Az öregség, meg az örökség

Móricz Zsigmond: A birkaitató válu

Meghalt a faluban a legszegényebb zsellérember.
Meghalt szegény, emberi módon, ágyban fekve, hosszú sorvadás után. Kivitték a temetőbe, gyalulatlan deszkakoporsóban, beletették a földbe s ráhúzták a rögöt.
Aztán hazajött az a néhány ember, aki kikísérte. Nagyon kevesen voltak, a két legénysorban levő fia s a töppedt kis öreg felesége, a szomszédokból három asszony, meg egy öreg, akivel egész életében csak veszekedett. Talán azért kísérte ki, hogy még egyszer megdobja a röggel a koporsóját. Négy-öt iskolás gyerek ment elöl a tanítóval, aki végigénekelte a falut s hátul megint négy-öt gyerek, de ezek nem énekeltek, csak bámészkodtak.
Azután hazajöttek s mielőtt szétoszlottak, egy pár szót váltottak, hogy jóravaló ember volt, még élhetett volna, hogy különösen pipázni nagyon szeretett, ha dohánya nem vót, a krumpliszárat is elszíjta szegény, ezzel elmúlt az emberek emlékezetéből.
A két fia bement a kis házba, amely olyan alacsony volt, hogy a mestergerendát érte a kalapjuk, csendesen leültek a két székre, az anyjuk meg bezárta az ablakot, amit eddig nyitva hagytak a koporsó után.
Az öreg asszony tűzet rakott s megmelegítette a töltött káposztát, amit a gazdáék küldtek, egy nagy fazékkal. Ez a töltött káposzta az egész temetés alatt ott volt s a szaga beleszólott a tanító imádságába is, a két fiú már arra gondolt mellesleg, hogy ha hazajönnek a temetőből, legalább egy jót fognak enni a szegény atyus halálára. Nagyon tisztességes embernek nevezték magukban a gazdát, pedig csak három napja mondta meg nekik, hogy ki kell menni a házból. Addig még ott maradhatnak, míg az öreg meghal, de másnap aztán gondoskodjanak maguknak helyről, mert már másik zsellér várja, mikor költözhetik be. Itt a tavasz, kell a munkás, mert a trágyahordással is elmaradtak az öreg betegsége miatt.
Nem búsultak ezen, mert a jövő el volt rendezve. A vénasszonyt megszólította a papné, mikor fent járt a parókián bejelenteni, hogy az öreg úrvacsorát kíván, hogy “hát Zsuzsi néni, mit fog azután csinálni?” Mondta, hogy nála ellakhat, kivált ha ágya is van, a kis kamarát odaadják neki, ott el lehet míg él, csak a baromfira kell vigyázni, zöldet szedni a rucáknak, disznót etetni, udvart seperni, meg a kertben, már amit egy öreg asszony lendíteni tud. Nagyon meg is nyugtatta szegényt ez a dolog s azóta nem sírt annyit, mint addig, most inkább csak azt sajnálta, hogy mér nem tudott ő régebben erre a boldog állapotra jutni. Nem kellett már neki a roggyant kis ház, még kiseperni is csak a szoba közepét kotorta össze, minek, a más számára? reggel ő már megy a papékhoz, a többihe meg semmi köze.
Lassan, szótlanul eddegéltek, míg csak meglehetősen jól nem laktak. Akkor a két fiú az anyjára nézett, ők is készen voltak: egyikük se marad a gazdánál, eleget ette a zsírjukat, még jó, hogy szabadulnak tőle. Egyik elmegy kocsisnak, egy nagygazdához, a másik meg a városba megy, nincs kedve többet falun lakni, városba megy. Most hát arra gondoltak, hogy el kén osztozni.
– Maga megy, a papékho? – kérdezte az anyját a kisebbik s a városra gondolt, ha pénzt tudna csinálni, meg se állana Amérikáig…
– Nem tudom, hogy lesz – mondta óvatosan az öreg asszony. Nem mert őszinte szót mondani, megszokta életében, hogy a jövő percet se tudhatja az ember s hátha a gyerekeknek van még valami külön akaratjuk. Attól félt legjobban, hogy valamelyik azt fogja kívánni, hogy vele lakjon, mert biz ő már nagyon megutálta az örökös szegénységet, csak úgy reszketett, hogy kikerüljön ebből a nyomorúságból, mint a paradicsomba, úgy vágyott a papné konyhájára. Istenem, csak ma is, mikor fenn járt, csirkét pucoltak, hétköznap…
– Maga dóga – mondta csendesen az öregebb fiú, aki itthon akart maradni a faluban, de lány járt az eszébe, házasodni szeretett vón, annál jobban, mert a jányéknak van egy kis házuk is: örült azért, hogy szabadul az anyjától.
A kisebbik bekattantotta a bicskáját. Halnyelű penécilusa volt, úgy csattant, mint egy kis pisztolylövés, ki is nyitotta még egyszer s újra becsattantotta: ez olyan messze vágyó embernek való fajin kés volt… Sehogy se tudta, hogy kén kezdeni mán az osztozkodást.
– Be cafra egy tarisznya – mondta aztán s a szőrtarisznyára nézett.
A bátyja is odanézett a tarisznyára: hm, az öcskös a közös tarisznyát akarja, amivel az apjuk a vásárra járt, meg messze idegenbe, régebben, kubikos munkára. Ez a szőrtarisznya volt álmaik netovábbja, gyerekkorukban ebből került ki a madárlátta kenyér, meg a vásárfia, nagyon megbecsülték ezt a tarisznyát. De ő tudta, mit jelent az öccse szava: böcsmöli, hogy ingyen kapja meg az öreg szerszámot. Lassan, hosszú várakozás után, mintha nem volna fontos, lenézett az öregnek a csizmájára, ami kikandikált az ágy alól.
– No a tarisznya, még tarisznya – mondta -, de evvel a vedlett rossz csizmával micsinájjunk!
A kisebbik fiú kapzsian pillantott oda. Ohó, a csizma. Nincs valami jó állapotba, de kímélni lehet vele a jobbikat. Már ő is harmadik napja tanakodik, méket válassza, a csizmát, vagy a tarisznyát. Ha tudta vón, mék kell jobban a bátyjának! Mert hiszen ő úgyis csak addig fogja viselni a tarisznyát, míg nem ér a városba, mert a városban már senki se hord tarisznyát, de ha ennél marad, itt még száz esztendő múlva is meglesz, hát ennek ez sokat ér… De ő is szerette volna, mert ő meg elutazik. Hogy lehet tarisznya nélkül útrakelni a faluból, szinte úgy érezné magát, mintha üresen, semmi nélkül menne, csupaszon… Hanem most szörnyen megijesztette, hogy a bátyja fel se veszi a tarisznyaválasztást s a csizmához pártol. El kezdett vörös arccal azon gondolkodni, hátha mégis sokkal jobb az a csizma, amilyennek ő látta.
– Ó, fijaim – mondta az anyjuk elpityeredve – itt mán minden a tiétek. Meghalt a ti jó apátok!…
S szomorú szemmel pislogott a tarisznyára meg a csizmára. Bizony úgy vón az igazság, hogy itt minden az övé vóna, el lehetne adni a tarisznyát, el is akarta, de nem merte, míg az öreg élt, hogy majd azután. A Lukácsék fia járt itt valamelyik este, kérte a tarisznyát, meg a veres pipát s egy őtözet ruhát ígért érte az anyjáéból, fekete ternó ruhát, kicsit ződ már a színje, de még elfeselve sincs. Nagyon szeretett vón abba a ruhába menni a papékho, mert akárhogy forgatja, nincs neki egy valamirevaló rongya se, amibe mutathassa magát. El kezdett keservesen sírni, sírt, sírt, csak úgy hulldogált a könnye. Kifordult a házból, olyan erősen sírt. Nem lesz má semmi becsülete a parókián, ha a fiúk a csizmát is, a tarisznyát is viszik, mehet utcai kódusnak…
A fiai tudták, hogy sajnálja tőlük a tarisznyát, de nem tudták a Lukács Sándor kínálatát, hát azt hitték ez csak irigység s ez nagyon fájt a tulajdon édes anyjuktól. Mikor elunta a sírást, a nagyobbik rá is szólt:
– Maga mit rücsköl!…
Az öregasszony sokára s szepegve szólalt meg:
– Ó, fiaim, sajnálom én aztat a ti jó apátokat… Nem tudjátok ti, mi vót ű nekem!
Akkor már Feri a gombos lajbit akasztotta le az ajtó sarkából, az öreg asszonynak megállt a szívverése, ennek a zsebjébe vót a veres pipa…
A másik meg a kaszakészségre tette rá a kezét s hosszan s nagy értelemmel tűnődtek rajta, hogy most melyikük jár jobban… De a szegény anya csak azt látta, hogy a tarisznyát is, a veres pipát is a kisebbik fiú harácsolta el, ez a rossz, gonosz kígyótermészet, aki még a faluból is el akar menni s rettenetesen meggyűlölte érte a gyerekét.
– Ó ti kutyák – mondta s megfenyegette őket ököllel – még el se dugták jól az apjukat, már ezek rávetik a körmüket a jó lélek vagyonára. Inkább téged kapartalak vón el, ha ilyen bittangok vattok.
De a fiúk felől beszélhetett. Azok egymásután szedték vették a rossz ringyrongy holmikat, szóltak, néztek, hümmgettek, ümmgettek, egész másnap délig folyton spekuláltak, míg mindenen elosztoztak.
Már akkor beköltözött az új zsellér, már az anyjukat is elhurcolta a szomszéd szekere a papékhoz, ágyával, ágybelijével, ócska ládájával, a fiúk még mindig nem végeztek, de már úgy gyűlölték egymást, hogy mind a kettő tudta, hogy soha az életben még háttal sem fognak arra fordulni, amerre az egy testvérét véli… Itt nőttek fel ebben a rossz házban, eközt a limlom közt, soha nem jutott eszükbe válogatni, osztozkodni valamin: családi közösség levegője, békessége volt ez körülöttük. De most egyszerre egyénekké, lényekké lettek a bútorok, ruhák, még a rozsdás járomszeg is: megjelent köztük, amit eddig itthon nem ismertek, a magántulajdon, minden borzalmas szenvedélyével s átkával és kést tudtak volna verni egymásba a rossz motyókért, amit még felkajtattak.image
Végre mégis csak készen voltak. Akkor a kisebb meglátott az udvar fenekén egy hosszú s rettenetesen rossz birkaitató válut.
– Ezt még nem osztottuk el – mondta.
– Az a – morogta sötéten a bátyja.
– Most evvel mit tegyünk?
Az új zsellér odaállott közéjük s heccölve beleszólt:
– Vágjátok ketté.
Nevetett rajtuk, mert mit ér a válu, ha ketté vágják. De az öregebb, a gazda, kifundálta, hogy ha ketté vágják, akkor ő a levágott végire deszkát szegez, jó lesz a még válunak. Az öccse persze nem akarta magával vinni a városba, neki mindegy, majd valakinek elajándékozza, vagy a zsidó ad érte egy pakli dohányt…
Mihály átvetette a fűrészt a válu derekán. Erre Feri kitalálta a bátyja számítását. Hm, még ez a váju teszi gazdává a bátyót, ebből malacot lehet etetni, ha a malacot eladja bornyút vesz, ha a tehenet eladja, házat vesz, gazda lesz, ő meg kódus az országúton…
Fogta a fűrészt s hosszába tette a válun…
Így vágták el a válut kétfelé, hosszában, hogy egyiknek se legyen belőle haszna…
(1915)http://www.epa.hu/00000/00022/00291/08841.htm

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám

Mondja el a véleményét!