Valamint, ha a Katolikusok, Reformátusok, Baptisták, Pünkösdiek, a Metodisták, a Jehova tanúi…stb kisebb-nagyobb egyházak tagjainak/papjainak teljes létszáma kámforrá válna, vajon kinek lenne hiányérzete a közvetlenül érintettek kivételével?
Nehéz téma. Még nehezebb a korrekt – egyoldalúságtól mentes – válasz. Mostanában hallgattam egy amatőr egyháztag életszerű szószéki előadását. Hallgattam és csak bámultam. Vártam, hogy egy ilyen merész felvetésre és a tanítás többi részére vajon mi lesz a hallgatóság reagálása. Várok türelmesen. Bár semmi illúzióm e téren nincsen. Az egyházak tagjai annyira be vannak már nyugtatózva, hogy, ha a világ hirtelen öszedőlne, sem vennék észre. Miért ez a – téves – biztonságérzetük?
Sok-sok évtizednyi megfigyelésem eredménye, hogy a világ bármely veszélyes jelenségét sikerrel eltolta magától a sokévtizednyi (szószéki) semmitmodástól elbambulva lézengő egyháziaskodó (farizeus?) életforma. A rendszeresen pörgetett mókuskerék-szerű heti megjelenéseket „kipipáló” lelkek unalma.
Mit is értek ez alatt az eltolás alatt?
Amikre már nem is reagálnak a hívek? Unalomig hallott tételek: környezeti válság, klímakatasztrófa, éhezés, járványok, háborúk. Egyszóval mindaz, amiről a bibliás hívek – elvileg – tudnak, hallgatták elégszer Jézus apokaliptikus beszédét…
De tovább! – Nincs különbség egyik és másik templom között. A templomi padokat melegentartó hívek nagyfokú közömbösségét vizsgálva, szomorúan látható, hogy nem vált bennük életté és erővé a jézusi életminta és a világ végéről mondott jövendölés. valamint ennek ma már látható valósága. Mintha Jézus fájdalmasan csengő szavait visszhangoznák: „…hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad. Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.”
Nos, ha az egyházak tagjai és papjai – az egyházi objektumok falain kívül – a „civil” társadalom számára semmiféle gyakorlatilag hasznos munkálkodást nem produkálnak – Jézust és a kereszténységet emlegetve, de nem követve – mi értelme van létezésüknek?
Ezúttal a különböző egyházi alapozású jótékonysági intézményeket nem említem. Az más lapra tartozik.
Konkrétan nézve, a mai szétszakadni készülő világnak szüksége van-e olyan grémiumokra, nagy költséggel – például ADÓGARASOKKAL is – kitömött felekezetekre, amik – akik – a templomi ájtatosságon és liturgián kívül abszolute nulla tevékenységet folytatnak? Nem mellékesen a híveik zsebében is mélyen kotorászva.
Van ötletem: Gyakorlatias – valódi – kereszténységet bemutató hívőket vár a beteg világ. Nem bezárkózottan ücsörgő nénik-bácsik éneklése, imái, vagy elmélázó tekintettel a szószékre bámuló szunyókálása a minta, arra a cseppet sem vonzó un. „lelkiségre”, ami lényegében egy letűnt korszakot maga mögé utasító szekuláris/ateista világban múzeumivá vált, elutasított létforma.
Nos erre mi a vallások válasza? Elnémult szószékeiken mit mondanak a világot markába szorító kór témájára? A történelem várható kimenetele izgatja-e a prédikátorokat, papokat? Figyelik-e, hogy mit mondott a Megváltó, amikor megkérdezték tanítványai a JÖVŐRŐL? Arról, ami itt tolakszik bennünk – a fáradtan és rezignáltan rettegő emberek tömegeiben lévő vírusfrászra is gondolva.
Hová jutott az emberi faj? Hová a „Keresztény Európa?” Ha tárgyilagosan körülnézek, mit látok? Kormányfők, (szoba)tudósokkal körülvéve visznek az ígéretek jövőbeni földjére. Megfigyelhető, hogy soha nem a JELEN a téma, hanem a jövőben jövögető jobblétet vizionálják. Kb 150 éve már ezen izgult egy képzeletbeli irodalmi mesehős is.
Madách – Ádám – kérdése:
„…Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
Van-é jutalma a nemes kebelnek,
Melyet kigúnyol vérhullásaért
A kislelkű tömeg? Világosíts fel,
S hálásan hordok bármi végzetet;
Csak nyerhetek cserémben, mert ezen
Bizonytalanság a pokol. -„
Bizony ez már nem költői rímek szép sora. Hanem maga a valóságos brutális jelen.
Választ Ádám kérdésére a következő részben keresünk. Van megoldás!