Állam és egyház viszonya Magyarországon

Gábor György a kibeszéletlen kérdésekről

A rendszerváltás utáni idők összes miniszterelnöke ellátogatott a Vatikánba. Horn Gyula megállapodást kötött a Szentszékkel, mely szerint – hasonlóan az európai gyakorlathoz – az egyházak finanszírozása javarészt állami feladat. Orbán Viktor nemrég támogatásáról biztosította az Országgyűlés emberi jogi bizottságának fideszes elnökét, aki alpári hangon, ám a Szentírásra hivatkozva sértegette más eszmék képviselőit, homoszexualitás, abortusz, eutanázia megoldatlan kérdéseire utalhatott. A jobbos ifjak lapjától meghívott szerkesztő úgy összegzett: bármit akart is mondani, megszólalása korai volt, és ízléstelen. Nemcsak az akkori műsor láttán, de az új pápa megválasztása körüli honi történések kapcsán is felötlött bennem a kérdés: ország ez, vagy elmeotthon?

II. János Pál pápa temetése idején nemzeti gyásznapot rendelt el a balliberális kormányzat. Az új pápa – XVI. Benedek – megválasztását élőben közvetítette az MTV: a közszolgálati hírműsorban a magyar katolikus egyház képviselője imára buzdította az országot. A vallásfilozófus úgy látja: Magyarországon nem normális az állam és az egyház viszonya.

Nemcsak az ellenzék, a kormányoldal is produkált érdekességeket a gyász napjaiban.A nemzeti gyásznap elrendelése valóban sajátos egy olyan országban, ahol a Római Katolikus Egyház nem az államvallás megtestesítője. A közjogi méltóságoknak protokolláris okból ki kell menniük a temetésre, de amikor közjogi méltóságként és testületileg szentmisére mennek, az nincs rendben. Hatalmi részről egyébként a legelképesztőbb túlkapás az volt, hogy a pápa temetésén részt vett a Legfelsőbb Bíróság elnöke is, akinek ott még a protokoll sem írja elő a jelenlétet. Az emberben felvetődik a kérdés: vajon jelenléte jelzésértékű volt-e, és a magyar bíróságok tárgyalótermeiben hamarosan kiteszik a corpusokat?

Az amerikai bíróságokon kint van a kereszt, miként ateisták is a Bibliára esküsznek a bíró előtt.

A balliberális oldal politikusai inkább csak botladoznak “egyházügyi” felbukkanásaik során. Jobboldalon viszont szívesen hivatkoznak az Újszövetség könyveire. Orbán Viktor is kiállt Semjén Zsolt mellett, amikor az emberi jogi bizottság elnöke elmondta híres “szakállasbácsizó” hasonlatát. Igazukat – szerintük – a Szentírás bizonyítja.

Számomra a Szentírás nemcsak hitem tárgyát jelenti, de vallásfilozófusként munkaeszközöm is. Nem szeretnék szövegértelmezési fejtegetésekbe bonyolódni. Orbán Viktor és Semjén Zsolt bármire hivatkozik is, hozzáállásukban az a legnagyobb bűn, hogy kirekesztő. Egy értékrendszert, a római katolikust akarják abszolutizálni. Semjén Zsolt ráadásul alpári, cinikus megfogalmazásban utasított el sok más vallást vagy vallási gyakorlatot. Valami olyasmit mondott: aki a liberálisokat támogatja, az azt akarja, hogy gyermeke extrém szekták gyűlésein csapkodja magát a földhöz. De hát nem az a rendszerváltás egyik lényege, hogy mindenki úgy élheti meg a saját Isten-élményét – ha van neki -, ahogy akarja? Természetesen úgy, hogy azzal nem árt másnak. Mit szólna Semjén Zsolt, ha azon szórakozna valaki: látott fura szerzeteket, akik nagy, hideg épületeket emelnek, amelyekben rendszeresen térdre esnek, miközben állott vízzel locsolgatják magukat.

Nemcsak a római katolikus, hanem más egyházak képviselői is hajlamosak az állami “összjátékra”. Miközben az ember azt gondolná: hitbeli, ízlésbeli kérdés lenne olykor nemet mondani.

A rendszerváltást megelőző évtizedekben számtalan sokk és trauma érte az egyházakat. Viszont a múlt feldolgozása az egyházakat érintő kérdésekben sem történt meg. Pedig differenciáltabban láthatnánk néhány elnagyolt helyzetet. Sokat hangoztatják például, hogy a múlt rendszerben elvették az egyházak birtokait. Általánosságban ez igaz. Csakhogy a birtokokat még a kisgazdák vették el 1946-ban, nem a kommunisták. Ráadásul ezeket a birtokokat nem a Sínai-hegy lábánál kapták az egyházak, hanem valamilyen módon megszerezték. Másrészt: sok esetben eladósodott, jelzáloggal terhelt földbirtokokról van szó. Ugyanakkor a későbbiekben létrejött egy vallásfelekezeti alap, amelyből az állam fizette az egyháziakat. Vagyis valami pénz visszacsurgott. Egyenlőségjel persze nincs a kettő között, a múlt jogtalanságai megkérdőjelezhetetlenek, de a kibeszéletlen kérdések társadalmi szinten is butítóak. Lényegében tehát erre vezethetők vissza a rendszerváltás utáni idők kormányainak egyházügyi balfogásai.

Fussunk át rajtuk.

A II. vatikáni zsinaton szó esett – ha nem is a finanszírozás tekintetében – az állam és az egyház feladatainak a megkülönböztetéséről. Kérdés: mi lenne az egyházakkal, ha ez a szeparáció az adóforintok tekintetében is megkezdődne egyszer?

Peter Berger amerikai vallásszociológus írta egy munkájában, s ma már szinte közhely: csak látszólag paradoxon, hogy az USA-ban, ahol állam és egyház sosem fonódott össze, nincs is állami támogatás, lelkészhiány sincs, és nem ürülnek ki a templomok, mint Európában. Az egyházak ugyanis ott versenyhelyzetben vannak, tenniük kellett valamit híveikért: megtanulni a világra nyitottan gondolkodni, értelmes programokról gondoskodni, híveiket aktivizálni. Kétségtelen: feladatuk sokkal több munkával jár, mint európai társaiké. Mégis ők panaszkodnak kevesebbet.

Forrás: 168 óra

Mondja el a véleményét!