Az a bizonyos (nagybetűs) ÉLET a legnagyobb tanító. Egy sor olyan leckét tartogat azoknak, akik hagyományokon, betanult – „tanított” – szokványokon és konvenciókon nőttek föl, hogy csak bámulni és ámulni lehet. Sajnálatos megfigyelésem, hogy akiket „jó embernek,” vagy hitelesnek ismertem, akiket messziről nézve bámultam (néha csodáltam, pl szónokok, egyházi elöljárók, …) amikor levetették megszokott álarcukat, az az emberkép (?) bukkant elő hirtelen, amit már ezek után nagy ívben kerülni voltam kénytelen. Az ellenkezőjéről keveset tudok mondani. Bár voltak – vannak – az ismeretlenség homályában, a munkahelyeken, a közélet ezer zugában meghúzódó tiszta jellemek is. Akik nem haszonleséséből, megélhetési (papságból, karrierizmusból…), de élő és ható példaként léteznek, dolgoznak, vegetálnak és ismeretlenül, megbecsülés – „felfedezés” – nélkül meghalnak. Juhász Gyula egyik verse jut eszembe: https://www.youtube.com/watch?v=duK24kHrWsU