ELKERÜLHETŐ BETEGSÉGEK III. Egy orvos érvelései a biblia jelenlétében.

A tárgyi bizonyítékokkal szemben támasztott gőgös előítélet

Európában lassan megfékezték a mindent elpusztító ragályokat, mert rávették az embereket a biblia higié­nikus előírásainak betartására. A betegeket már el­különítették. Ennek ellenére itt is ott is felütötte fejét egy-egy járvány és tovább tizedelte az emberiséget, de nem olyan méretekben.
A bélbetegségek: vérhas, ko­lera és tífusz embermilliókat követeltek. A XVIII. század végéig még a nagyvárosokban is igen primitívek vol­tak a higiénikus előírások. Mint mindenütt, ott is a gondozatlan, kövezetlen utcákra dobálták az ürüléket. Emiatt elviselhetetlen bűz ülte meg a városokat és a falvakat. A legyek milliárdjai eszményi költőhelyet találtak mindenütt. Petéiket a szennyes utak zugaiba rakták s így akadálytalanul, észrevétlenül terjesztették a betegségeket és a járványokat. Milliókat ragadott el a halál.

Megmenthették volna őket, ha betartják a biblia „primitív” rendelkezéseit. A biblia egy mondatba tö­mörítve közli a halálos járványok – tífusz, kolera, vérhas – leküzdésének módját: „Legyen valami helyed a táboron kívül, ahova félremehess. És legyen fegyvered mellett ásó, hogy amikor kint leülsz, gödröt áshass azzal, és azután betakarhasd azt, ami elment tőled”.

Egy egészségügyi történész „primitív”-nek nevezte a fenti rendelkezést, ugyanakkor elismeri hatékony­ságát, mert „egészségünk ápolásának haladó elve nyilvánul meg benne”.

Feltehetnénk a kérdést, mennyiben voltak haszno­sak és eredményesek azok az egészségügyi rendel­kezések, melyeket Mózes közel négyezer évvel ezelőtt kapott s lényegüket tekintve még ma is alkalmaznak? Nem téves az az állítás, hogy a Biblia az Isten szava? A tudatlanság és az előítélet olyan ellenségek, melyek konokul tagadják a legkézenfekvőbb bizonyítékokat is.
Nézzük meg, mi történt Bécsben 1840 körül, abban az időben, amikor ifjak és idősek Johann Strauss keringőinek a hatása alá kerültek. Bécs városát már abban az időben is az orvostudomány fellegvárának tekintették. Vessünk tehát egy pillantást a bécsi köz­kórházba mely akkor az egyik legismertebb egészségügyi intézménynek számított.

Ennek ellenére a szü­lő-osztályon például majdnem minden hatodik gyer­mekágyas nő meghalt. Egyébként ez a magas halálo­zási arányszám nemcsak a bécsi kórházra volt jellem­ző. A világ összes kórházaiban hasonló állapotok ural­kodtak. Ennek okát különböző – ma már elfogad­hatatlan — tényezőkre vezették vissza: székrekedés, későn kezdett szoptatás, szorongás, mérgezett leve­gő, stb.
Az elhalt szülőanyákat és nőgyógyászati betegeket levitték a boncterembe. Az orvosoknak és medikusok­nak reggel az volt az első feladata, hogy az előző napon elhunyt betegek holttestét anatómiailag meg­vizsgálják. A boncolást követően az orvosok kéz­mosás és fertőtlenítés nélkül azonnal felmentek a szülőszobába és a vizsgálókba s minden további nél­kül folytatták vizsgálataikat. Gumikesztyűt természe­tesen nem húztak fel.

Az 1840-es évek végén, tehát közel másfél évszá­zaddal ezelőtt, egy fiatal magyar orvosra, dr. Semmel­weis Ignácra bízták az egyik szülőosztály vezetését. Ő megállapította, hogy azok a nők betegedtek meg, illetve azok haltak meg, akiket előzőleg a professzor és orvos urak megvizsgáltak. Dr. Semmelweis három éven át figyelte ezt a jelenséget s tanácstalan volt. Eközben mégis eszébe jutott valami. Elrendelte, hogy azok az orvosok és medikusok, akik feljönnek a kór­bonctanról, az újabb nőgyógyászati vizsgálatok előtt mossák meg a kezüket.

A fent említett rendelkezés életbe lépésének idején, 1847. áprilisban 57 asszony halt meg a szülészeten. Júniusban már csak minden 42-ik, júliusban pedig minden 84-ik szülőnő, illetve nőbeteg halt meg.

A statisztikai adatok minden kétséget kizáróan igazolták, hogy halálos kimenetelű betegségek kóro­kozóit vitték át a hullákból az élő betegek testébe.

Egyetlen napon a boncolás és az azt követő kézmosás után az orvosok és a professzorok egymást követően 12 nőbeteget vizsgáltak meg.
Egy kivételével mind belázasodott és meghalt. Ekkor világosodott meg dr. Semmelweis előtt, hogy kórokozókat vittek át egyik betegről a másikra s ez okozta halálukat. Mint felelős orvos elrendelte, hogy minden egyes beteg megvizs­gálása után alapos kézmosást kell végezni. Az orvo­sok a helyszínen tiltakoztak a szerintük értelmetlen kézmosás ellen. A halálozási arányszám azonban csökkent.
Azt gondolhatnánk – mégpedig jogosan – hogy kollégái elismerték dr. Semmelweis érdemeit. Ennek az ellenkezője történt. A szülésznők és irigy felettesei kinevették, bírálgatták s végül munkaszerződését sem hosszabbították meg. Utóda kidobáltatták a szülőszo­bákból és a vizsgálókból a mosdókat. A halálozási arányszám ennek következtében ismét rohamosan emelkedni kezdett s rövid időn belül elérte a régebbi, ijesztően magas fokot. – Kollégáit sajnos nem tudta meggyőzni. Ez az eset világosan mutatja, hogy jólle­het kézzel fogható bizonyítékok álltak rendelkezésre, az előítéletek mégis oly nagy befolyást gyakoroltak az emberekre, hogy a letagadhatatlan tényeket sem vették figyelembe.

Ilyen előzmények után Semmelweis nyolc hónapig próbálkozott, hogy újabb kórházi álláshoz jusson, de hiába. Végül elkedvetlenedve és csüggedten távozott Bécsből és visszament szülővárosába, Budapestre. Oly lehangolt volt, hogy ismerőseitől és barátaitól sem búcsúzott el. 1850-ben a Rókus-kórház szülészeti osztályának főorvosa lett. Itt is ijesztően magas volt a szülőasszonyok halálozási arányszáma. Azonnal elren­delte a vizsgálatok előtti alapos kézmosást. Ennek eredményeként csökkent az exitálások száma. Kollé­gái itt is megvetették Semmelweist.

Munkáiról és kutatásairól tudományosan megalapo­zott könyveket írt. Ellenfeleit ezek még elkeseredet­tebb gúnyolódásra késztették. Az ocsmány rágalmak, és a haldokló anyák jajkiáltása üldözték és megter­helték felettébb érzékeny lelkületét.

Végül teljesen összetört, elméje elborult s később a Döblingi elme­kórházban fejezte be életét.

Folytatása következik.