A félhold háborúja
A kereszténység történetének legnagyobb külső kihívása előzmények nélkül, robbanásszerűen jelent meg a 7. század első harmadában. A konfliktus közel 1400 éve tart, annak ellenére, hogy voltak olyan átmeneti időszakok, amikor a nyílt szembenállás szünetelt. Nyugaton sokan úgy tartják, hogy a judaizmus, a kereszténység és az iszlám lényegében ugyanannak a kinyilatkoztatásnak a különböző formái.
Az iszlám azonban kezdettől fogva azt vallja, hogy a Mohamed által kapott természetfeletti kijelentés, amelyet a Korán tartalmaz, nem egyfajta vallási evolúció eredménye, ami kiegészíti és pontosítja a korábbi megnyilatkozásokat, hanem örökkévaló, isteni eredetű és változhatatlan. Miközben az iszlám civilizáció az elmúlt évszázadokban számos értéket mutatott fel, az iszlám hit megmaradt hódító és kizárólagosságra törekvő vallásnak. Talán nem véletlenül, hiszen az iszlám szó jelentése – meghódolni, alávetni – maga is ilyen viszonyra utal.
A keleti hódítók (perzsák, szlávok és avarok), valamint a belső viták és véres konfliktusok – amelyekkel sorozatunk előző részeiben részletesen foglalkoztunk – a 7. század elejére súlyosan meggyengítették a keresztény világot. A korabeli feljegyzések szerint a bajokat tovább mélyítette, hogy a háborúságok, járványok és természeti csapások (földrengések és áradások) következtében a Közel-Kelet térsége, a kereszténység szülőföldje és eredeti bázisa szinte elnéptelenedett.
A kor legerősebb politikai hatalma, a Keletrómai Birodalom olyan válságban volt, hogy amikor Hérakleiosz császár i. sz. 610-ben trónra lépett, azt fontolgatta, hogy Bizánc helyett áttelepül Karthágóba. Északról, a Balkán felől ugyanis a szlávok szárazföldön egészen Athénig nyomultak, tengeren pedig Krétát is elérték. Nyomukban a Dunától északra megtelepedett avarok rabló portyái gyengítették tovább a birodalmat.
Kelet felől pedig a perzsa hódítás újabb hulláma söpört végig a térségen. A perzsa nagykirály előbb 613-ban döntő vereséget mért Bizáncra Antiokheia mellett, majd egy éven belül meghódította a szintén keresztény Örményországot, a szíriai Damaszkuszt, az anatóliai Tarzoszt, míg végül 614-ben Jeruzsálem is elesett. A katonai vereséget tetézte, hogy a perzsa seregek felgyújtották a Szent Sír bazilikát és magukkal hurcolták az Igazi Szent Keresztet, amelyet a bizánciak Jézus keresztfájának tartottak, továbbá száműzték a keresztény klérust a városból. (A kelet-római császárok újraértelmezték és át is építették a Szent Várost. Miközben a rómaiak által lerombolt zsidó templom helyét szemétlerakónak használták, a hajdani szentély köveit felhasználva hatalmas keresztény templomokat építettek Jeruzsálemben. A Szent Sír bazilikának és a Mária tiszteletére emelt Újtemplomnak a teológiai üzenete az volt, hogy Isten a zsidóságot teljesen és véglegesen elvetette, és helyébe a kereszténységet állította. A perzsa hódítás előtt néhány évtizeddel a nagy templomépítő császár, Justinianus magabiztosan kijelentette: „Felülmúltalak, Salamon!”)
A perzsák nem álltak meg a Szentföldön. Északra hatolva megostromolták Konstantinápolyt, délen pedig elfoglalták Egyiptomot is. A kiváló hadvezéri képességgel rendelkező Hérakleiosz azonban fordítani tudott: előbb békét kötött az avarokkal, majd seregével megindult kelet felé. Visszahódította a Kaukázus vidékét és Örményországot, majd 627-ben Ninive mellett döntő vereséget mért a perzsákra. Ezzel megnyílt az út dél felé is. A császár 630-ban újra elfoglalta Jeruzsálemet és az Aranykapun át diadalmenetben vonult be a városba, az időközben visszaszerzett Igazi Keresztet hordozva.
A remete választottja 
Hérekleiosz diadala rövid életűnek bizonyult. Miközben ő a perzsákkal háborúzott, az Arábiai-félszigeten megszületett az új világhódító vallás, az iszlám. 610-ben – Hérakleiosz trónra lépésének az évében – a mekkai születésű Mohamed bin Abdullah – a kuraisi Hasemita klán tagja – a Dzsabal Nur (a Fény-hegye) egyik barlangjában megkapta a Korán első kinyilatkoztatását, amelyet a következő huszonkét évben számos további látomás követett.
A kereskedelmi utak mentén fekvő Arábia ekkoriban vallási szempontból képlékeny helynek számított. A jemeni hegyek lábánál dúsgazdag keresztény kereskedő családok éltek, akiket a 6. században kíméletlenül legyőzött egy arab uralkodó, Dhu Nuwas. A politeista, bálványimádó arab fejedelem ezt követően áttért a judaizmusra, amit a félszigeten élő zsidó közösségektől tanult. Ezután Dél-Arábia gazdag vidékein a keresztény hatalmaktól független „dávidi királyságot” hozott létre. Ez a fordulat sem tartott sokáig, mert Dhu Nuwast végül az etiópiai uralkodó, a keresztény Atsbeha király legyőzte.
Ebben a folyamatosan változó környezetben, egy tehetős kereskedő család gyermekeként született meg i. sz. 570 körül Mohamed. Szülővárosa, Mekka, fontos vallási központ volt. A helyi szentély, a Ka’aba a legkülönbözőbb törzsek bálványainak adott otthont. Egyes források szerint 360 szobor volt az épületben, köztük – a térségre jellemző rugalmassággal – egy Etiópiából származó szentkép is, amely a Szent Szüzet ábrázolta a gyermek Jézussal. A zarándokközpont virágzott, mivel évente egy hónapos szent békét hirdetett. Ez idő alatt a karavánok zavartalanul haladhattak át a félszigeten, miközben lerótták tiszteletüket a mekkai bálványok előtt.
A békeidőszakot azonban rendszeresen háborúk szakították meg a helyi törzsek között. A fiatal Mohamed – aki hat-éves korára teljes árvaságra jutott, és rokonai neveltek fel – is részt vett két helyi háborúban, amelyet nemzetsége, a kuraisi és a rivális Hawazin törzs vívott. Már tapasztalt harcos és sikeres kereskedő volt, amikor élete negyvenéves korában váratlan fordulatot vett. Családja a későbbi iszlám legendák szerint közvetlenül Ábrahámig vezette magát vissza, a pátriárka elsőszülött fián, Izmáelen keresztül. Mekka közel fekszik a Mina-hegyhez is, ahol az iszlám hagyomány szerint Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy áldozza fel a fiát, Izmaelt- nem pedig Izsákot, ahogyan az a Bibliában szerepel -, ám ezt az utolsó pillanatban Gábriel angyal megakadályozta. A Korán szerint (2:127) Mekka volt az a város, ahol Ábrahám és Izmael az Istentől kapott útmutatás szerint újjáépítette az imádás Szent Házát, a Ka’abát, amelyet eredetileg még Ádám emelt.
Mohamedet gyerekkora óta élénken foglalkoztatták a vallási kérdések. A hagyomány szerint egyszer nevelőszüleivel utazott, amikor a mekkai karaván találkozott egy Bahira nevű szíriai remetével, aki vendégül látta az utazókat. A 9-10 éves Mohamedet a tevéknél hagyták, hogy őrizze azokat. A remete azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a karaván minden tagja jöjjön el hozzá. Amikor Mohamed megérkezett, a hagyomány szerint Bahira látomást kapott arról, hogy a fiú próféta lesz. A remete meghagyta a nevelőszülőknek, hogy őrizzék Mohamedet a zsidóktól és a bizánciaktól. Azt állította, hogy Mohamed eljöveteléről már az „eredeti, hamisítatlan evangéliumok” is szóltak, de a későbbi keresztények megváltoztatták ezeket, és kitörölték a Mohamedre vonatkozó részeket. (Az iszlám ma is azt vallja, hogy a zsidók és a keresztények eltorzították az ó- és újszövetségi írásokat, amelyeket a Korán állított helyre.) Keresztény szerzők, köztük Damaszkuszi János az eseményről azt írták, hogy Bahira ariánus eretnek volt és tőle meríthette Mohamed a bibliai könyvekkel kapcsolatos eretnek tanításait.
Mohamed huszonöt évesen megnősült, egy negyven éves tehetős özvegyasszonyt vett el. Bár továbbra is sokat utazott, egyre többet vonult félre magányosan elmélkedni. 610-ben egy ilyen alkalommal a Hira-hegységhez tartozó Dzsabal Nur egyik barlangjában látomások lepték meg, amelyekben egy Gábriel (Dzsibril) arkangyalként bemutatkozó szellemi lény kijelentéseket adott át Mohamednek. A látomások rendszertelen időközönként folytatódtak, előbb Mekkában, majd Medinában, egészen Mohamed 632-ben bekövetkezett haláláig. A kijelentéseket csak évtizedekkel később, 660 után foglalták össze egyetlen könyvben, a Koránban.
Harc mindvégig
Mohamed azt állította, hogy rajta keresztül az egyetlen Isten, Allah adott egy utolsó, végleges és változhatatlan kijelentést önmagáról. A mekkaiak előtt nem volt ismeretlen Allah neve: a bálványistenek között kiemelt tisztelet övezte, mint a világ teremtőjét és azt, aki az esőt adja a földre. Mohamed szerint a muzulmán hívőknek az utolsó ítélet előtt egyetlen feladatuk maradt, meghódoltatni a világot Allah uralma alatt.
Az iszlám kezdettől fogva apokaliptikus vallás, amely akkor éri el célját, ha az egész világ – önként vagy erővel – követőjévé válik. (Az utolsó időkről, Jézus visszajöveteléről, az antikrisztusról és a végső katonai konfliktusról szóló iszlám tanításokkal és hagyománnyal, amelyek erőteljesen meghatározzák a mai vallási-kulturális konfliktusokat, sorozatunk egy későbbi részében foglalkozunk.)
Ez a meggyőzés eleinte nagyon nehezen ment, mivel a politeista mekkai elit nem fogadta el Mohamed felszólítását a bálványimádás feladására, sőt üldözni kezdték az új hit követőit. Mohamed ezért 622-ben fegyveres harcosokból álló követőivel kivonult a medinai oázisba. (Ez az esemény, a hidzsra lett az iszlám időszámítás kezdete.) Az új vallásalapító élete ettől kezdve szinte szünet nélküli háborúsággal telt a rivális törzsek és az ő védelmüket élvező karavánok ellen. A célt Mohamed így fogalmazta meg követői számára: „Harcoljatok, míg megszűnik az üldözés és a vallás egyedül Allahé lesz.” (Korán 2,190)
A szent háború – a dzsihád – fogalmát több értelemben használja a Korán. Az elmélyültebb (benső vagy más néven nagyobb dzsihád) a hittérítés és önfegyelmezés nem erőszakos formáit jelenti, míg a külső vagy kisebb dzsihád a fegyveres harcot Allah ügyéért. Bernard Lewis világhírű orientalista szerint a mekkai időszakban született versekben – amikor Mohamed még egy kisebbségi csoport vezetője volt – a dzsihád főként morális törekvést jelentett. A későbbi fejezetekben, amikor a próféta a katonai győzelmeket követően Medinában az új állam feje és katonai vezetője lett, a szó egyre inkább gyakorlati tartalommal telt meg. „A katonai jelentés sok esetben egyértelmű – írja Lewis. – Jó példa erre a Korán 4. szúra 95. verse: »Allah a javaikkal és személyükkel hadakozókat egy fokkal magasabbra emelte az otthon ülőknél. Allah minden (hívőnek) megígérte a legjobbat. Ám az (Allah útján) hadakozókat nagyobb fizetséggel tüntette ki az otthonmaradókkal szemben.« Napjainkban egyes muszlimok, különösen azok, akik a külvilághoz intézik mondandójukat, a dzsihád kötelezettségét spirituális és morális értelemben magyarázzák. A korai iszlám tekintélyek túlnyomó többsége azonban a Korán idevágó passzusait, a kommentárokat és a próféta hagyományait idézve katonai értelemben beszél a dzsihádról.”
Adófizetés hódolattal
Az iszlám jog szerint a 
dzsihád vallási kötelesség a muzulmánok számára a hitetlenek és a hitehagyottak ellen. A Korán felszólít arra, hogy „Harcoljatok azok ellen – azok között, akiknek az Írás adatott -, akik nem hisznek Allahban és a Végső Napban … mindaddig, amíg megadják a jótettért járó dzsizját”. (Korán 9,29)
A vallásért folytatott harc (mudzsahada – ebből származik az iszlám harcosokra használt mudzsahed kifejezés) mindaddig feladata a muzulmánoknak, amíg a világ két részre oszlik. Az egyik, „az iszlám háza” (dár al-iszlám), amelyet muzulmánok kormányoznak és amelyben muszlim jogrend uralkodik, valamint a „háború háza” (dár al-harb), a világ többi része, amelyben még mindig hitetlenek laknak és uralkodnak.
Az iszlám hádiszok (a hagyományok, valamint a prófétának tulajdonított cselekedetek és kijelentések) a Korán alapján három lehetőséget kínálnak fel a hitetlenek számára. Vagy elfogadják az iszlámot, vagy megfizetik a nem muszlimokra kirótt és alávetettséget elismerő fejadót, a dzsizját. Azoknak, akik a dzsizját lerótták, ügyelniük kellett arra, hogy a pénzt megfelelő hódolattal, a felemelt tenyerükön nyújtsák át, úgy, hogy kezeik soha ne kerüljenek az összeget átvevő muzulmán kezei fölé. Ha erre sem hajlandók, akkor Allah nevében háborút indíthatnak ellenük. (Lásd keretes írásunkban)
Harc Jeruzsálemért
A Jordán folyó (keresztelkedő hívőkkel). 
Mohamed alig nyolc évvel a Medinába történt kivonulása után győztesen tért vissza Mekkába. A mekkai vezetés ekkor már jóformán harc nélkül megadta magát. Mohamed társaival együtt megtisztította a Ka’abát a bálványoktól. Két évvel később az iszlám prófétája meghalt, de társai és utódai két nemzedék alatt a történelem egyik legnagyobb hódítását hajtották végre. Mohamed nemcsak vallást, hanem birodalmat (kalifátust) is alapított. A vallásnak és a politikai hatalomnak ez az egysége azóta is az iszlám alapvető jellemzője és célkitűzése maradt.
Mekka meghódítása 630-ban történetesen egybeesett Hérakleiosz császár diadalmas jeruzsálemi bevonulásával. A bizánci uralkodó nem sokáig érezhette magát egyeduralkodónak. Hamarosan üzenetet kapott az Arábiai-félsziget új uraitól. Peter Brown történész Az európai kereszténység kialakulása című, néhány éve megjelent nagyszabású könyvében egy örmény krónikást idéz, aki ezt jegyezte fel:
„Követek útján ezt üzenték a görögök császárának (Hérakleiosznak): »Isten e földet ősapáinknak, Ábrahámnak és az ő utódainak adta örökjogon. Mi Ábrahám gyermekei vagyunk. Épp elég ideig birtokoltátok a mi földünket. Adjátok hát vissza szépszerével, s akkor nem rohanjuk le országotokat. Ha nem így tesztek, kamatostul vesszük vissza azt, amitől megfosztottatok bennünket.«
Hérakleioszt állítólag nem lepte meg az üzenet, mivel úgy vélte, hogy Jeruzsálem visszafoglalásával megkezdődött az apokaliptikus időszak. Arra számított, hogy birodalmát katonai támadás éri a „dél sátrai” felől, amelyet egy olyan nép indít, amely a császár szerint átmenet „a nappal és az éjszaka között, se nem napfény, se nem sötétség… ezt a népet nem világítja meg Krisztus fénye, de nem merül alá a bálványimádás éjszakájában sem”.
Mekka a Kaaba kő szentélye 
Az „alkonyat vallása” a Mohamed utáni két kalifa idején néhány év alatt kiszorította a bizánciakat Szíriából és Palesztinából. Omár al-Hattab kalifa 634-ben elfoglalta Jeruzsálemet. Dore Gold izraeli diplomata-történész hamarosan magyarul is megjelenő Harc Jeruzsálemért című könyvében így ír erről az eseményről:
„Abu Dzsafar bin Dzsarir al-Tabari híres muszlim történetíró feljegyezte, hogy Omár – akiről több beszámoló is azt állítja, hogy szándékosan egyszerű teveszőr ruhában lépett be Jeruzsálembe – izgatottan várta, hogy láthassa a Templomhegyet, és megkereshesse azt a helyet, ahol egykoron Dávid imádkozott. Teofanész bizánci krónikás szerint Omár »követelte, hogy vigyék el oda, ahol korábban Salamon Temploma állt«. …
A keresztény szerzők beszámolnak arról, hogy Omár végiglátogatta a jeruzsálemi templomokat, köztük a Szent Sír bazilikát, de nem imádkozott egyikben sem. Szóphroniosz jeruzsálemi pátriárka talán maga is bátorította Omárt, hogy menjen fel a Templomhegyre, ugyanis a keresztény közösség ebben az időben semmiféle vallási jelentőséget nem tulajdonított a helynek.”
Omár kalifa először fából építtetett egy szerény mecsetet a Templomhegy déli sarkán, amelyről egy Arculf nevű keresztény zarándok, aki 680-ban Jeruzsálembe látogatott, a következőket írta: „hosszúkás épület, amit [a muszlimok] függőleges deszkákból és hatalmas gerendákból tákoltak össze valamiféle romos maradványok fölé”. A zarándok úgy hallotta, hogy akár háromezer ember is befér az épületbe.
A híres aranykupolás Sziklamecset, amit gyakran tévesen „Omár mecsetének” is neveznek, csak évtizedekkel később épült. Kétségtelen azonban, hogy több évszázados szünet után Omár újra szent hellyé tette a Templomhegyet, habár az iszlámon belül ebben az időben még nem alakult ki egyértelmű álláspont a tekintetben, hogy a zsidó Szentek Szentje egykori területe szentnek számít-e és megkülönböztetett tisztelettel kell-e viseltetni iránta. (Dore Gold felhívja a figyelmet arra, hogy míg a Biblia több mint 700 alkalommal említi Jeruzsálemet, a város neve nem szerepel a Koránban. Csak a „távoli mecsetre” vonatkozó közvetett utalást értelmezték évszázadokkal később úgy, hogy Mohamed Jeruzsálembe érkezett a nevezetes „éjszakai utazása” során, és a Templomhegy falánál, a mai Siratófalnál kötötte ki szárnyas lovát, a burákot, majd miután imádkozott, felvágtatott a mennybe.)
A pátriárka alkuja Az iszlám elterjedése
Mint említettük, a bizánci uralom alatt a Templomhegy szemétdombbá vált, miközben a Jeruzsálemben folyó nagyszabású építkezéseik a város más területein zajlottak. Egy Eutükhiosz nevű keresztény történetíró, aki a kilencedik században tevékenykedett, arról számolt be, hogy a bizánciak elhanyagolták „a szikla helyét és annak környékét”. Továbbá megjegyzi, hogy a rómaiak törmelékkel borították be a követ, amely felett „hatalmas szeméthalom magasodott”. Eutükhiosz leírja, hogy Omár levetette a köpenyét, és telerakta a saját kezével kiásott szeméttel. Ezt látva, a többi muzulmán is követte a kalifa példáját, és elkezdték összeszedni a Templomhegyen felhalmozott szemetet. Későbbi muzulmán feljegyzések azt állították, hogy Omár arra kényszerítette a keresztényeket, hogy ők takarítsák el a szemetet, amit hagytak felgyűlni a Templomhegyen.
A Szóphroniosz pátriárka és Omár közötti vitakérdések egyike a Jeruzsálemben élő zsidók jövőbeni státusa volt. Úgy tűnik, Omár először engedett Szóphroniosz kérésének, hogy továbbra is tiltsák ki a zsidókat Jeruzsálemből és környékéről, összhangban a Hadrianus általa hozott rendeletekkel, amelyeket Konstantin és utódai is érvényben tartottak. Ha ugyanis ez volt az ára annak, hogy a bizánciak békésen feladják Jeruzsálemet, akkor Omár számára kezdetben volt értelme a követelés teljesítésének.
A megállapodást Omár még a Jeruzsálem megadását rögzítő végső feltételek közé is bevette egy olyan dokumentum keretében, amely az „Omár szerződése” nevet kapta. A kalifa ebben garantálta a városban élők biztonságát, hozzátéve: „templomaikat nem sajátítjuk ki, hogy palotákat építsünk belőlük, és le sem romboljuk azokat; sem a templomokat, sem a hozzájuk tartozó épületeket nem bántjuk és ugyanez igaz a keresztjeikre és egyéb javaikra is”. Egy kiegészítő cikkely pedig kimondta: „Vallási kérdésekben semmiféle kényszert nem alkalmazunk velük szemben.” Hogy Szóphroniosznak a zsidók Jeruzsálembe való visszatérésével kapcsolatos aggodalmait eloszlassa, az „Omár szerződése” azt is kimondta, hogy „egyetlen zsidónak sem engedtetik meg, hogy velük együtt Jeruzsálemben éljen”.
Tekergő kígyó
Az iszlámnak a keresztények iránti viszonylagos – és a zsidókkal szembeni megosztást szolgáló – türelmi időszaka nem tartott sokáig. Mohamed halála után alig több mint ötven évvel Abd al-Malik kalifa már kizárólagos iszlám birodalmat épített, amely ekkorra Karthagótól Közép-Ázsiáig és a távoli Pandzsábig tartott.
Mohamed a legendák szerint halála előtt arra figyelmeztette követőit, hogy az iszlám egyetlen hódítása sincs biztonságban addig, míg Konstantinápolyt és a Keletrómai Birodalom központi területeit el nem foglalták. „Egy-két csapás még, és Perzsia megszűnik létezni. De a Rum (a keleti rómaiak) a tenger és a sziklák népe… Ó jaj, ők ellenségeink lesznek az idők végezetéig.”
Az iszlám alapítója úgy érezte, hogy amíg fennáll a keresztény hatalom, az iszlám bármikor visszaszorulhat az Arábiai-félszigetre: „Az iszlám idegenként érkezett minden vidékre, és bármikor újra idegenné válhat; úgy húzódik vissza (Mekka és Medina köré) mint a vackára tekeredő kígyó” – idézi Peter Brown a Mohamednek tulajdonított figyelmeztetést.
Al-Malik 692-ben hozzálátott a Sziklamecset felépítéséhez Jeruzsálemben a Templomhegyen, a teremtés kősziklájának tartott szikla felett, ahol a bibliai leírás szerint Ábrahám feláldozni készült Izsákot, és amelyen egykor a frigyláda állt Salamon templomában. Az új mecset egyértelmű jelkép volt, mivel jóval a Constantinus által épített Szent Sír bazilika kupolája fölé magasodott. A Sziklamecset belsejében – a mai napig látható – legfontosabb arab nyelvű feliratok nyíltan tagadják a kereszténység legfontosabb kijelentéseit. „Dicsőség Istennek, aki nem nemzett fiat, és akinek nincs társa.” Egy hasonló mondat így szól: „Ő Isten, az egyetlen örökkévaló. Nem nemz, sőt, nem is nemzették, senki nem egyenrangú ővele”. A feliratok némelyike a Koránból vett teljes versidézet, mint például ez: „Ti, Írás birtokosai (vagyis a Szentírást birtokló keresztények)! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban… Jézus, Mária fia (csupán) küldötte Allahnak… (Allahnak) hogyan is lehetne gyermeke!… Az (igazi) vallás Allah szemében az iszlám”. (Korán 4,171 és 3,19). Vannak azonban a feliratok között teljesen új keletű szövegek is, amelyek szintén a keresztényeknek szóló üzenetek. A legerőteljesebb feliratokat réztáblákra vésve a Sziklamecset keleti és déli kapuja fölé helyezték el: „Isten Egysége, és Mohamed prófétasága az igazság”, illetve „Jézus fiú mivolta és a Szentháromság hazugság”. A belső falfeliratok azzal a felszólítással érnek véget, hogy a Könyv Népe térjen át az iszlámra.
Bagdadi kalifák 
Az iszlám birodalom megalapítói meggyőződéssel hitték, hogy hódításaiknak spirituális üzenete van. Egy arab muzulmán így írt erről egy helyi keresztény remetének: „Az, hogy Isten minden népet és hitet az uralmunk alá hajtott, azt mutatja, hogy szeret bennünket és örömét leli a mi hitünkben.”
A muzulmán seregek a 8. század elejére elfoglalták Andalúziát, megdöntötték a délnyugat-európai vizigót birodalmat, keletre pedig egész Indiáig eljutottak. Az iszlám birodalom első központjai a szíriai Damaszkusz, az egyiptomi, Kairó közelében fekvő Fustat, valamint két dél-iraki város, Bészra és Kufa voltak. Ez utóbbiak helyét hamarosan egy újonnan épített fényes város, a Tigris folyó partján magasló Bagdad vette át mint a kalifátus székhelye.
Úgy tűnt, hogy az egész világ az új hódítók ölébe hull: 717-ben a muzulmán hadiflotta már Konstantinápoly előtt állt, amikor megállították. Nyugaton pedig Martell Károly frank uralkodó mért vereséget hatalmas ütközetben egy portyázó muzulmán seregre, amely éppen Szent Márton tours-i sírját készült kifosztani Párizstól nem messze. A keresztény győzelmek nyomán egy időre – legalábbis nyugati irányba – megtorpant a nagy hódítás. Még több mint 700 évet kellett várni arra, hogy az iszlám hódítás újabb hulláma bevegye Bizáncot, miközben átmeneti időre a Szentföld is visszakerült keresztény uralom alá. (folytatjuk)
Harcias szavak 
Dzsihádra felszólító versek a Koránból és a hádiszokból
„(A zsidók és a keresztények) Õk azok, akiket Allah megátkozott. Akit pedig Allah megátkozott, annak nem fogsz találni segítõt.” – Korán 4,52.
„Akik fegyvert fognak Allah és a küldötte ellen … azoknak az a jutalma, hogy megöletnek, vagy keresztre feszíttetnek, vagy egymással ellentétesen a kezük és a lábuk levágatik, vagy elûzetnek a földrõl.” – Korán 5,33.
„Ti hívõk! Ne kössetek testvérbarátságot zsidókkal és keresztényekkel … Allah nem vezeti az igaz útra a bûnös népet.” – Korán 5,51.
„ … Öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek õket! Fogjátok el õket! Ostromoljátok meg õket! Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyrõl.” – Korán 9,5.
„És ne engedelmeskedj a hitetleneknek és harcolj ezzel ellenük keményen tusakodva!” – Korán 25,52.
„Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat!” – Korán 47,4.
„Ó próféta! Szállj harcba a hitetlenek és a képmutatók ellen és légy kemény velük szemben! A gyehenna lesz a lakhelyük.” – Korán 66,9.
Néhány további idézet a hádiszokból:
• Egy átharcolt nappal és egy átharcolt éjszaka a végvidéken jobb, mint egy átböjtölt és átimádkozott hónap.
• A hangya csípése jobban fáj egy vértanúnak, mint a fegyver ütötte seb, ez ugyanis üdvösebb számára, mint az édes, hideg víz egy forró, nyári napon.
• Aki anélkül hal meg, hogy részt vett volna egy hadjáratban, valamiképpen hitetlenségben hal meg.
• Tanuljatok meg lõni, mert a célpont és az íjász közti tér egyike a Paradicsom kertjeinek.
• A Paradicsom a kardotok árnyékában van.
(A Korán-idézetek forrása Simon Róbert magyar nyelvû – a legszélesebb körben elfogadott – fordítása. Korán, Helikon kiadó, 1987; A hádiszokból közölt részeket Bernard Lewis idézi Az iszlám válsága címû könyvében. Európa, 2004)
Rabszolgák a Holt-tengernél
A kisázsiai Khalkédónból származó tudós, Színai Anasztasziosz azok között a keresztény foglyok között tevékenykedett, akiket arab uraik a Holt-tenger gyilkos aszfalt- és kátránymezõin dolgoztattak. Olyan enciklopédikus gyûjteményt állított össze a számukra, amellyel a hitüket akarta erõsíteni. Anasztasziosz jól ismerte a muzulmánokat. Azzal is tisztában volt, hogy keresztényekbõl is lettek muzulmánok, és sokan az iszlámot csupán a kreszténység ártalmatlan változatának tekintették. Pontosan ezeket az embereket akarta figyelmeztetni, amikor így írt nekik: „A Jeruzsálemben élõ istenfélõ keresztények éjnek évadján hallották azoknak a démonoknak a kiáltozását, akik a Templomhegyet megtisztították a romoktól, segédkezve szövetségeseiknek, a szaracénoknak, hogy elõkészítsék a terepet Abd al-Malik égbekiáltó szentségtörése, a Sziklamecset számára”. A tudós hozzátette, hogy két keresztény tengerész még Mekkába is ellátogatott, ahol éjszaka egy szörnyalakot láttak feljönni a földbõl, „aki felfalta a Ka’aba körül feláldozott tevék és kecskék húsát”. (idézi Peter Brown: Az európai kereszténység kialakulása. Atlantisz, 2004.) Morvay Péter 2011. 03. 11.