött valdensek milyen odaszántak az evangélium hirdetésében. Személyesen tudott egy olyan valdens prédikátorról, aki télvíz idején képes volt átúszni az Ybs folyón azért, hogy egy illetőt megtérítsen.
Ki üdvözíthet?
Hosszú évszázadok óta a valdens mozgalom volt az első bibliai ébredés a középkori Európában. A korábbi századokban csak a római katolicizmussal szembeni mozgalmak léteztek, mint például a pauliciánusok, henriciánusok, arnaldisták, katharok stb. Ezek közös jellemzője volt, hogy miközben hivatkoztak a Bibliára, hitgyakorlatuk és hitelveik csupán részlegesen épültek a Szentírásra, továbbá mindegyik irányzatnak több olyan tanítása is volt, amely élesen szemben állt a Bibliával.
Ezzel szemben a valdenseket az erős Biblia-központúság jellemezte. Hitelveik és hitgyakorlatuk egyaránt szorosan követte a bibliai alapelveket. Miért minősíti mégis a katolicizmus mindmáig eretneknek a valdenseket? A sajátos katolikus felfogás szerint a római katolicizmus jelenti az egyedül üdvözítő egyházat, élén a katolikus dogma szerint tévedhetetlen pápával. Ezért számukra a keresztény igazság tekintetében a viszonyítási pont a katolikus egyház, illetve a pápa és nem a Szentírás. Így tehát a valdensek akkor is eretnekek, ha bibliai alapelvek képviselete miatt tértek el a katolikus egyháztól, mert így „az igazság letéteményesétől” tértek el. A katolicizmusnak sikerült a saját eretnekfelfogását elfogadtatni a világi történetírásban is. Ezért a szakkönyvekben és tankönyvekben a mai napig azt minősítik eretneknek, aki eltért a katolikus egyháztól, és nem azt, aki eltért a Szentírástól.
A valdensek azonban a Biblia alapján a római katolicizmust a legnépesebb eretnek szektának tekintették. Határozottan hirdették, hogy a római katolikus egyház a Jelenések könyvében szereplő Nagy Paráznával azonos. Azt állították, hogy a katolikus egyház Nagy Konstantintól kezdődően fokozatosan megromlott, és emiatt vissza kell térni az eredeti keresztény igazságokhoz.
Hitük számára a Biblia jelentette az abszolút zsinórmértéket. Ezért szerte Európában a valdensek a katolikus egyház sorozatos tiltásai ellenére igyekeztek anyanyelvre fordítani a Szentírást. Egyedül Franciaországban hat bibliafordítás készült a valdensek körében. Mivel részben a könyvnyomtatás hiányában, részben a széleskörű analfabetizmus miatt az emberek többségének nem tudták kezébe adni a Bibliát, ezért titkos iskolákat működtettek, ahol az Ige magyarázata mellett fontos szerepet kapott az Ige memorizálása is. Mint mondták: „Tanulj meg mindennnap csak egy szót, s egy év múlva már háromszázat fogsz tudni, s így jutsz előre.” Több inkvizítor is beszámolt arról, hogy a valdensek között sokan fejből tudták a Bibliának számos részét.
1260 körül a Passaui Névtelen feljegyezte: „Hallottam és láttam egy tudatlan parasztot, aki szóról szóra felmondta a Jób könyvét, és több olyat, akik az egész Újtestamentumot tökéletesen tudták.” A 13. század közepén csak a passaui egyházmegye területén 41 ilyen valdens iskoláról számolt be az inkvizítor. Nagy gondot fordítottak vezetőik kiválasztására és felkészítésére. Az alkalmasnak tekintett személyek már fiatalon csatlakozhattak valamely prédikátorhoz, akivel együtt járták be a rájuk bízott gyülekezeteket. A hosszú és fáradságos utak során elmélyülhetett az Ige ismerete, és bőséges tapasztalatokra tehetett szert az egyházi szolgálat terén. Ez a felkészítő időszak akár 10-12 évig is tarthatott. Ennek befejeztével tekintélyes vezetők csoportja előtt kellett számot adnia a jelöltnek a szolgálatra való alkalmasságáról. Végül kézrátétellel állították be a szolgálatba, ami állandó életveszélyben zajlott, hiszen az inkvizíció rendszeres hajtóvadászatokat tartott ellenük.
Rómától függetlenül
A valdensek bibliai alapú egyházképe gyökeresen eltért a katolikus felfogástól. Világosan látták az éles ellentétet saját megtisztult közösségeik és a bűnöktől roskadozó hivatalos egyház között. A valdensek szerint a lelkészeknek, prédikátoroknak és más egyházi szolgálóknak meg kell felelniük a bibliai szellemi és erkölcsi normáknak. Tagadták, hogy a katolikus papszentelés bárkit is feljogosítana az egyházi szolgálatra. Ahogy egy csehországi valdens 1337-ben a helyi gyóntatópappal kapcsolatosan megfogalmazta: „Hogyan lenne képes feloldozni engem a bűnök alól, amikor ő maga bűnökben él?” Mivel úgy tartották, hogy a katolikus egyház nem az igaz egyház része, ezért nem ismerték el maguk fölött a papok, püspökök és a pápa joghatóságát. Az általuk kimondott egyházi büntetéseket, mint például exkommunikáció (kiközösítés) vagy anathéma (egyházi átok), magukra nézve érvénytelennek tartották. Nem fizették a katolikus tizedet sem. A templomoknak semmiféle szentséget nem tulajdonítottak, maguk között csak „kőházaknak” nevezték azokat.
A valdens hitelvek szinte minden lényeges kérdésben szemben álltak a katolicizmussal. Bibliai alapon elutasították a misét, a Mária-kultuszt, a szentek kultuszát és azok segítségül hívását.
Mivel a Bibliában nem szerepel a purgatórium (tisztítótűz ), ezért nem fogadták el annak létezését. Véleményük szerint minden ember a földi pályafutása végén vagy egyenesen a mennybe kerül, vagy azonnal a pokolba jut. Ha pedig nincs purgatórium, akkor nincs értelme a halotti miséknek, a halottakért mondott imáknak és könyörgéseknek, valamint a purgatóriumi gyötrelmek csökkentését szolgáló búcsúknak és búcsúcéduláknak sem. Ily módon a búcsúk elnyerését szolgáló zarándoklatok és keresztes hadjáratok is teljesen céltévesztett vállalkozások. Elutasították a hét szentséget, a katolikus ünnepeket, a körmeneteket, böjti napokat, sőt a Miatyánk kivételével a kötött katolikus imákat is.
Európa számkivetettjei
A valdenseknek a kezdetektől fogva kegyetlen üldözéssel kellett szembenézniük szerte Európában. Már 1192-ben II. Alfonz, Aragónia királya és Provance grófja elrendelte, hogy a valdenseket egész országából ki kell űzni. Akik befogadják őket, vagy meghallgatják prédikációjukat, azokra az árulókat sújtó büntetést kell kiszabni. Mindazokat az eretnekeket, akik a megadott határidő leteltéig nem hagyják el az országot, törvényen kívül állónak kell tekinteni. Javaikat bárki elveheti, és minden ellenük elkövetett cselekedet érdemnek számíttatik be az uralkodó előtt.
A későbbiekben más országok uralkodói is sorra bocsátottak ki hasonló rendeleteket. Ezzel párhuzamosan megindult a valdensek ellen az inkvizíció szörnyű gépezete is. Egyes inkvizítorok különösen élen jártak a kegyetlen üldözésben. A Domonkos-rendi Neuhausi Gallus pélául 1335 és 1355 között körülbelül 4400 valdenst hallgatott ki, és mintegy kétszázat küldött közülük máglyára. Ő csak egy volt a számos üldöző közül, akiknek tevékenysége nyomán gyakran csaptak fel a máglyák lángjai. Egyedül az 1315-ös évben ötven valdenst égettek meg Sziléziában, az ausztriai Kremsben tizenhatot, St. Pöltenben tizenegyet, Bécsben kettőt. 1336-ban Brandenburgban tizennégyet, 1392-ben a Rajna menti Bingenben harminchatot, 1395 és 1398 között Stájerországban több mint száz valdenst égettek el.
A kegyetlen üldözések ellenére a valdens mozgalom felszámolhatatlannak bizonyult Nyugat- és Közép-Európa számos területén, sőt a mozgalom megérte a 16. századi reformációt, és csatlakozott annak széles folyamához.
Harc az anyanyelvű bibliák ellen
Az 1229-ben Toulouse-ban tartott katolikus zsinat határozata az anyanyelvű bibliafordítások ellen: „Megtiltjuk a laikusoknak, hogy akár az Ószövetség, akár az Újszövetség bármely könyvét birtokolja. Megparancsoljuk: akiket rajtakapnak azon, hogy Szentírás van a tulajdonukban, azoknak házai, avagy nyomorúságos kunyhói, vagy földalatti rejtekhelyei romboltassanak le. Ezeket a személyeket üldözni kell, még ha az erdőkben vagy a barlangokban bujdosnak is, és szigorúan meg kell büntetni őket. Úgyszintén azokat is, akik az ilyeneknek menedéket nyújtanak.” Hasonló tiltást fogalmazott meg később a tarragonai (1234) és a beziers-i (1246) zsinat, valamint több pápa és számos főpap. Kulcsár Árpád (folytatjuk)
(A szerző történész.) 2011. 03. 25. (XV/12)