A „hitben erőtlen zöldséget eszik” Egy páli ige kultúrtörténeti hátteréhez
Nyitókép: Van Gogh: Krumplievők
Lukillosz 1. századi görög epigramma-költőnek, akit kortársai groteszk humoráért kedveltek, van egy négysoros verse, melynek a címe: A sovány lány.
„Artemidóra vegetáriánus, nagyon sovány és sápadt hajadon. Tollseprőm szellője, mikor a bútort poroltam, kivitte az ablakon.”
Az első század hellenista nagyvárosi világának finom humorát megcsillantó vers az Anthológia Palatina (Görög anthológia) című gyűjteményben maradt ránk (XI. 96. számon), melyet Konsztantinosz Kephalész bizánci keresztény irodalmár állított össze közkedvelt versekből. Innen fordította le Faludy György. Konsztantinosz Kephalész is szerethette Lukilloszt, hiszen a jeles gyűjteménybe száz epigrammát válogatott tőle.
Lukillosz Pál kortársa volt, de életéről semmit sem tudunk. Ezért hát az irodalomtörténészek még azon is vitatkoznak, hogy a ránk maradt epigrammák szerzője „Luldllosszal, vagy Lukillosz Tarrhaiosszal, vagy éppen Seneca barátjával, Lucillusszal azonos-e.”‘ Az viszont biztos, hogy epigrammáinak „közös jellemzője a gúnyos, csipkelődő hang, amellyel az emberi jellemtípusok hibáit pellengérezi ki”.
Ez a fajta humor a hellenista nagyvárosokban született, mely bölcsője volt a pogány-keresztény gyülekezeteknek is. Amikor Lukillosz látszatra jókedvűen nekiront egy-egy utált személynek (természetesen vigyázva arra, hogy a nagyokat ne sértse), akkor megjelenik előttünk „a nagyképű ficsúrok, kéjencek, naplopók, szélhámosok, pöffeszkedő félműveltek” hada, akikkel Pálnak is meg kellett küzdenie. így az ő leveleinek hátterén is megjelenik a dekadens, hellenista város hordaléka, melynek erkölcsi, gondolkodásbeli hatásától az újonnan születő hellenista pogány-keresztény gyülekezetek sem tudták magukat elhatárolni. Ez Pál szellemi csatatere.
Sok vita, egymást ítélgető marakodás melegágya volt ez a világ. Egy ilyen különös feszültséggócra utal a Róma 14,1-4. verse.
Az új protestáns Biblia ezt a következőképpen fordítja le:
„A hitben erőtlent fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok. Az egyik azt hiszi, hogy mindent ehet, az erőtlen pedig zöldségfélét eszik. Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, aki pedig nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik, hiszen az Isten befogadta őt. Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel? Tulajdon urának áll vagy esik. De meg fog állni, mert van hatalma az Úrnak arra, hogy megtartsa.”
Számunkra a 2. vers a szakasz legérdekesebb része. Itt Pál két helytelen véleményt ítél el. „Az egyik azt hiszi, mindent ehet”, a másik, „az erőtlen pedig zöldséget eszik”. Ez Varga Zsigmond szerint így fordítható: „A gyenge (hitű) zöldségen él.”
Az ide vonatkozó exegetikai irodalom itt általában a bálványáldozati hús körüli vitákról beszél, amit – úgy gondolom – kellően tisztázott a Pál-kutatás. Minden bizonnyal ez a probléma állhat a háttérben, efölött vitatkoznak a hitben erősek és erőtlenek. „Aki eszik”, az minden bizonnyal nem a 3Mózes 11. fejezet szerinti tisztátalan ételeket eszi, hiszen akkor Pál ezzel az igével érvelt volna, vagy ezt magyarázná. Kmer Károly szerint itt ,,pontosabban talán olyan húsételek megevéséről van szó, amely pogány mészárosok mészárszékéből származott, és kapcsolatban lehetett a pogány bálványimádással. Tudjuk, hogy hasonló kérdés a korinthusi gyülekezetben is súlyos belső ellentéteket támasztott (vö. l.Kor 8. f.; Ézs 10. f.). Lehet, hogy amit Pál erre nézve a korinthusi gyülekezetnek írt, a római gyülekezetben is ismeretes volt, s hogy Pál éppen ezért nem részletezi a bálványáldozati hús megevésének kérdését.” De bennünket most nem ez a rituális vita érdekel, hanem a „hitben erőtlen” növényevők véleménye. A lachanon szó, melyet többnyire többes számban használtak, a lachainó igéből származik, aminek jelentése: körül ás, megkapál. Ebből lett minden ehető kerti növénynek, zöldségfélének a neve (vö. Mt 13,32; Lk 11,42), amit a zöldségpiacon árultak.
Ilyen növénynek tartották a mustárfát (vö. Mk 4,32; Mt 13,32), melynek magva közmondásosán a legkisebb kerti mag volt, de amiből óriás fa lett.
A keleti ember táplálkozásában jelentős szerepet játszott a zöldség, de ez távolról sem jelentette azt, hogy a Jézus korabeli zsidók vegetáriánusok lettek volna.
Ez az életforma ugyan ismerős volt a görög-római világban, az orvosi irodalomban is több munka beszélt róla, így a hellenista városok zsidó kispolgárai is jól ismerték ezt az életformát, sőt a szünkretizmusra, valláskeveredésre hajlamos judaisták közül többen magukévá is tették az aszkézisnek ezt a formáját.
A húsevést elutasító aszkézis idegen volt viszont Palesztinában, még a legelszántabb önmegtartóztatók is elutasították ezt maguktól. Az étkezés és a kegyesség összefüggésében más vitafrontok voltak. Elsősorban a rituális mosakodásokat tartották különösen fontosnak (vö. Lk 11,37-38; Mt 15,20), amiknek természetesen nem higiéniai, hanem kultikus okai voltak. Ugyanilyen kultikus oka volt a vérevés tilalmának is. Ezt a gondolkodási módot a qumráni iratok is jól megvilágítják.
A qumráni közösségben a közös étkezésnek fontos szerepe volt, mint ahogyan ezt a „Közösségi szabályzat”‘ is tükrözi. A közös asztalnál csak a fogadalmat tett „tiszta” tagok foglalhattak helyet, és az étkezéseket rituális fürdőnek kellett megelőznie. „A víz általi megtisztulásra tett számos utalásból, és a Qumránban felfedezett különféle rituális fürdőzésre alkalmas helyiségek jelenlétéből arra következtethetünk, hogy étkezés előtt a közösség tagjai, csakúgy mint Josephusnál az esszénusok, vízben tisztálkodtak meg.”
Az étkezésről a közösség szabályzata csak annyit árul el, hogy amikor „előkészítették az asztalt az étkezéshez, és a bort az iváshoz, a pap mondott először áldást az étel és az ital fölött ahogy ezt Jézus is tette a megszaporított kenyérnél (Mt 14,19; Mk 6,41; Lk 9,16; Jn 6,11) vagy az utolsó vacsoránál (Mt 16,26; Mk 14,22; Lk 22,19)”.
Ez nem jelenti azt, hogy a tisztasági törvénynek kevés jelentősége volt Qumránban, de ez nem az ételek Ószövetségben gondosan szabályozott anyagával, hanem az elfogyasztás módjával, külső körülményeivel függött össze.
Az étel „anyagával” kapcsolatban csak a Damaszkuszi irat ad némi információt. Eszerint tilos volt az „élő állatok” fogyasztása. Ezek a méhek mézben lévő lárvái, a halak és a sáskák.
Az ok nyilvánvalóan az volt, hogy ezeket nem vértelenítették és ezért lehetett tilos, mint „élőknek” a megevése. AMiqcatMá’aszá ha ra (a Tóra egyes megállapításai) szerint az élő állati magzat – ugyanilyen meggondolásból – csak a levágás után válik fogyasztásra alkalmassá.
Josephus is feljegyezte, hogy az esszénusok csak azokból az ételekből ehettek, amelyeket a közösség tagjai vágtak le, készítettek el. Ez is arra mutat, hogy a probléma rituális jellegű volt, a vértől való tartózkodás miatt volt a tilalom (vö. I.Móz 9,4; 3MÓZ 17,14; 5MÓZ 12,23; ApCs 15,29), és nem az étel anyagával függött össze. Josephusnál még veszélyes dolog, halálos büntetés volt a növényevés. Az esszénusokrók írja: „Akire valami súlyos bűn bizonyult rá, azt kizárták a rendből, s az ilyen kizárt rendtag gyakran igen nyomorultul pusztult el. Mivel az eskü és a szabályzat értelmében nem szabad elfogadni táplálékot olyanoktól, akik nem tagjai a rendnek, kénytelen füveken tengődni, úgyhogy teste elsorvad, végül éhen hal.”
így a szigorú világtagadó qumrániak nem voltak vegetáriánusok. Keresztelő János sem volt csak növényevő, sőt még igazán jó esszénus sem, hiszen a Damaszkuszi irat szabálya ellenére sáskát és vad méhek mézét ette (Mt 3,4; Mk 1,6). Ez az esszénusoknak azért volt tilos étel, mert benne a tisztátalan bogár lárváját is megehette az ember.
Őnála viszont – a farizeusok és írástudók botránkoztatására – Jézus sokkal világiasabb volt, lakomákra járt, ahol nem éppen vegetáriánus ételt szolgáltak fel (Mt 11,18-19). így Jézus sem volt vegetáriánus. Ez az életforma nemcsak kortársaitól, hanem tőle is távol állt. Elfogyasztotta a páskabárányt, sőt még a feltámadás után is hallal várta tanítványait a Galileai-tenger partján, és velük evett (Jn 21,5.9). Jézus a törvényt körülölelő tisztasági Zia Zűcia elutasítója volt. Elutasításának legfontosabb megfogalmazása: „…semmi sincsen, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná teheti őt, hanem ami kijön az emberből, az teszi tisztátalanná.” (Mk 7,15)
A haláchikus hagyományok megtagadása nem a Tóra tagadását, hanem a talmudikus szabályok mellőzését jelentette. Ezeknek rendszerezése és gyűjtése éppen Jézus idejében kezdődött el nagy lendülettel; az első gyűjteményt Rabbi Akiba Kr. u. 51-135 között rögzítette.
Fontos itt Leonhardt Goppelt egyik megállapítására utalni: „Jézus zsidó környező világa, a hellén diaszpóra is szigorúan megtartotta a tisztasági parancsokat. A hellenizmussal szemben ez a figyelem hitvallásként hat. Ünneplik a makkabeus fiatalokat, akik inkább halálra kínoztatják magukat, minthogy a tisztátalan eledelt megegyék (4Makk 7,6 vö. I.Makk 1,26). A diaszpóra előképe itt Dániel is.”
A vegetarianizmus pogány gyökerű szokás, az alapvető filozófiája is az. Pál munkaterületén, a hellenista görög-római kultúrájú nagyvárosokban született az itt említett formája, ott, ahol Lukillosz epigrammája is. Nem egészségügyi szabály volt, mert ilyeneket még ez a kor nem ismert, hanem vallásos, filozofikus gyökerű meggyőződés. Ennek a világnak népi vallásosságát – az újplatonizmus II—III, századi populárissá váló filozófiáját előkészítő – orfikus népies vallásosságban kell keresni.
A Kr. e. 6. században a thrák hegyekből egy új mitológia került Görögországba, mely az egyszerű emberek gondolkodásában felváltotta a mítoszok világképét, ami okos, ésszerű és eidetikus, vagyis képszerű volt. Központi alakja az új hitnek Dionüszosz, a bor istene volt, főpapja pedig a csodatevő énekes, Orpheusz.
A modern vallástörténet-írás meglehetősen sokat vitatkozott arról, hogy létezett-e különálló, szervezett szektaként ez az orfizmus. A rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján az orfizmus inkább egy gyűjtőfogalom, „de azért az az áramlat, amelyet egyes szakemberek e gyűjtőnéven emlegetnek, nagyon is megvolt, sőt évszázadokon keresztül egyre több elemet magába olvasztva hömpölygött végig az antik világon, úgyhogy hatása alól senki sem menekülhetett. Röviden úgy lehetne meghatározni, hogy ez volt a görög vallásnak népies formája, amely a Kr. e. 2. század táján keletkezett a lelkeket nem elégítő hivatalos vallások mellett”.
Az orfizmus életideálja a kicsapongást „szentesítő” hivatalos kultusszal szemben az aszkézis és a misztika alapjain nyugodott. Azt tartották, hogy minden létezőnek lelke van, ami minden létező örök, halhatatlan lényege. Ez büntetésből került a testbe. A halál után mindenkinek a lelke az alvilág bírái elé kerül, ahol számot kell adni tetteikről.
Az orfikus mitológia gyökerei egészen Indiáig nyúlnak vissza és a keleti vallások közvetítésével jutottak a hellén világba. Ez az indiai gyökerű eszmerendszer már a Szókratész előtti görög filozófiára is hatott, és ez a hatás nyomon kísérhető a görög filozófia egész története során. Ezért a Pál korabeli „újpythagoreizmus eszmevilágában a természetnek és a transzcendens természetfeletti létnek éles szembeállítása nem magyarázható meg az orfikus vallás figyelembe vétele nélkül”.
Az, hogy a diaszpóra zsidóság hitében az 1-2. században erőteljes hangsúlyt kapott a lélek halhatatlanságának eszméje és a Philon nevével fémjelzett szünkretista teológia – ami döntően eltért az Ószövetség test-lélekre vonatkozó tanításától -, nehezen érthető meg az orfizmus népies vallásosságának ismerete nélkül. Ezért a korai keresztények gondolkodásának alakulásában is jelentős része lehetett ennek a vallásfilozófiai gondolkodásmódnak.
Ez a test-lélek kérdéssel kapcsolatos tanítás alakulásában és az aszkétikus eszmék terjedésében jól nyomon követhető. Az orfizmus közvetíthette azt a keleti gyökerű, az újplatonizmus idején virágba boruló halhatatlan lélek- hiedelmet, amely megalapozta „a teológia bűnbeesését”. Ez vezetett a keresztény gnózis nagy lázadásához.
A gnózist, a magasabb rendű dolgok tudására való törekvést mindenki divatos, modern gondolkodásmódnak tartotta a 2. században. Ez jól illett az akkor már ősinek tűnő orfikus eszmékhez. Alapelve a testinek (ami mindig bűnös) szembeállítása volt a lelkivel, az istenivel. Ez volt a 2-3. század „new age”-e, hiszen minden gondolkodó elme előtt úgy tűnt, ha a kereszténység missziói sikereket akar elérni a világban, tanítását meg kell fogalmaznia a kor filozófiai, vallási nyelvén.
Lényegében a különböző gyorsan, egymásután jelentkező gnosztikus iskolák ezt akarták. Ők nem a kereszténység megrontására, hanem képviselhetőségére, védelmére törekedtek. A testi-anyagi világ ellen megfogalmazott tanításaikat – mely szerint az ördög lehet csak a teremtő, hiszen az anyag rossz – a népies aszkézis gyakorlatával erősítették meg. A gnosztikus módon értett testiség visszaszorításában része van a különleges táplálkozási gyakorlatok bevezetésének is. Néhány érdekes példát említhetünk erre.
Valentinosz, a 2. század jeles gnosztikus prédikátora egyik, Agathopuszhoz írt levelében, amelyet Alexandriai Kelemen idéz, ezt írja Jézusról: „Sajátos módon étkezett és ivott, amennyiben nem adta ki magából azt, amit megevett. Megtartóztatásának ereje oly nagy volt, hogy az étel benne meg sem romlott, hiszen nem is volt benne romlás.”
Több gnosztikus irányzatban megjelenik a vegetarianizmus. Az enkratiták képviselője, Tatianus, aki korábban jeles hitvédő apologéta volt, agnosztikus tanításokat elfogadva nemcsak a házasságot utasította el, hanem a hús fogyasztását is.
A manicheusok gnosztikus rendszerében, ahol a munka tilos volt – hiszen nem lehet bűn nélkül dolgozni -, az étkezés terén is sajátos aszketikus szokások alakultak ki, „az étel kenyér, só, de főleg sok gyümölcs. A gyümölcs fogyasztásának elvi okai voltak, mivel úgy vélték, a gyümölcs érése folytán sok fényrészecske koncentrálódik, ezek a fényrészek a gyümölcs fogyasztása nyomán az emberben növelhetik a fényrészek mennyiségét”. A példákat hosszan lehetne folytatni, de ez már régen nem a római gyülekezet világa. Csak az ott fogalmazódó vélemények következménye.
Kik is voltak tehát a római gyülekezet hitben erőtlen zöldségevői? A rendelkezésünkre álló adatok alapján úgy tűnik, hogy azok az orfikus vallásosságtól befolyásolt, a gnoszticizmus által érintett kegyesek, akik a gyomrukon keresztül akarták elérni az üdvösséget. Az ő „hitvédő” filozófiájuk segítette be az egyházba, a teológiába az újplatonista dualizmust, amin a lélek halhatatlanságának tana alapszik. Ez a folyamat a teológiatörténet tanúsága szerint veszélyesnek mutatkozott.Tanításaik nyomán az aszkézis keleti gyakorlata, a test-lélek kérdés platóni tanítása fertőzte meg a keresztény gondolkodást. Ez összefügg mindazzal, amit a teológia bűnesetének nevezünk.