Reformáció 500: A radikális értelmiségi, ha kritizálni kezd
A reformáció ötszázadik évfordulóján Révész Sándor saját szemével néz Luther Márton örökségére, és el nem tagadva az ellentmondásokat, kiemeli azt, amely belőle számára a mai napig fontos.
A reformáció félezredes évfordulóján bármi ünnepelhető. Szólhat az az ünnep a humanizmus, a zsidók, a nem-protestáns keresztény többség ellen is. Hiteles történelmi anyag volna bármelyikhez.
Morus Tamás, a szentté avatott nagy angol humanista mártírhalált halt, mert a katolicizmust és a pápa fennhatóságát védte az angol protestantizmust megalapító VIII. Henrikkel szemben. Az ő nagy barátja, „a humanisták hercege”, egy másik katolikus pap, Rotterdami Erasmus szintén szenvedélyesen ostorozta a reformátorokat. Luther és Erasmus ifjúkori barátságát elsodorta a reformáció. A kommunisták a 16-17. századi protestáns prédikátorok közelébe sem értek a pápa és a pápisták gyalázásában.
A nyilas portálok kedvenc forrása Luther Mártonnak „a zsidókról és hazugságaikról” írott kései műve, melyben hevesen biztatja a német uralkodókat, hogy bármilyen eszközzel, de irtsák ki a zsidó férgeket a németek földjéről.
Az elmúlt évszázadokban az összes fenti lehetőséget kihasználták már a reformáció különböző ünnepein. De hát vannak szerencsére egyéb lehetőségek is. Egy másik történelmi kor elegyes hagyatékából senki nem ünnepelhet mindent. De szinte mindenki ünnepelhet valamit. Csak ismerje be, hogy az a valami nem az egész. Hanem a hozzá közel álló rész. Az a rész, amiről azt gondolja, hogy a legfontosabbat és legaktuálisabbat mondja a jelennek. Alulírott is arra a részre emlékeztet itt, amit annak gondol.
Az Ágoston-rend főnöke jól meg akarta szigorítani a szerzetesek életét, hogy sokkal inkább el legyenek szigetelve a külvilágtól.
Ezzel szemben ellenállás mutatkozott. A barátok jelentős része éppen hogy nagyobb szellemi és fizikai cselekvési szabadságot kívánt. Az ellenállás központja az erfurti ágostonos kolostor volt. Luther innen indult el magasabb rangú társa kísérőjeként 1510-ben Rómába, hogy a rendfőnököt meggyőzzék az igazukról.
Luther a város kapujában leborulva köszöntötte a Szent Rómát. A zarándokok számára kiadott útikalauz segítségével bejárta a város összes szent helyét. Leereszkedett a katakombákba, ahol összezsúfolták a mártírok tízezreinek csontjait. Térden csúszva csókolta és imádkozta végig a Szent Lépcső huszonnyolc fokát.
Mindemellett Luther megállapította, hogy a Szent Város mocskos és büdös, lakóit nehéz eltántorítani attól, hogy a templomok falainál végezzék el a dolgukat, a papok és főpapok zöme pedig cinikus, züllött és tudatlan, gépiesen abszolválja a hivatásával járó feladatokat, hatalmas prostitúciós kínálat elégíti ki a cölibátusban élő papság által generált keresletet, amelyet csak az mérsékel, hogy a papok jelentős része meleg, s a köztudomás szerint még Őszentsége is szifiliszes. Ezek az élettapasztalatok szellemi és politikai folyamatokon keresztül vezették el Luthert addig a későbbi konklúzióig, hogy
„Róma a Sátán fészke, a pápa pedig gonoszabb, mint a muszlim török szultán.”
A humanizmus szellemi áramlata ragadta magával Luthert.
A humanisták nem jámbor filantrópok és viráglelkű pacifisták voltak, hanem radikális kritikai értelmiségiek, Luther klasszikus életrajzának szerzője, Richard Friedenthal szavaival „nyugtalan, a hatóságok szemében gyanús szellemi emberek” voltak, akik a kor uralkodó hatalmi intézményének, az egyháznak az ideológiáját kérdőjelezték meg annak a forrásnak, a Szent Írásnak a beható vizsgálata alapján, amelyre az hivatkozott.
A Szent Írás hatalmi ideológiává való alakításának fő eszköze a nyelvi monopólium volt. A skolasztikusok egyházi latinja, amely elszakította a Szent Írást egyrészt azoktól a nyelvektől, amelyeken azt írták, másrészt azoktól a nyelvektől, amelyeken a hívő népek beszéltek. A humanisták visszatértek, amennyire tudtak, a bibliai göröghöz, héberhez és az antik szerzők „igazi latinjához”, s igyekeztek a Biblia autentikus szövegét lefordítani a népek nyelveire.
A Luther előtt csak a hivatalos latin fordítást, a Vulgatát fordították tovább németre, Luther visszanyúlt a görög és héber eredetihez, és a legkiválóbb humanista filológusok (Erasmus, Reuchlin) „kritikai kiadásaira” támaszkodott. A hívek saját szemükkel olvasni és az olvasottakon gondolkodni képes és hajlamos része ezzel felmentést kapott a hatalomnak való szellemi kiszolgáltatottság alól.
Két egyszerű elv állt egymással szemben. „Sokkal jobb saját szemünkkel nézni, mint másokéval” – állította Luther. „Bizonyos, hogy az egyes magányos barát, szerzetes tévelygésbe esik, ha saját véleményét szembeállítja az egész ezredéves kereszténységgel” – mondotta V. Károly, Spanyolország királya és a Szent Római Birodalom császára a Luthert elítélő birodalmi gyűlésen Wormsban.
A személyes meggyőződés az intézményesített, kollektivista tekintélyelvvel szemben.
Ez az alapvető ellentét halványult el azután helytől és időtől függően különböző mértékben a reformált egyházak története során. Ez az ellentét ma már egészen más szintre tolódott.
A jelen Magyarországán a hívők többsége azt mondja magáról, hogy a „maga módján hívő”, a kisebbsége pedig azt, hogy „egyháza tanítását követi”. És már a közvélemény-kutatónak sem jut eszébe, hogy egyházak között ebben a tekintetben különbség lenne. Viszont elég nyilvánvaló, hogy a maguk módján hívők nem a Bibliát tanulmányozzák és értelmezik a maguk módján, hanem ahhoz sokkal lazábban kötődnek, mint azok, akik egyházuk tanításait követik.
A személyes meggyőződés és a kollektivista tekintélyelv ellentéte más szférába költözött át.