Az egyház

Az egyház (Reisinger János)

Bevezetés

Siratófal
Siratófal

Az egyház szó jelentését számtalan ember tudatában a talányok köde burkolja. Szinte mindenki mást ért rajta. „Vallási intézmény”, „hierarchikus rend”, „önkéntes tár­sulás” — íme csak néhány az egymásnak ellentmondó megfogalmazások közül. Ebben vagy abban az „egy­házban születtem” — hangzik egyfelől; ezt vagy azt az „egyházat választottam” – mondják másutt. Vérség vagy választás dolga-e az egyházhoz tartozás? Mi az egyház feladata és felelőssége? Kiváltságos helyzetét ki hatá­rozta vagy határozza meg? Ilyen és hasonló kérdésekre keressük a válaszokat, a Biblia megvilágító tömörségé­nek és egyszerűségének a segítségével.

Az „egyház” szó

Magyarázatot igényel már maga a szó, az egyház kifeje­zés is. A magyar nyelvben a fogalomban rejlő „ház” egy­értelműen épületre utal, amiképpen I, István király ide­jén törvény kötelezte a népet, hogy minden tíz település egy házat — Isten házát, templomot — építsen. Ahol templom áll, ott van az egyház, vagyis istentisztelet cél­jára emelt építmények adják az egyház eszmei és gyakor­lati alapját. Más európai nyelvekben is a Kirche, Eglise, Church egyaránt jelöli az épületet és az intézményt.

Ezért fontos tudnunk, hogy a Biblia egészen más egyházfogalmat hirdet. Az újszövetségi görög ekklészia (innen a magyarosított eklézsia) „kihívottakat” jelent. Olyan emberek csoportját, közösségét, akik Isten hívá­sának engedelmeskedve, az önző világból lelkileg kisza­kadva Jézus Krisztus önzetlenségen alapuló közösségé­hez, követőihez kívánnak csatlakozni. Az elnevezés már önmagában jelöli a felnőttkori, önkéntességen alapuló, személyes választást. Hiszen Isten hívásának csak így és ekkor lehet engedelmeskedni. Hogy összejöveteleikhez külön(leges) házat emelnek-e vagy sem, az az egyház minősége szempontjából tökéletesen közömbös. Az ős­keresztények magánházakban, jó idő esetén természe­ti környezetben gyűltek össze. Nem helyszín vagy épü­let, hanem Istennek engedelmes lelkek teszik egyházzá az egyházat. A XVI. századi reformációt követően újra az őskeresztény minta alapján szerveződnek keresztény közösségek.

Már az Ószövetség is — mely pedig beleszületés általi egyházat hirdetett, vagyis mindenki, aki zsidónak szü­letett, Isten egyházának tagjává lett — „Isten népéről”, „Izraelről” (= Isten harcol, Isten harcosa) beszél. A hé­ber béth há keniszta, görög fordításával, a szünagógávú (magyarul zsinagóga) egyetemben, egyszerűen „gyüle­kezés helye”, „gyülekezeti terem” értelemben szerepel, mely voltaképpen mindenütt berendezhető volt. Ellen­tétben az egyetlenegy szent sátorral, majd a jeruzsálemi templommal, mely a maga egyedi voltában és az ott zajló áldozati cselekményekkel azt fejezte ki, hogy csak egyetlen Isten létezik, s ha valaki bűnadósságát rendezi, Előtte kell hogy megjelenjék. Évente háromszor kellett kötelező jelleggel Jeruzsálembe utazni, míg a zsinagó­ga hétről hétre nyitva állott az istentiszteleteken való részvételre.

Megjegyezzük végül, hogy a magyar „anyaszentegy­ház” szóalkotás nem lebecsülendő veszélyt hordozó szó­mágia, mely még Biblia-fordításainkba is befurakodott. Első előfordulása nyelvünkben — tudomásunk szerint – a Németújvári kódex glosszáiban tűnik föl, 1470 körül. A reformáció után ezzel a kifejezéssel próbálták a kö­zépkori egyház soraiba visszacsalogatni az „eretnek” hí­veket, vagy éppen előzetes terhet helyezni mindazokra, akik „el akarták hagyni az egyedül üdvözítő anyaszent­egyházat”. A francia és az olasz nyelvben találhatjuk még meg ezt a magyaréhoz hasonló szómágiát (Notre Sainte Mére l’Eglise, La Santa Madre Chiesa).

Az egyházhoz tartozás

Az ószövetségi egyházba születés tanával Isten azt akar­ta szemléltetni 1500 éven át – ennyi ideig volt a zsidó nép az Úr választott népe —, hogy ezen az alapon vé­gül is nem építhető fel valódi egyház. Természetesen az Ószövetség sem vérségi célokat hirdetett, éppen ellen­kezőleg, a vérségből kiindulva lelki magasságok elérését szorgalmazta. Bebizonyosodott azonban, hogy ezeket a lelki célokat csak az egyénileg megtért, megváltozott emberek érhetik el. Ezt pedig a zsidó nép egészéhez mérten csupán maroknyi kisebbség töltötte be. Innen a „maradék”, a „szent maradék” már az Ószövetségben is elterjedt tanítása, vagyis az, hogy Isten terve mégsem teljesen hiúsult meg Izraellel, mert aminek a nép egésze nem tett eleget, azt azért maradéka betöltötte.

A beleszületésnek mint az egyházhoz való tartozásnak ószövetségi útját ezért váltotta fel a felnőttkori választás útja az Újszövetségben. Ezt az új utat már Jeremiás pró­féta által meghirdette Isten (Jer. 31:31), közel 600 év­vel Keresztelő János mint az utolsó ószövetségi próféta előtt, aki azután ezt — Jézus Krisztus útkészítőjeként — a gyakorlatba is átültette. A János által képviselt alá­merítés — mely görög nevére (Ióannész bo baptisztész) is átszármazott — szemléletesen kifejezte, hogy Isten né­péhez ezután az tartozik, aki el akarja temetni régi éle­tét a vízben, és Megváltójával közösségben új életet kí­ván elkezdeni. János keresztségét Jézus Krisztus ún. missziós parancsolatában (Mt. 28:19—20) az egyházhoz való tartozás feltételévé tette.

E cselekmény szükségességét Pál apostol kimerítően magyarázta a Római levél 5—8. fejezetei közötti gon­dolatmenetében, külön is kitérve a felnőttkeresztség je­lentésére a 6. fejezetben.

Nagyban módosult az egyház fogalma, midőn az újszövetségi korban a felnőttkeresztséget felváltották a csecsemőkeresztséggel, az állam és az egyház egybe- fonódásának időszakától, az i. sz. 313-as constantinusi fordulattól kezdve. A vérségi viszony visszavétele és újraérvényesítése a kereszténység történelmében nem ép­pen lelki növekedéshez, hanem testi háborúságokhoz vezetett, az inkvizícióval betetőzve.

Polgárjogi értelemben John Locke XVII. század végi meghatározása látszik korrektnek: „az egyház önkéntes társulás.” (Levél a vallási türelemről)

Az egyház feladata és felelőssége

Az egyházhoz való tartozás sosem szülhet büszkeséget, mert akkor elvéti célját, még kevésbé felsőbbrendűsé­get, mert azzal egyenesen megcsúfolja Istent mint létre­hozóját. Az ún. üdvbizonyosság sem azt jelenti, hogy lé­teznék „üdvözítő egyház”, hiszen egyedül Isten vezethet el minket az üdvösségre, feltéve, ha mindvégig ragasz­kodunk Hozzá és vezetéséhez.

„Milyen tekintetben különb hát a zsidó a többi nép­nél?” – teszi fel a kérdést Pál apostol, s rögtön, félre nem érthetően adja meg a választ: „Egy tekintetben: hogy Isten rájuk bízta az O beszédeit.” (Rm. 3:1-3)

A Biblia határozottan tanítja, hogy „Isten igaz, igaz­ságot szeret, és az igazak látják meg az Ö arcát” (Zsolt. 11:7), hogy „Őnála van az igazság” (Dn. 9:7). Isten azonban nyilvánvalóvá akarja tenni igazságát az egész emberiség számára. Ezért ihletett igazságkereső em­bereket — prófétákat és apostolokat —, hogy igazságait megszólaltassák és leírják. Ezért választott népet, hogy ezeket az igazságokat maradéktalanul és torzulás-men­tesen – úgy, ahogy a bibliai könyvek — mindenki szá­mára képviseljék.

„Az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erőssé­ge” — így szól Pál apostol meghatározása az egyházról, amit napjainkban meglehetősen keveset hallunk (lTim.3:15).

Az egyház feladata és felelőssége, hogy Isten beszé­dét eljuttassa a Föld minden részére. Mindenki számára hozzáférhetővé tegye azt, úgy, hogy ezáltal magukat a misszionáriusokat, az igehirdetőket is ellenőrizni lehes­sen, igazán Isten beszédeit juttatták-e el (Csel. 17:11). A „nyilvánvaló igazságot” kell ihletett módon „min­den ember lelkiismeretének” felmutatni „az Isten előtt” (2Kor. 4:2), mintha „Isten szólna általatok” (2Kor. 5:20). Nem kis feladat ez, és nem kevés felelősséggel járó. Ha bárki csak a legkisebbet is eltorzítaná Isten be­szédének tanításai közül, a legkevesebbnek, a legutolsó­nak tartják — figyelmeztetett Jézus a Hegyi beszédben (Mt. 5:19). Az útjelzők elmozdítása mindig szerencsét­lenségekhez, katasztrófákhoz vezet.

Az egyháznak tudnia kell, hogy Isten elrendelt esz­köze a lélekmentésre – de eszköz csupán, és nem cél. Nem az egyházhoz, hanem Istenhez kell először elve­zetni az embereket. Isten Igéje azután gondoskodni fog róla, hogy kinek-kinek tudomására hozza, mi is az egy­ház, és hol is található. A legrövidebb egyháztörténet Jézus Krisztus Apokalipszisének kezdeti három fejeze­tében (Jel. 1—3.) olvasható. Ebben Jézus megnevezi, hogy mely korszakban mely közösségeket tekintett és tekint valódi egyházának.

Kétféle egyház

PDVD_158Aki a Biblia ismérvei alapján talál rá Isten egyházára, azt maga az Ige fogja több mindennel is szembesíteni, ami az egyházzal kapcsolatos tanítás, s amelyekről mi is szót ejtünk majd. E tanítások közül az élre kivánko­zik, hogy a Biblia kétféle egyházról beszél, és ezeket jel­képekkel is szemlélteti.

Szó esik igaz egyházról, melyet a menyasszony vagy a tiszta, hűséges, „napba öltözött asszony” képével ál­lít elénk. A hasonlat és jelkép alapja Krisztus mint vőle­gény és Hozzá ragaszkodó egyháza mint feleség bemu­tatása (Ef. 5:23-32; Jel. 19:7-9).

Szó esik azonban a parázna asszonnyal jelképezett egyházról is, mely a Krisztussal való szövetséget felcse­réli a világgal, a világi (politikai) hatalommal kötött szövetségre (Jel. 17. fej. sk.). Az igaz egyházból való ki­válást „hitehagyásnak” (aposztaszia) minősíti a Biblia 6. vázlatpróféciája (2Thess. 2:1—11, a 3. versben). Ennek előzményeiről, valamint arról is beszél, hogy a politi­kai hatalommal összeszövetkezett egyház magát tekinti és hirdeti igaznak (Jel. 2:9. 24; Dn. 7:25; Jel. 13:1-18). Jézus Krisztus minősítése róla azonban az, hogy nem a bibliai hitet képviseli, hanem „a Sátán zsinagógája” (Jel. 2:9). A bibliai jövendölések a leggyakrabban erre a torzulásra mutatnak rá, vagyis a történelemben végbe­ment constantinusi fordulatra (Jel. 2:12-15-ben, Jézus pergámumi levelében; Jel. 6:5—6-ban, a fehér és a tűz- vörös lovas utáni fekete lovas képében; Jel. 8-9. fejeze­tében, a trombitaszó-látomásban, valamint az e torzu­lás utáni csapásokban; vö. még Dn. 7., 8., 11., valamint Mt. 24., 2Thess. 2. fejezeteit).

Az Isten szemében hamissá vált egyház a történe­lemben az emberek előtt is lelepleződik (ljn. 4:1—3; Jel. 18. fej.), „halálos sebet kap” a polgári forradalmak győ­zelmével, de a halálos seb „meggyógyíttatik”, és idő­nek idejével ismét „az egész föld csodálja és követi” a hamis egyházat (Jel. 13:1-10), melynek kiléte nem le­het kérdéses (Jel. 13:18). A történelemben teljhatalmat 1260 évig bitorolt (Dn. 7:25; 12:7; Jel. 11:2. 3; 12:6.14; 13:5), de hatalmát ismét visszanyeri, s ahogy egykor a franciákkal (Dn. 7:23), majd a németekkel, vagyis Eu­rópa legerősebb hatalmaival kötött szövetséget, nap­jainkban a világ legerősebb nemzetével, az Amerikai Egyesült Államokkal lép frigyre (Jel. 13:11-18). A ha­talmi egyház útja Jézus Krisztus tanításaiban mindvé­gig és a legapróbb részletekig megvilágított (Jel. 2., 13., 17-, 18. fejezeteiben, Mt. 24:15 pedig azonosítását is adja, Jel. 13,18-c.aI együtt).

Mindez a szétválasztás az igazi és a hamis egyház­ra tehát végigvonul a Biblián, és különös erővel jelenik meg az Apokalipszisben. Tudnunk kell azonban, hogy ez az értékelés a kétféle egyház tanításaira és testületi cselekedeteire vonatkozik, s nem minden egyháztagra. Az igazi egyházon belül is lehetnek lelki értelemben „halófélben” lévő és „langyos” emberek (Jel. 3:2; 3:16), mint ahogy a hamissá torzult egyházon belül is lehet­nek őszintén hívők, akik „nyögnek és sóhajtoznak az utálatosságok miatt” (Ezék. 9:4). Ezért hivatkozhatunk a Biblia és a reformátori igemagyarázat alapján „látha­tó és láthatatlan egyházra”. Mindkét egyházban — em­berek ezrei számára láthatatlanul — ott vannak igazán hívő emberek, sóként, kovászként életük mindennapi bizonyságtevésében. Ugyanakkor ez nem zárja ki, hogy van – mindig is volt – látható egyháza is Istennek, ahonnan — Jézus szavaival — „az üdvösség [ismerete] tá­mad” (Jn. 4:22).

A látható egyház azonos a szervezettel?

Isten látható egyháza ott található, ahol a bibliai igaz­ságokat – feltárulásuk szerint – maradéktalanul hirde­tik. (Azért ez a megfogalmazás, mert a történelemben súlyos támadás érte „a két gyászruhába öltözött tanúbi­zonysággal” jelképezett Bibliát Jel. 11:3-12 jövendölése szerint, így igazságai a feledés és eltorzítás sötétségéből csak évszázadról évszázadra bontakoztak ki. Ez a folya­mat napjainkig tart.) A hitvalló, hűséges lelkek képez­ték mindig is a látható egyházat, akik Krisztus példá­ját követve éltek, a tenni akarás és a bátorság jellemezte bizonyságtevésüket. Ok látható módon testesítették meg életükben az isteni elveket, prófétikus látással ren­delkeztek, és az örök életre hívták Krisztus kegyelmé­vel az érdeklődőket. A látható egyház tagjai nem azért a látható egyház tagjai tehát, mert nevük be van írva a látható egyház szervezetének listájára. Az egyház mű­ködéshez szükség van a megszervezettségre, de nem a szervezet vezetőségének döntésétől függ az egyháztag­ság, hanem a tényleges hívő élettől Isten és ember előtt (2Kor. 4—5. fej.). Az egyház elsősorban lelki-szellemi közösség, és semmiképpen sem jogi kategória. Egyál­talán: az egyházjognak igen mellérendelt szerepe van, semmiképp sem perdöntő, meghatározó kinek-kinek a vallási hovatartozását illetően, még akkor sem, ha a szervezett munkát „igazság és jogosság” (Ésa. 1:17) kell hogy áthassa, hiszen az emberiség megváltása is ezen alapul. Az a mai világban igen elterjedt szólásmondás azonban, hogy valami „legális, de nem morális”, vagyis „jogszerű, de nem teljesen erkölcsös”, sosem kaphat alá­támasztást egy igazi, krisztusi közösségben.

Az igazi egyházban a legnagyobb vétek a bibliai ta­nítások bármiféle meggyengítése. Erre nézve Pál apos­tol határozott utasítást közvetít: „Kérlek pedig titeket, atyámfiai, vigyázzatok azokra, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a tudomány körül, melyet tanultatok; és azoktól hajoljatok el. Mert az ilyenek a mi Urunk Jézus Krisztusnak nem szolgálnak, hanem az ő hasuknak; és nyájas beszéddel, meg hízelkedéssel megcsalják az ártatlanoknak szívét.” (Rm. 16:17-18)

Az egyház eszközei, módszerei, munkája, az egyházfegyelem

„Isten egyháza az igazság oszlopa és erőssége” — idéz­tük a bibliai meghatározást tanulmányunk elején. Az igazság azonban sohasem jogosít fel arra, hogy nevében erőszakot tegyenek, de még arra sem, hogy kényszerít­sék a lelkiismeretet. Az igazsághoz mindenkinek magá­nak kell eltalálnia.

A keresztény egyháztörténelemben nagyon sokszor találkozunk ez alapelv arculcsapásával. „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” (lKor. 3:17) — mintha ez a mon­dat nem is a Bibliából való lenne. (Igaz, a lelkiismereti szabadság alapelvét akkor és ott sértették meg súlyosan, amikor és ahol a Biblia nem volt a kézben, és mások ke­zébe sem engedték.)

2Kor. 4:1-2-ben Pál világosan kijelenti, milyen mó­don kell a keresztény lélekmentésnek történnie. „Mint­ha Isten szólna általunk” — ez, és csakis ez lehet a mérce. Az emberek számára nyilvánvalóvá kell tenni, hogy Is­ten egyedül azt a döntést — majd szolgálatot — fogadhat­ja el, mely önkéntesen megy végbe, a „szabadság tökéle­tes törvénye” követésével: „De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad amellett, az nem fe­ledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az bol­dog lesz az ő cselekedetében.” (Jak. 1:25)

A prófétai beszédekből, az apostoli igehirdetésekből mindenki előtt nyilvánvalóvá lehet, hogy az igazi ke­resztény misszió sohasem az érzelmeket célozza meg vagy ajzza föl. Észérveivel és bizonyításaival az értelem­re kíván hatni, a felismert igazságokat pedig a lelkiis­merettel szeretné szembesíteni. Az elhamarkodott, gyors döntésektől óv az igazi kereszténység (Csel. 8:37), hiszen aminek nincsen igazán gyökere, az nem is fog szárba szökkenni és termést hozni. Kereszténnyé len­ni előbb gondolkodásmód-, majd később életmódvál­tozással jár.

Az egyház feladatát Jézus Krisztus missziós paran­csolatában összegezte: „Elmenvén azért, tegyetek tanít­ványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Tanít­ván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsol­tam néktek: és íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!” (Mt. 28:19-20)

Ez a felszólítás nem csak az Ige prédikálói számá­ra érvényes. Minden keresztény részt kell, hogy vegyen a lélekmentésben. A missziós parancsolatból a feladat sokrétűsége és folyamata egyaránt kivehető. Először is helyváltoztatásra, „menésre” van szükség, annak fára­dalmaival, veszélyeivel, kockázataival együtt. Nem a templomban vagy a gyülekezetekben kell arra várni, hogy az idegenek oda bejöjjenek. Ez, ha megtörténik is, jószerivel csak állami nyomásra történhet meg. — Jézus

Krisztus egyébként példázataiban rendre „magvető­ként” határozta meg önmagát és küldetését. („Kiment a magvető vetni…” — Mt. 13:3.)

Másodszor, mindenhová, „széles e világra” menni kell, nem válogatva a helyszínek, a társadalmi rétegek és csoportok között. — Jézust „a vámszedők és bűnösök barátjának” nevezték (Mt. 11:19; Lk. 15:1-2).

Harmadszor, nem az a cél, hogy pusztán „egyházta­gokká” tegyünk másokat, azokat, akik eddig nem ide tartoztak. A cél a másokért munkálkodó, és nem a fo­gyasztó gyülekezet. Akikért az életüket készek oda­áldozni a hitvalló és munkálkodó keresztények – nos, előbb-utóbb azoknak is meg kell tanulniuk a máso­kért lankadhatatlanul és céltudatosan végzett munkát. A legfőbb munka a másokért végzett lelki fáradozás (Mt. 6:33), ahogy erről Jézus Krisztus külön példázatot is elmondott (Lk. 17:7-10).

Negyedszer, a másokért végzett fáradozás akkor éri el a célját, ha közöttük is lesznek majd, akik eljut­nak a Jézus Krisztussal való szövetségkötés döntésére. Akkor azok az emberek el akarják temetni régi életüket, és Megváltójukkal szeretnének feltámadni egy új élet­re. Ezt a döntést külső, látható módon a felnőttkereszt- ség cselekménye erősíti meg. Jézus Krisztus nem „szer­tartásnak”, hanem „az igazság betöltésének”, vagyis hitbeli cselekedetnek nevezte a felnőttkeresztséget

(Mt. 3:15).

Ötödször, a keresztség után folytatódik (vagy mos­tantól folytatódik) igazán a keresztény ember fejlődése. Ujabb és újabb megtérésekre van szükség, a felismert újabb igazságok alapján. Az egyéni élet tanulságai­hoz adódnak ezután a közösségi tapasztalatok. A fejlő­dés „kötelező” az egyházban. Az egyház nem arra való, hogy a középszert tegye mércévé, akár a lelki, akár a szellemi képességek tekintetében. Nem „csoportlélek­tani” elvek alapján szerveződik tehát.

Az egyházfegyelemről szólva: ennek a keretét és mér­tékét is meghatározta Jézus Krisztus. Jellemhibákért senkit sem lehet az egyház soraiból eltávolítani, csak hittagadás vagy Istenhez méltatlan életvezetés miatt. Ennek hármas szakaszát Mt. 18:15-20 tartalmazza. Nem az „oldásra”, hanem a „megmentésre” kell töre­kedni, folyamatos kérleléssel, s ha ez nem használ, ak­kor történhet meg a kizárás – ami persze nem az em­bertől való elfordulást, hanem éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy ezután többet kell fáradozni az illető (volt) testvérért. (A „kötés” a szövetségkötést, az „oldás” a ke­resztény közösség soraiból való kizárást jelenti, a tar­tósan rögzült és megváltoztatni nem kívánt életmód miatt.) Az egyházhoz tartozás felelősséggel, kötelezett­ségekkel jár együtt, igazi öröm csupán ezek lelkiisme­retes teljesítése nyomán fakadhat.

Egység és megoszlás

Mindazt, amit most röviden felvázoltunk, az Isten egy­háza Fejének és Urának tanításai szerint mondtuk el. Az igazi keresztény közösségnek akkor is Jézus Krisz­tus a Vezetője, ha testileg jelen pillanatban a menny­ben van (Mt. 18:20, 2Kor. 5:16). Ő azonban „minden napon, a világ végezetéig” megígérte gondoskodását (Mt. 28:19-20).

Jézus Krisztus tanítványai egységéért imádkozott. Ebben a főpapi imában azonban azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a keresztények közötti egység csak Isten igazsága – s a „te igéd igazság” (Jn. 17:17) – jegyében mehet végbe. Ahol nem Isten igazságai egyesítenek ke­resztényeket, ott valójában — ismét Jézus szavával élve — „a Sátán zsinagógája” (vagyis gyülekezete) jön létre (Jel. 2:9. 13. 20; 3:9), ahogy az előzőekben már beszél­tünk róla.

A földi életben — s még az igazi egyház történelmé­ben is — az igazságnak egyesítő jellege mellett túlnyo­mórészt szétválasztó jellegét láthatjuk. Az igazságot na­gyon körmönfontan is el lehet utasítani, úgy, hogy az már-már elfogadásának látszhat. Ki lehet belőle szépen emelni részeket, míg más részeire a homály fátylát bo­rítani. Lehet szépen beszélni egységről, szeretetről úgy is, hogy az igazságot csak szál virágként helyezik a ka­lapra.

Pál így ír erről a Biblia 6. vázlatpróféciájában:

„[A törvénytaposó] eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, akik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazság­nak szeretetét az ő üdvösségükre. És azért bocsátja reá­juk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazug­ságnak; hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazság­talanságban.” (2Thessz. 2:9-12)

Jézus Krisztus többször is hivatkozott rá, hogy O maga sem tudja a megoszlást megakadályozni, sőt többször is elő kellett hogy idézze azt. A legnagyobb er­ről szóló történet a galileai válság, amikor visszautasí­totta politikai tényezővé való választását (Jn. 6:14—15). Tanításaiban a megoszlást elkerülhetetlennek nevez­te (Mt. 10:36—39), ugyanakkor e sok szenvedéssel járó folyamatban jelenlétének különleges erejét ígérte (Mt. 11:27-30; Mk. 8:38, Lk. 9:26, Jn. 16:1-3, Jel. 3:16. 19). Isteni egység csak Isten igazságainak maradéktalan el­fogadása által lehetséges. Aki az egység érdekében en­gedményeket tesz az igazság kárára, nem tudja, mivel játszik. Jézus tanítása szerint szavunk igen-igen, nem­nem legyen, ami ezen felül van, az a gonosztól való

(Mt. 5:37).

Jézus Krisztus sokszor követelt egyházától nehéz választásokat és állított eléjük válságos útszakaszokat.

Jelenlétét azonban sosem vonta meg követőitől. Ma is azt kéri tőlünk, hogy „kövessük a Bárányt, valahova megy” (Jel. 14:4-5).

A Jó Pásztor, a béresek, a tolvajok, a rablók és…

A vakon született meggyógyítása után a vallási vezetők kizárták a Jézus által meggyógyított embert Izrael egy­házából. Jézus nem ment a Főtanács elé ezzel az em­berrel, jogorvoslatot kérve. Egyszerű szavakkal iktatta vissza Isten látható egyházába, kemény feddést fogal­mazott meg a vallási vezetőkkel szemben, majd a Jó Pásztorról szóló példabeszédet mondta el. Ezzel a Hoz­zá való tartozás közvetlenségére és komolyságára, vala­mint a mindenkori vezetők értékelésére kerített sort — nem először és nem utoljára (Jn. 10:1 sk.).

Jézus példabeszéde szerint az tartozik igazi egyhá­zához — s itt a látható és a láthatatlan között alapjában nincs különbség —, aki hallgat az Ő beszédeire, „hang­jára”. Igazi vezetőknek azokat az „ajtónállókat” nevez­te, akik Hozzá vezetik az embereket. Lesújtó viszont a béresek, s még inkább a tolvajok és rablók jellemzése, mellyel egyrészt ószövetségi próféták szavait ismételte meg (Jer. 5:30-31, Ezék. 34. fej.), másrészt jaj-mondá­sait (Mt. 23. fej., 24:9-13), valamint példázatait elő­legezte meg (Mt. 24:46, 25:13). Aki Krisztust akarja követni, annak sosem szabad elfelejteni e tanításait. Kettős próféciaként a végidő egyházára mindezek foko­zottan érvényesek.

Összegzés

Amikor Isten Igéjét és általa Isten látható egyházát megismeri az ember, végtelen békesség és öröm tölti el a szívét. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Rm. 5:1) A megkeresztelkedett hívőnek azonban tudnia és majd tapasztalnia kell, hogy egyháza nem a győző, diadal­mas, hanem a küzdő egyház, nem oázis a történelem végtelen „Szaharájában”, hanem gyakran terhesebb küzdelmekkel van telve, mint maga a világ. Gyakran azt is látnia kell, hogy a világ sósabb, mint az egyház, melynek magának a sónak kellene lennie. Mindezek ellenére az egyes hívő ember fokozatosan megtanul „szabályszerűen küzdeni” (2Tim. 2:5), megerősödik a kegyelemben, kitart Isten Igéje mellett, és prófétikus lá­tással él. Egyfelől sosem felejti: „aki a világ barátja akar lenni, Isten ellenségévé lesz” (Jak. 4:4), másfelől a vég­idők Keresztelő János-i mozgalmával az első eljövetel útkészítőjéhez hasonlóan vallja: „térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa… teremjetek hát a megtéréshez illő gyümölcsöket… a fejsze immár a fák gyökerére vettetett…” mert eljött az, „akinek szóróla­pát van a kezében, és megtisztítja az ő szérűjét.” (Mt. 3:2. 8. 10. 12)

A „nagy küzdelem”-szemléletet magáévá téve ez a hívő ember mindig pontosan tudja, hogy a legnagyobb harc Krisztus erői és Sátán erői között ott dúl, ahol az igazság látható képviselete halad előre (Jel. 12:1-12). Ehhez a mérhetetlen küzdelemhez azonban folyamato­san kapja az erőt és a kegyelmet az egyház Urától, Jé­zus Krisztustól. Öt kell befogadnia személyes életében (Jel. 3:20), s a Jó Pásztor példabeszéde szerint, az egy­ház igazi Urának mint „ajtónálló” kell hogy utat en­gedjen minden egyes hívő társához és a hívők gyüleke­zetéhez.

Ajánlott irodalom

Ellen G. White: The Great Controversy. [A nagy küzde­lem.] 1888. Magyarul több kiadásban is megjelent, Korszakok nyomában címen is ismeretes. Vankó Zsuzsa: Jézus Krisztus apokalipszise. I-IV. Biblia­iskolák Közössége-Spalding Alapítvány, Bp., 1994, 1998, 2007, 2011.

Reisinger János: „Ezen a kősziklán…Bibliaiskolák Kö­zössége, Bp., 1992.

Reisinger János: Miről szól a Jelenések könyve. Bibliais­kolák Közössége, Bp., 2005.

Reisinger János: Bibliai próféciák korunkról. Oltalom Alapítvány, Bp., 2004.

TARTALOM

A sorozatban eddig megjelent kiadványok: A Biblia…

…az istenkeresésről

… az istentiszteletről

… áz imádságról

… az imádatról

… a küzdő imádságról

… az angyalokról

… Sátánról

… a bűnrendezésről

… az ökológiai válságról

… a gyógyításról

… a lelki szegénységről

… a házasságról

… az álmokról

… a halálról

.. .a zsidó nép kiválasztásáról … Isten nyugalomnapjáról

Mondja el a véleményét!