Globális rendszerválság – történelmi perspektívákból

Cikkismertetők

A legutóbbi posztban egy olyan könyvről volt szó, amelynek szerzője szerint a világ jelenleg nem egy átmeneti zűrzavar fázisában van, hanem egy tartós, strukturális „rend nélküliség” (unorder) állapotába lépett. A poszt óta eltelt – sajnálatosan hosszú – egy hónap óta e megállapítás érvénye legalábbis nem csökkent.

A nemzetközi rend és annak fenntartásában korábban központi szerepet játszó Egyesült Államok presztízsén az iráni háború mai napig kétes kimenetele révén ütött seb nem gyógyult, a NATO ankarai konferenciáján amerikai részről ismét előkerült Grönland megszerzésének kérdése, ami nem használt a szervezet kohéziójának, ahogyan a Spanyolország és az USA közötti éleződő konfliktus sem. Arról nem beszélve, hogy az ukrajnai háborúnak továbbra sincsen vége, hogy a protekcionista gazdasági intézkedések elharapózásáról ne is beszéljünk.

Az IMF volt vezető közgazdásza, Pierre-Olivier Gourinchas a New York Times pénteki számában mindezek kapcsán a következő eszmefuttatást fogalmazza meg – történelmi analógiát állítva korunk és az első világháborúhoz vezető korszak között (a cikkből vett hosszabb szemelvények következnek):

“Túl gyakran tekintünk ezekre a megrázkódtatásokra elszigetelt zavarokként. Pedig nem azok. Egy mélyebb, a világgazdaságot átalakító széttagolódás egymással összefüggő tünetei. Ez a széttagolódás – geopolitikai és geoökonómiai értelemben egyaránt – annak a kockázatát hordozza, hogy egy új háborús korszakba lépünk. Olyan korszakba, amelyet nem feltétlenül a folyamatos katonai összecsapások határoznak meg, hanem a stratégiai gazdasági rivalizálás és kényszerítés tartós jelenléte, valamint a növekvő gazdasági bizonytalanság. És igen, a tényleges háborúk kockázata is emelkedik.

Ezt az átalakulást a világ gazdasági súlypontjának eltolódása hajtja. Évtizedeken át a globális gazdasági rend viszonylag stabil volt: középpontjában az Egyesült Államok állt, és alapját az országok gazdasági integráció iránti széles körű elkötelezettsége adta. … Nem kellene meglepődnünk azon, hogy a világ gazdasági súlypontja eltolódik. Ez összhangban van azzal, hogy a szegényebb gazdaságok növekednek és felzárkóznak a fejlett országokhoz. A felemelkedő hatalmak természetes módon alakítják át a globális rendszert egy többpólusú világgá – nyilvánvalóan Kína jut elsőként eszünkbe, de Ázsia, Latin-Amerika és Kelet-Európa számos fejlett és feltörekvő gazdasága is profitált ebből a több mint hatvan éven át tartó bővülésből. … Ezzel az átrendeződéssel párhuzamosan a geopolitikai feszültségek fokozódnak, és a rendszer egyre nagyobb nyomás alá kerül. Ez a paradoxon. A gazdasági integráció jelentős előnyöket hozott, és kölcsönös érdekeket teremtett, amelyek a béke egyik fontos biztosítékává váltak. Ugyanakkor az integráció kölcsönös függőséget is létrehoz, és ezzel együtt sérülékenységet. Az országok ki vannak téve az ellátási láncok megszakadásának, illetve annak, hogy kereskedelmi vagy pénzügyi szűk keresztmetszetek alakuljanak ki az energia, a kritikus ásványi nyersanyagok vagy a fejlett számítógépes chipek területén. És ahol ilyen szűk keresztmetszetek vannak, ott kihasználható nyomásgyakorlási lehetőség is van – amint azt Irán nemrégiben megmutatta.

Ennek eredménye egy veszélyes önmagát erősítő folyamat. Miközben az országok igyekeznek megvédeni magukat a vélt kockázatoktól, ezzel tovább növelhetik a világgazdaság széttagolódását. Ez pedig újabb elszigetelődési törekvéseket ösztönöz – vámok, iparpolitikai intézkedések, pénzügyi szabályozások, exportkorlátozások vagy a katonai kiadások növelése révén.

Láttunk már hasonló folyamatot. A 20. század fordulóján, a Nagy-Britannia vezette kereskedelmi, tőkeáramlási és bevándorlási fellendülés csúcspontján a világgazdaság rendkívül szorosan integrált volt. Ezt azonban az intenzív deglobalizáció időszaka követte, amely egybeesett a nacionalizmus és a militarizáció erősödésével – valamint két világháborúval. Elbizakodottság lenne azt feltételezni, hogy a mai gazdasági integráció – és a béke – tartósan fennmarad.

A világgazdaság eddig figyelemre méltó ellenálló képességről tett tanúbizonyságot. … De ne tévesszük össze az ellenálló képességet a sérthetetlenséggel. A felszín alatt egyre nőnek a kockázatok. A mély gazdasági integrációra épülő pénzügyi rendszerek – különösen az amerikai dollár köré szerveződő rendszer – egy széttagoltabb világban nehezebben lehetnek fenntarthatók. Ahogy az országok igyekeznek csökkenteni egymástól való kereskedelmi függőségüket – vagy Kanada esetében az Egyesült Államoktól való függést –, új törésvonalak alakulhatnak ki, különösen úgy, hogy a gyors technológiai átalakulás új sérülékenységeket hoz létre a kriptovaluták, a kritikus ásványi nyersanyagok és a mesterséges intelligencia területén.

A széttagolódás mélyebb mozgatórugói azonban belpolitikai természetűek. Sok országban – különösen a fejlettebb gazdaságokban – túl sok állampolgár érzi úgy, hogy a globalizáció nem az ő javukat szolgálta. A jövedelmi különbségek, az esélyegyenlőtlenségek és a gazdasági biztonság meggyengülése sérelmeket halmozott fel. Azok, akik a veszteségek legnagyobb terhét viselik, ritkán felejtik el azokat. Ezek a belpolitikai feszültségek legalább olyan jelentősek, mint a geopolitikai rivalizálás, és maguk is tovább táplálhatják azt.

A kérdés az, hogy a holnap többpólusú világa egymással szemben álló blokkokból áll-e majd – amelyek körvonalai még nem rajzolódtak ki egyértelműen, amint azt a legutóbbi NATO-csúcstalálkozón a tagállamok közötti súrlódások is mutatták –, vagy pedig egy olyan együttműködőbb rendszerré válik, amely közös szabályokra és a folytatódó integrációra épül. Ha nem változtatunk az irányon, fennáll a veszélye, hogy fokozatosan a megosztottság felé sodródunk.

A világ nagyhatalmai egyre inkább stratégiai előnyök megszerzésére törekednek: azonosítják a szűk keresztmetszeteket, befelé forduló gazdaságpolitikát folytatnak, és növelik katonai kiadásaikat – mindezt az ellenálló képesség és a szuverenitás nevében.

Ezek a lépések egyenként racionálisnak tűnhetnek, összességükben azonban kevésbé biztonságossá, kevésbé prosperálóvá és kevésbé stabillá teszik a világot.”

A fenti háttéren különösen aggasztó az a presztízsveszteség, amelyet az USA szenved el éppen az iráni háború fentebb említett, sokak számára nem meggyőzőnek tűnő kezelésével. Erről a következőket írja A Georgetown Egyetem oktatója, a Foreign Policy külpolitikai lapban:

“Az Egyesült Államok vitathatatlanul gyengébb helyzetben van, mint amikor belekezdett ebbe a maga választotta háborúba, és alapvető stratégiai célkitűzései sérültek. Érdemes összevetni az amerikai hadsereg teljesítményét ebben a konfliktusban azzal, ahogyan az Egyesült Államok vezette koalíció fellépett az iraki elnök, Szaddám Huszein kuvaiti hódításának visszafordítására indított háborúban. Az 1990–91-es konfliktus során az iraki hadsereg szinte könnyed megsemmisítése megdöbbentette a világot.

Ezzel szemben az iráni konfliktusban az amerikai fegyverrendszerek technológiai fölényét beárnyékolta az amerikai fegyverkészletek korlátozott volta, ami komoly kérdéseket vet fel az Egyesült Államok felkészültségével kapcsolatban egy olyan ellenfél elleni háború esetére, amely erősebb az Iráni Iszlám Köztársaságnál.”

Jellemző, hogy a CNN elemzése ugyanerre az aggasztó helyzetre figyelt fel. Pontosabban arra, hogyan csapódik le mindez azonnal a kínai állami médiában Az elemzés idézi a sanghaji Fudan Egyetem Közel-Keleti Tanulmányok Központjának igazgatóját, Sun Degangot, aki a következőket írja a kínai állami lapban, a Global Times-ban:

„A hidegháború vége óta az Egyesült Államok a világ egyetlen szuperhatalmává vált.” Ezúttal azonban „az amerikai katonai erő nem bizonyult olyan elsöprően fölényesnek, mint azt Washington elképzelte”, miközben az, hogy a háborúhoz nem sikerült megszerezni a legfontosabb szövetségesek támogatását, szintén annak a jele, hogy „az Egyesült Államok vezette globális szövetségi rendszer egyre inkább a megosztottság jeleit mutatja”.

A CNN elemzésében idézett másik kínai szakértő, Hu Xijin szerint a háború „jelentősen gyengítette” az Egyesült Államok általános elrettentő képességét Tajvan ügyében is. Érvelése szerint a konfliktus rávilágított az amerikai lőszer- és fegyverkészletek korlátaira, valamint arra, hogy Washington még egy viszonylag elszigetelt ellenfél, például Irán ellen sem tudott széles körű nyugati koalíciót létrehozni. „Milyen eszközökkel tudná az Egyesült Államok rávenni európai szövetségeseit arra, hogy amerikai érdekekért közvetlenül szembeszálljanak Kínával?” – tette fel Hu a kérdést.

“Az azonban továbbra is nyitott kérdés,” fogalmaz a CNN elemzése, “hogy Kína miként reagál arra, amit az Egyesült Államok meggyengüléseként értékel. Peking régóta a ‘többpólusú világrend’ egyik legfőbb szószólójaként lép fel, és valószínűleg ezt a konfliktust is arra használja fel, hogy előmozdítsa egy másik, általa kívánatosnak tartott változást: egy olyan nemzetközi biztonsági rend kialakulását, amelyet már nem az Egyesült Államok és szövetségi rendszere határoz meg.”

Egy korábbi posztban volt már szó arról, hogy az Egyesült Államok hatalmi presztízsének és a nyugati szövetségesi rendszer kohéziójának relatív gyengülése miként járulhat hozzá ahhoz a téves értékeléshez Oroszország és Kína részéről, miszerint eljött az ideje a közös ellenféllel szembeni fellépésnek. A posztban idézett hírszerzési szakértő szerint a valódi veszélyt nem a két ország közötti koordinált támadás jelenti, hanem a párhuzamos alkalmi érdekegyezés, amelyet az Egyesült Államok elszántságát és kapacitását illető hírszerzési téves kalkulációk táplálnak.

A mostani posztban ismertetett elemzések arra hívják fel a figyelmet, hogy az efféle tévedések esélye növekszik: miközben újabb és újabb kérdések vetődnek fel az USA elszántsága és kapacitása kapcsán, leginkább az általa létrehozott nemzetközi rend fenntartása terén, éppen ennek eredményeképpen az egyes országok egyre inkább maguk igyekeznek védekezni a vélt kockázatokkal szemben. Ezzel viszont paradox módon tovább növelhetik a nemzetközi rend széttagolódását és tekintélyének erózióját, ami viszont egyre kedvezőbb táptalajt biztosít az olyan téves kalkulációk számára, amilyen például a feltörekvő Németország fatális stratégiai hibájához vezetett az első világháborúhoz vezető történelmi folyamatban.

Hogy a fáktól láthassuk az erdőt, muszáj a jelenlegi helyzetet történelmi perspektívából vizsgálnunk: ez esetben lehetetlen lesz azt nem rendszerszintű válságnak látnunk. Így lesz nagyobb esélyünk arra, hogy rendszerszinten is akarjuk kezelni azt.