Vasárnapi kötelező munkaszünet ?

“a bevásárlóközpontok hétvégi nyitva tartásával kapcsolatban” című monodráma rendszeresen megújuló témát ad a magyar parlamentnek. Alábbi cikket egy olyan történész írta, akinek a hitbeli meggyőződésében egyáltalán nem szerepel a “zsidóskodás”, vagy a “szektás szombatolás”. Sőt felekezetének alapelvei szerint a hét vége nem a szombat, hanem a vasárnap. Mégis figyelemre méltó és tiszteletet érdemel, hogy azt az ünnepet, amit Isten a Teremtés emlékünnepe gyanánt rögzített – sőt a nagy nyomaték kedvéért a saját ujjaival  írt – egy nem fakuló, nem elmúló kőtáblára, Grüll Tibor (a Hetek történész munkatársa) védelmébe veszi. (Dénes Ottó)

Szombat az emberért

Amint arról a Hetek legutóbbi (2001 03 03.) számában is beszámoltunk, a bevásárlóközpontok hétvégi nyitva tartásával kapcsolatban teológiai érvektől sem mentes politikai vita lángolt fel. Őry Csaba, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára véget akart vetni “a vasárnap szentségét sértő vásárlósdinak”. Akár a történelem fintorának is tekinthetjük, hogy – amint arra Demján Sándor, a shoppingcentereket tömörítő szövetség elnöke is rámutatott – a fideszes képviselők által “védettnek” nyilvánított vasárnap éppenséggel a vásár szóból ered. Latba vetették politikai befolyásukat a keresztény nagyegyházak is. A Katolikus Püspöki Konferencia nyilatkozata olyan törvénymódosítást sürget, amely “tekintettel van a keresztény ember vallási igényére, minden ember pihenéshez való jogára, ugyanakkor a magyar családok belső szeretetkapcsolatának megerősítésére”. Veres András püspök szerint “az egyik legsajnálatosabb jelenség napjainkban a vasárnap ünnepi jellegének háttérbe szorulása, amelyre pedig minden embernek joga és szüksége van”. A vita felveti, hogy a szekularizált társadalom igényli-e a szakrális pihenőnapot, továbbá, hogy a vasárnap kiemelése a többi nap közül mennyiben sérti a hét más napjait megünneplő vallásos honfitársaikat.

A most kirobbant vita hátterében több évezredes teológiai-politikai vita húzódik. Sőt, a probléma eredete egészen a Föld teremtéséig vezethető vissza. Miután az Úr elvégezte a hetedik napon munkáját – olvassuk a mózesi teremtéstörténetben –, “megszűnt a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott. És megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, minthogy azon szűnt meg minden munkájától, amelyet teremtve szerzett Isten.”

A sabbat eredeti értelmét tehát – mint a héber szó “megszűnni, pihenni” jelentése is mutatja – az Úr teremtéséről történő megemlékezést jelentette. Az ünnep már a Törvényadás előtt megvolt Izrael életében. Az egyiptomi kivonulás után a pusztában vándorló zsidók csak hat napon át szedegethették a mannát, a hatodikon pedig kétszer annyit kellett szedniük, mert “ez az, amit az Úr mondott: a holnap a nyugalom napja, az Úrnak szentelt szombat. Amit sütni akartok, süssétek meg, és amit főzni akartok, főzzétek meg, ami pedig megmarad, azt mind tegyétek el magatoknak reggelre.” A Szináj-hegyen kapott kinyilatkoztatás (Tízparancsolat) negyedik parancsa, egyben az egyetlen kötelezően előírt “rituális” szabály, a szombat megtartására vonatkozott. Megsértése halálos bűnnek számított.

A babilóni fogság előtt és után élt próféták is rendszeresen óvták-intették népüket a szombat megsértésének bűnétől. Ámos idejében a gabonakereskedők alig várták, hogy elmúljon a szombat, és újra kereskedhessenek; Jeremiás kortársai kereskedtek: ki-be hordták az árukat a pihenőnap ellenére; Ézsaiás pedig arra figyelmeztet, hogy még a nyomorékok és az idegenek is kedvesek Isten szemében akkor, ha a szombatot szívből megőrzik, és ragaszkodnak az ő szövetségéhez. A fogságból való visszatérés után, Nehemiás programjának is fontos része volt a szombat helyreállítása. Ennek érdekében megtiltotta az idegenekkel és a föld népével való kereskedést ezen a napon. A rendeletnek szigorúan érvényt szereztek: “Midőn megárnyékosodtak Jeruzsálem kapui a szombat előtt, parancsolatomra bezárattak a kapuk, s megparancsoltam, hogy meg ne nyissák azokat szombat utánig, annakfelette legényim közül a kapukhoz rendeltem mondván: nem fog bejönni teher szombatnapon!”

A hétnaponta kötelezően megtartott szombat mellett a Biblia úgynevezett sabbatév vagy jubileumi év megtartását is előirányozta a zsidóknak. Ezt – nevéből következően – hétévente kellett megtartani. Nevezték a “föld szombatjának” is, mivel ekkor a földet egész éven át nem volt szabad megművelni – ez tehát nem az ember, hanem a föld pihenésének éve volt. Az Úr különlegesen bő termést ígért a hatodik évre, hogy abból a hetedikben is jól meg lehessen élni. Az ünnep messiási jellegét hangsúlyozta, hogy minden termés, amely magától termett e hetedik évben, a közösség minden tagja számára hozzáférhető volt, tehát felette senkinek sem volt tulajdonjoga. Minden termést csak a saját szezonjában volt szabad elfogyasztani, mivel raktározni nem lehetett. A sabbatév másik elnevezése az “elengedés éve”, mivel az adósságok törlesztését erre az évre fel kellett függeszteni. Ennek alapvető oka az volt, hogy jubileumi évben a mezőgazdaságból nem származott jövedelem. Isten már Mózesen keresztül arra figyelmeztette a zsidókat, hogy ha nem tartják be a sabbatévvel kapcsolatos rendeleteket, fogságra küldi őket és “akkor örül a föld az ő szombatjainak, az ő pusztaságának egész ideje alatt, ti pedig a ti ellenségetek földjén lesztek”. Az izraelita törzsek honfoglalását követő évszázadokban nem szívlelték meg Mózes tanácsát, aminek következtében az Úr fogságra vitte Júda törzsét Babilónba, hetven évre: “míg lerója a föld az ő szombatjait” – olvassuk a Krónikák második könyvében.

Történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy a Babilónból visszatért zsidók nagyon gondosan megtartották a sabbatéveket. Nehemiás idejében esküt tettek erre vonatkozóan. A görög uralom alatt Nagy Sándor mentességet adott nekik az adófizetés alól a sabbatévben. Később a rómaiak is alkalmazkodtak ahhoz a görög szokáshoz, hogy a sabbatévben eltekintenek a Júdeára kirótt adóktól. Miután a Templom i. sz. 70-ben elpusztult, a sabbatévet nem nagyon tartották meg, hiszen a zsidók legnagyobb része szétszóródott a világ minden tájára.

“Hajszálról függő hegyek”
Jézus és az apostolok korában Izrael spirituális vezetői kétségkívül a farizeusok voltak. A zsidók legjelentősebb vallási pártjának gondolkodásban a templomi áldozatok mellett a szombati nyugalom megtartása számított a gyakorlati vallási élet legfontosabb követelményének. (A Templom lerombolása után pedig – érthető módon – ez került az első helyre.) A rabbik szerint a sabbat az eljövendő messiási királyság előképe, az ebben az életben elérhető és élvezhető legnagyobb áldás megtapasztalása. A Talmud bölcsei szerint, ha az egész Izrael csak két egymást követő szombatot megtartana a Törvény előírása szerint, azonnal elérkezne a Messiás. Az i. sz. II. században keletkezett Misna külön traktátust szentelt a sabbatnak, amelyben harminckilenc kategóriába sorolta a szombaton tiltott munkákat. Később ezt kibővítették, így hosszadalmas listák keletkeztek a tilalmazott munkafajtákról. E listákat azonban maga a Misna is “hajszálról függő hegyeknek” nevezi, arra utalva ezzel, hogy e parancsok utólagos kiegészítések: a Bibliában legtöbbnek nyomát sem lelhetjük. A nevezetes holt-tengeri (kumráni) tekercsek, valamint a kairói geníza leletei is arra mutatnak, hogy a rabbinikus szabályozásban bizony nagy különbségek voltak a szombati munkavégzést illetően.

Mindenesetre nem véletlen, hogy a Názáreti Jézus és tanítványai rendszeresen a szombattal kapcsolatos “munkavégzés” miatt különböztek össze a farizeusokkal. Mikor Jézus egy ízben vetéseken haladt át szombaton, tanítványai megéheztek és a kalászokat kezdték leszakítani és eszegetni. (Mózes törvénye értelmében bárki megtehette ezt, aki éhes volt, csak a sarlóval történő aratás minősült lopásnak.) “Látván ezt a farizeusok, mondták neki: íme, a te tanítványaid azt cselekszik, amit nem szabad szombaton cselekedni!” Jézus azonban megvédte az “ártatlanokat”: egyrészt Dávidnak és szolgáinak példájára hivatkozott, akik Saul elől menekülve Nóbban megették a sátorszentélyben kitett szent kenyereket; másrészt felhívta figyelmüket arra a tényre, hogy a Templomban szolgálatot teljesítő papok is “megszegik a Törvényt”, amikor szombaton áldozatot mutatnak be. Jézus a Törvény betöltésének (és számonkérésének) egyedül helyes indítékát is kiemelte: “Ha pedig tudnátok mi ez: irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat – majd hozzátette –, mert az Emberfia ura a szombatnak is.” Márk evangéliumában más változatban szerepel Jézus mondása, amely figyelmeztetésül szolgálhat minden kor és nép farizeusainak: “A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért.”

Ugyancsak Márktól tudjuk, hogy Jézus ezen incidens után sem hagyta abba a farizeusok “megrendszabályozását”, sőt, mintha direkt tovább provokálta volna őket. A kalászszedő akció után ugyanis bement egy galileai zsinagógába, ahol történetesen akadt egy merev kezű ember. Jézus ezt a zsinagóga közönsége elé állította, majd feltette a kérdést: “Szabad-e szombatnapon jót vagy rosszat tenni? Lelket menteni vagy kioltani?” – Válasz ugyan nem érkezett a padsorokból, de a béna meggyógyítása után a farizeusok elhatározták, hogy a “csodarabbit” valamilyen módon likvidálni fogják. Hasonló esetről számol be Lukács is, mikor Jézus egy betegségtől meggörnyedt öregasszonyt gyógyított meg szombaton a zsinagógában. A zsinagógafő azonban megharagudott, és a szombati munkavégzési tilalomra hivatkozva azt mondta a gyülekezetnek: “Hat nap van, amelyen munkálkodni kell, azokon jöjjetek és gyógyíttassátok magatokat, és ne szombaton.” Jézus azonban találó példával feddette meg képmutatását: “Szombaton nem oldja-e fel mindegyitek az ő ökrét vagy szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Hát ezt, az Ábrahám leányát, kit a Sátán megkötözött, íme tizennyolc esztendeje, nem kellett-e feloldani e kötélből szombatnapon?” E jelenet később is többször megismétlődött: Lukácsnál egy vízkórost gyógyít meg szombaton, miközben árgus szemekkel figyelik a vallási szakértők; Jánosnál pedig Jeruzsálemben, a Betesda tavánál fekvő bénát gyógyítja meg sabbatkor, ami miatt “üldözőbe vették őt a zsidók (értsd: a farizeusok) és meg akarták ölni, mivel ezeket cselekedte szombaton”.

Hogyan számláljuk napjainkat?

“Még a tömegek körében is régóta erős volt az utánzási vágy jámbor szokásaink követésére. Ma már nincs olyan – akár görög, akár barbár – város, nincs olyan tartomány, amelyben ne terjedt volna el az általunk munkaszünetnek nyilvánított hetedik nap tisztelete”
– írta Josephus Flavius az Apión elleni vitairatában az i. sz. I. század végén. A római jog valóban garantálta a zsidók szombattartási jogát. Egyesek szerint ennek legfőbb oka a diaszpórai zsidók viszonylag nagy létszáma volt: S.W. Baron szerint a keleti Mediterráneum minden ötödik lakója zsidó volt, ajánlatos volt tehát figyelembe venni szokásaikat. A sabbattartás csak IV. Antiokhosz Epiphanész alatt (i. e. 168–164) és a Bar Kochba-felkelés leverését követően, Hadrianus császár idejében (i. sz. 135–138) került veszélybe – mindkét esetben körülbelül három és fél éves időtartamra. Az Antikrisztus előképének tartott Szeleukida uralkodót végül a Makkabeusok űzték el Júdából: ebben az időszakban vált mindmáig érvényes törvénnyé, hogy a zsidók önvédelemből szombaton is fegyvert foghatnak.

Semmi okunk sincs kétségbe vonni Josephus állításának igazságát. Minden jel arra mutat, hogy a “szombatolás” valóban a zsidók legszélesebb körben ismert vallási szokása volt – és maradt mindmáig. A pogány értelmiségiek persze különféleképpen reagáltak a zsidók e szokására. A filozófus-író Seneca például az élet egyhetedének elvesztegetését hányta a szemükre; a szatíraköltő Juvenalis, vagy a történetíró Tacitus pedig szintén henyélőknek tartotta őket. (Ezt csak akkor értjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy az aktivitás (otium) a római közfelfogásban egy férfi legnagyobb erényének számított.) De ismerték-e a “heteket” a pogány görög–rómaiak?

A hét napjainak kijelölése majd’ minden naptári rendszerben a Hold járásához igazodott. A holdfázisok jellegzetes pontjai közül az újhold és a telihold mellett jól megfigyelhető és időben rögzíthető az első és utolsó negyed is. Így lehetőség nyílt a holdhónap két, majd négy részre osztására. Mivel pedig durván számítva egy-egy ilyen szakasz huszonkilenc és fél, azaz körülbelül négyszer hét napra tehető, megvolt az alapja egy hét napból álló időegység kialakításának. A hetedik napnak mind a babiloni, mind a görög naptárban megvolt bizonyos jelentősége, például ezen a napon nem volt szabad új munkába kezdeni. Ez igazolja ugyan a hetes szám bizonyos vallási és naptári jelentőségét, de nem bizonyítja azt, hogy a zsidókon kívül akár a babiloniak, akár a görögök hét napból álló folyamatos ciklusokat számon tartottak volna. Az égitestek járásától független, néhány (négy-nyolc) napos időegységek más népeknél is megfigyelhetőek: például Mezopotámia legrégibb lakóinak, a sumereknek öt napos “vásárhete” volt; a rómaiaknak nyolc napból állt (nundinae, vagyis “kilenc nap”, mivel beleszámolták a két határnapot is), amelynek végén jogszolgáltatást, közérdekű bejelentéseket tettek.

Érdekes, hogy e hét napos időegység használata az időszámításunk előtti századokban általánossá vált Keleten. Ennek okát részben a zsidó vallás hatásának, részben asztrológiai megfontolásoknak tudhatjuk be, mivel az ókori csillagászat a Földtől mért távolságuk sorrendjében a következő hét égitestet tekintette bolygónak: Hold, Merkur, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz. A három külső bolygót (Uránusz, Neptunusz, Plútó) nem ismerték. A hellenisztikus Kelet asztrológiai hiedelmeinek megfelelően a hét minden egyes napját egy-egy bolygó uralma alá helyezték. A hét napjainak latin elnevezései a germán nyelvekben mind a mai napig tovább élnek. A vasárnap mint Jézus feltámadásának napja, az Úr napja (dies Dominica) tovább él a francia Dimanche vagy az olasz Domenica névben; a héber sabbat pedig a “szombat” elnevezéseiben érvényesül.

A héberben azonban csak a hét kezdő napjának,(?) a szombatnak van saját neve, a többi napot (a sabbatot a hetediknek számítva) csak sorszámmal jelzik. Mivel a görögben – már a kereszténység hatására – a vasárnap a hét első napja, a hét közepe szerdára esik, innen a szláv szreda és a német Mittwoch (a hét közepe) elnevezés. A szláv nyelvekben és a magyarban azonban a vasárnap a hét hetedik napjának számít, vagyis a hét a hétfővel (a hét feje) kezdődik, a kedd pedig a “kettüd” (második) nap, a csütörtök (a szláv csetüriből) a negyedik, a péntek (pjaty) pedig az ötödik nap.
“A Nap tiszteletreméltó napján”
A zsidó vallástól már a második század közepétől folyamatosan különváló kereszténység a heti ünnepnap elvét átvéve, azt a szombat helyett Jézus feltámadásának napjára, vasárnapra helyezte át.(?) Jusztinosz mártír a II. században hangsúlyozta A zsidó Trüfónnal folytatott vitájában, hogy az Újszövetség népe “folyamatos sabbatot” tart: “Az új törvény örök szombatot akart nektek, de ti csak egy napon akartok istentiszteletet tartani.”

A zsidó sabbat azonban korai egyházban nem automatikusan került át vasárnapra. Különösen a keleten élő egyházatyák voltak sokáig toleránsak a sabbattal szemben: Órigenész például azt javasolta híveinek, hogy a szombatot töltsék imádkozással és bibliaolvasással. Az Apostoli konstitúció megengedte, hogy a szolgák mindkét napon pihenhessenek: szombaton a világ teremtésére, vasárnap a feltámadásra való tekintettel. Az “aranyszájú” helyett inkább “véresszájúnak” nevezhető antiochiai Ióannész a IV. században szórta dörgedelmeit a zsidók és a “zsidózó keresztények”, vagyis a szombattartók ellen. Ettől kezdve nem hallunk többet a sabbatolásról, a hitviták egyoldalúan a vasárnap tekintélyét védik a szombattal szemben. Az egyházi nézet megerősítésére olyan legendák is születtek, melyek szerint a fény teremtése, Ádám és Éva megformálása, az “angyali üdvözlet”, Jézus születése és bevonulása Jeruzsálembe, Szűz Mária mennybemenetele is vasárnapi napra esett. Ezeknek természetesen semmilyen bibliai alapjuk nincsen – a feltámadást kivéve.

Ahogyan a pogány vallás lassanként átalakult a szoláris henoteizmusba, a Nap napja egyre fontosabb ünneppé vált. 321-ben Nagy Konstantin mint pontifex maximus elrendelte, hogy valamennyi bíró, közember és kézműipari műhely tartózkodjék a munkától “a Nap (!!) tiszteletreméltó napján” (venerabili die Solis). A Codex Justinianusban fennmaradt törvény józanságára ugyanakkor jellemző, hogy a vidéken dolgozó földműveseknek megengedte, hogy dolgozzanak, mivel “gyakran megesik, hogy nem adódik alkalmasabb idő a vetés elvégzésére vagy a betakarításra [mint vasárnap], s így nehogy elvesszen a lehetőség, amit az égi gondviselés tett lehetővé a munka számára”.

Nagy Konstantin diadalíve Rómában a Colosseum mellett

A szintén Konstantin által elnökölt niceai zsinat (325) tette végérvényesen vasárnapra a keresztények heti ünnepét, s ezt a napot – eltörölve az addigi római nundinae-számítást – egyben állami ünneppé is avatta. A pogány és keresztény ünnep összekeverése miatt cseppet sem aggódott a bibliafordító Szent Jeromos: “Még ha a Nap napjának hívják is a pogányok, mi önként elfogadjuk ezt a nevet, mivel ezen a napon támadt fel a Világ Világossága; ezen a napon ragyogott fel az Igazság Napja, amelynek sugaraiban gyógyulás van.” Ettől kezdve a vasárnap átvette a szombat minden funkcióját, vagyis általános pihenőnappá vált, amit jól mutat, hogy a szláv nyelvekben a hét első napjának a hétfő számított. (A szerda tehát még egy korábbi álláspontot tükröz, mikor a vasárnap volt a hét kezdőnapja.)

Mint láttuk, a vasárnapi munka szabályozása már 321-ben feltűnik Nagy Konstantin törvényeiben. Az államhatalommal összefonódó katolikus egyháznak később is érdeke volt a munkaszüneti nap fenntartása – tekintet nélkül annak gazdasági következményeire –, hiszen ily módon tudta biztosítani a vasárnapi misék kellő látogatottságát. Korai királyaink törvényeiben is feltűnik a vasárnapi munka tilalma, nyíltan összekötve a templomlátogatás kötelezettségével. (Erről lásd keretes szövegünket.) Az európai országok és az Egyesült Államok törvénykezésében később is rendre feltűnik a vasárnapi munka szabályozásának kérdése. Az amerikai kiadású New Catholic Encyclopedia szerint (1967) a vasárnapi munka szabályozása az Egyesült Államokban ellentmondásos. Ennek elsődleges oka, hogy az ilyesfajta törvényi szabályozás ütközik a szabad munkavégzésnek általános emberi jogként deklarált törvényével (“ha valaki akar és tud: dolgozzon”). Ennek ellenére a legtöbb tagállamban garantálták a vasárnapi nyugalmat: 1962-ben Massachusets állam törvénye bizonyos sportágak (például az ökölvívás)űzését is megtiltotta. Az elmúlt héten (2001 március 10, a cikk megjelenése előtti hétre utal) nálunk is fellángolt “vasárnap-vita” tehát több évszázados múltra tekinthet vissza, s hátterében az állam és az egyházak viszonyát érintő alapvető kérdések állnak. Akár így, akár úgy, döntsön a magyar Országgyűlés a vasárnapi munkaszünet ügyében, a kereszténység számára továbbra is Jézus mondata a mérvadó:
“A szombat/vasárnap lett az emberért, és nem az ember a szombatért/vasárnapért.”
(a szerző történész) Grüll Tibor  2001. 03. 10. (V/10)


Az általam egyébként nagyra becsült történész – a cikk írója – az utolsó mondatával elcsúszott.

A Jézus szájába adott kijelentésben, a bibliaszöveg szerint vasárnapról szó nincsen !

A bibliában különben sem található egyetlen olyan kifejezés, szó, amiből a VASÁRNAP kiolvasható lenne. Az eredeti szövegben, bármelyik fordításban is olvassa az ember, világosan és közérthetően a SZOMBAT olvasható, aminek a pihenés, az Istennel,a családdal, barátokkal, hittestvérekkel, betegekkel… stb történő törődés/közösségápolás lehet az elsőrendű célja. Az áldásokat a Teremtő erre a napra koncentráltan ígérte.  Ő nem ember, hogy tévedjen, vagy elfelejtse ígéretét.

A témát még több oldalról is szerencsés lenne megközelíteni, hogy a különböző publicisták, tudósok, politikusok nyilatkozatait az olvasó átgondolhassa. Mindenek fölött azonban e kérdést nem lehet az egyes népszokásokkal, hagyományokkal, legendákkal, vagy az esetleges állami szabályozásokkal kevergetve értelmezni, hiszen e tekintetben “ahány ház, annyi szokás,”.

Ezért tehát csak szilárd fundamentumra építsünk!
Dénes Ottó


István első törvénykönyve (1000 után)
8. A vasárnap megtartásáról
Ha valamely pap vagy ispán, avagy valamely más hívő személy valakit vasárnap ökrökkel lát dolgozni, vegyék el tőle az ökröt, és adják a várnépnek elfogyasztásra. Ha pedig lovakkal dolgozik, vegyék el tőle a lovat, amit gazdája, ha akarja, ökörrel megválthat, és az ökröt egyék meg, ahogy mondottuk. Ha pedig valaki más szerszámokkal dolgozik, vegyék el tőle a szerszámokat és ruháit, amelyeket – ha akarja – bőrével megválthat.
9. Ugyanarról más
A papok és az ispánok pedig hagyják meg az összes falusi bírónak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik. Ha pedig valaki amazok hanyagsága folytán nem (tűz-) őrzés végett marad otthon, az ilyet verjék meg, és nyírják le.


Szent László korabeli egyházi zsinat határozatai, I. törvénykönyv
15. Az ünnepnek kereskedés miatti elhanyagolásáról
Ha valaki vasárnapokon vagy nagyobb ünnepeken, az egyházat elhanyagolva, vásárra megy, lovát veszítse.
16. A vasárnap megünneplésének elmulasztásáról
Ha valaki vasárnap vásárt üt, megparancsolja e szent zsinat, hogy amiképpen felállította sátrát, éppúgy bontsa szét. Ha pedig valaki ellenszegül, ötvenöt penzát fizessen.

Mondja el a véleményét!