Címképen: Pál apostol beszéde az Athéni Areopaguson (Faliszőnyeg a Borromeo szigeti kastélyban)
A diagnózistól a terápiáig vezető út göröngyös is lehet. Itt lenne az ideje a megoldás keresésének.
Néhány előző részben ITT és ITT meg ITT olvashattunk a néma szószékek létrejöttének különböző okairól, történetéről. Van igazi jó példa arra, hogy sikerült már a szószék „elnémulásának” akadályversenyét jó megoldással megfutni? A leghíresebb szállóigévé magasztosult kifejezés gazdája, a Saulusból – Paulussá átváltozott rabbi mit mondott anno i.sz. 35-ben megtörtént első „pálfordulása” emlékéről?
„…Hallhattátok már, hogy azelőtt, még mint zsidó, milyen magatartást tanúsítottam: könyörtelenül üldöztem az Isten egyházát és a romlására törtem. A zsidó vallásosságban számos fajtámbeli kortársamat felülmúltam, mert fölöttébb buzgó követője voltam atyáim hagyományainak…” (Galata 1, 13-14)
Ebből a nem kimondottan barátságos, intoleráns állapotból vált első körben a legnagyobb keresztény misszionáriussá egy bigottan vallásos – az „atyák hagyományain” iskolázott – zsidó fiatalember.
De miért ez a történelmi hasonlat ma, amikor semmi oka nincs a jó egyháztagoknak valamiféle fordulatra? Amikor a heti összejövetelek, misék, egyéb ismétlésre épített (istentiszteletnek nevezett) megjelenések körforgása eléggé meg tudja nyugtatni az Istenkereső lelkeket? Vagy talán ezek az események nem lennének elegendő akciók az üdvösséget áhítók tényleges lelki nyugalmához?
Latinovics Zoltán – buzgó katolikus hívő – önéletírásából idézek. „Minket bűntudatra neveltek…újratermelt lelkiismeretfurdalásra, és a bűnöket meg kellett gyónni,megvallani a szégyellt vágyakat…A feloldozás nem hozott megváltást. A szentélyből kilépve, a harsogó tavaszban újra támadt a görcsösen akart megkönnyebbülés vágya, melyet újra és újra le kellett fejezni… Ember nem élhet bűntudattal…A középkor önsanyargató szentjeinek szelleme itatódott belém, fojtogatott bennem. Az eltorzult testű, felfelé és befelé figyelő, lélekarcú, szellemszakállú kőszobrok fejedelmét tudtam magamban.”
Micsoda istenkép? „…lélekarcú, szellemszakállú kőszobrok fejedelmét…” látni a Teremtőben? Az a középkorra már kialakult keménység, amit a merev dogmatika láttatott a hívekkel, ezt a termést hozta volna? Szabályokba és törvényekbe átvitt Jézuskép lett a Megváltóból?
Bűnbánat-megbánás-vezeklés, (vagy bármi hasonló)-visszaesés az előző lelkiállapotba-gyónás…Ezzel a körforgással csak az az egyház és papjai érthettek egyet, akiket a hívek szoros fogása (a gyóntatószék és egyéb lelket szorongató létesítmények) működtetése a hatalom megtartása céljából volt a heti „hitéleti” körforgás leglényegesebb eleme. Bár a protestantizmus egy-két fogalmat ugyan kihagyott a kritizált katolicizmus fegyvertárából, de a hívek megőrzésének – megvédésének? – lényegét sokszorosan megőrízte.
Az egyházak rengeteg előírását buzgón teljesítő hívő lény startkövéről (lásd Saulus és Latinovics Z. fenti nyilatkozata) hirtelen elmozdulni a nyomasztó lelkiállapotból – a bűntudattól felszabadult irányba. Van erre jó tipp, valódi megoldás?
Megpróbálni a lehetetlent. Ez lenne a jövő szószékét helyettesítő tanulságos visszatekintés és a valódi megújulást hozó isteni módszer?
Következő részben egy igazán nagyformátumú utazó nagykövettel fogunk megismerkedni, aki a mai kereszténység kialakulásában élenjárt. Akitől a mai missziómunkások joggal tanulhatnak. 
Célom ez után, hogy lássuk azokat az első századi egyházalapítókat, akiknek a Megváltó Jézus követése egész lényüket, életfilozófiájukat, beszédjüket, munkálkodásuk teljes átalakítását akkora sikerrel tudta átformálni, hogy a mai történetírások szinte teljes egyöntetüséggel csak csodálni tudják a tényeket. Az Úr Jézus eltávozásakor még csak 11 férfit és néhány női követőt magábanfoglaló társaságból, miként vált világot meghódító mozgalommá a kereszténység?
Folytatása következik…