Ízes, intelligens humorba csomagolt valódi társadalmi dráma. Hazai kiadásban!
Gábor György
Természetesen végre ideje komolyan vennünk a helyzet nagyszerűségét. Egy ország vagyonát ugyanis nem szabad provinciálisan, kicsinyesen, hazai kórházakra, iskolákra, vasutakra, tanárokra, orvosokra vagy egyéb nemzetellenes luxusokra pazarolni. A közpénz akkor teljesíti be történelmi hivatását, amikor megszűnik közpénz lenni, majd gondosan átváltozik magánrepülővé, kastéllyá, kikötővé, festménnyé, luxusautóvá, dubaji érdekeltséggé vagy valamely egzotikus bankszámla csendes, imádságos derűjévé.
Ez a valódi nemzetgazdasági innováció: a pénz mobilitása. Ami itthon marad, az romlik, kopik, ellenőrzést kér, közbeszerzési adatbázisban nyomot hagy. Ami viszont külföldre távozik, az felszabadul. A magyar közvagyon így válik kozmopolitává: végre nem kell a magyar valóság nyomasztó körülményei között sínylődnie, nem kell találkoznia a MÁV-val, a sürgősségivel, a beázó iskolával, a pedagógus bérével. Elmegy világot látni. Ahogy a nemzeti nagytőke is: zsebre tett kézzel, offshore-erkölccsel, keresztény alázattal.
Különösen felemelő, hogy a javak jelentős része nem holmi testvéri keresztény országokban talál új otthonra. Mert mi volna abban a nagyvonalú? Az csupán unalmas civilizációs következetesség lenne. Sokkal emelkedettebb, ha a keresztény Magyarország közjavai muszlim országokban nyerik el végső üdvtörténeti rendeltetésüket. Innentől pedig mindez messze nem korrupció, hanem vallásközi párbeszéd. Nem vagyonkimentés, hanem ökumenikus – sőt interreligiózus – tőkeáramlás.
Az idegen kultúra veszélyes, kivéve, ha kikötő, luxusingatlan, befektetési alap vagy családi menedék formájában jelentkezik.
Akkor már nem veszélyes, hanem portfólió.
A NER ebben is korszakos újítást hajt végre: miközben idehaza rendíthetetlenül őrzi a kereszténység doktrinális tisztaságát, addig odakint finoman, szinte észrevétlenül elismeri, hogy a világtörténelem tengelye időről időre elmozdul.
A vagyon ugyanis nem egyszerűen kivándorol – hanem átmenetileg magasabb vallási státuszba lép.
Mert lássuk be: a pénznek is van hite. Nem vallja meg hangosan, nem jár templomba, nem idéz zsoltárokat – és mindenekelőtt gyóntatófülkére sincs szüksége. Nem térdel, nem suttog, nem kér feloldozást – egyszerűen átutal. Rendíthetetlenül követi a maga kinyilatkoztatását: „bizony mondom néked, ott leszel, ahol biztonságban kamatozol.” És a hit – különösen a tőkéé – sosem mártír, hanem mindig realistán üdvözül.
Ebben semmi átverés vagy aljasság sincs, ez szimpla teológiai józanság.
A kereszténység története maga a nagy áthelyezések láncolata: az igazság nem ül egy helyben, hanem – kellő eleganciával – odébbáll, ha úgy érzi, hogy máshol jobban értik. Rómából Bizáncba, Bizáncból vissza Rómába, majd Genfbe, aztán át az Atlanti-óceánon – mindig egy kicsit arrébb, mindig egy kicsit biztonságosabban.
És most?
Most végre elérkeztünk a fejlődés egy különösen kifinomult szakaszához: az igazságnak nincs szüksége reformációra, hanem egyszerűen csak befektetésekre.
Egy része New Yorkban elmélkedik a szabadságról – diszkréten követve a távozó miniszterelnök példáját, akinek úttörő családja már előre kitaposta az üdvözülés atlanti ösvényeit –, másik része Dubajban mélyül el az örökkévalóság stabil, kamatozó dimenzióiban.
Az egyik még beszél a hitről, a másik már számolja. Az egyik emlékezik az eredetre, a másik már tudja a jövőt.
Így válik teljessé a vallástörténet: a kinyilatkoztatás végső formája nem a dogma, hanem a diverzifikált portfólió.
És íme, ez az igazi prófétai felismerés. A magyar közvagyon – amelyet idehaza még a mély keresztény erkölcs nevében kezeltek – odakint mintha már egy másik kinyilatkoztatás szerint rendeződne el. Nem mintha a kereszténység érvényét vesztené, csupán ideiglenesen átadja a terepet egy dinamikusabb, likvidebb, olajozottabb üdvrendnek.
A NER így válik a vallástörténet avantgárdjává: nem megy bele hitvitákba, nem ír teológiai traktátusokat – egyszerűen áthelyezi a vagyont oda, ahol az isteni gondviselés éppen hatékonyabban működik.
Ez a valódi ökumené: nem a tanok egyeztetése, hanem a bankszámláké.
És milyen elegáns ez az egész! Hiszen nem történik semmiféle nyílt hitelhagyás. Idehaza továbbra is a kereszténység az uralkodó narratíva, a beszédmód, a politikai liturgia. Ám a vagyon – ez a kényesebb, érzékenyebb, a transzcendenciára gyorsabban reagáló entitás – már előbb megérzi az idők szavát, és diszkréten átvonul oda, ahol az isteni rend pillanatnyilag kedvezőbb feltételeket biztosít számára.
Mondhatnánk úgy is: a pénz megelőzi a hitelveket, a vallási tanítást és a dogmát.
Ez pedig felvet egy rendkívül izgalmas kérdést: vajon nem éppen itt zajlik-e a vallási fejlődés valódi motorja? Nem a hittudósok vitáiban, nem a zsinatokon, nem a prédikációkban – hanem a vagyon mozgásában?
A magyar modell erre ad bátor választ. A kereszténység – idehaza – megőrzi identitását, retorikáját, politikai funkcióját. Közben azonban a nemzeti vagyon egy része már egy másik vallási térben talál ideiglenes otthonra, mintegy előkészítve a jövő lehetőségeit.
Ez az igazi portfólióalapú vallásgyakorlat!
És milyen bölcs stratégia ez! Hiszen ki mondhatná meg előre, melyik vallási-gazdasági rend bizonyul tartósabbnak a következő évtizedekben? A NER nem kockáztat: megosztja a jelenlétét. Itthon keresztény, külföldön nyitott. Itthon hitvalló, külföldön befektető. Ez az igazi eszkatológiai diverzifikáció.
A vagyon tehát nem eltűnik – hanem tanul. Tapasztalatot szerez. Bejárja a világ vallási struktúráit, és amikor majd eljön az idő – ha eljön –, visszatér. Gazdagabban. Megvilágosodva. Talán már egy új hitrend képviselőjeként. Addig pedig mi, itthon maradók, nyugodtak lehetünk: a pénz jó helyen van. Hiszen – ideiglenesen – magasabb szinten gyakorolja a hitét.
Orbán Viktor készülődő amerikai útja is csak ebben a mélyen nemzetstratégiai keretben érthető meg. Mert ugyan miért ne volna óriási nemzetgazdasági előny, ha a miniszterelnök büntetlen nyugalommal megtekinthet egy labdarúgó világeseményt, miközben a családegyesítés nem a Keleti pályaudvaron, hanem a globális elit kényelmes koordinátái között, egyenest New Yorkban történik? Hogy lenne ez magánprogram? Ez geopolitikai családpolitika a javából. A magyar államférfi nem szórakozik: nemzetet épít. Nem családi ügyeket intéz: a dinasztikus kontinuitás nemzetközi feltételeit tanulmányozza.
A kiköltözött leány és vej jelenléte sem holmi banális családi körülmény. Ez a magyar jövő exportképes változata.
Itthon marad a nép, külföldön a jövő.
Itthon a hit, remény, rezsicsökkentés; odakint az ingatlan, alapkezelés, kapcsolati tőke. Így lesz teljes a nemzeti munkamegosztás: a választó itthon hisz, a család külföldön élvezi a hit hozamát.
Mindez tehát nem lopás, hanem átszellemítés. A közpénz előbb elveszíti közjellegét, majd megtisztul a magyar társadalom követelőző tekintetétől, végül magasabb létformába emelkedik: vagyontárggyá lesz. Transzszubsztanciáció, lényegátváltozás.
A nép pedig hálás lehet, mert végre nem kell azzal bajlódnia, hogy mire költsék a pénzét. E terhet leveszik róla. A gondoskodó állam nemcsak az egészségügyet, az oktatást és a jogállamot szervezi ki, hanem magát a lelkiismeretet is.
És milyen nagyszerű, hogy mindez büntetlenül történhet. A büntetlenség ugyanis stabilitást teremt. A jogbiztonság legmagasabb foka az, amikor mindenki pontosan tudja: velük nem történhet semmi.
Ez kiszámítható környezetet biztosít a befektetőknek, különösen azoknak, akik előbb közbeszerzést nyernek, majd világnézetet, majd kastélyt, majd nemzetközi menekülési útvonalat.
A végső tanulság tehát világos: Magyarország akkor erősödik, ha gyengül.
Akkor gazdagodik, ha kifosztják. Akkor keresztény, ha pénze muszlim országokban pihen. Akkor szuverén, ha elitje külföldön rendezkedik be. És akkor nemzeti, ha a nemzet vagyonát sikerül végre megóvni magától a nemzettől.
Mert mi is volna veszélyesebb a közpénzre nézve, mint a köz?