Az Izrael csalás megsemmisítése c. könyv 11.fejezete (ARMAGEDDON) témája kapcsán ígértem, hogy erről még közreadok a jobb megértés megkönnyítésére egy bibliai előképet. Az idézet E.G.White: Próféták és királyok c. könyvének 11. fejezete.http://igemorzsa.hu/e_g_w_konyvek/profetak_kiralyok/tartalom.html
A bibliaolvasók számára ismerős történetnek az ARMAGEDDON téma szempontjából kulcsfontosságú jelentősége van. A Mindenható Istenben bízó hívő kisebbség és a Baál/Asera próféták által előképezett aránytalanul hatalmas többség „összecsapása” mutatja meg Isten valódi megoldását a világtörténelem utolsó fejezetének pillanatában.(Dénes Ottó)
11 / Kármel
(1Kir. 18:19-40)
93. oldal Illés Akháb előtt állva kifejezte, hogy találkozni akar az egész Izráellel, a Baál és Asera prófétákkal a Kármel hegyén. „Most azért üzenj – parancsolta -, gyűjtsd ide hozzám az egész Izráelt a Kármel-hegyre, meg a Baal négyszázötven prófétáját az Asérá négyszáz prófétájával együtt, akik Jezábel asztaláról élnek.”
Illés úgy adta ki ezt a parancsot, mint aki Jahve közvetlen közelében áll. Akháb azonnal engedelmeskedett, mintha a próféta lett volna a király és Akháb az alattvaló. Gyors hírvivőket küldött szerte az országba. Általuk hívott mindenkit az Illéssel, valamint a Baál és Asera prófétákkal való találkozóra. Minden városban és faluban készek voltak az emberek a kitűzött időre összejönni. Útban a Kármel felé sok ember szíve különös balsejtelemmel telt meg. Valami szokatlan dolog volt készülőben, különben miért gyűjtenék őket a Kármelre? Micsoda újabb veszedelem készül ellenük és az ország ellen?
A szárazság előtt Kármel hegye gyönyörű volt. Vizeit kiapadhatatlan források táplálták. Termékeny lejtőit gyönyörű virágok és viruló ligetek borították. Szépsége azonban elhervadt a sorvasztó átok nyomán. A Baál és Asera tiszteletére emelt oltárok most lombtalan ligetekben álltak. Ezekkel éles ellentétben, a legmagasabb hegycsúcsok egyikén állt Jahve megrongált oltára.
A Kármelről óriási térségre nyílt kilátás. Magaslatait sok helyről láthatták Izráelben. A hegy lábánál helyenként jól lehetett látni azt, ami fent történik. Istent különösképpen meggyalázták, amikor a Kármel lejtőin, az erdő fáitól takarva a bálványokat imádták. Illés ezt a jól látható magaslatot választotta ki Isten hatalmának bemutatására és neve méltóságának megvédésére.
A kitűzött napon, kora reggel a hitehagyó Izráel kíváncsi várakozással gyülekezett a hegycsúcs közelében. Jézabel prófétái méltóságteljes díszben vonultak fel. A király uralkodói pompában jelent 94. oldal meg, és elfoglalta helyét a papok élén. A bálványimádók kiáltva köszöntötték. A papok szívében azonban nyugtalanság támadt, amikor arra gondoltak, hogy a próféta szava nyomán Izráel földjére három és fél éve sem harmat, sem eső nem hullt. Félelmes válság közeledtét érezték. Az istenek, akikben bíztak, képtelenek voltak bizonyítani, hogy Illés hamis próféta. Őrjöngő kiabálásukra, imáikra, könnyeikre, megalázkodásukra, undorító szertartásaikra, drága és szakadatlan áldozataikra imádatuk tárgyai furcsán közömbösek maradtak.
Úgy állt ott Illés Akhábbal és a hamis prófétákkal szemben, körülvéve az összesereglett Izráellel, mint aki egyedül védelmezi Jahve méltóságát. Akit az egész ország vádolt a csapásért, most ott állt előttük, látszólag védtelenül az Izráel királya, a Baál prófétái, a katonák és az őt körülfogó ezrek jelenlétében. De Illés nem volt egyedül. Fölötte és körülötte a menny oltalmazó seregei álltak – hatalmas erejű angyalok.
A próféta bátran állt a sokaság előtt. Nem félt és nem szégyenkezett. Teljesen tudatában volt annak, hogy végre kell hajtania a menny ítéletét. Arcán ünnepélyes fény ragyogott. A nép nyugtalanul várta megszólalását. Illés először Jahve lerontott oltárára nézett, majd a sokaságra, és úgy kiáltott, mintha trombita szólalt volna meg: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baal, akkor őt kövessétek!”
A nép nem szólt egy szót sem. Abban a népes gyülekezetben nem volt senki, aki Jahvéhoz való hűségéről tanúságot mert volna tenni. A megtévesztés és elvakultság sötét felhőként terült el Izráelen. Nem egyszerre zárta őket körül a végzetes hitehagyás, hanem fokozatosan, amint időről időre elutasították az Úrtól küldött intő és feddő szavakat. Minden alkalommal, amikor helytelenül cselekedtek, amikor nem voltak hajlandók megbánni a bűnt, egyre mélyebbre süllyedtek a gonoszságban, és egyre távolabb sodródtak a mennytől. És most, ebben a válságos pillanatban, makacsul álltak. Nem foglaltak állást Isten mellett.
Az Úr utálja, ha valaki közömbös és hűtlen akkor, amikor ügye válságba jut. Az egész világegyetem leírhatatlan érdeklődéssel figyeli a jó és a rossz közötti nagy küzdelem záró jeleneteit. Isten népe közeledik az örökkévalóság határához. Mi lehetne fontosabb számára, mint az, hogy hű legyen a menny Istenéhez?! Minden 95. oldal korszakban voltak Istennek erkölcsi hősei. Most is vannak, akik – mint József, Illés és Dániel – nem szégyellik magukat Isten választott népéhez tartozónak vallani. Isten különös áldása kíséri a tettek embereinek fáradozását, azokét, akik nem hagyják magukat letéríteni a kötelesség útjáról, hanem mennyei erővel szólnak: „Jöjjön hozzám, aki az Úré!” (2Móz 32:26) És nem állnak meg a puszta kérdezésnél, hanem követelik, hogy mindazok, akik egyek akarnak lenni Isten népével, lépjenek elő és félreérhetetlenül tegyenek tanúságot a királyok Királya és uraknak Ura iránti hűségükről. Ezek az emberek akaratukat és terveiket Isten törvénye alá rendelik. Saját életük sem drága nekik, mert szeretik Istent. Feladatuk az, hogy felfogják az Ige fényét, és ragyogtassák a világnak tiszta, szakadatlan sugarakban. Hűség Istenhez – ez a jelszavuk.
Míg Izráel a Kármelen kétségeskedett és tétovázott, Illés hangja ismét megtörte a csendet: „Egyedül én maradtam meg az Úr prófétájának, a Baal prófétái pedig négyszázötvenen vannak. Adjanak nekünk két bikát; ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, vagdalják darabokra, és rakják a fahasábokra, de tüzet ne gyújtsanak. Én is elkészítem a másik bikát, rárakom a fahasábokra, de tüzet én sem gyújtok. Ezután hívjátok segítségül a ti istenetek nevét, és én is segítségül hívom az Úr nevét. Amelyik isten tűzzel felel, az az Isten.”
Illés ajánlata olyan elfogadható volt, hogy a nép nem tudott kitérni előle, ezért bátran állapította meg: „Jó lesz így!” Baál prófétái sem mertek szót emelni ellene. Illés így utasította őket: „Válasszátok ki az egyik bikát, és készítsétek el először ti, mert ti vagytok többen. És hívjátok segítségül istenetek nevét, de tüzet ne gyújtsatok!”
A hamis papok látszólag merészen és kihívóan, de bűnös szívükben rémülettel csinálták meg oltárukat. Ráhelyezték a fát és az áldozatot. Aztán elkezdték varázsigéiket. Fülhasogató kiabálásuktól visszhangzott az erdő, és zengtek a környező hegycsúcsok, amint istenüket nevén szólítva kiáltották: „Ó Baal! Felelj nekünk!” A papok oltáruk köré gyűltek, és ugrálva, vonaglással, sikoltva, hajukat tépve és testüket vagdalva könyörögtek istenükhöz, hogy segítsenek rajtuk.
Elmúlt a délelőtt. Jött a dél, és még mindig semmi jele annak, hogy Baál hallja-e becsapott követőinek kiabálását. Őrjöngő imájukra nem jött sem hang, sem válasz. Az áldozat megemésztetlenül maradt.
96. oldal Amint tovább folytatták vad szertartásaikat, a ravasz papok egyre csak megpróbáltak valamit kigondolni, amivel tüzet gerjeszthetnének az oltáron, és el tudnák hitetni a néppel, hogy a tűz közvetlen Baáltól jött. Illés azonban figyelt minden mozdulatot. A papok pedig a kilátástalan helyzet ellenére is remélték, hogy alkalom adódik a csalásra – és folytatták tovább értelmetlen szertartásaikat.
„Amikor dél lett, Illés gúnyolni kezdte őket, és ezt mondta: Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten ő! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán alszik, és majd fölébred. Erre elkezdtek hangosan kiáltozni, és szokásuk szerint összevagdosták magukat kardjukkal és dárdájukkal, míg el nem borította őket a vér. Dél elmúltával révületbe estek, egészen az áldozat idejéig, de nem jött hang; nem felelt és nem figyelt rájuk senki.”
Sátán szívesen segített volna azoknak, akiket rászedett, és akik neki szolgáltak. Szívesen szórt volna villámokat, hogy meggyújtsa az áldozatot. Jahve azonban határt szabott neki; féken tartotta hatalmát – és az ellenség fortélya nem tudott egyetlen szikrát sem juttatni Baál oltárára.
Végül a papok – amikor már rekedtre kiabálták magukat, és ruhájukat beszennyezte öncsonkításuk vére – kétségbeestek. Őrjöngésük nem csökkent, s könyörgésük közben iszonyú szavakkal átkozták napistenüket. Illés továbbra is feszülten figyelt, mert tudta, hogyha a papoknak sikerül valamilyen fortéllyal tüzet gyújtani oltárukon, tüstént darabokra tépik őt.
Közeledett az este. Baál prófétái fáradtak, lankadtak, zavartak. Az egyik ezt, a másik pedig mást javasolt, amíg végül már nem is kísérleteztek. Sikongásuk és átkozódásuk már nem visszhangzik a Kármelen. Kétségbeesve lépnek vissza a küzdelemből.
A nép egész nap szemtanúja volt a megtévesztett papok mutatványainak. Látták az oltár körüli vad ugrálásukat, mintha a nap izzó sugarait akarták volna megragadni, hogy céljukat szolgálja. Rémülettel nézték azokat a borzalmas sebeket, amelyeket a papok önmagukon vágtak. Alkalmuk volt elgondolkodni a bálványimádás oktalanságán. A tömegben már sokan kimerültek az ördögi mutatványoktól és most nagy érdeklődéssel várták Illés mozdulatait.
Elérkezett az esti áldozat ideje. Illés hívja a népet: „Jöjjetek ide hozzám!” Amíg remegve közel húzódnak, Illés a megrongált oltárhoz 97. oldal lép, ahol az emberek azelőtt a menny Istenét imádták, és kijavítja. Ez a romhalmaz drágább neki, mint a pogányok pompás oltára.
Az ősi oltár újjáépítésével Illés tanúsította, hogy tiszteli azt a szövetséget, amelyet az Úr kötött Izráellel, amikor a Jordánon átkelve az ígéret földjére léptek. „Fogott Illés tizenkét követ a Jákób fiaitól származó törzsek száma szerint.” „A kövekből oltárt épített az Úr nevében…”
A csalódott Baál-papok hiábavaló erőlködésüktől elcsigázva figyelték, hogy mit csinál Illés. Gyűlölték a prófétát, mert olyan próbát indítványozott, amely leleplezte isteneik gyengeségét és tehetetlenségét. De féltek is hatalmától. A nép is félt, és lélegzetvisszafojtva figyelte, amint Illés az előkészületeket végzi. A próféta nyugodt magatartása éles ellentétben állt Baál követőinek bőszült, értelmetlen őrjöngésével.
Az oltár elkészült. A próféta árkot húzott körülötte. Miután rendbe rakta a fát és elkészítette a tulkot, rátette az áldozatot az oltárra, és megparancsolta a népnek, hogy árasszák el vízzel az áldozatot és az oltárt. „Töltsetek meg négy vödröt vízzel – parancsolta -, és öntsétek az áldozatra meg a fahasábokra! Azután ezt mondta: Ismételjétek meg! És megismételték. Újra mondta: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is megtették. A víz már folyt az oltár körül, és az árok is megtelt vízzel.”
Illés emlékeztette a népet a hosszú ideje tartó hitehagyásra, amely felkeltette Jahve haragját. Felszólította őket, hogy alázzák meg szívüket, és térjenek atyáik Istenéhez, hogy az átok eltávozzék Izráel földjéről. Majd a láthatatlan Isten előtt tisztelettel meghajolva, ég felé emelt kézzel egyszerű imát mondott. A Baál-papok kora reggeltől késő délutánig sikoltoztak, tajtékoztak és ugráltak. Amikor Illés imádkozott, nem visszhangzott értelmetlen sikoltozás a Kármel magaslatán. Úgy imádkozott, mint aki tudja, hogy Jahve ott van, látja, ami történik, és hallja könyörgését. Baál prófétái vadul, összefüggéstelenül imádkoztak; Illés egyszerűen és buzgón. Kérte Istent, mutassa meg Baál feletti hatalmát, hogy Izráel hozzá térjen!
„Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene! – esdekelt -. Hadd tudják meg a mai napon, hogy te vagy az Isten Izráelben, én pedig a te szolgád vagyok, és mindezt a te parancsodra tettem! Felelj nekem, Uram …hadd tudja meg ez a nép, hogy te, az Úr, vagy az Isten, és te fordítsd vissza szívüket!”
98. oldal Ünnepélyes, nyomasztó csend nyugodott meg mindenen. Baál papjai remegtek a rémülettől. Bűnösségük tudatában gyors megtorlásra számítottak.
Alighogy Illés befejezte imáját, az égből lángok – mint fényes villámok – szálltak alá a kijavított oltárra. Elhamvasztották az áldozatot, és felnyalták a vizet az árokból. Még az oltár köveit is megemésztették. A lobogó tűz megvilágította a hegyet és elvakította a tömeget. Lent a völgyekben, ahol sokan kétségek között figyelték a fent levők mozdulatait, a tűz alászállása tisztán látható volt. Mindnyájan elcsodálkoztak a látványon. Emlékeztette őket a tűzoszlopra, amely a Vörös-tengernél elválasztotta Izráel fiait az egyiptomi seregtől.
A hegyen az emberek megilletődve arcra borultak a láthatatlan Isten előtt. Nem merték tovább nézni a mennyből küldött tüzet. Féltek, hogy őket is megemészti. Már tudták mi a kötelességük. Meg kell vallaniuk, hogy Illés Istene atyáik Istene, akinek engedelmességgel tartoznak. Ezért egy emberként kiáltották: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!” Megdöbbentően tiszta volt a kiáltás, amint végigzengett a hegyen és visszhangzott lent a síkságon. Izráel végre felébredt. Kijózanodott. Bűnbánatot tartott. A nép végre belátta, milyen szégyent hozott Istenre. A Baál-imádat jellege – éles ellentétben az igaz Isten által kívánt értelmes szolgálattal – teljesen lelepleződött. A nép meglátta Isten igazságos és irgalmas voltát abban, hogy visszatartotta a harmatot és esőt addig, amíg nevét meg nem vallják. Most készek voltak elismerni, hogy Illés Istene minden bálvány felett áll.
Baál papjai rémülten látták Jahve hatalmának csodálatos megmutatkozását. De kudarcuk és a menny dicsőségének megjelenése ellenére sem voltak hajlandók gonoszságukat megbánni. Továbbra is Baál prófétái akartak maradni. Ezzel megmutatták, hogy megértek a pusztulásra. Azért, hogy a bűnbánó Izráel védett legyen azoknak a varázsától, akik Baál imádására tanították őket, az Úr utasította Illést, hogy pusztítsa el e hamis tanítókat.
A nép haragja már feltámadt azok ellen, akik bűnbe vitték; és amikor Illés kiadta a parancsot: „Ragadjátok meg a Baal prófétáit, senki se menekülhessen el közülük!” – készek voltak engedelmeskedni. Megragadták a papokat és lehurcolták őket a Kison patakjához. Mielőtt véget ért a nap, amely az igazi reformáció kezdetét jelezte, Baál szolgái holtan hevertek. Egy sem maradhatott életben.