Egyistenhit – a TEREMTŐ imádása. (5. részlet.)
Akármennyire radikális volt is ez a gondolat, mégsem volt teljesen új.
A monoteizmus, illetve az egyistenhit az emberiség kezdeti vallása, Ádám, Éva, Ábel, Methusélah, Enókh és Noé vallása volt. A zsidók a sok isten és istennő (istennő szó nem is létezik a zsidó nyelvben) elismerése helyett csak egyetlen Istent imádtak: a Teremtőt, aki mindent megalkotott és akinek kezdetben szolgált az ember. Ez az igazság teljesen beleolvadt a sokisten imádásba, ami áthatotta az egész Közel-Keletet. A zsidó maradék nép volt az egyetlen, amely a kezdeti hithez tartotta magát. így, az egyedüli Jehova Istent imádva a zsidók nem kezdtek valami radikálisan újba; egyszerűen az ősihez, az elsődlegeshez tartották magukat.
A sokisten imádás volt az új, meg az a balga ötlet, hogy Isten a természet része. Izrael természetesen ezt is elvetette. A pogányoktól eltérően, nem egyenlítette ki Istent teremtményeivel. Minden teremtett dolgot Isten alkotásának tartott, nem pedig olyan dolognak, amely maga is isteni tulajdonságokkal rendelkezik. Ádámhoz és Évához hasonlóan, az izraeliták is mint egyedüli Teremtőről beszéltek Istenről, s mint ilyent imádták Őt.
Az Édenben adott kezdeti, isteni igazságok elfogadása mindenképpen különbözött a környező népek felfogásától.
Az ókori Közel-Kelet pogány népei nemcsak politeisták voltak, hanem megrögzött bálványimádók is. Izrael szomszédai a bálványokból, valamint a kő- és faistenekből egész hadseregnyit készítettek maguknak, és imádásuk tárgyává tették őket. Talán nem éppen magát az istenséget látták a bálványban, hanem inkább annak jelképét, amiben az istenség lelke lakozott. így tették lehetővé, hogy egyidejűleg több helyen is jelen lehessen. A bálványimádó tehát leborult, áldozatot mutatott be és imádkozott a bika, kos, béka vagy éppen ember alakú szobor előtt. Az ókori Közel-Keleten a bálványimádás sokkal elterjedtebb volt, mint a mai iszlám.
Isten ezért így szólt Izraelhez, amikor még le sem mosták lábukról Egyiptom porát: »Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban…« (2Móz 20,4.5). Ésaiás így csúfolta a bálványimádókat: »Cédrusfát vág magának, tölgy- és cserfát hoz… azokból az ember tüzet gerjeszt, vesz belőlük és melegszik. .. melengeti magát és szól: Bezzeg melegem van, tűznél valék! Maradékából istent készít, bálványát; leborulva imádja azt és könyörög hozzá, és így szól: Szabadíts meg, mert te vagy istenem!« (Ésa 44,14-17)
Itt is megállapíthatjuk, hogy bármennyire is különbözött Izrael vallása a környező népek vallásától, nem jelentett újdonságot. Isten sohasem akarta, hogy az ember a természetnek szolgáljon. A bálványimádás később jelentkezett, az élő Istentől való eltávolodás következményeként.
»Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek, és az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak, és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával… mint akik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a Teremtő helyett…« (Róma 1,22-23.25). Elutasítva a bálványimádást, Izrael egyszerűen felújította az igaz Isten imádását, melyet az emberek ismertek, mielőtt az igazságot hazugsággá változtatták volna, ahogy Pál apostol mondta.
Az Úr még az Édenben tudatta Ádámmal, hogy ő fog uralkodni »a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon« (lMóz 1,28); tehát szó sem volt arról, hogy neki kell majd hajlongnia előttük vagy szolgálnia őket. A bálványimádásra a bűnbeesés után, tehát akkor került sor, amikor az emberek elfordultak Istentől.
Eszerint a zsidók nem vezettek be valamilyen újszerű koncepciót, hanem egyszerűen visszafordultak az ősi hithez, amelyhez tartották magukat az emberek, mielőtt felcserélték volna Isten dicsőségét a mulandó teremtmények képmásával. Az ókori Közel-Keletet teljesen áthatotta a mágia, a varázslás, a jövendőmondás, amit vallási, politikai és katonai célokra használtak fel. A pogány papok a juhok és más állatok májából próbálták kiolvasni a jövőt. Amikor ez a módszer túl drágának tűnt, akkor máshoz folyamodtak. Megfigyelték a felemelkedő tömjénfüst görbéjét, a torzszülött gyermekeket, a vízen szétömlő olaj körvonalát, a kilőtt nyíl esési szögét, stb. Mindez a jövendőmondás céljából történt. Izrael teljesen elfordult ezektől az általánosan elfogadott módszerektől – legalábbis elméletileg.
A Sinai-hegynél való találkozástól kezdve – tehát még az ígéret földére való bevonulásuk előtt – Isten szüntelenül arra figyelmeztette az izraelitákat, hogy ne foglalkozzanak a környező népeknél oly elterjedt varázslással. »Mikor te bemégy arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ád néked: ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek utálatosságai szerint. Ne találtassák te közötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se titok-fejtő, se halottidéző; mert ezek a nemzetek, akiket te elűzesz, igézőkre és jövendőmondókra hallgatnak, de te néked nem engedett ilyet az Úr, a te Istened« (5Móz 18,9-11.14). Isten kezdetben nem ilyen módszereket választott a népével való kapcsolat fenntartására. Ádám és Éva nem a bárány májából tudta meg az eljövendő Messiásról szóló üzenetet.
Noé sem a csillagokból olvasta ki, hogyan kell elkészítenie a bárkát. Ábrahám nem azért vitte fel Izsákot Mórija hegyére, mert a vízre öntött olaj alakja ezt közölte vele. Jákob sem valamilyen torzszülöttet figyelve jött rá, hogy az ő utódai öröklik Kanaánt. Az Úr közvetlenebb módon beszélt népével: angyalokat küldött, vagy pedig látomásokat és álmokat adott prófétáinak. Énókh »nagy műveltségű, nagy tudású ember volt. Isten különleges kinyilatkoztatásokkal tisztelte meg… Isten szent angyalok által kinyilatkoztatta Énókhnak, hogy el fogja pusztítani a világot vízözönnel. Még többet is elárult neki a megváltás tervéről. A prófétaság lelke által belepillanthatott az özönvíz utáni nemzedék életébe, és Isten megmutatta neki a Krisztus második adventjéhez és a világ végéhez kapcsolódó eseményeket.« Elutasítva a környező népek körében közkedvelt mágiát, varázslást és jövendőmondást, a zsidók semmi újat nem kezdtek. Ellenkezőleg, éppen az édeni eredetű hithez tértek vissza. Távol attól, hogy valami újat kezdjen, Izrael vallása konzervatívan ragaszkodott a pogányságot megelőző igazságokhoz. Még ha gyenge és időszakos volt is, az igazsághoz való ragaszkodásuk maradékká tette őket.
9
Természetesen, Izrael nem azért rendelkezett a maradék hitével, mert elvetette a bálványimádást, sokistenhivést és jövendőmondást. A zsidók olyan világossággal bírtak, amely az emberiség megjelenése óta létezett, s amit a sokistenimádók egyáltalán nem, vagy csak nagyon elferdített formában ismertek.
Izrael elsősorban a hetedik napot – a szombatot – ünnepelte, ami a bűnt megelőzően, már az Édenben is létezett. »És megáldá Isten a hetedik napot és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt meg vala minden munkájától, amit teremtve szerzett vala Isten« (lMóz 2,3). Tehát a szombatünneplésük sem volt új dolog. Inkább egy régi, elveszett igazságnak mondhatjuk azt, amit a zsidók elfogadtak és megtartottak.
Izrael még tiszta, eredeti formában ismerte a Tízparancsolatot. Habár a környező népeknek ugyanúgy megvoltak a maguk törvényei, amelyek közül némelyek a Tízparancsolat egyik-másik részét tükrözték, egyikük sem rendelkezett olyan törvénnyel, amilyen a zsidóké volt. Pedig ők sem kaptak semmi újat. A törvény már a pátriárkák idejében, sőt sokkal előbb is létezett. Miért számított volna különben bűnnek az, hogy Kain megölte Ábelt (lMóz 4), hogy Ábrahám hazudott (lMóz 12) vagy ha József házasságtörő viszonyba keveredett volna ura feleségével (lMóz 39), ha a törvénynek ezek a pontjai nem léteztek volna? Isten a Sinai hegyen nemcsak hogy tiszta formában közölte népével törvényét, hanem erélyes parancsot adott, hogy teljességben megtartsák, beleértve a 4. parancsolatot is. Izrael egyedülálló belátást kapott a teremtésbe. Szomszédaik csak alaptalan regékre hagyatkozhattak, amilyen például az Enuma Elish, amely azt tanította, hogy az istenek összevesztek, mert egy részük nem hagyta aludni a másikat, s ennek az elkeseredett harcnak az eredményeként jött létre a föld.
Ezzel ellentétben a zsidók hittek a teremtés egyszerű igazságában, amely kimondja, hogy Isten meghatározott céllal teremtette az eget és a földet, azután pedig rá jellemző, közvetlen módon megformálta az embert a föld porából a maga hasonlatosságára. Elfogadva a Mózes első könyvében feljegyzett jelentést, Izrael elismerte a teremtés történetének legkorábbi és legtisztább igazságát. Izrael emellett abban az előnyben részesült, hogy elkészíthette Isten szent hajlékának mását, ami egyedülálló üzenetet tolmácsolt. Habár a pogányoknak is voltak templomaik, szentélyeik és ezekkel kapcsolatos szertartásaik (templomi prostitúció, emberáldozás, stb.), ezek nem tanították az embereket arra, amire a zsidók szentélye.
A zsidók szentélyszolgálatának alapját az állatáldozatok képezték, melyeket a Biblia egészen ősszüleinkig visszavezet.
A pusztai szent sátor felállítása előtt, ami a sinai szövetség megkötése után történt (2Móz 25,8), az igaz Istent imádó emberek még sohasem áldoztak állatot templomban. Ehelyett oltárokat építettek, amelyeken égő áldozatokat mutattak be (Lásd: 2Móz 8,20!). Ezek az égő áldozatok maradtak az alapvető áldozatok a zsidók szentélyében (Lásd: 2Móz 29,38-42!). Még ha maga a szertartás egy kissé másabb formában is történt, mint régebben, az alapigazságok, melyekre a szentély tanította az embereket, ugyanazokat az igazságokat tükrözték vissza, melyeket kezdetben, az Édenből való kiűzetésük után kaptak.
Isten terve szerint elérkezett az idő, hogy népe további betekintést nyerjen az istenség természetébe, a bűn problémájába és abba, milyen eszközök segítségével fogja Isten megbékéltetni magával az embereket, hogy helyreállíthassa a bűn által feldúlt közösség harmóniáját. Az új világosság nem veszélyezteti a régit. Az áldozat és a közbenjárás fontossága, amit a pátriárkák idejében az áldozaton és a család papján keresztül szemléltek, most egy újabb kontextusban nyert megvilágítást: a szent sátorban, illetve a templomban – Isten tartózkodási helyén – végzett szolgálatok által. Az ókori népek közül a halálról szóló igazságot is csak a zsidók ismerték.
»Mert nincs emlékezés rólad a halálban; a seolban kicsoda dicsőít téged?« (Zsolt 6,5) Megértették, hogy amikor az ember meghal, »kimegyen a lelke, visszatér földébe, és az napon elvesznek a ő tervek (Zsolt 146,4). Tudomásul vették, hogy a halál csak alvás.
»Azután elaludt Dávid az ő atyáival, és eltemették a Dávid városában« (lKir 2,10).
Ez a tanítás gyökeresen különbözik az antik világ halálról alkotott elképzelésétől, amely kimondta, hogy a lélek halhatatlan, ezért a temetés sokféle vallási rítussal és szertartással volt egybekötve. Sok fáraó fektetett hosszú éveket és óriási vagyont a bonyolult piramisok felépítésébe, mert várta a nagy »azután«-t.
Izrael pogány szomszédainak irodalmát szintén áthatja a halál utáni élet gondolata.
Folytatás: Miért lett Izrael „A MARADÉK?”